Megjelent: Juhász Júlia: A tetthely beszél
„– A tetthely beszél. Mindig ez volt az alapelvem. Az én feladatom, hogy a helyszint kivallassam. Ha ettől eltérek, az időfecsérlés, és az időfecsérlés több mint bűn: hiba. Saját magamnak kell átélnem, mi történhetett a postakocsi végállomása és a Rózsa utcai postahivatal közötti útvonalon.
Megtudtam, hogy a szóban forgó jármű indulási ideje tizennyolc óra. Ott voltam hát a Keleti pályaudvarnál délután hatkor, és állomásról állomásra követtem kerékpárommal a Rába tehergépkocsi útját. Ahol a postakocsi megállt, ott én is leállítottam a bringámat, és a falnak támaszkodva – mintha várnék valakire – figyeltem, hogy a postakocsi és a postafiók között mi történik.”
A postakocsirablás csak egy azok közül a történetek közül, amelyeket Rajačič György nyugalmazott rendőr alezredes Juhász Júliának elmesélt. Találkozásaikból született ez a portré.
Embermesék kelnek életre a könyvben egy ma nyolcvannyolc éves férfi életéből, aki hatelemis végzettséggel lett rendőrnyomozó, aztán jogi diplomát szerzett, és főiskolán tanította a nyomozás fortélyait. Embermesék egy ütött-kopott ház lakóinak ma már hihetetlennek tűnő emberséggel együtt élő közösségéről, egy mesebeli jóságú asszonyról, egy, a legmélyebb szegénységben is boldog családról. Történetek a háborúról, a legnagyobb embertelenségekről és a legszebb emberségről. És érdekes bűnügyek, bravúros nyomozások, az országos és a budapesti rendőr-főkapitányság élete.
Részlet:
"A BURICS BÁCSI, A JUMBÓ BÁCSI, A FRANYÓ BÁCSI MEG A SZALAI BÁCSI
„Amikor én még kis srác voltam”, a bérházakban nagy potentát volt a házfelügyelő. Ő szedte be a lakbért, ő adta tudtul a tulajnak, hogy ki fizetett, ki maradt adós. Ő vezette a terjedelmes házmesterkönyvet, és ő volt az, aki kiterjedt információval bírt mindegyik lakóról. Betéve tudta a nevüket, a korukat, a foglalkozásukat, anyjuk nevét, férjük, gyerekeik adatait. De ez még nem minden. Hozzájön ennek többszöröse: a szóbeszéd. A beszélgetések, a pletykák, a félremagyarázások.
Ennyi tudás birtokában a házfelügyelő sokat árthatott is, használhatott is, mérget keverhetett a lakók ételébe, mint egynéhány házmester, vagy mézet, mint nálunk a Szinyei Merse utca 13.-ban Kalita bácsi meg a felesége. Ha hivatalos személy kérdezősködött bármelyik lakóról, akkor a házmester köteles volt mindent kiteregetni, amit az illetőről tudott – és ő mindenkiről mindent tudott. A kaput is ő zárta-nyitotta, betéve tudta hát, hogy ki, kivel és milyen állapotban megy vagy tántorog át kapuzárás után az udvaron, vagy botladozik a lépcsőn fölfelé, míg haza nem ér. Nagy csáberő mindez a basáskodásra, pletykakeverésre annak, akinek ez a módi az életeleme.
Legtöbbször a gyerekek miatt tört ki a vihar. Volt, aki egyenesen utazott rájuk. Futott a pokolfajzat után, ígérve, hogy laposra veri a sejhaját, vagy kap egy akkora frászt, hogy leesik a feje. A gyerek szaladt előle, a házfelügyelő loholt utána, a srác visszafordult, valamit jelzett a karjával, és szaladt tovább – de aztán mégis elkapatott, jól pofon csapattatott, vagy fenéken rugattatott, ami éktelen bömböléssel honoráltattatott.
E hangra valamelyik lakásból előpenderült a mama, emelt hangon szidta-átkozta a házmestert, majd elküldte őt egy, nyomdafestéket nem tűrő, sötét és bús helyre, a házmester ezt hasonló hangnemben viszonozta, és ez így ment, és tartott volna sötétedésig, ha a ház őre le nem csapja az adu ászt.
És a lakbért mikor perkálja le, asszonyság?
Erre nincs mit visszakiabálni, mert ő a lakbérrel tényleg több hónapja sáros, és nem tud fizetni, mert miből? – de ezt nem kiabálhatja ki mindenki előtt, inkább hátat fordít, és bevonul a konyhába.
Istenem! Én mi a fenének kekeckedek? Ez most majd szalad a háziúrhoz, lehet, hogy már oda is ért: „A Katonáné nem fizet.” És akkor elkezdődik…