Gondolat Kiadó

Lieve Joris/Törő Krisztina (ford.): A melankolikus forradalom

Lieve Jorisnak, a Hollandiában élő flamand írónőnek ez a riportkötete az 1989–90-es magyarországi rendszerváltás krónikája, és annak 20. évfordulója alkalmából jelenik meg. Joris 1989 és 1990 tavasza között négyszer járt Magyarországon. Először Konrád György műveinek hatására látogatott ide 1989 júniusában. Felemelő pillanatok, tragikus momentumok és melankolikus hangulatok szemtanúja és résztvevője lesz. Írók, filmrendezők, szociológusok, ellenzéki politikusok, értelmiségiek, tragikus sorsú „átlagemberek” történeteit hallgatva próbálja megfejteni az akkori és korábbi Magyarországot.

Miközben a keleti blokk országainak építménye recseg-ropog, Joris egyre pontosabban látja, milyen mélyen meghatározta a negyven évig tartó rezsim, a háború és azt megelőző korszak az emberek lelkét és életét. A szerzőt nemcsak a budapesti értelmiségi és művészvilág érdekli: részt vesz választási gyűléseken, gondolkodás nélkül bekéredzkedik vidékre vagy épp a forrongó Romániába tartó autókba. Beszélgetéseken keresztül vagy rövid, pontos leírásokkal, finom kritikával mutatja be elsősorban a liberális ellenzék legfontosabb tagjait.

Bár szimpátiája, világnézeti elköteleződése világosan érződik, igyekszik feltérképezni az egész magyar politikai palettát. Könyve izgalmas, néhol távolról, néhol empatikusan megírt krónikája a magyar rendszerváltásnak. Hol könnyeket csal az olvasó szemébe, hol mosolyra ingerli, hol kétkedő gondolatokat ébreszt benne. Nem nosztalgia, hanem figyelemre méltó olvasmány – különösen az elmúlt húsz év fényében.

RÉSZLET

"Összefutok a hóna alatt orsós magnót cipelő Kasza Lászlóval. Magával visz a Szabad Európa Rádió nemrégiben berendezett irodájába, ahol lázas sürgölődést látok. Kasza meséli, hogy az első héten özönlöttek hozzájuk az emberek, látni akarták őket, szerencsét kívánni, elmesélni a saját történeteiket. Több halomnyi levelet kapnak – néhányan saját maguk hozzák be a levelüket, mert félnek postára adni. Az első bolond is megjelent: szentté nyilvánítására várakozva már most szerette volna közölni a SZER-rel, hogy Lengyelországnak és Magyarországnak egy államban kell egyesülnie, méghozzá Lech Wałesa vezetése alatt.

Egy kisebb szobában, egykori nosztalgikus balatoni útitársammal, Kőszeg Ferenccel készítenek interjút. Miután végeztek, odajön hozzánk, rendes öltönyt visel, de egyébként épp olyan ziláltan néz ki, mint régebben.

– Figyelted a kongresszust? – kérdezi huncut tekintettel.

Egy pszichiáterbarátja három évvel ezelőtt azt mondta neki, hogy ebben az országban hatalmas implózió lesz. Kőszeg nem tudta, mit is ért ezalatt a barátja, azt hitte, explózióra gondol.

– De múlt héten eszembe jutott. Olyan volt, mintha mindannyian ugyanazt a tévéműsort néztük volna, és a képernyő egyszer csak elkezdett volna ugrálni.

– Most, hogy a kommunisták csődöt mondtak, igen sok dolguk lesz az ellenzéki fiúknak – kocogtatja meg Kőszeg vállát Kasza.

Ellenzék – de melyik? Az egész városban teleragasztgatták a lámpaoszlopokat kényszeredetten nevető politikus-jelöltek posztereivel; a metróban a kitűzőket lesem, melyeket az emberek a kabátjuk hajtókáján viselnek. Lengyelországban annak idején mindenütt ugyanazokat a Solidarność-jelvényeket láttam, itt egész rakás különféle változat létezik, és az utóbbi időben még újabbak is jöttek a már meglévők mellé. Nagy Imre, FIDESZ, SZDSZ, MDF, koronás címer, a korona nélküli Kossuth-címer. Berozsdásodott fegyverek csörgését hallom, porlepte kitűntetések jelennek meg, másikak pedig eltűnnek.

Arra számítottam, hogy az ’56-os megemlékezés Nagy Imre drámai újratemetése után lezárul, de igen hamar rájövök, hogy az csupán a kezdőakkord volt – időközben az egész város egy gyászinduló ritmusára hullámzik.

A Hősök tere közelében Mészáros Márta forgat filmet 1956-ról. Újra felállíttatta a Sztálin-szobrot, amelyet a forradalmárok annak idején darabokra vágtak. Az egész város kijött megnézni, hogyan zúzzák szét. Másnap már csupán Sztálin nehéz csizmája áll a talapzaton. Két álmos férfi vigyáz rá.

A kis Nádasra gondolok, aki itt lépkedett édesanyja kezét fogva és szégyenkezett a kiabálása miatt. Milyen üres most minden. Valamivel távolabb Lenin-elvtárs állt, de bizonyos restaurációs munkálatok miatt őt is eltávolították a talapzatról.

Október 23-án megemlékezést tartanak az 1956-os forradalom kitöréséről, és kikiáltják a Magyar Köztársaságot. Az ellenzék aznap estére látványos eseményt tervez: amikor a tömeg összegyűlt a Kossuth téren, a parlament tetején lévő háromezer kilós vörös csillag – amely ma még dicsőségesen tündöklik esténként – a tömeg szeme láttára fog kialudni. De a kormánynak semmi kedve az ilyen nyilvános megtisztuláshoz. Egyik este – egy átlagos, közönséges este – az ellenzék nagy felháborodására, a csillag kivilágítatlan marad.

A Moszkva tér felfelé tartó mozgólépcsőjén állok, gondtalanul bámulom az embereket, akik szembe jönnek velem. Egy fehér hajtincs, egy kobaltkék pulóver.

– Miklós!

A mozgólépcső tetején hátraarcot csinálok. Miklós lent vár.

– Szerencséd van, hogy még élek. Néhány napja felrobbant az autóm, az utolsó pillanatban sikerült elmenekülnöm.

Átkarolja a vállamat, nevet, erős, mint mindig, de a félelem még nem tűnt el az arcáról. Sprőd hajából, kék szeméből fáradtság dereng – úgy tűnik, a baleset végképp megtörte az öregséggel szembeni ellenállását.

Éppen az autószalonba tart.

– Elkísérlek.

Egymásba karolva megyünk az őszi utcán. A város egy csapásra meghittebbé válik.

– Felkerested Nádast Gombosszegen?

Fejemet rázom, és elmesélem budapesti találkozásainkat.

– Péter visszavonultan él – mondja –, engem egészen biztos barbárnak tart, egy bon vivant-nak. De én legalább éltem!

Autókat nézegetünk, memegiszunk egy kávét, a kommunista párt bukásáról beszélgetünk.

– Már nemigen tudom, mi az irodalom – mélázik Mészöly – Az élet átvette a hatalmat az irodalom felett, talán végképp.

Épp a napokban járt szülővárosában, Szekszárdon. Az ottaniak egyszerűen csak félnek attól, ami ezután következik. Ő maga sem nyugodt a jövővel kapcsolatban. Az egész világ Honecker bukása miatt ujjong, de ő a Német Birodalom újbóli felsejlését látja.

– És hogy a németek mire képesek, ha erősnek érzik magukat, azt a háború óta mindenki tudja.

A háború, megint a háború, jut eszembe; milyen statikus itt minden, hogy Mészöly annyi hónap után megint csak szóba hozza! Úgy tűnik, itt mélyebb traumákról van szó, mint sejtettem.

Egy hétig semmit sem hallok róla, aztán felhív. Alig ismerem meg a hangját, annyira gyengén hallatszik. Intenzív osztályon van – szívinfarktus.

– Azt hiszem, túl sok volt nekem ez az év – mondja – igaz, hogy egy orrszarvú vagyok, de még egy orrszarvúnak is vannak határai.

Krisztián Nescafét tesz a kis csészékbe. Ha lehet, még levertebb, mint régen.

– Minden este gyerek nélküli lakásba hazajönni – az elején rettenetes volt – meséli.

A nappali egyik szekrényéről egy félszeg, mégis magabiztos Tibor néz rám a Vanity Fair címlapjáról. Nyakában nyakkendő, kezében pedig egy díj: New York’s Newest hot Shot. Krisztián az üvegasztalra teszi a csészéket.

– Most küldte – azt hiszem, ilyesmit bárki csináltathat ott. Tiborból igazi amerikai lett – folytatja –, nem az emberek érdeklik, hanem a dolgok.

Időközben már havonta tizenkétezer dollárt keres. A múlt héten pedig egy budapesti barátnőjéért ment ki a reptérre használt autójával, akinek egy New Yorki magyar családnál au pair-állást talált.

– Tibor miatt nem aggódom – kevergeti Krisztián a kávéját –, de Zsóka…

Egy barátnőjénél lakik Londonban, és pohármosóként dolgozik egy magyar étteremben. Napközben egy képregény rajzoló-kurzuson vesz részt.

– Nem akarja, hogy pénzt küldjek neki – vonja fel a vállát Krisztián tehetetlenül – Engem nem érdekel, hogy nincs pénze, és éhezik, csak érje el, amit akar! Itt mindig meglesz a helye, de nem akarom, hogy csalódottan jöjjön haza.

Pontosan értem, mire gondol. Én is nehezen tudom elképzelni, mit csinálhatna itt Zsóka. Múlt nyáron egy vékonyka kis cérnaszál még összekötötte ezzel a várossal – távozásával ezt a szálat vágta el.

– Exportra nevelted őket – nézek Krisztiánra.

– Attól tartok, igen – fut át egy halvány mosoly az arcán.

De mégis mi dolga Zsókának Londonban? Munkavállalási engedélyt nem kaphat – senki nem csap le egy magyar fiatalra, aki talán képregény rajzoló akar lenni.

–Tényleg képregény rajzoló akar lenni?

Krisztián fürkésző tekintettel néz rám.

– Te mit gondolsz?

– Nem tudom.

– Én sem. És azt hiszem, ő maga sem tudja.

Ülünk egymással szemben, ránk ereszkedik a csend. Akaratlanul is megjelenik előttem Marek képe. Még mindig arról álmodik, hogy fényképész lesz, ám egyéb ambíciói újra és újra másfelé sodorják. Lengyelországban nyugati farmerrel és orosz fényképezőgéppel kereskedett, miért ne nyitna Hollandiában használtruha-boltot. Vagy éttermet – végül is jól főz, nem? Legutóbb egy lengyel férfinak sikerült heves érdeklődést kelteni benne a pehely- és tolleladás iránti. De úgy tűnik, Marek kereskedői tehetsége csak válságban lévő országokban képes kibontakozni. Amikor nemrég azon gondolkodtunk, hogy házat vásárlunk, azonnal vett egy lottószelvényt, úgy hiszi, Nyugaton csak ezen a módon szerezhet valaha is vagyont. Hogy mégsem lett semmi a házból, azt egy pillanatig sem sajnálta. Úgy hallotta, hogy Lengyelországban iszonyú olcsón lehet faházhoz jutni.

Szerencsére a toll és pehely iránti fellángolása lelohadt. Túl nehéz, mondta, mikor visszatértem Magyarországról. Épp, amikor megkönnyebbülten fel akartam lélegezni, elmesélte, hogy a tölgyfa sokkal komolyabb perspektívát nyújt. Hűtőszekrényünkben pedig ötven doboz orosz kaviárt találtam – Marek legújabb üzletét. Rögtön kinyitottunk egyet – és pálinkát ittunk hozzá. Marek a díványon feküdt és a történeteimet hallgatta. Néha megszólalt:

– Látod, én mindig is mondtam.

Most minden olyan gyorsan történik, alig tudja követni az eseményeket.

– Mindenki azt hangoztatja, amit én már évek óta mondok – tiltakozik –, csak úgy megváltoztatják a véleményüket, anélkül, hogy bocsánatot kérnének azért, amit régebben fennhangon hirdettek. Mégis mit gondolnak ezek?!

Egyik délután meglátogatom Krisztiánt az egyetemen, hogy aztán együtt ebédeljünk. Úgy néz ki, ahogy minden egyes reggel elmegy otthonról – elegánsan –, csak a nyári ruhákat téliekre cserélte.

– Soha nem találod ki, ki kérte a tanácsomat! – újságolja csillogó szemmel, miközben kifelé tartunk – Az SZDSZ-es fiúk!

Az SZDSZ hamarosan pártkongresszust tart, és addigra új emblémát akarnak. Valaki megemlítette nekik, hogy Krisztián szakmai érdeklődésből cégek imázsépítésével is foglalkozik, és néhány grafikust is ismer. Krisztián teljesen le van nyűgözve.

– Egész jó a programjuk!

Soha nem hallottam tőle ilyesmit; eddig csak egy csapat radikális értelmiségiként tekintett rájuk, akiknek fogalmuk sincs róla, mi történik az országban. Egy iskolába járt Kőszeggel, aki onnan is állandóan elkésett. Néha jókat nevettünk rajta mindketten.

– Mindig olyan homályos volt, mintha a fél feje víz alatt lett volna; hogy hogy került bele a politikába?!”

De most, hogy a munkáspárt feloszlatta önmagát, az SZDSZ-nek több esélye van, fejtegeti Krisztián, és úgy tűnik, ezt nagyon is jól tudják. Az elmúlt hónapokban számtalan új tervezetet megnéztek, de egyik sem tetszett nekik. „Ez valószínűleg azért van, mert ti sem tudjátok pontosan, mint akartok. Esernyőt, széket, vagy díványt.” – világosította fel őket Krisztián.

Legyen esetleg a magyar trikolór, úgy, ahogy 1956-ban használták: lyukkal a vörös csillag helyén? Nem, ez populista húrokat pengetne. Beszélgetésük után Krisztián összeállított egy listát, és az SZDSZ programjával együtt elküldte néhány grafikus barátjának.

A történet jókedvre hangol: szóval bővül az SZDSZ-es kör, előbújnak a barlangjaikból a vele rokonszervezők, sőt, a párt már szakembereket is vonz. Még Krisztiánt is, a legszkeptikusabbat mind közül. De ő a legodaadóbb is. Mert annyit megértettem, hogy valaha sokat jelentett számára a szakmája, de idővel elromlott valami. Emiatt hagyta, hogy a gyerekei elmenjenek, még akkor is, ha rettenetesen hiányoznak neki – tudja, hogy itt már nem tud mit nyújtani nekik. Talán megváltozik valami, tűnődik, de mennyi idő alatt? Húsz év? Teljesen megérti, hogy Zsóka és Tibor nem akarnak annyi ideig várni.

Az utóbbi idők tulajdonképpen nem hangolják optimizmusra. Régebben, ha úgy gondolta, elment egy gyárba és megkérdezte az igazgatót: „Miért gyártotok még ilyen neobarokk edényeket? Az emberek nem használnak már ilyeneket, csak kacatot meg gombokat tartanak bennük. Étkészletre van szükség!”

– És ezek hallgattak az emberre, mert a kor ideológiája szerint a nép igényeit kell kielégíteni. Senki nem élt teljesen eszerint, de azért benne volt a levegőben, és akkor hivatkozott rá az ember, amikor épp jól jött. De most? – mosolyodik el gúnyosan – Mostanában azzal jönnek hozzám a gyárigazgatók, hogy nyugatra akarnak exportálni. Csakis erre tudnak gondolni, persze anélkül, hogy ismernék a feltételeket. Szociális és morális érdeklődésüket elvesztették, semmi nem került a korábbi ideológia helyébe.

Ő maga továbbra is gondolkodik ezekről a dolgokról: miért kell például háromezer féle lámpa. Kétféle is kevés, amennyi Magyarországon van, ezt tudja – de, tegyük fel, harminc féle? Annyinak csak elégnek kellene lennie?

– Az emberek ki vannak éhezve a nyugati holmikra – magyaráz –, megértem, de én más dolgokra vagyok kiéhezve. Régebben azt gondoltam, hogy szükség van itt rám, és volt valami, ami érdekelt – mindezt már nem érzem. De túl késő van ahhoz, hogy nyugatra menjek. Nálatok minden működik: gratulálok, de a ti problémáitok nem érdekelnek.

– Tulajdonképpen mióta nem hiszel? – kérdezem.

Krisztián rám néz, egy pillanatig mintha valami felvillanna fáradt, barna szemében:

– Nem tudom, hogy nem hiszek-e, csak visszavonultam. Olyan öt éve csak telelek. De ha valamiért elkezdek lelkesedni, akkor már holnap nekilátok.

– Mint az SZDSZ-emblémáért?

– Csak várd ki a végét – mondja óvatosan –, mert az a három meg van győződve róla, hogy meg kell változtatni az emblémát, de ki tudja, mit gondolnak a többiek. Az SZDSZ-nek jó ötletei vannak, de vajon hogy működnének a valóságban? Demokráciáról beszélnek, de olyan távol vagyunk mi még attól! A kommunizmus önmagában szintén jó ötlet volt, és nézd meg, mit csináltak belőle!"