Gondolat Kiadó

A PRAE.HU visszhangja a Szorokin világa GondolatOlvasóról, a Szatyor Bárban

Jaktejben fürdőző szívek

Vécsei Rita Andrea

A GondolatOlvasó sorozatnak – kultúrest-füzér a Gondolat Kiadó könyveiről másképpen, másokkal a Szatyor Bár és Galériában – október 14-én 18 órakor megrendezett darabja Szorokin világát idézi meg. Vlagyimir Szorokin Jég-trilógiájának apropójából beszélget Nagy Detti esztéta és irodalomkritikus moderálásával k. kabai lóránt költő ésatöbbi, Mundruczó Kornél filmrendező, forgatókönyvíró, színész és Boris János, a kiadó irodalmi főszerkesztője.

Bevezetőül Császár Norbert képzőművész Szorokin ihlette szatyrainak kiállítását k.kabai lóránt nyitja meg. Egyszerű, barna, füles papírzacskók, sok baj van velük, zörögnek a moziban, elvágja a kezed, vérzik, nem használhatod otthon szemetesnek, mert átázik. Itt a falon viszont „nyugalom és szárnyalás”, „lebegünk a térben”, „меия зовут” légies alakjai játszanak rajtuk tömörrózsaszín szívekkel, dobálnak szabályoskék jégkristályokat, kanárihajuk csillagokat fakít. K. kabai felvezető szövegében pedig nem beszél olyanokról, mint „elemi szépség, letisztult eszközhasználat, homogén színvilág”, inkább idéz a klórból, a hét lélegzetvételt, mottója a 23000-ből , ilyképpen: „az/ egyszerűség tökéletességről tanús-/ kodik, minél egyszerűbb valami,/ annál kevésbé van kitéve változá-/ soknak”.

Nagy Detti szépen kormányozza fakutyánkat a Tunguz meteor jegén, távolról, az általánostól lendít, mögöttes tartalomról, üzenetről, metaforikus értelmezésről kérdez, utána rögtön megfog, hogy kikkel is azonosulsz tulajdonképpen. Mundruczó a többrétegű, ellentmondásokból fényt teremtő regény enigmatikusságát Wagner Ring-ciklusához hasonlítja, a Nyugat-Európában is (de)kódolható szerző egy új genezist állít fel, miközben a manipuláció természetrajzát kutatja. Boris kijelölt pontokat lát, orosz/ történelmi/ XX. századi/ jövőbeni/ filozofikus/ költői címkéjű cövekeket, melyen kifeszül a mű. k. kabai az egyszerre több regisztert megmozgatni képes, az improvizáció által egyik síkról a másikra hirtelen elmoccantó írói tálentumot élteti, boldogan eltűrve magán a stílusgyakorlatokon át el-, és előbújtatással való folyamatos átverést.

Cilinder ez a három kötet, nyuszi helyett vérmedvékkel. Mégis, amikor olvasom, a szíveseknek szorítok, egyenesen izgulok értük, hogy sikerüljön nekik a megdobbantás, és azokban a pillanatokban „nekünk nagyon jó lett”, a nekünkben benne vagyok én is. Szeretetkönyvként realizálódott, mondja k. kabai, mely mindvégig kitartja azt a hangot, ami a jégcsákányosokat szimpatikusnak tudja megőrizni. Persze pimf játékosságról beszélni, veszi elő a szigort Mundruczó, a nagyon orosz, nagyon komoly, nagyon ellentmondó szöveg úgy marad stílusban, hogy közben a szeretetcsoportosulást, mint teljesen általános helyzetet politikailag tökéletesen inkorrekt közegbe helyezi. Szürrealitása az orosz világban sokkal reálisabb, létező valóságokat, szocreált, horrort, Dosztojevszkijit ragaszt, gyúr egymáshoz egy új valósággá. És igen, ezért égetik könyveit a Vörös téren, polcokról pöckölik ki, de szürreális ez is: Gorkij-díjjal honorálják ezt a fassbinderi fordulatot hozó, szőke loboncú fenegyereket. „Mert minden faszfej okosabb akar lenni, mint amilyen valójában. Okosabb és tekintélyesebb.”

Sok itt a hasonlat, de illik a fekete-narancs borítóhoz, mely, akár egy Bugatti Veyron, Szorokinnal hasít előre, lesz belőle orosz Sartre, mondja Boris, akit mindvégig Borisznak olvasok, miközben írok, annyira áthat az orosz lélek. Disztópia inkább, mint utópia, és nem elég belőle egyszer, k. kabai tizenegynél tart (ma) összesen. A részek egyként kerülnek Amerikában kiadásra, ezt Mundruczó szépnek tartja, a Jeget egyhangúan origónak tekintik, mivel önállóan is megállja a helyét, a Bro-t és a 23 000-t mellékbolygónak, mely tovább(jégszilánkokra)bontja az előzőt. A nyelv azonban végigkísér, nem teremtettként, mint Ágota Kristófnál vagy Thomas Bernhardnál, hanem, újraépített rendszerként. A történelmi, a totalitarizmus keveredik a szentimentalizmussal, a nagy orosz regények narrációs stílusa a sci-fi thrillerrel. „Bécsben finom az ekler”, ez például nem giccs, meg igaz is, de sok vitát, indulatot gerjesztenek a rebbenő, kedves és titokzatos szívek. Az opricsnyik egy napjának kritikájában épp a nagy nemzeti giccset, mely önkényuralmi törekvésekkel egyesül, támadják, nem látva meg, hogy a tisztán mimetikus szöveg mintegy leképezése a szemérmetlen mechanizmusoknak, Szorokin a felépített sztereotípiákat, mint például orosz szomorúság, nem leleplezi, hanem rájuk mutat.

A színházban, mondja Mundruczó, az egyszerű metaforák nem mennek át, a megfeleltetés egyszerűsége, melynek a Bűn és bűnhődés is lehet akár az egyik emblémája, jellemzően jelen van, mégis félreértésekkel kell megküzdeni. A színészek, Mucsi Zoltán, Péterfy Bori és mások nem eljátsszák a darabot, hanem játszanak, amit a szerző szavai igazolnak, „elfelejtettem, hogy ezt én írtam”. Végül jön Csehov és az ő attitűdje, a kultúra elemi igénye, az orosz vénában csörgedező szükséglet, a k. kabai-felidézte novella, A hóember. A havas, tokiói éjszaka, ahol az álmatlanságtól gyötört orosz író hóembert épít, Vászjának nevezi el, de Vászjával inni kell, és akkor jön a földrengés, majd elcsendesül minden, vodkával koccintanak, Vászjától kérdez az író valami fontosat. A hóember így válaszol: AZ OROSZ IRODALOM MEGHALT. Majd hozzáteszi: ÉLJEN AZ IRODALOM!, mire az író megnyugszik, és elalszik. "Mint a bunda".

A Jég-trilógiában minden benne van, szótlan növényre hasonlító alázatos feleség, koncentrációs tábor, vegán koszt, Nabokov, foci, leszbikus ölelés, űrrepülés, arcnyalogatók, bepisilők, kétségbeejtően távoli rokonok, tejbenfürdés, biblia, cirkusz, akciófilm, spermakrém, Sztálin-tetoválás, kinek kedve szerint, meg sok szívdobbanás. És pont úgy, mint a cilinderben: beledobálva ez-az, de, ha megfogod az elejét, kihúzod, mint egy hosszú, finom, lila angórasálat, nyáron sem veted le. Nagy spíler ez a Szorokin, egyeznek meg végül a fellépő vendégek, én meg „Nézek rájuk, mint a mézeskalácsra, és kész.”

Mozgó Világ Online recenzió - Almási Miklós: Beszólás középről

(Paul Krugman: A liberális lelkiismeret. Fordította Orosz Ildikó. Budapest, 2010, Gondolat Kiadó, Demos Könyvek. 346 oldal, 2890 forint.)

Krugmant (a New York Times kolumnistáját) „pimasz” gazdasági jegyzeteiért régóta szeretem, mégis amikor ez a könyve megjelent (2007), csak átfutottam, na jó, mondtam, ilyen már volt. Aztán jött a Nobel-díj (2008), meg a válság, és a sok oldalról beindult kíméletlen támadás Obama elnök ellen – és a szövegek felforrósodtak, véres aktualitást nyertek. Ma úgy olvasom, mint valami haditudósítást. (Az amerikai társadalmi-gazdasági reformháborúk állásáról. És persze úgy is, ahogy az ember a tengerentúli csatározások elemzéseit óhatatlanul a magyar tükörben is látja.)

Krugman nem csak ökonómiai tényeket prezentál: amit mond, azt szociológiai (netán pop-kulturális divatokból) rakja össze: a kép, amit nyújt, multidimenziós. Az 1985-tel elinduló radikális konzervatív fordulatot pl. egy Rambo-film (First blood, 1982) átütő sikerével (széles közvélemény-formáló), hatásával is jelzi. (A film egyértelmű üzenete az volt, hogy „megnyertük volna a vietnami háborút, ha nem gáncsolnak a nyafi keleti parti értelmiségiek, a liberálisok és a meleg, rock-and-rollos drogosok”.) Vagyis úgy használja a pop-kultúra elemeit, mint az egyik irányjelző és trendalakító tényezőt… Ez a fajta látásmód egyedülálló az irodalomban: Krugman sikerrel törte át a közgáz zárt szakmai területét, össztársadalmi analízist ad.

Mai olvasatban két topic ragad meg igazán Krugman Amerika-interpretációjából: a társadalmi egyenlőtlenség és az egészségügy igazságtalansága. Az elsőben arra a különös történelmi szituációra keres rá, hogy bár Amerikában mindig is voltak milliárdosok, a New Deal és a háború utáni fellendülés idején – 1965-ig – a kiegyenlítés volt a jellemző politika (gazdaságban és társadalomban egyaránt). A hetvenes, de még inkább a nyolcvanas évektől beindul egy radikális republikánus fordulat: a középosztály jövedelme stagnál (vagy leszakad), az alsó két decilis szegénysége növekszik, viszont a legfelső 1 százalék vagyona-jövedelme hihetetlen méreteket ölt. Kialakult a világ egyik leginkább egyenlőtlenségre épülő társadalma. Ezt nem tudja elviselni a „liberális lelkiismeret”. Főképp, mert tudja, hogy korábban a dolgok jobban mentek – egy kiegyenlítettebb társadalmi struktúrával, széles, gazdagodó középosztállyal, mobilitásperspektívával Amerika vezérlő csillag lehetett. Ezek a vívmányok azonban Reagan és főképp George W. Bush alatt eltűntek. A fellendülésből csak a társadalom 10 százaléka részesül, a 90 százalék életnívója stagnál vagy hanyatlik, a középosztály – Amerika gerince – megroppan. Ugyanakkor a legfelső 0,1 százalék körében káprázatos jövedelemrobbanás tanúi lehetünk. 10–40 milliárdos menedzserfizetések és -bónuszok óriási felháborodást keltettek már a válság előtt is (Richard Grasso, a NY-i tőzsde egykori elnöke legendás 200 milliós kompenzációja szinte robbantotta e korszak erkölcsei elleni tiltakozást). Aztán a válság idején kiderült, hogy volt ennél felháborítóbb javadalmazás is. Ma az USA egyike a leginkább egyenlőtlen társadalmaknak. (Nemcsak a bónuszok és fizetések miatt – a középosztályt lesöprő adózási rend, a társadalmi mobilitás leállása mind az egyenlőtlenség fokozása felé nyomott. Ami nagy baj: hisz ma már léteznek olyan felmérések is, miszerint azoknak a társadalmaknak nagyobb a fejlődési potenciáljuk, ahol kisebb az egyenlőtlenség, más szóval: a társadalmi igazságosság kihat a GDP-növekedésre.) A liberális elv, az egyenlőtlenség szélsőségei elleni küzdelem tehát nem(csak) morális jellegű: legfőbb gazdaságpolitikai téma.

Megjelent!

Peeters, Koen/Varga Orsolya (ford.): Nagy Európai Regény

Akcentusok

A belgiumi flamand író olyan amerikai irodalmi nagyságok példáját követve, mint Tom Wolfe vagy Jonathan Franzen, elhatározta, hogy megírja a Nagy Amerikai Regény európai párját. A regény sajátos felépítéséhez Primo Levi Periódusos rendszer című kötete adta az ötletet. Peeters könyvének valamennyi fejezete egy-egy főváros. Ezzel jelzi, hogy a mai Európa olyan, mintha minden alkotórésze egy-egy „kémiai elem volna az elmés brüsszeli rendszerben”. Theo, a reklámajándékokat értékesítő cég tulajdonosa útnak indítja ifjú munkatársát, Robint, a regény főhősét, hogy puhatolja ki, milyen új módszerekre volna szükség a globalizáció és az euró uniformizált Európájában cége megújításához.

Robin konferenciák és tréningek során járja be a kontinenst, közben buzgón készíti feljegyzéseit, szavakról, találkozásokról, beszélgetésekről, hangulatokról. Hamar érzékeli, hogy az üzleti életet mindenütt ugyanaz a marketingzsargon uralja, a nyakkendők, a mobil-csengőhangok és lízingautók, a nemzetközi cégek reklámjai éppúgy felcserélhetővé váltak, mint maguk az emberek, akik csak néha, váratlan helyzetekben mutatkoznak meg bizalmas oldalukról. A könyv mégsem a kemény európai üzlet harcairól szól, hanem a kisemberek világának szelíden ironikus panorámáját adja. Két történet fonódik egymásba: az idős Theo és a fiatal Robin története.

Robin európai körútja során két beszámolót ír egyszerre: egy hivatalos, marketing-szakkifejezésektől hemzsegő jelentést, amely a repülőterek, hotelrecepciók, tárgyalótermek Európáját idézi, és egy másikat, mely informális jegyzetekből, az útja során hallott idegen mondatokból, szavakból, véletlen találkozásokból áll. Ezekből a jegyzetekből egy másik, egy apró eseményekkel, részletekkel teli, emberi Európa rajzolódik ki. Theo végül eladja a cégét, Robin pedig az alapító élettörténetébe mélyed, melyből Európa identitásának egy újabb dimenziója tör elő: a súlyosan terhelt európai történelem, leghátborzongatóbb jeleneteivel. Nemzetközi sikerű regényével az író valóban európai s egyben világirodalmi vizekre evezett.

300 oldal, kartonált, ár: 2800.- Ft

Tornai József: A második eljövetel - Mûfordítások a világ költészetébõl

Sigitas Geda (1943): 20 ANTINÓMIA

Te alkottál, most te tarts meg.

Ha sose teszed, nem is kellek soha.

Te adtál életet, most adj támogatást.

Ha nem adsz életet, ne bajlódj a támogatással.

Fölneveltél és tápláltál.

Ne nevelj föl, ne adj semmit enni.

Te tanítottál és vigasztaltál.

Nincs se tanítás, se vigasztalás.

Azt mondtad, szép vagyok, és megkülönböztetett.

Csúf vagyok, és nem különbözöm.

Megparancsoltad: hódítsam meg a világot.

Nem adtál parancsot.

Azt mondtad, van fejem, ajkam, szemem.

Nincs se fejem, se ajkam, se szemem.

Azt mondtad, szívet is adtál nekem.

Elfelejtettél szívet adni.

Azt modtad, szeressek valakit.

Nincs kit szeretnem.

Azt mondtad, emberi lény vagyok.

Nem vagyok emberi lény.

Azt mondtad, férfi vagyok.

Nem vagyok férfi.

Azt mondtad, nõ vagyok.

Nem vagyok nõ.

Azt mondtad, legyenek barátaim.

Nincs szükségem senkire.

Azt mondtad, öljek.

Nem akarok ölni.

Azt mondtad, a világ õrült.

A világ õrült.

Azt mondtad, nemsoká meghalok.

Nem halok meg.

Azt mondtad, szeretni fogsz.

Igen, szeretsz.

Azt mondtad, elárulsz engem.

Elárulsz engem.

Azt modtad, hogy amit mondtál, nem mondanád?

Én se mondom.

A Kis herceg szekta | Szorokin Jég-trilógiája

Írta: Boros Ágota - Olvass Bele

Jól csak a szívével lát az ember – hangzik Saint Exupery már-már közhelyessé koptatott mondata. Beszélj a szíveddel – így Vlagyimir Szorokin. De míg a Kis herceg rókája valami szépet fogalmaz meg, addig Szorokin provokál. Provokál, és amikor már úgy érzem, rájöttem, mit szeretne tőlem, mire akar rávezetni, akkor egyszerűen fordít egyet a cselekményen, és már megint elvesztem. Hol vágyat ébreszt bennem, hol undort kelt. Játszik. Kegyetlenül játszik. Mint macska az egérrel.

„A jég egy szektáról szól, amely formailag hasonlít egy totalitárius szervezetre, de ez csak a látszat. A jég nem a diktatúráról szól, hanem az elveszett paradicsom kereséséről” – jelenti ki Szorokin. Szép gondolat. Keresni az elveszett paradicsomot, a boldogságot…

De kié az az éden, ki részesülhet abból a boldogságból? A jégkalapács válaszol. A 23 000 fénysugáré, a Fény Testvériségéé, a szőke, kék szemű nővéreké és fivéreké, akik fényhozó sugárként elkövettek egy végzetes hibát. Tévedésből megalkották a Földet. De ha újra megtalálják egymást, a hiba orvosolható.

A jégkalapács segít. Felébrednek az alvó szívek és hazatérnek. Csak egymásra kell találniuk újra. Ám a nemes cél lassanként öncéllá alakul, rémálomba fordul: a hazavezető út gyilkosságokkal, erőszakkal van kikövezve. És magasztos eszmék ide, paradicsomkeresés oda, diktatúra ez a javából. Mintha a Tunguz meteor anyagából készített jégkalapács nem csak felébresztené az alvó szíveket, hanem minden érzelmet kiölne belőle, ezzel a szívvel már nem lát az ember, ennek a szívnek agya van, racionális, érzelemmentes, számító agya.

Ménesi Gábor: „Mindig ott lakom, ahol egyre apróbban megtörtének”

Géczi János: Tiltott Ábrázolások Könyve

„A magyar kritika (…) bámulatos következetességgel nem foglalkozik Géczi munkásságával” – hívta fel a figyelmet Zalán Tibor 1989-ben. Ha végigtekintünk a Géczi-olvasás eddigi történetén – különösen annak első egy-két évtizedén –, kétségkívül a kritikusok zavarával, tanácstalanságával szembesülhetünk. A kezdeti értetlenséghez erőteljes elutasítás is kapcsolódott , majd Géczi műveinek megjelenését hosszú időn keresztül visszhangtalanság kísérte. Az értő kritikák eleinte elsősorban a pályatársak, Tandori Dezső, Vasadi Péter és Zalán Tibor tollából születtek, s a komolyabb elemzésekre, értelmező igényű tanulmányokra a kilencvenes évek második feléig várni kellett. A kritikai diskurzus megélénkülését tükrözi a recepció történetének fontos állomásaként megjelenő tanulmánykötet. Nyilvánvalóan a kritikusok hallgatásának számos oka lehet, ezek egyike Géczi besorolhatatlansága, külön úton haladása, s a befogadás természete nem függetleníthető az író hagyományválasztásától, így a szövegek neoavantgárd szituáltságától, amellyel kapcsolatban megállapítható, hogy a különböző vizuális effektusok, képversek, kollázsok stb. „visszavonatkoztathatók (és vissza is vonatkoznak) a nem képi jellegű alkotásokra.

Egyes prózai írások, versek a neoavantgarde «megszokott» környezetéből kiemelve, a performance-jellegű helyzettől elvonatkoztatva – habár határozottan másképp szólalnak meg – nem olvashatók az említett irányzat jelölője hatókörének figyelembe vétele nélkül”. Ily módon „Géczi neoavantgarde tevékenysége (…) mindenkor ott kísért az ilyen jellemzőkkel nem rendelkező művei esetében is, akár a kollázstechnika alapjául szolgáló esetlegesség elvi működését, akár a kísérletezés tudatos, reflektált módját vonjuk be az értelmezés folyamatába.” Nyugodtan kijelenthetjük azonban, hogy az említett törekvés Géczi pályakezdését követően, vagyis a nyolcvanas években előtérbe kerülő prózafordulat eredményeit figyelemmel kísérő diskurzus értelmezői horizontjában marginális pozícióba került. Mindeközben az sem gyorsította meg a kanonizáció folyamatát, hogy a szerző gyakran olyan alkotók megidézésére vállalkozik, akik kevésbé részei az irodalmi köztudatnak, vagy pedig nem a szépirodalmat művelik, gondoljunk csak a Cholnoky-testvérek műveire, vagy Cs. Szabó László és Lénárd Sándor esszéisztikájára.

Anne Enright: A gyászoló gyülekezet

Veronica Hagerty Dublinból Londonba utazik, hogy hazaszállítsa testvére, Liam holttestét. Miközben a hivatalos ügyeket intézi, a temetést szervezi, és próbálja elérni a világban szétszóródott családtagjait, egyedül, magányába zártan birkózik öccse öngyilkosságával. Erről a küzdelemről, az egyfelől érthetetlen, másfelől tán mindig is „előre látott” öngyilkosság feldolgozásáról, a múltbeli emlékekkel való szembenézésről és a testvér tragédiájának megértéséről szól Anne Enright 2007-ben Booker-díjjal kitüntetett regénye. A korábban televíziós producerként és rendezőként dolgozó ír szerző első novelláskötete, A hordozható szűzmária 1991-es megjelenése után vált hazájában és az Egyesült Királyságban elismert íróvá. Számtalan esszé, novella és négy regény után a világhírt A gyászoló gyülekezet és a Booker-díj hozta meg számára. Magyarul egyelőre csak A gyászoló gyülekezet és A hordozható szűzmária (Gondolat Kiadó, 2007) olvasható tőle.

Veronica és Liam egy kilenc gyermekes ír családban nőttek fel, egymáshoz időben legközelebb születettekként. A gyereksereggel körülvett családban a magánélet, az intim szféra határai elmosódnak, ahol ennyien élnek egy mindig túl kicsi házban, ahol a testvérek még tizenévesen is egy szobában, egy ágyban alszanak, ahol testközelben látják egymás testi-lelki érését, ott a viszonyok mentesek minden szeméremtől. Ugyanakkor a zsúfolt családi élet, a halmozódó problémák közepette könnyen feltáratlanul maradnak olyan titkok, amik aztán még évtizedek múltán is tragikus hatással lehetnek a testvérek életére. Veronica meg van győződve arról, hogy egy gyerekkorában meglesett bűnös esemény tette tönkre Liam életét, és vezetett öngyilkosságához, és ez, az évtizedekig eltemetett emlék tör felszínre bántó erővel benne, amikor öccse halálával szembesül.

Hogy megértse, mi miért történt a családjában, elkezdi felfűzni az eseményeket egy láthatatlan láncra, egészen onnan, hogy nagyanyja, az imádott Ada fiatal lányként beleszeretett egy férfiba, hogy aztán máshoz menjen hozzá, szülei házasságán és a gyerekek szűnni nem akaró során át saját házasságáig, és annak válságáig. Az emlékek réseit gátlástalan és olykor szemérmetlen fantáziálással kitöltve alkotja meg saját magának családja múltját, amit aztán felhasznál arra, hogy saját házasságának válságát magyarázza vele. A testvér halála depresszióba taszítja, amellyel küzdve egész addigi életét mérlegre teszi, szétcincálja, apró darabokra tépi, hogy aztán megvizsgálja, és a szakadások mentén megpróbálja összeillesztgetni. Nem mindig sikerül. Veronica azt hiszi, mindent tud öccséről, valójában épp a semmit nem tudását leplezi azzal, hogy mindenért egy gyerekkori – tán meg sem történt – esetet tesz felelőssé, ugyanúgy, ahogy azt hiszi, ismeri nagyanyja fiatalságát, pedig csak a fantáziája által megalkotott Adáról képzeleg. S miközben a múltban, vélt és valós emlékek közt él, olykor vissza kell térnie a jelenbe, szembe kell néznie a temetéssel és az érkező rokonok valós alakjával, gondját kell viselnie csendes megvetéssel kezelt anyjának, akinek soha nem bocsátott meg gyerekkora sérelmeiért, és élnie kell a saját életét.

Enright prózája egyszerre szikár, távolságtartó és nagyon is személyes. Olykor kifejezetten lírai, máskor bántóan közönyös és nyers, ahogy Veronica képzelete csapong, úgy csapong az elbeszélés stílusa is. A depressziós ember dühös, elkeseredett, minden logikát nélkülöző indulatait és a szinte erőszakosan, kiábrándítóan fel-felbukkanó testiséget nyersen, durván az arcunkba tolja, míg a gyermekkor emlékeit és a nagyszülők már-már romantikus fiatalkori életképeit költőien, lágyan írja le. Ám akár lírai, akár nyers, az elbeszélést végig áthatja valami különös fekete humor, mintha saját jellegzetes témáit – mint az ír család, az alkoholizmus, a vallás, a szexualitás, a halál – csak ironikusan tudná szemlélni. Ez az irónia segít az olvasónak is, hogy távolságot tudjon tartani ettől az egyébként már-már elviselhetetlenül depressziós hangvételű könyvtől. Minden csapongása, múltban vájkálása és párkapcsolati drámája ellenére Enright könyve végső soron arról a gyászmunkáról szól, amivel Veronica feldolgozza a hozzá legközelebb álló testvér halálát. És ki tudja, tán a gyász megéléséhez tényleg elengedhetetlen némi humor, ha az ember nem akar beleőrülni.

Timi

ÓKOR 2010/3

Irodalmi nyilvánosság az antikvitásban

Az Ókor legújabb tematikus száma a Déri Balázs által vezetett „Az irodalmi nyilvánosság az antikvitásban” című OTKA-pályázat (K 75457) keretében jelenik meg, mely az ELTE BTK Latin Tanszéke és a Kulcsár Szabó Ernő vezette Általános Irodalomtudományi Kutatócsoport (ÁITK) kutatóinak közös kutatási programja. A pályázat az irodalmi nyilvánosság ókori (elsősorban római) és kora középkori változatainak feltárására koncentrál, illetve a nyilvánosság fogalmát tudománytörténeti értelemben is vizsgálja – mindezt elsősorban a kortárs kultúratudományoknak a történeti és elméleti kérdésfeltevéseket egymással összekapcsoló módszertana szerint. A pályázat keretében klasszika-filológusok, medievisták és a modern irodalomtudomány szakemberei együttműködve, egymás kérdésfeltevéseit is befolyásolva kutatják az irodalmi nyilvánosság elméleti és történeti problémáit.

2009. december 4–5-én került sor a kutatási progam első műhelykonferenciájára, Antik irodalmi nyilvánosság – modern elméleti horizontok címmel. Az Ókor jelen számában a műhelykonferencián elhangzott előadások közül azokat gyűjtöttük össze – természetesen a folyóirat igényei szerint átdolgozott formában –, amelyek közvetlenül az ókortudomány körébe tartoznak. Az írások nagyobbik része az antik és késő antik irodalmi nyilvánosság formáira koncentrál; kisebbik része pedig a nyilvánosság problematikáját az antikvitás későbbi recepciója felől közelíti meg, eljutva egészen a filológiatörténeti kérdésfeltevésig. A konferencián elhangzott többi, nem ókortudományi érdekeltségű előadás remélhetőleg hamarosan más folyóiratok lapjain lát napvilágot.

Kozák Dániel és Tamás Ábel referátuma időközben Minden út Rómába vezet. Tárgy és szöveg viszonya az irodalmi kommunikációban címmel közös előadásként is elhangzott az Ókortudományi Társaság által kiírt előadói pályázat keretében 2010. április 16-án. Május 21-én, a kutatási programnak a pécsi IX. Ókortudományi Konferencia keretében tartott műhelyén hangzott el Kulin Veronika előadása, mely a görög irodalomtörténet felől egészíti ki az összeállítást. Helmut Krasser német tanulmányának fordítása pedig – a hozzá írt bevezetővel együtt – azt a célt szolgálja, hogy a hazai ókortudományban egyelőre csak szórványosan alkalmazott kultúratudományi megközelítés módszertani lehetőségeit, illetve problémáit bemutassa. Ám Krasser cikke nem pusztán módszertanában, hanem tematikájában is kiválóan illeszkedik az e számban összegyűjtött írásokhoz: a költészet társadalomtörténeti vonatkozásai, az irodalmi patronázs működése, a nyilvánosságra hozás egyes fokozatainak jelentősége mind-mind olyan problémák, melyeket az itt olvasható többi írás is többszörösen megszólít.

Samuel Beckett: Godot-ra várva

2010. október 6. 20:00

Ó, azok a szép napok! 2010. október 5. 20:00

Trafó Különóra október 6-án!

Az előadás kapcsán Nyusztay Iván irodalomtörténész tart bevezetőt 18:30-tól a Trafó Kávézóban. A program ingyenes, mindenkit szeretettel várunk!

Beszéd és mozgás szoros egysége hozza létre azt a koherens nyelvet, amelynek tiszta megszólaltatása az alkotói teendő, és amelynek keresése mellett Horváth Csaba és a Forte Társulat elkötelezte magát. Áprilisban bemutatott produkciójukban Samuel Beckett két drámai művét dolgozták fel – Godot-ra várva (4-én és 6-án) és Ó, azok a szép napok! (5-én).

VERS ÉS DALLAM; EMIGRÁCIÓ, TÜKÖRKÉP

A Futurspektiv2 keretében

LOD/Dirk Roofthooft (B) – Kris Defoort (B): Brodszkij koncertek

2010. október 10. 20:00

Jegyár: 1900 Ft, diákjegy: 1500 Ft, a Trafó bérlet érvényes!

Angol nyelven, magyar felirattal.

„A postajárat pilótája, mint egy bukott angyal, vodkát vedel magában. Múltat idézőn megindítanak a hegedűk. Az ablakon tetők derengenek be szüzesség-fehéren. Harangok zúgnak. Besötétedett.”

(Joszif Broszkij: Elégia – Baka István fordítása)

Joszif Brodszkij Nobel-díjas költő két flamand, egy zeneszerző/ zongorista és egy színész szemével. Önarckép három szólamra.

A Brodszkij koncertek két szereplője, Kris Defoort és Dirk Roofthooft a vers, a dallam, az emigrációba kényszerített orosz költő műveinek időt álló ereje és metafizikus tartalma előtt tiszteleg. Élet, halál, szerelem, bajtársiasság – ezek voltak az 1987-ben Nobel-díjjal jutalmazott életmű fő kérdései és csomópontjai. Nem véletlenül: Brodszkijt 1964-ben – 24 évesen – „tunyejadsztvo", azaz közveszélyes munkakerülés címén perbe fogták, és öt év száműzetésre ítélték. Tizennyolc hónapot töltött egy nyomorúságos, északi faluban. A kiszabadítására indított mentőakció akkor sikerrel járt, de 1972 őszén egész egyszerűen kiutasították az országból.

Az előadás során a két flamand művész arra törekszik, hogy megteremtse azt a fajta érzéki és költői atmoszférát, azt a szépséget, amelyről Brodszkij verseiben is gyakran beszél. Azt a különös bizsergést, amit az ember az ujja hegyén érez, amikor megsimogatja szerelme arcát.

Angol nyelvű videórészlet az előadásból:

Virányi Péter: Reklámszociológia

Vegyünk valamit, és ettől minden megváltozik. A reklámok a fogyasztást teszik a társadalom központi értékévé. Ha megveszünk egy árut, vagy igénybe veszünk egy szolgáltatást, akkor ezzel boldogságot és vágyainknak, álmainknak megfelelő életformát veszünk. Úgy érezzük, hogy boldogok leszünk, hiszen a boldogság ígéretével manipulálnak bennünket. A módszerek finomodásával a reklámozás maga is külön szakmává nőtte ki magát, amelyben több különböző tudományág képviselteti magát, melyek közül az egyik a szociológia – egészen pontosan annak erre szakosodott ága, a reklámszociológia.

A kötet, amely a reklámszakma legkiválóbb elméleti és gyakorlati szakembereinek tanulmányait gyűjtötte össze, arra keresi a választ, hogy – a szociológiára támaszkodva – milyen eszközökkel dolgozik a reklám, hogy hatását elérje. A válogatás átfogóan és az egyetemi jegyzetekhez, szöveggyűjteményekhez méltóan, mégis színesen és érdekesen vezeti be az olvasót a reklámok zegzugos világába, úgy, hogy újszerűen körvonalazza a szociológia létjogosultságát ebben a különös kommunikációs térben. A könyvet ajánljuk a reklámszakma kutatóinak és gyakorlati szakembereinek, a kommunikáció- és médiatudomány oktatóinak és hallgatóinak, továbbá mindenkinek, aki érdeklődik a reklámok hatásmechanizmusa és pszichológiája iránt.

354 oldal, ár: 4500.- Ft

RÉSZLET

Kommunikátorok

A mintakövetés szempontjából a leginkább bevált, de a legnehezebben megvalósítható megoldás, ha a referenciaértékű mintát maga a cég teremti meg egy kifejezetten a cég nevében megszólaló reklámember személyében. Ilyenkor a feladat a célcsoport elvárásainak megfelelő, azokra hatni tudó személy „felépítése”. Sikeres esetben az ilyen személy ugyanolyan referenciaértékekkel és meggyőző erővel képes ránk hatni, mintha valódi ismerősünk vagy akár barátunk lenne. Különösen a televíziós reklámokban feltűnő reklámszereplőknek van nagy esélyük arra, hogy a reklám által váljanak híressé, sőt ha kellő szimpátiát is tudnak teremteni maguk köré, akkor valódi véleményirányítókká is válhatnak. A reklám népszerű kommunikátorai az Aronson- féle „rábeszélőgép-korszakban” a rábeszélőgépek csúcsmodelljének tekinthetők.

A reklám szereplői tömegkommunikációs szereplők, akik a média többi szereplőjéhez hasonlóan kiélezetten vannak kitéve a célközönség rokonszenvének vagy ellenszenvének. Valós megítélésükhöz mindenkor ajánlott figyelembe venni a közvélemény-kutatások, különösen az imázsvizsgálatok segítségét.

Októberben megjelenik!

Koen Peeters/Varga Orsolya (ford.): Nagy Európai Regény

Akcentusok A belgiumi flamand író olyan amerikai irodalmi nagyságok példáját követve, mint Tom Wolfe vagy Jonathan Franzen, elhatározta, hogy megírja a Nagy Amerikai Regény európai párját. A regény sajátos felépítéséhez Primo Levi Periódusos rendszer című kötete adta az ötletet. Peeters könyvének valamennyi fejezete egy-egy főváros. Ezzel jelzi, hogy a mai Európa olyan, mintha minden alkotórésze egy-egy „kémiai elem volna az elmés brüsszeli rendszerben”. Theo, a reklámajándékokat értékesítő cég tulajdonosa útnak indítja ifjú munkatársát, Robint, a regény főhősét, hogy puhatolja ki, milyen új módszerekre volna szükség a globalizáció és az euró uniformizált Európájában cége megújításához. Robin konferenciák és tréningek során járja be a kontinenst, közben buzgón készíti feljegyzéseit, szavakról, találkozásokról, beszélgetésekről, hangulatokról. Hamar érzékeli, hogy az üzleti életet mindenütt ugyanaz a marketingzsargon uralja, a nyakkendők, a mobil-csengőhangok és lízingautók, a nemzetközi cégek reklámjai éppúgy felcserélhetővé váltak, mint maguk az emberek, akik csak néha, váratlan helyzetekben mutatkoznak meg bizalmas oldalukról.

A könyv mégsem a kemény európai üzlet harcairól szól, hanem a kisemberek világának szelíden ironikus panorámáját adja. Két történet fonódik egymásba: az idős Theo és a fiatal Robin története. Robin európai körútja során két beszámolót ír egyszerre: egy hivatalos, marketing-szakkifejezésektől hemzsegő jelentést, amely a repülőterek, hotelrecepciók, tárgyalótermek Európáját idézi, és egy másikat, mely informális jegyzetekből, az útja során hallott idegen mondatokból, szavakból, véletlen találkozásokból áll. Ezekből a jegyzetekből egy másik, egy apró eseményekkel, részletekkel teli, emberi Európa rajzolódik ki. Theo végül eladja a cégét, Robin pedig az alapító élettörténetébe mélyed, melyből Európa identitásának egy újabb dimenziója tör elő: a súlyosan terhelt európai történelem, leghátborzongatóbb jeleneteivel. Nemzetközi sikerű regényével az író valóban európai s egyben világirodalmi vizekre evezett.

300 oldal, ár: 2800.- Ft

RÉSZLET

PRÁGA 9.

A prágai repülőtéren egy kávézóban feltűnik egy ellenszenves, durva arcú férfi. Mobiljával folyton a meztelen karú pincérnőt fényképezi. A lány mosolyog, a férfi viselkedése azonban láthatólag feszélyezi. Világosan látom: a pincérnő egyre lassabban dolgozik. Végül már egyáltalán nem mosolyog. Mogorván förmed a vendégekre. Mintha valaki meglopná, és nem tudna védekezni ellene. Amikor a férfi végre távozik, a lány megkönnyebbülten szedi le az asztalt, újra tud mosolyogni. Lehet, hogy a fővárosoknak is van lelke amelyet el lehet lopni? Szép gondolat, ám határozottan nevetséges. Egy város semmilyen módon nem veszíti el magát látogatóiban, hiszen abban a pillanatban elfelejt bennünket, amikor odaérkezünk.

Mégis, nem próbálhatjuk meg észrevétlenül elrabolni egy főváros lelkét? Moleskine füzetemben lapozgatok: Bratislavában szójegyzetet készítettem, Budapesten leírtam egy magyar mondatot. Most Prágában vagyok. Itt egy brainstorming összejövetelen fogok részt venni, az e-auctiont kell elmagyaráznom egy szakmabelinek. Mindeközben mégis az a kérdés foglalkoztat: szükséges-e behatóan ismerni egy várost? Nem, elég egyetlen látogatás, és némi útinaplójegyzet. Európa fővárosait különleges szavak hatják át, ezeket gondosan fel kell jegyeznem, akár egy képletet. Mint az a nő, akit ma láttam a reptéren. A karján cirill betűkkel az állt: „Wanna new Tattoo.” Az ilyesmit fel szoktam írni.

Kizökkent elmék nyomában | Lebilincselő tudománytörténet

Írta: Bedő J. István - Olvass bele

Vajon mekkora lehet az olvasótábora a tudománytörténeti műveknek? Messze már az idő, amikor a kamaszok a tudomány eredményeit Verne regényeiből szívták magukba. A kamaszok ma már jórészt nagyszülőkké nemesedtek. (Már aki, ugye.)

Nem számíthat a regényes életrajz (Pasteur élete, Aki lehozta az égből a villámot) szerzője sem nagy ismertségre. De ettől még a kutatás története nem válik unalmassá, sőt. Legfeljebb a magánéleti párbeszédek és romantikus fordulatok elmaradnak. Csak a tárgyilagosság meg a feszültség marad.

Mondják, minden falunak megvolt (megvan) a maga bolondja. Csakhogy a sérült emberek sokáig eltűntek szem elől, persze csak addig, míg a lipótmezei sárga ház ajtajára lakatot nem tettek. Azóta – panaszkodnak is az orvosok – ismét kószálnak az ilyen-olyan betegségekkel küszködők. Másfelől viszont a különös észjárású emberekre irányul a figyelem: különösen az esőemberekre.

Okt. 18. ELTE – Néderlandisztika Tanszék  - 15:00

VIII. Bp., Rákóczi út 5., 4. emelet, 423-as terem

Koen Peeters: Nagy Európai Regény (Grote Europese Roman)

A Gondolat kiadó könyvbemutatója.

Résztvevők: Koen Peeters, Varga Orsolya, fordító, Gera Judit, sorozatszerkesztő, Boris János, a Gondolat Kiadó irodalmi főszerkesztője, Szántó T. Gábor író, a Szombat folyóirat főszerkesztője

Generációjának egyik meghatározó flamand írója Koen Peeters (1959). Tíz regényét mindvégig meghatározó dialógusai, amelyek az emberi kommunikáció nehézségét testesítik meg, klisék és vicces anekdoták között cikáznak, olykor kocsmai fecsegésre, máskor Erasmus vagy Rousseau humanista-didaktikus párbeszédeire emlékeztetnek. Az olvasó rengeteg apró ténnyel, történeti adattal, dokumentumtöredékkel ismerkedik meg a műveiben, a részletek azonban soha nem állnak össze kerek egésszé, nem válnak világképpé vagy ideológiává. Könyvei a lexikonokhoz hasonlóan tartalmi rendszer nélküli gyűjtemények, amelyek nem szolgálnak semmiféle tanulsággal. Nagy Európai Regény című kötete 2007-ben jelent meg, és életművéből elsőként Varga Orsolya fordításában magyarul is olvasható lesz.

A regényben két szál kapcsolódik össze: Theo Marchand üzletember és beosztottja, Robin története. Robin feladata, hogy Európa-szerte utazó főnökének tevékenységéről jelentéseket írjon, e közben azonban saját maga számára is készít egy útinaplót. A kétféle szöveg izgalmasan üti egymást, s e soha feloldást nem nyerő feszültség adja a hátterét annak a képnek, amelyet bélyeggyűjtőhöz méltó aprólékossággal, kicsiny ecsetvonásokkal fest meg Peeters az ezredforduló Európájáról. És bár az öreg kontinens a felszínen egységesnek mutatja magát, ilyenné teszi a „csereszabatos” üzleti világ, a mélyben ott lappanganak a soha fel nem dolgozható múlt tragédiái.

Koprodukciós partner:

Flamand Irodalmi Alap, Gondolat Kiadó, ELTE Néderlandisztika Tanszék

Hudácskó Brigi írt recenziót az újonnan indult KULTer.hu-ra David van Reybrouck: A járvány. Írók, termeszek, Dél-Afrika könyvéről.

Belga kutató menni Afrika, avagy mit tesz az író terepen. David van Reybrouck a termeszektől indult két író és egy plágiumvád nyomába, majd Dél-Afrikába jutott – nem éppen egy Indiana Jones, de emiatt nem érdemes félredobni a könyvet, jó móka lesz. Bár kétség nem fér hozzá, hogy az irodalomtudomány elképesztő izgalmakat tartogat művelőinek, ezek az izgalmak jobbára szellemi térre korlátozódnak, és az átlagbölcsésznek igen ritkán adatik lehetősége Indiana Jones-i kalandok megélésére mindennapi kutatásai során. Hiszen mit is csinál az irodalmár? Ül otthon vagy a könyvtárban, olvas, ír, töpreng, és a legkalandosabb, ami napi ténykedése során történik vele, az az, ha átballag a folyóirat-olvasóból a büfébe, és elviszik az orra elől az utolsó meggyes rétest.

Nagyjából így indul a belga kutató, David van Reybrouck története is, aki a prehistorikus régészet történetével foglalkozik, pontosabban azt kutatja, hogy az emberszabásúak viselkedésének tanulmányozása miként alakította az elődeinkről való gondolkodást. Vizsgálódásai közben azonban belebotlik egy addig ismeretlen dél-afrikai íróba, Eugéne Marais-ba, és egy egészen meglepő plágiumvádba: bizonyos források szerint a zseniális Marais, a „dél-afrikai tudomány Van Gogh-ja” (12.) azért maradt meg ismeretlennek, mert egy nagyhírű európai szerző plagizálta termeszekről szóló művét – méghozzá nem más, mint a belga Nobel-díjas író, Maurice Maeterlinck.

Szivák Judit: A vita

A vitakultúra fejlesztése

Szociális kompetenciák fejlesztése a vita segítségével

Oktatás módszertani kiskönyvtár

Oktatás-módszertani kiskönyvtár A szerző a vitát nem csupán oktatás-módszertani kérdésnek tekinti. Azt az álláspontot szeretné megosztani az olvasóval, hogy a pedagógiai gyakorlatban a vita alkalmazásának jelentőségét nem kizárólag az oktatás változatossá tételében, a tanulók kommunikációs képességének fejlesztésében lehet megragadni, hanem abban a lehetőségben, amit a vita a demokrácia értékeinek képviseletében, az aktív állampolgárságra való felkészítésben, végső soron az őszinte, nyílt, saját és mások érdekeit képviselni tudó, toleráns emberek nevelésében nyújthat. Ebben az értelemben tehát a vitáról, mint módszerről való gondolkodás egyben arról való gondolkodás is, hogy milyen gyerekeket akarunk nevelni, pontosabban: milyenné akarjuk a gyerekeket nevelni. A sorozat köteteit egyaránt ajánljuk a pedagógiát tudományként művelőknek, a tanári pályára készülő egyetemi hallgatóknak és gyakorló pedagógusoknak.

120 oldal, ár: 1100.-

RÉSZLET

5.4. A HATÉKONY, ÖNÁLLÓ TANULÁS

A hatékony, önálló tanulás – a Nemzeti alaptanterv szerint – azt jelenti, hogy az egyén képes kitartóan tanulni, saját tanulását megszervezni egyénileg és csoportban, ideértve az idővel és az információval való hatékony gazdálkodást is. Felismeri szükségleteit és lehetőségeit, ismeri a tanulás folyamatát. Ez egyrészt új ismeretek szerzését, feldolgozását és beépülését, másrészt útmutatások keresését és alkalmazását jelenti. A hatékony és önálló tanulás arra készteti a tanulót, hogy előzetes tanulási és élettapasztalataira építve tudását és képességeit helyzetek sokaságában használja, otthon, a munkában, a tanulási és képzési folyamataiban egyaránt. A vita során erősödő motiváció és a magabiztosság e kompetencia elengedhetetlen eleme.

A vita a problémafelismerésen, az értelmezés többoldalúságán alapul, a problémák elemzése és a lehetséges megoldások számbavétele során fejlődik a világ megismerésében, a tanulásban fontos szerepet játszó ítélőképesség és reflektív gondolkodás. A vita lényeges eleme, hogy a vitázók forrásokat, különböző érveket használnak, és az ezekben talált információkat, tartalmakat kritikusan kezelik. A vita segítségével az önálló ismeretszerzés képessége is fejlődik, hiszen a vitázó diákok a kutatás, a jegyzetelés, a forrásmegjelölés, a hivatkozás, a súlyozás és az összegyűjtött információk elrendezése terén is gyakorlatot szereznek. A vitában a legfontosabb szempont vagy érték érvényesítése arra tanít, hogy az információkat a célnak megfelelően értékeljék és fontosságuknak megfelelően kezeljék.

Virányi Péter: Reklámszociológia

Vegyünk valamit, és ettől minden megváltozik. A reklámok a fogyasztást teszik a társadalom központi értékévé. Ha megveszünk egy árut, vagy igénybe veszünk egy szolgáltatást, akkor ezzel boldogságot és vágyainknak, álmainknak megfelelő életformát veszünk. Úgy érezzük, hogy boldogok leszünk, hiszen a boldogság ígéretével manipulálnak bennünket. A módszerek finomodásával a reklámozás maga is külön szakmává nőtte ki magát, amelyben több különböző tudományág képviselteti magát, melyek közül az egyik a szociológia – egészen pontosan annak erre szakosodott ága, a reklámszociológia.

A kötet, amely a reklámszakma legkiválóbb elméleti és gyakorlati szakembereinek tanulmányait gyűjtötte össze, arra keresi a választ, hogy – a szociológiára támaszkodva – milyen eszközökkel dolgozik a reklám, hogy hatását elérje. A válogatás átfogóan és az egyetemi jegyzetekhez, szöveggyűjteményekhez méltóan, mégis színesen és érdekesen vezeti be az olvasót a reklámok zegzugos világába, úgy, hogy újszerűen körvonalazza a szociológia létjogosultságát ebben a különös kommunikációs térben. A könyvet ajánljuk a reklámszakma kutatóinak és gyakorlati szakembereinek, a kommunikáció- és médiatudomány oktatóinak és hallgatóinak, továbbá mindenkinek, aki érdeklődik a reklámok hatásmechanizmusa és pszichológiája iránt.

354 oldal, ár: 4500.- Ft

RÉSZLET

A humoros reklámokat szeretjük

A Szonda Ipsos vizsgálta a reklámok iránti érdeklődést és attitűdöt. A felmérésből többek között kiderült, hogy a hazai televíziónézők ízlése többé-kevésbé megfelel az európai ízlésvilágnak: például kedveljük a humoros reklámokat, és zavarónak tartjuk a hosszú reklámblokkokat. A felmérésből megtudtuk azt is, hogy a férfiakat az autós, a nőket az élelmiszerreklámok vonzzák igazán, de ami ennél meglepőbb, itthon nem igazán vagyunk vevők sem a szépségápolási cikkeket, sem a pénzügyi szolgáltatásokat népszerűsítő reklámokra.

A Szonda Ipsos ASI-csoportja országos reprezentatív omnibuszvizsgálatában22 1500 főt kérdezett meg a reklámok iránti érdeklődéséről, amelyben többek között arra kereste a választ, hogy milyen típusú reklámokra figyelünk leginkább, milyen termékek reklámjait nézzük szívesen, illetve mi az, ami miatt nem nézzük a televíziós hirdetéseket.

A kutatásból kiderül, hogy itthon elsősorban a humoros reklámokat szeretjük, emellett pedig nagyra értékeljük a jó zenei aláfestést. Ezek mellett a harmadik legfigyelemreméltóbb tényező, amikor aranyos kisbabákat látunk a képernyőn – a magyar válaszadók ugyanis ezeket az aspektusokat nevezték meg a legfontosabb figyelemfelkelő motívumokként (1. számú ábra). Érdekesség viszont, hogy a vonzó, dekoratív hölgyek feltűnését csupán a válaszadók alig harmada, míg a meztelenséget vagy érzéki szituációt ábrázoló reklámokat a nézők 15 százaléka tartotta figyelemfelkeltőnek.

A honi tévézők ízlése nem tér el jelentősen a kontinens átlagától, így a francia, német, olasz és spanyol tévénézők is a humort tartják a reklámok legfontosabb vonzerejének. Az említett országokban a komikumon túl nagyra értékelik, ha hírességeiket láthatják viszont a reklámokban.

Megjelent!

Hegedűs Judit: Gyermeksorsok, életutak a javítóintézeti világból

Pedagógiai Tanszék Közleménye

Jogászok, szociológusok, gyógypedagógusok, pszichopedagógusok keresik a választ arra a kérdésre, hogyan is alakul a kiskorúak által elkövetett bűncselekmények aránya, milyen okok rejtőzködnek a jelenség mögött. A hazai gyermekkor-történeti kutatások témájukat tekintve elsősorban a gyermekek életmódjának, iskolai életének vizsgálatát, a pedagógiai sajtóban megjelenő gyermekkép elemzését vállalták fel. Ezek a kutatások nem igazán foglalkoznak a gyermekvédelem „kliensei” közé sorolható gyermekek történeti megítélésével, a korabeli társadalomban kialakult helyzetükkel. A könyv ezt a hiányt szeretné pótolni azzal a rövid történeti áttekintéssel, melynek középpontjában a gyermek- és fiatalkorú bűnelkövetőkről alkotott nézetek alakulása, illetve a javítóintézet mint intézmény működésének változása áll. A szerző nemcsak témáját, hanem a vizsgálódás módszerét tekintve is újfajta szemléletmódot érvényesít: tudatosan törekedett arra, hogy a vizsgálódásban a „gyermekek, fiatalok hangja” is jelen legyen. A kötetet pedagógusoknak, szociológusoknak, szociális területen tevékenykedőknek egyaránt ajánljuk.

197 oldal, ár: 1800.-

RÉSZLET

III. Dilemmák a büntethetőség életkori határáról

Folyamatosan visszatérő kérdés a büntethetőség életkori határa: vajon mikor éri el a gyermek azt az életkort, amikor büntetőjogilag felelősségre vonható? E kérdés hazánkban jól láthatóan a 18. század végétől merült fel: ekkor (1792) próbálták meg először a fi atalkorúak feletti ítélkezés törvényi szabályozását. Az 1792-es büntetőtörvény-tervezetben jelent meg az a gondolat, hogy a 7. életévét be nem töltött gyermekek ellen ne indulhasson bűnvádi eljárás, valamint az életkorhoz viszonyítva differenciálták a büntetés formáját. Hasonló elv alapján dolgozták ki az 1843-as törvényjavaslatot, amelynek tárgyalása során felmerült a 16 év alatti bűncselekményt elkövető fi atalok számára „javító iskola” felállítása. Azonban e javaslatok nem léptek érvénybe, a bűncselekményt elkövetett fi atalkorúakat továbbra is a helyenként kialakult gyakorlat alapján ítélték el. A törvényjavaslatokat vizsgálva jól látható, hogy ekkor még semmiféle pedagógiai meggondolás nem volt az életkorok meghatározása mögött, csupán a külföldi joggyakorlat hatása érzékelhető.

Heloise a Könyvekkel suttogó blogról írt recenziót, köszönjük!

Bereczkei Tamás és Paál Tünde (szerk.) : A lélek eredete - Bevezetés az evolúciós pszichológiába

Tudom, tudom: nem valami bizalomgerjesztő könyv, hiszen mégse regényről vagy novelláskötetről beszélünk, hanem tanulmányokról... De azért nem kell az ilyesmiktől megijedni, hiszen ha érdekes kérdést boncolgatnak és ráadásul érthetően, akkor semmi gond nem lehet. Így voltam én ezzel a könyvvel.

Hiszen én annyira kíváncsi vagyok arra, hogy miért vannak érzéseink vagy miért van az, hogy a mosolygás az egész világ összes emberénél a boldogságot jelenti? S hát itt van maga a lélek is: vajon mit gondolnak erről a tudósok? A lélekkel kapcsolatban, mint mindenkinek, nekem is kialakult egyfajta véleményem eddigi életem során, ami természetesen mindenfajta tudományos alapot nélkülöz, de hát nem is vagyok olyan alkat, akitől ezt elvárni lehet. S éppen ezért kicsit csalódtam ebben a tanulmánykötetben, mert a címe ugye az, hogy A lélek eredete, de hogy pontosan ez mit foglal náluk magában, nos, ezt nem tisztázták a könyvben, pedig a címéből kifolyólag legalább az elején valami előszóféleségben ezt kellett volna tenniük. Jó, értem én, hogy nem egy ezoterikus, elvont könyv ez, de pont ezért várnám el - és szerintem joggal-, hogy ha már ez a címe a könyvnek, akkor az ott szereplő szót valamiféleképpen definiálják, hogy az ember mégis tisztában legyen, hogy ők mit értenek alatta.

A Tízparancsolat

A Biblia titkai I., sorozatszerkesztő: Szécsi József

A kötet az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem által 2007 novemberében rendezett azonos című konferencián elhangzott előadások szerkesztett, írott változatát tartalmazza. A tanulmányok szerzői – köztük Baán István, Karasszon István és Komoróczy Géza egyetemi tanárok – a Tízparancsolat vallástörténeti jelentőségét, történeti kontextusát és recepciótörténetét vizsgálják az ókori Kelettől a késő ókori kereszténységig. A könyvet az ókori és kora keresztény kultúra, a vallás- és kultúrtörténet iránt érdeklődőknek ajánljuk.

RÉSZLET

Komoróczy Géza: egyetemi tanár - Eötvös Lóránd Tudományegyetem

A Tízparancsolat az ókori kelet felől nézve

Az alábbiakban1 a Tízparancsolatról pusztán mint szövegről, illetve szövegekről2 fogok beszélni, tekintet nélkül kétezer éves – vagy hosszabb – liturgikus, vallási, ethikai szerepére és jelentőségére. Az a szöveganyag, amelyre az ókori Keletről hivatkoznom kell, szintén jelentőséggel bír ugyanezeken vagy hasonló területeken, de egészen más kulturális rendszerben. Maguk a rendszerek is külön fi gyelmet érdemelnek, de én csak a héber szöveget elemzem, ókori keleti szövegek alapján.

1. Azt a rövid szakaszt, amelyet a Tóra más helyeken, összesen háromszor, „tíz szó” / „tíz mondás”-nak (‘aszeret ha-devárim) 3 nevez, a Tóra két helyen közli, két, részben eltérő változatban.

A „tíz mondás” egyik változata a Tóra második könyvében található: a Semot / Exodus terjedelmes elbeszélése az egyiptomi kivonulás és a sivatagi vándorlás kerettörténetébe foglalja bele, a „Jitro” hetiszakaszban. Mose a Szinaj-hegyen élőszóban kapta meg az Örökkévalótól (JHVH / Tetragrammaton) a „tíz mondás”-t, és „ő írta le az Örökkévaló szavait”,4 de „tíz mondás”-on felül, a keret-történet szerint, az arra következő fejezetekben5 foglalt törvényeket, „a szövetség könyvé”-t (széfer ha-berit)6 is. A kerettörténetnek a Szinaj-hegyi eseményeket lezáró része szerint („Ki tissza” hetiszakasz) azonban a parancsokat és tilalmakat, „a rendelkezés két táblájá”-t (sené luhot há-‘édut),7 a kőtáblákat (luhot ’even)8 – fi gyelmen kívül hagyva az ellentmondást – maga az Örökkévaló írta le, isteni ujjal (’ecba‘ ’elohim).9 A táblák mindkét oldalukon (mi-sené ‘evréhem) tele voltak írva, egyik oldalon is, másik oldalon is (mi-ze u-mi-ze hém ketuvim).10 Az írás isteni voltának mozzanatát az elbeszélés ismétléssel is hangsúlyozza: „Az írás (miktav) Isten írása, ez (van/volt) bevésve (hárut ) a táblákra.”

Emberek és termeszek

David Van Reybrouck: A járvány

Egy ma már szociológiai közhelyszámba menő tézis genuin gondolata, egyetlen hasonlat forrásjelölés nélküli átvétele jelenti a plágiumvád alapját, melynek a szerző e „tényirodalmi” regényében dokumentálva utánajár — s kutatásai folyamán sokkal messzebbre jut, mint várnánk, vagy mint ő maga tervezte volna. A belga író a prehistorikus régészet történetéről szóló kisdoktori értekezésének kutatási fázisában találkozik a meglehetősen sokoldalú, ám Dél-Afrikán kívül gyakorlatilag ismeretlen Eugéne Marais könyveivel, melyek már azzal meglepetést okoznak, hogy tanúságuk szerint szerzőjük, megelőzve a „hivatalos”, „akademista” módszereket, úgy ötven évvel ezek kidolgozása előtt hozzálátott az emberszabásúak szisztematikus megfigyeléséhez azok eredeti élőhelyén, a vadonban. Ám még nagyobb meglepetést okoz, hogy Marais homályban maradásának legfőbb okaként egyik könyvének előszava azt nevezi meg, hogy „egy világhírű európai szerző plagizálta művét” — ráadásul az egyetlen Nobel-díjas belga író, Maurice Maeterlinck. Bizonyítékokat persze még csak hivatkozás formájában sem fűz ehhez ama előszó szerzője, emiatt kezd valamivel később kutatásba Reybrouck, melynek eredményeiről egy keresetlen módon megalkotott regényszerkezetbe foglalva a Dél-Afrikába tett utazásának élményei és eredményei leírása közben számol be, azaz útleírásában minden látható-tettenérhető kimódoltság nélkül jelennek meg korábbi franciaországi és németalföldi kutatási tapasztalatai.

Miközben szuggesztív és természetszerűleg szubjektív elbeszélése elsősorban Marais meglehetősen szerteágazó és gazdag munkásságának nyomait kutatva szerveződik, egyre több és egyre pontosabb megfigyelést tesz a szociokulturális különbségekről, az akkor (2000-ben) mindössze hatéves posztapartheid rendszerről és a nyelvi jellegzetességekről — hovatovább ezek egyre fontosabbá válnak számára. Különös figyelemmel veti bele magát az eredetileg a gyarmatosító hollandok anyanyelvéből önállósodott, majd a különböző bennszülött törzsek és a további gyarmatosítók és telepesek nyelveinek keveredéséből létrejött afrikaans nyelv jellegzetességeinek vizsgálatába, kiemelve, hogy az afrikánerek nyelvi síkon is milyen erősen küzdöttek az angolok dominanciája ellen, miközben az afrikaans az apartheid-időszak egyetlen hivatalos nyelve volt, s emiatt mára, amikor több bennszülött nyelv is hivatalos státuszt kapott, valamelyest „rosszemlékű” is, a hivatali ügyintézés jellemzően a szintén hivatalos angol nyelven történik. Többekkel találkozva vitatja meg az afrikaans nyelv jellegzetességeit és változatainak kialakulását, többek között például a maláj nyelv egyes szavainak megjelenése kapcsán egy gőzfürdőben (egy olyan masszőz társaságában, akinek felsőteste látványától „homoszexuális lesz az ember”) csodálkozik rá az egyes nyelvváltozatok sokféleségére és gyakorlatilag végtelen variálódási lehetőségeire — nem ártott volna, ha minden lexikai tényközlésnél magyar fordítást is kapunk. (A fordítás egyébként gördülékeny és jól olvasható, a jópár elütés azonban meglehetősen zavaró; illetve a versbetéteket talán szerencsésebb lett volna egy költővel fordíttatni, főleg pedig nem benne felejteni a szövegben egyes verssorok különböző változatait egymás mellett ebben a sajnos kissé igénytelen kiállítású könyvben.)

A fehér dél-afrikaiakkal találkozva megállapítja, hogy az apartheid-rendszer utáni kormányok feketékkel és egyéb színes bőrűekkel szembeni pozitív diszkriminációja csak tovább élesíti a szakadékot közöttük és az őket többnyire csak „kaffernak” nevező fehérek között — Reybrouck már-már empátiával és megértéssel figyeli a rasszizmus eme szélsőséges (ám konkrét erőszakba azért még nem oly gyakran forduló) megnyilvánulásait: politikailag korrekt gondolkodóként a történeti és szociális hátteret figyelembe véve voltaképp nem is tartja elfogadhatatlannak a búrok effajta nézeteit és kijelentéseit, sőt a maguk gondolkodási paradigmájában kifejezetten logikusnak érzi azokat. Át ugyan nem veszi ezeket, lévén más szociokulturális közegből érkezett, azonban mindezeket itt, Magyarországon olvasva fenntartásaink támadhatnak eme empátiával szemben, legyen mégoly megokolt is — ahogyan A járvánnyal nálunk egy időben megjelent, A populizmus védelmében című kötetében foglaltakkal szemben is: a mi alapvetően intoleráns szocializációnkkal, többszörösen terhelt történelmi-politikai meghatározottságunkkal ugyanolyan veszélyesnek érzem a mindkettőben megnyilvánuló empátiát és (persze nem kritika nélküli) elfogadást. Például aligha lehet igaz Magyarországon (különösképp a jelen, április óta kialakult helyzetben), hogy „az, hogy bizonyos választási ígéretek teljességgel teljesíthetetlenek, nem lehet ok arra, hogy a populistákat kirekesszék […] majd a következő választásokon megbünteti őt a polgár, ha mégse minden úgy sikerülne, ahogy megígérte.” A járvány végén mégiscsak igazságosnak és jogosnak tekinti a pozitív diszkriminációt a korábbi évtizedek elnyomása fényében, a megfelelő eszközt látva benne az új Dél-Afrika társadalmának felépítésében, ahol „a múlt nem annyira lebilincselő és értelmes, mint inkább fájdalmas és megkerülhetetlen.

A múlt több, mint történészek játszótere, egy közösség felnyitott temetője.” És amely Dél-Afrika valóban azzá válhat, amit jelmondata ígér: „egység a sokféleségben” — akár egy termeszvár. Mert bár végül belátja, igencsak messze került eredeti kutatási témájától, a termeszvár különböző funkciójú lényeitől, melyeket Marais, majd indirekt módon bizonyítottan Marais-t plagizálva Maeterlinck is a test különböző funkciójú szerveihez-részeihez hasonlított (például a katonákat a fehérvérsejtekhez, a dolgozókat a vörösvértestekhez és vérlemezkékhez), mégis visszatért a rovartársadalmak és az emberi társadalmak között párhuzamot vonó szociológiai- társadalomtudományi közhely mentén Marais-hoz, sőt azt gondolja, valószínűleg mindig is ez volt a végső cél. (Végül eljut addig a túlzónak feltűnő lépésig, hogy következő dél-afrikai útján Marais-t romantikus módon „követve”, egy közforgalmú köhögés- és hasmenéscsillapító folyadék ópiumtartalmára játszva betép.)

K.Kabai Lóránt

Fordította Bérczes Tibor. Gondolat Kiadó, 2010, 280 oldal, 3250 Ft

Megjelenés és könyvbemutató: szeptember 8. 16 óra, Kossuth Klub, VIII. ker. Múzeum u. 7.

Náray Péter: Nem Duna, Genfi -tó

A kötet a nemrégiben elhunyt, jogász és közgazdász végzettségű szerző emlékiratait teszi közzé, ám jóval több memoárnál: alapos leírást tartalmaz a globalizáció alapintézményeinek működési elveiről és gyakorlatáról, valamint a multilaterális diplomácia természetéről. A szerző Magyarországon aktív szerepet játszott a magyar külgazdaság reformjában, 1988-tól pedig Genfben dolgozott a GATT és a WTO (Kereskedelmi Világszervezet) első magyar alkalmazottjaként, s részt vett a globalizáció alapjául szolgáló nagyszabású kereskedelmi liberalizáció alapjainak kidolgozásában. 1995 és 2000 között Genfben Magyarország ENSZ nagykövete volt, majd a WTO, illetve az ENSZ tisztviselője. Nemzetközi tisztviselőként, illetve nagykövetként mintegy 90 külföldi országban járt. Számos olyan eseménynek volt résztvevője, amelynek ma már történelmi jelentősége van. Az emlékiratok egyik központi témája a globalizáció folyamatának és működése természetének a bemutatása: miként vált bolygónk egyetlen nagy piaccá, hogyan szólnak bele mindennapi döntéseinkbe az üzleti motivációk, és mi ezeknek a kihatása életünkre, a világpolitikára és a Föld jövőjének alakítására.

408 oldal, 3800 Ft

RÉSZLET

A megalkuvások kezdete

Már a harmadik év vége felé jártunk, amikor egyre több szó esett a továbbtanulásról. Ismét azon kaptam magam, hogy válaszút előtt állok, csakúgy, mint a 8. általános végén. Vagy komolyan tanulok, és akkor egyetemre kerülhetek, vagy nem, és akkor ki tudja mi lesz a sorsom. A belvárosi közeg, bátyám károgása, „ha nem tanulsz, inas leszel”, szüleim elvárása, hogy mindkét gyerekükből egyetemet végzett ember legyen, és végül, de nem utolsó sorban a lányok említett preferenciái, megtették hatásukat. Egyszerre csak feltámadt bennem a tanulási ösztön és elhatároztam, hogy összehozok egy tisztességes érettségit. Tudtam, ha nem lesz jó érettségi bizonyítványom semmi esélyem nem lesz a felvételre. A legnépszerűbb egyetemeken, így az orvosin, a műszakin és a jogi karon legalább 4-5-szörös volt a túljelentkezés, a bölcsészkaron még ennél is nagyobb. Tanáraink is gyakran feszegették a témát, és felhívták a fi gyelmünket arra, gondoljuk át, mit akarunk csinálni érettségi után, és ha továbbtanulási szándékunk van, akkor döntsük el, hová szeretnénk beadni felvételi kérelmünket a következő év tavaszán. Az első nagy erőpróbám otthon volt. Szüleim támogatták, sőt forszírozták továbbtanulásomat, de apám akaratának megfelelően az egész család abban a hitben élt, hogy én is a Műegyetem hallgatója kívánok lenni. Hiszen ezért is mentem reálosztályba, gondolták. Az egyik nap azonban előálltam a farbával, nem akarok mérnök lenni, a jogi karra szeretnék jelentkezni.

Elmondtam, hogy a műszaki tárgyakhoz nincs érzékem, az ábrázoló geometriát gyűlölöm, rajzból teljesen közepes vagyok és a matematika sem érdekel igazán. Fizikából szinte minden jegyem jeles volt, de érdeklődésem e tárgy iránt sem volt mély, inkább csak kíváncsiságomból fakadt, pl. mi lesz, ha két golyó összeütközik. Szegény apámat nagyon megviselte választásom, és hetekig kerülte a társaságom. De a végén elfogadta döntésem, mert szíve mélyén tudta, igazam van. Ugyanis sokat dolgoztunk együtt. Neki a barkácsolás kedvenc szórakozása volt. Mivel pénzünk nem volt mosógépre, csinált egyet. De sok más szerkezetet is. Szinte mindent maga javított meg. Bútorokat készített, villanyt szerelt és kőműveskedett is. Én segítettem neki. Igazán láthatta, hogy sem érdeklődésem, sem tehetségem nem volt a dolgok világát illetően.

Anne Enright - A gyászoló gyülekezet

Veronica elmeséli legkedvesebb testvére, egyik bátyja, Liam halálát, ezzel az ír Hegarty család életét, múltját is megismerjük. Veronica visszamegy az időben egészen nagyanyjáig, Adáig, aki belszeretett egy férfibe és egy másikhoz ment hozzá, egészen addig, amíg ezekben a belső monologokban eljut oda, hogy mi történt gyermekkorukban, mi volt az, ami akkora hatást gyakorolt Liamra. A hatalmas titok, amivel nem akart szembesülni, de aminek a terhét élete végéig hordoznia kell.

Az egész könyv egy hatalmas emlékezés, a családra, a szeretetre, az összetartásra, a hitre, mindarra, ami ennek az ír családnak a magját adja. Az időben ugrálás közben mindig az volt az érzésem, hogy olykor vissza kell térnie a múltból a jelenbe, hogy láthassa Veronica is, hogy állnak az előkészületek, mennyi ideje van a végső búcsúig, mire képes addig visszaemlékezni. És nem örül annak, ami eszébe jut, de ez már csak ilyen. A múltat képzelettel, fantáziával építi fel, felöltözteti azt a kevés tényt, amit tud. Tetszett, ahogy eljátszott a gondolattal, milyen volt a nagyanyja fiatalon, hogyan ismerkedett meg a férjével, milyen volt az élete, mit gondolhattak, hogyan éreztek. A családtagok némelyike nehéz egyéniség, némelyike elvonul a saját világába, de mindenkinek saját karaktere van, amit Veronica hangja tolmácsol, ami teljesen különbözik mindenkiétől. Olykor nyers, sokszor vulgáris, amit én gyakran oda nem illőnek éreztem, de elfogadom, hogy ez is lehet a gyász egyik hangja. Ő így dolgozta fel, szabatosan, őszintén és néha alpárian. Nem könnyű olvasmány, az biztos, még a fanyar, cinikus humor ellenére sem.

Recenzió a Rita olvas blogon:

Douwe Draaisma: Kizökkent elmék

Ez a pszichológiai témájú dokumentumregény a Gondolat kiadó gondozásában jelent meg. Két okból is felkeltette a figyelmemet. Az egyik a borítója: kísérteties, nyomasztó és egyben drámai. Már ez arra ösztönzött, hogy elolvassam a tartalmát. A másik, a cím: először azt hittem, hogy őrültekről fog szólni, akiknek valamilyen úton-módon "kikattant" az agya. De nem. Olyan betegségekről szól, melyekről már mindenki hallott, de a róluk elnevezett orvosokról valahogy megfeledkeztünk. Kik voltak ők? Hogyan éltek? Mivel foglalkoztak? Hogyan fedeztek fel olyan betegségeket, tüneteket, amit addig senki más nem vett észre? Hogyan látták meg azt, amit más nem látott? Példaként említeném a könyvben is szereplő Bonnet-szindrómát, amikor is a páciensek olyan dolgokat látnak szürkület idején, amit az egészséges ember nem. Többen talán legyintettek is rá, hogy a páciens "csupán" megbolondult és hallucinál. De a svájci származási Charles Bonnet nem hagyta annyiban ezeket a tüneteket és íme, felfedezett egy új betegséget. Véleményem szerint meg is érdemli, hogy róla nevezték el.

Aztán olvashatunk még a mindenki által hallott Parkinson-kórrol, vagy épp az Alzheimer-kórrol és a róluk elnevezett doktorokról. Érdekes olvasmány, ajánlom azok figyelmébe, akik szívesen olvasnak pszichológiai vagy egészségüggyel kapcsolatos könyveket. De nem csak magáról a betegségekről informálódhattok, hanem a róluk elnevezett orvosok életéről is. Sok olyan információt kaptam ettől a könyvtől, amit eddig nem tudtam, nem is hallottam. Nekem pozitív élmény volt!