.jpg)
Fareed Zakaria - A posztamerikai világ (részlet)
Nem csak üzletről van szó. India városai lelkesedéstől fűtöttek. Divattervezők, írók és művészek arról beszélnek, hogyan fogják kiterjeszteni befolyásukat az egész világra. A bollywoodi filmsztárok már nemcsak a félmilliós hazai közönség körében népszerűek, hanem egyre több új rajongót szereznek külföldön is. A krikettjátékosok igyekeznek kikupálódni, hogy külföldön is tömegeket vonzzanak. Az egész olyan, mintha több száz millió ember egyszeriben rájött volna, hogyan használja ki lehetőségeit.
Ahogy egy híres indiai mondta egyszer: „Eljön egy pillanat, ami csak ritkán szokott a történelemben, amikor a régiből az újba lépünk át, egy korszak véget ér, és egy nemzet lelke hosszú elnyomás után hallatja a hangját.” Ezeket a szavakat, melyeket az indiaiak egy bizonyos generációja fejből ismer, India első miniszterelnöke, Dzsavaharlal Nehru mondta 1947. augusztus 15-én, amikor Nagy-Britannia átadta a hatalmat az indiai Alkotmányozó Gyűlésnek. Nehru India mint független állam megszületésére utalt. Ma pedig az indiai független társadalom megszületését figyelhetjük meg, mely heves, színes, nyitott, élettel teli és mindenekelőtt változásra kész.
India nemcsak saját múltját hagyja maga mögött, de más ázsiai országok útjáról is letér. Nem egy csendes, irányított, kvázi-tekintélyelvű ország, mely egy tervet követve lassan válik nyitottá. Egy hangos demokráciáról van szó, mely végre gazdasági erőt adott az embereknek. Az indiai újságok jól tükrözik ezt a váltást. Címlapjaikon évtizedeken át nagyrészt állami ügyek szerepeltek. Általában titokzatos, bennfentes zsargonban (A MINiSZTERELNÖK A CWC TERJESZKEDÉSÉT JAVASOLJA AZ AICC TALÁLKOZÓN) számoltak be a kormány tevékenységéről, a fő politikai pártokról és bürokratikus testületekről.
Mindezt egy szűk elit értette csak meg, a többiek pedig úgy tettek, mintha értenék. Ma az indiai újságok virágkorukat élik – ritka oázis, ahol az írott sajtó fejlődik –, és telis-tele vannak üzletemberekről, technológiai fejlesztésekről, divattervezőkről, bevásárlóközpontokról és persze Bollywoodról (mely évente több filmet készít, mint Hollywood) szóló hírekkel.
Az indiai televízió szintén robbanásszerűen fejlődik, és szinte havonta jelennek meg újabb csatornák. Még a hírszolgáltatás terén is megdöbbentően bő és sokszínű a kínálat. 2006-ban Indiának közel két tucat hírcsatornája volt. Többről van itt szó, mint pusztán bűbájról és csillogásról. Vizsgáljuk meg, mi történt a 2005-ös cunami idején. Régen egy ilyen esetben az egyetlen említésre méltó válasz az indiai kormánytól érkezett volna, mely ugyanakkor nem jelentett volna sokkal többet a külföldi segélyek koordinálásánál. 2005-ben Újdelhi visszautasította a külföldi segítséget (egy újabb mutatója a nemzeti büszkeség erősödésének). Ám az igazán megdöbbentő változás máshol következett be. A szökőár utáni két hétben indiai egyéni adományokból 80 millió dollár gyűlt össze a segélyakciókra.
Négy évvel ezt megelőzően, 2001-ben egy évbe telt ugyanennyit összegyűjteni egy gujarati földrengést (a Richterskála szerinti 7–9-es erősségű) követően. Ázsiában az egyéni filantropizmus tipikusan gyenge lábakon áll. A gazdagok többnyire csak templomoknak és szent embereknek adakoznak. Ám úgy tűnik, ez is változik. Azim Premji, India leggazdagabb embereinek egyike, technológiai multimilliárdos azt nyilatkozta, hogy terjedelmes vagyonát alapítványba teszi, valahogy úgy, ahogy Bill Gates is tette. Anil Aggarwal, egy másik önerőből meggazdagodott milliárdos bejelentette, hogy 1 milliárd dollárt adományoz egy új magánegyetem létrehozására Orissában, India egyik legszegényebb régiójában. Magán és nonprofit csoportok kezdenek bekapcsolódni az egészségügybe és oktatásba, és olyan funkciókat vállalnak át, melyek az állam feladatai volnának.
Bizonyos számítások szerint jelenleg az iskolák több mint 25 százaléka és az egészségügyi rendszer 80 százaléka nem tartozik az állami szektorhoz.6 Az Infosys Technologies szoftvercég létrehozta saját vállalati alapítványát, mely kórházakkal, árvaházakkal, osztálytermekkel és iskolakönyvekkel látja el a vidéki térségeket. Mindez ismerősen hangzik. Egy fontos szempontból India – a világ egyik legszegényebb országa – megdöbbentően hasonlít a leggazdagabb országhoz, az Egyesült Államokhoz. Mindkettőre jellemző, hogy a társadalom kivívta az állammal szembeni dominanciáját. Vajon ez a minta ugyanolyan sikeres lesz Indiában, mint Amerikában? Vajon a társadalom helyettesítheti-e az államot?
