Gondolat Kiadó

Fejezet - Mark Leonard: Mit gondol Kína?

Demokrácia a fellegekben

A nyugati demokrácia olyan, mint amikor bemegyünk egy étterembe, és kiválasztjuk, hogy francia, olasz vagy német séf döntsön a nevünkben a menüről. A kínai demokráciában mindig ugyanaz a séf – de egyre több beleszólásunk van abba, hogy mit főzzön. (Fang Ning, Kínai Társadalomtudományi Akadémia)

Pingchang egy város a fellegekben. Szecsuán fővárosától, Chengdutól öt órányira, kanyargós hegyi utak ölelésében, 600 méterrel a tengerszint fölött helyezkedik el a Daba hegyvonulatban. A környező vidék lélegzetelállító – a fák, a gyep, a bambuszok és termőföldek a zöld egész skáláját vonultatják fel. A hegy oldalába teraszokat vájtak rizs- és gabonatermesztés céljából. Az utak jobbra-balra kanyarognak a ködben, felfedve a mély szurdok szélén emelkedő város kontúrjait. A betonépületek brutalitása szinte arcul csapja az érkezőt. A város kopottas sziluettje úgy mered elő a sziklák közül, mint a Disney-kastély szocreál utánzata. Károly herceg karbunkulusnak nevezte volna, engem viszont egyenesen meghatott a már amúgy is anakronisztikus modern szemlélet utópisztikus volta. A város még ebben a roskatag állapotában is azt tükrözte, hogy az ember rá akarja kényszeríteni az akaratát a természetre.

Pingchang lakosainak zöme a városközponthoz sáros földutakkal csatlakozó falvakban él. Nun Chaóban, az első faluban, ahova eljutottam, hevenyészve összetákolt jármok és fűzfaveszszőből font hátikosarak alatt görnyedező földművesek gyalogoltak a nagy vörös utcai transzparensek tövében, amelyek az „új szocialista vidék” létrehozását hirdették. Nun Chao azonban nem tűnt valami újnak. Omladozó házai – amelyekben már csak az öregek, az elesettek és a betegek laktak – a háborús övezetekről készült tévéfelvételekre emlékeztettek. Minden különösebb előzmény nélkül egy idős asszony lépett hozzám, és elmesélte, hogy a falu teljesen elnéptelenedett, amióta az épkézláb férfiak, a jobb munka reményében, elvándoroltak onnan (azok, akik otthon maradtak földet művelni, mondta az asszony, mindössze 900 renminbit – 65 fontot – keresnek évente).

Miközben beszélgettünk, egy csapat elgyötört, pirosló arcú földműves gyűlt körénk, és izgatottan sorolni kezdték a problémáikat: a földből egyre kevésbé lehet megélni, az orvosi ellátás és az oktatás egyre csak drágul, a gyerekek előtt nincs követhető férfimodell, a falu teljesen el van vágva a külvilágtól. A több tucatnyi helyi lakos egyre hangosabban kiáltozott tehetetlen dühében. Nyomatékosan megkértek, hogy továbbítsam elkeseredett üzenetüket Pekingnek. Nem tudták, hogy pekingi barátaim éppen azért küldtek Pingchangba, hogy behatóbban tanulmányozzam a Kína jövőjét modellező várost.

Növekvő demokrácia

Pingchang megye sok látogatót vonz manapság – de ezek a látogatók nem azért jönnek, hogy az építészet csodáit vagy a gazdasági modell sikereit vegyék szemügyre. Azért jönnek,szavazással választhatják meg a járás párttitkárait. A kísérlet meglehetősen újszerűnek hat egy olyan pártban, ahol az előrejutás feltétele elsősorban a lojalitás és a személyes kapcsolatok, nem pedig a párttagok akarata. Normális körülmények között a kormányzat egyes szintjein levők egyszerűen kinevezik az alattuk levő vezetőket – az országos pártszervezet választja ki a tartományi pártszervezetek vezetőit, akik viszont a prefektúrák vezetőit toborozzák, akik aztán a járási vezetőséget nevezik ki, akik a falusi pártszervezetek vezetőinek a kiválasztásáért felelősek. Félő, hogy Pingchang most a feje tetejére állítja ezt a folyamatot. Ez a kínai gondolkodók által „párton belüli demokrácia”-ként emlegetett jelenségre irányuló legmagasabb szintű kísérlet. Amikor 2006-ban elmentem a helyszínre tájékozódni, a megyei párttitkár, Li Qian Xiang büszkén mesélte, hogy a választások híressé tették Pingchang nevét: „A gazdaságunk nem túl fejlett, de a demokráciát érintő kísérleteink igen.”

Először egy barátomtól hallottam Pingchangról, aki a Központi Szótárszerkesztő- és Fordítóirodának dolgozik. A nem sok jóval kecsegtető elnevezés egy tiszteletet parancsoló intézményt jelöl, amelyet az 1930-as években alapítottak, hogy közelebb hozzák a szocialista gondolkodást a kínaiakhoz: olyan klasszikusokat fordítottak le kínaira, mint A tőke, a Kommunista Kiáltvány vagy Lenin Mi a teendő? című műve. Ez volt a Kommunista Párt egyik kulcsszervezete, még jóval azelőtt, hogy a Népköztársaság megalakult volna. 1978, a reformkorszak beköszönte óta az iroda nehezen talál magának új szerepet. A tőkeerős, csillogó-villogó épületekben székelő agytrösztöktől eltérően az iroda egy utcára nyíló zöldség-gyümölcsbolt és egy kínai kifőzde – a tojásos vörösbab gombócot reggeliző helyi munkások Mekkája – mellett található.