Megjelent!

Szorokin, Vlagyimir/M. Nagy Miklós ford.: Hóvihar

Gondolat világirodalmi sorozat. A Hóviharral – a nagysikerű Jég-trilógia után – immár trilógiává teljesedik Szorokinnak az groteszk, futurisztikus regénysorozata is, amelynek korábbi tagjai Az opricsnyik egy napja és a Cukor-Kreml voltak. Szorokin, a meglepetések nagymestere azonban ismét formát és nyelvet vált. Ezúttal a klasszikus orosz irodalom előtt tiszteleg azzal, hogy egyik legalapvetőbb toposzát újítja fel: Puskintól kezdve Tolsztojon és Csehovon át egészen Alekszander Blokig úgy jelenik meg a mindent lelassító vagy megállító, ugyanakkor felkavaró, az emberi életet és terveket törvényszerűen felborító hóvihar, mint az orosz élet jelképe és valósága egyszerre.

A 18–19. századi nagy orosz klasszikusok hangján megszólaló történet főhőse, az orvos Garin egy Csehov-novella alakja is lehetne. Ám most sem marad el a jellegzetesen szorokini „csavar”: apránként, fura ultramodern eszközök váratlan feltűnéséből lassacskán megértjük, hogy nem is a múltban járunk, hanem abban a különös, szorongató és groteszk szorokini jövőben, amelyben az orosz múlt elemei különös, új dolgokkal vegyülnek. Garin küldetése: a gyógyírt jelentő vakcinával el kell jutnia abba a faluba, amelynek lakóit egy ismeretlen, Bolíviából származó vírus tizedeli, amely zombiszerű lényekké változtatja a fertőzötteket. Ám Garin nem tud elérni a faluig: magával ragadja az orosz hóvihar. A lenyűgözően fordulatos regény hőse egyre különösebb kalandokon esik át Szorokin bizarr orosz-kínai 21. századában.

200 oldal, ár: 2480.- Ft

RÉSZLET 

– De hát értse meg, feltétlen tovább kell mennem! – hadonászott mérgesen Platon Iljics. – Várnak a betegek! A bete- gek! Járvány van! Felfogja végre?!

Az állomásmester borzbunda lélekmelegítőjéhez szorította öklét, és előrehajolt:

– Már hogyne fognám fel, kérem alássan. Miért ne fognám fel? Az uraságnak tovább kell mennie, értem én azt nagyon is jól. Énnékem meg nincsenek lovaim, és holnapig nem is lesznek sehogyan sem!

– De hát hogyhogy nincsenek lovai?! – dühösködött Platon Iljics. – Miféle postaállomás ez akkor?

– Hát csak olyan, amilyen. A lovak mind künn vannak, idebe’ egy sincsen! – erősködött az állomásmester olyan hangosan, mint aki süket emberhez beszél. – Csoda kelletik hozzá, hogy tán estéllig meggyöjjenek a lovaim. De hogy épp mikor, azt a rosseb se tudja.

Platon Iljics levette a cvikkerét, és úgy meredt az állomásmesterre, mintha először látná:

– Felfogja, öreg, hogy ott emberek halnak meg?

Az állomásmester kinyitotta az öklét, és úgy nyújtotta kezét az orvos felé, mintha alamizsnát kérne:

– Már hogyne érteném, kérem alássan. Miért ne érteném? Igazhitűek halnak meg, nagy baj az, hogy is ne érteném? De nézzen csak ki az ablakon! Nézze csak, mi van odakünn!

Platon Iljics feltette a cvikkerét, és duzzadt szemét gépiesen a jégvirágos ablak felé fordította, amin keresztül lehetetlen volt bármit is látni. Mármint azonkívül, hogy továbbra is borús téli nap van.

Az orvos a vasorrú bába kunyhóját formázó faliórára pillantott: negyed három.