Gondolat Kiadó

Megjelent: Juhász Júlia: A tetthely beszél

„– A tetthely beszél. Mindig ez volt az alapelvem. Az én feladatom, hogy a helyszint kivallassam. Ha ettől eltérek, az időfecsérlés, és az időfecsérlés több mint bűn: hiba. Saját magamnak kell átélnem, mi történhetett a postakocsi végállomása és a Rózsa utcai postahivatal közötti útvonalon.

Megtudtam, hogy a szóban forgó jármű indulási ideje tizennyolc óra. Ott voltam hát a Keleti pályaudvarnál délután hatkor, és állomásról állomásra követtem kerékpárommal a Rába tehergépkocsi útját. Ahol a postakocsi megállt, ott én is leállítottam a bringámat, és a falnak támaszkodva – mintha várnék valakire – figyeltem, hogy a postakocsi és a postafiók között mi történik.”

A postakocsirablás csak egy azok közül a történetek közül, amelyeket Rajačič György nyugalmazott rendőr alezredes Juhász Júliának elmesélt. Találkozásaikból született ez a portré.

Embermesék kelnek életre a könyvben egy ma nyolcvannyolc éves férfi életéből, aki hatelemis végzettséggel lett rendőrnyomozó, aztán jogi diplomát szerzett, és főiskolán tanította a nyomozás fortélyait. Embermesék egy ütött-kopott ház lakóinak ma már hihetetlennek tűnő emberséggel együtt élő közösségéről, egy mesebeli jóságú asszonyról, egy, a legmélyebb szegénységben is boldog családról. Történetek a háborúról, a legnagyobb embertelenségekről és a legszebb emberségről. És érdekes bűnügyek, bravúros nyomozások, az országos és a budapesti rendőr-főkapitányság élete.

Részlet:

"A BURICS BÁCSI, A JUMBÓ BÁCSI, A FRANYÓ BÁCSI MEG A SZALAI BÁCSI

„Amikor én még kis srác voltam”, a bérházakban nagy potentát volt a házfelügyelő. Ő szedte be a lakbért, ő adta tudtul a tulajnak, hogy ki fizetett, ki maradt adós. Ő vezette a terjedelmes házmesterkönyvet, és ő volt az, aki kiterjedt információval bírt mindegyik lakóról. Betéve tudta a nevüket, a korukat, a foglalkozásukat, anyjuk nevét, férjük, gyerekeik adatait. De ez még nem minden. Hozzájön ennek többszöröse: a szóbeszéd. A beszélgetések, a pletykák, a félremagyarázások.

Ennyi tudás birtokában a házfelügyelő sokat árthatott is, használhatott is, mérget keverhetett a lakók ételébe, mint egynéhány házmester, vagy mézet, mint nálunk a Szinyei Merse utca 13.-ban Kalita bácsi meg a felesége. Ha hivatalos személy kérdezősködött bármelyik lakóról, akkor a házmester köteles volt mindent kiteregetni, amit az illetőről tudott – és ő mindenkiről mindent tudott. A kaput is ő zárta-nyitotta, betéve tudta hát, hogy ki, kivel és milyen állapotban megy vagy tántorog át kapuzárás után az udvaron, vagy botladozik a lépcsőn fölfelé, míg haza nem ér. Nagy csáberő mindez a basáskodásra, pletykakeverésre annak, akinek ez a módi az életeleme.

Legtöbbször a gyerekek miatt tört ki a vihar. Volt, aki egyenesen utazott rájuk. Futott a pokolfajzat után, ígérve, hogy laposra veri a sejhaját, vagy kap egy akkora frászt, hogy leesik a feje. A gyerek szaladt előle, a házfelügyelő loholt utána, a srác visszafordult, valamit jelzett a karjával, és szaladt tovább – de aztán mégis elkapatott, jól pofon csapattatott, vagy fenéken rugattatott, ami éktelen bömböléssel honoráltattatott.

E hangra valamelyik lakásból előpenderült a mama, emelt hangon szidta-átkozta a házmestert, majd elküldte őt egy, nyomdafestéket nem tűrő, sötét és bús helyre, a házmester ezt hasonló hangnemben viszonozta, és ez így ment, és tartott volna sötétedésig, ha a ház őre le nem csapja az adu ászt.

És a lakbért mikor perkálja le, asszonyság?

Erre nincs mit visszakiabálni, mert ő a lakbérrel tényleg több hónapja sáros, és nem tud fizetni, mert miből? – de ezt nem kiabálhatja ki mindenki előtt, inkább hátat fordít, és bevonul a konyhába.

Istenem! Én mi a fenének kekeckedek? Ez most majd szalad a háziúrhoz, lehet, hogy már oda is ért: „A Katonáné nem fizet.” És akkor elkezdődik…

MEGHÍVÓ KÖNYVBEMUTATÓRA

Fritz Graf: A mágia a görög-római világban

Az Ókortudományi Intézet és a Gondolat Kiadó szeretettel várja a kiadó Electa sorozatában megjelent új kötet bemutatójára.

Időpont és helyszín:

2009. december 1., kedd, 18.00

Ókortudományi Intézet, Kerényi-terem

(Múzeum körút 4., F épület, földszint)

A kötetet bemutatja

Nagy Árpád Miklós ókorkutató, a Szépművészeti Múzeum Antik Gyűjteményének vezetője

Az ezt követő beszélgetés résztvevői:

Németh György ókortörténész, az ELTE BTK Ókortörténeti Tanszékének vezetője

Tatár György filozófus, az ELTE BTK Általános Filozófia Tanszékének oktatója, a Vallástudomány Program vezetője

Böröczki Tamás, a kötet kiadói szerkesztője

A beszélgetést vezeti

Ferenczi Attila, az ELTE BTK Latin Tanszékének oktatója, az Ókortudományi Intézet igazgatóhelyettese

A kötet a helyszínen kedvezményesen megvásárolható.

Vörös jáspis gemma, Ophelimus fogadalmi ajándéka; feltehetőleg halottidézés ábrázolásával. Római császárkor. Szépművészeti Múzeum, Antik Gyűjtemény (ltsz. 2002.6.A). Mátyus László felvétele.

Holnap megjelenik Szorokin: 23 000 könyve - amiből már olvashattatok egyszer ízelítőt - egy idejűleg Szorokin: Cukor Kreml című könyvének utánnyomása is kijön a nyomdából. A 23 000 megjelenésének apropójából még egy részletet közlünk a könyvből.

"OLGA DROBOT

A kenyérpirító csipogott, s kipattant belőle két szelet pirítós. Olga félig töltött egy öblös poharat ananászlével, másik felébe jeget tett, és a kenyérpirítóhoz lépett.

„Apa és anya” – gondolta önkéntelenül, miközben belekortyolt az italba, és egy tányérra tette a két pirítóst. De tüstént megtiltotta magának az efféle gondolatokat, egy ellentmondást nem tűrő felszólítással:

– Begone!

Bebizonyosodott, hogy a pszichológusnak igaza volt: „karddal kell elmetszeni a nehéz múlt emlékét”. Eleinte Olga nem hitt ebben. Ám fél évvel az után a nap után a „kard” működésbe lépett, és segített. Lemetszette a szülők összes kísértetét, amelyek minden páros tárgyban, vagy élőlényben virtuálisan felötlöttek – a letett cipőkben, a csókolózó galambokban, a cég bejáratát őrző kőszobrokban, az arany fülbevalókban, a 69-es számban, Edgar Allan Poe műveinek kétkötetes kiadásában, a párzó legyekben, végül az ikertornyok három éve tartó hiányában, amelyek akkor még álltak, és mindhárman láthatták őket a loft lakás déli ablakából.

Most viszont Olga egymagában nézett le Manhattanre az ötödik emeletről. S nem is oda, ahol három éve még a WTC tornyai meredeztek, hanem a szomszéd házak tetőin a víztartályokra, amelyekről mindig a marslakók jutottak eszébe Wells Világok harca című regényének borítójáról. A regényéről, amelyet apja annyira szeretett. A lánya pedig még mindig nem olvasta el…

– Olgika r-remek-k! – harsogta a papagáj az ablak mellett álló kalitkájából. 

Eszébe jutott a madár, a vénséges vén Fima, odament hozzá, szórt neki egy marék magot, vizet öntött az itatójába, levágott egy szelet almát, és bedugta a rácsok között. Fima irtózatos csőrével nekiállt csipegetni a rácsok közé szorult almadarabot, és Olgára sandított.

„Ő is emlékszik” – gondolta a lány.

De tüstént lesújtott a láthatatlan karddal:

– Begone!

Fima csőrében forgatott egy falat almát, kivillant vastag nyelve, úgy közölte:

– Don't worry!

– Be happy – bólintott Olga, és elnevette magát.

Ideje elkezdeni a napot. Olga sós Chevreux kecskesajtot kent a pirítósra, mindegyikre elhelyezett három-három karika uborkát, ezeket lefedte két salátalevéllel, a salátára rácsapott egy szelet pulykasonkát, arra paradicsomot tett, a két szelet pirítóst összeborította egy vaskos szendviccsé, beleharapott, fogta a poharát, és leült a számítógéphez. A megrágott falatot egy korty jeges üdítővel öblítette le, s elkezdte nyomogatni a billentyűket.

Már volt a blogon ajánló Fritz Graf könyvéről. A holnapi megjelenés jó apropó arra, hogy ízelítőt is adjunk belőle.

6. SZERELMI VARÁZSLÁS ÉS MÁGIKUS JÓSLÁS AZ IRODALOM TÜKRÉBEN

Az antik mágia rítusairól szóló első említések a Kr. e. 5. századból maradtak fenn. A  defixiók alkalmazása e század végén és a következő században éri el első  csúcspontját, elsősorban az athéniak írásimádatának köszönhetően. A hellenizmus idején a defixiók megritkulnak, hogy aztán a császárkorban birodalomszerte újra  elterjedjenek, Arábiától egészen Britanniáig. Erre az időre tehető az egyiptomi leletek  keletkezése is – nagy papiruszkönyveké és papiruszra írt egyes defixióké, amelyek száma a mai napig egyre nő. A mágiára való első irodalmi utalások a Kr. e. 5. századból származnak. Főleg szépirodalmi szövegekről van szó, amelyek olyan részletességgel dokumentálják a mágiát, amit majd csak a papiruszkönyvekben tapasztalunk újra. Erős tehát a kísértés a vallástörténész számára, hogy ezeket az irodalmi szövegeket a mágia dokumentumaiként kezelje.

Ám ez nem teljesen problémamentes. Az irodalmi műveknek megvannak a maguk törvényei, amelyeket nem lehet büntetlenül figyelmen kívül hagyni. Nagy segítséget nyújt az irodalomtörténészeknek az a hajlama, hogy készpénznek vegyék szövegeik vallási kijelentéseit. A szövegek, Theokritosztól Lucanusig (sőt Héliodóroszig), egyébként rendkívül érdekesek, de nem a mágia története, hanem annak irodalmi interpretációja szempontjából. Ezzel kapcsolatban két fontos kérdést kell leginkább szem előtt tartanunk: egyrészt azt, hogy mennyire alakították saját költői és pszichagógiai céljaikhoz a szerzők a mágikus gyakorlat elemeit, másrészt azt, hogy a hellenisztikus és az Augustus-kori költészet zárt világában miként reagáltak egymásra a szerzők és szövegeik.

Még ha egy szerző be is vezet egy új elemet, azzal nem annyira a vallási és kultikus valóságra reagál, mint inkább új és eredeti hozzászólást kíván tenni az intertextuális párbeszédhez. A Theokritosz Szimaithája és Lucanus Ericthója közötti különbségek nem jelentenek bizonyítékot a mágikus gyakorlat Kr. e. 250 és Kr. u. 50 közötti megváltozására. Még ha az utóbbi kérdés rendkívül érdekes is, ennek a könyvnek a keretein belül nem lehet megtárgyalni; figyelmünket ezért inkább az első problémára összpontosítjuk.

THEOKRITOSZ ÉS A SZERELMI MÁGIA

A szerelmi mágia, avagy szerelmi varázslat, amely az előző fejezetben olyan fontos volt számunkra, a mágia és az irodalom kapcsolatának vizsgálatakor is sok tanulsággal szolgálhat. Elvégre Theokritosztól Vergiliusig, és különösen a római elégiaköltőkig mindenütt jelen van az irodalomban. A római szerzőkhöz a kulcsszöveg Theokritosz második idillje, a Varázslónők (Pharmakeutriai). A mű első fele, az 1–62. versszak egy mágikus rituálét jelenít meg. Az éjszaka közepén, a holdfényben két nő: Szimaitha és rabszolgája, Thesztülisz egy szertartást hajtanak végre, hogy visszaszerezzék Szimaitha szeretőjét, az ifjú Delphiszt, aki mással kezdett szerelmi viszonyt.

Theokritosz rítusai

A Theokritosz által leírt rituálé menete világos. A kilenc négysoros strófában, amelyeket az iünx refrénszerű megszólítása választ el egymástól („Iünx, hozd haza hozzám a férfit, a szeretettet”), a költő e rituálé egyes lépéseit jeleníti meg. A költemény a rituálé előkészítésével kezdődik. Babérra és philtrára van szükség (homályos értelmű kifejezés, itt egyszerűen a szerelmi varázslat kellékeit jelenti), majd bíborvörös gyapjúval kell koszorúzni egy edényt (1–2). Ezután következnek a tulajdonképpeni rituálé lépései.

Az első lépés Hekaté megidézése. Szimaitha háromféle dolgot éget el: áldozati árpát, melyet az „elszórom Delphisz testét” szavak kíséretében szór a lángokba, babérlevelet („így égjen a húsa” – mondja, miközben a tűzbe teszi), végül búzakorpát. Ezután imádkozni kezd Hekatéhoz, de félbeszakítják: kutyaugatás hallatszik, jelezve, hogy Hekaté megérkezett a keresztúthoz. Szimaitha megüt egy gongot, hogy védje magát.

Médiaszociológiai tanulmányok a félkemény diktatúrában

Destruktív írásokat talál itt az olvasó egy destrukcióra méltó korból. Izgalmuk homályos reményekbõl fakadt. A rendszer, amelyet destruáltak, akkor, amikor destruálták, egyszerre tûnt fenntarthatatlannak és megdönthetetlennek. Ebbõl a feszítõ helyzetbõl következett a homály és a remény. Mi marad ezeknek az írásoknak az izgalmából, miután a remények részben beteljesedtek, részben elenyésztek – eloszlott a homály? Ezt a kérdést kísérti a kötet. Jó kérdés, jó kísérlet. (Révész Sándor elõszavából)

A kötet tanulmányainak többsége csak belsõ sokszorosításban „jelent meg”, nyilvánosan most olvashatók elõször.

Ár: 2950 Ft

Megjelent: 2008

20% kedvezmény a mintaboltban:

V. Bp., Károlyi Mihály u. 16. (Petőfi Irodalmi Múzeum)

Szekfű András: A cápa utolsó tangója

Médiaszociológiai tanulmányok a félkemény diktatúrában

(részlet)

"LEVELEK A „66”-HOZ (A MAGYAR TELEVÍZIÓRÓL)

(1982)

A „66” címû szavazógépes tv-mûsor minden adása elõtt néhány héttel felhívást tesznek közzé a televízióban, rádióban és nyomtatott sajtóban, hogy jelentkezzenek, akik a következõ mûsor témakörében kérdést kívánnak feltenni. Az így jelentkezõk közül válogatják ki (elõzetes személyes megkereséssel) azokat is, akik majd az adásban részt vesznek. A mûsor készítõi azonban hangsúlyozzák, hogy a mûsor támaszkodik azok leveleire is, akik személyesen nem lehetnek jelen a stúdióban. (Ezt az adás során a mûsorvezetõ-szerkesztõ Bán János elõtt fekvõ nagy halom levél, melyet a kamerák idõnként közeliben mutatnak, látványként is hangsúlyozza.) A „66” televíziós témájú adásáról folytatott több rétegû vizsgálatunkban tehát indokoltnak tûnt a beérkezett levelek vizsgálata is.

Az 1982. április 14-ei „66” adás, melyben Nagy Richárd, a Magyar Televízió elnöke válaszolt a nézõk kérdéseire, összesen ezer levelet kapott. (Egészen pontosan 994-et.) Elemzésünk teljes körû: minden levelet kódoltunk, köztük természetesen azokat is, amelyek íróit végül behívták a stúdióba. (A televíziós mûsorkészítés gyakorlati követelménye, hogy mindig legyen „tartalék”. Ezért 66-nál több nézõt hívnak be, hogy akkor se legyen üres szék, ha valaki nem érkezik meg. Az adásokat néhány nappal elõbb veszik képmagnóra. Az április 14-ei adás felvétele mûszaki hiba miatt két napon át tartott; volt olyan nézõ, aki a második napon már nem tudott részt venni, és ezért más vette át a helyét. Így végül is 71 olyan levélírónk van, aki adásban szerepelt.)

Az ezer levél nemcsak a színes készülékek képernyõin mutat tarka sokféleséget, hanem tartalmát illetõen is. Többségüket kézzel írták, de sok a géppel írott; a levélírók közt megtaláljuk a tizenéves gyerekeket és a nyugdíjas nagymamákat. Sok levélíró expressz vagy ajánlva küldte sorait – talán hogy ezzel is nagyobb nyomatékot adjon véleményének –, és voltak, akik levelüket két példányban küldték, külön Nagy  Richárdnak és külön Bán Jánosnak, hogy el ne kallódjék. Az ezer levél végigolvasása érzékelhetõvé teszi, hogy nem véletlen: kik írták a leveleket. Olyan nézõk, akik  valamiért az átlagosnál jobban „motiváltak”; akikbõl a „66” felhívása kiváltja az ingert, hogy leküzdve a mindnyájunkban meglevõ természetes tehetetlenséget, tollat  fogjanak, és írjanak.

Van, aki kifejezetten az adásba jelentkezik, mások viszont külön kérik, hogy ne kelljen a kamerák elé ülniük. Akár így, akár úgy, végül is õk ezren képviselték „a” nézõket ebben a „66”-ban. Az ezer levél a televízióval kapcsolatos közvélemény valamiféle megnyilvánulása – ez vitathatatlan. De miféle? Jellemzi-e a lakosság egészét, vagy csak a különösen aktív réteg véleménye? Kik ezek a levélírók, milyen életkori,  iskolázottsági, lakóhelyi csoportokba sorolhatók? Hogyan látják a Magyar Televízió mûködését, mûsorpolitikáját? Inkább elégedettek vagy inkább kritikusak? Milyen kép él bennük a Magyar Televízióról? Elemzésünk egyik súlypontja ez a kérdéscsoport lesz.

A másik súlypont magával a „66” címû mûsorral kapcsolatos. Ez a szellemes ötleten alapuló és nagy szakmai hozzáértéssel készülõ sorozat mini-népszavazások egymásutánját kínálja a nézõknek, azzal a feltételezéssel, hogy e szavazások, ha nem is „tudományosak”, de valamilyen mértékben mégis jellemzõk. Amint  véleménykutatásainkból (lásd ott) kitûnik, a mûsor nézõinek jelentõs része úgy érzi, valóban az õ véleménye kapott hangot a megszólaltatott (megszavaztatott) 66 stúdióvendég által.

Mások viszont az egész mûsort afféle manipulációnak tekintik, és elvitatják tõle a közvélemény bármiféle kifejezésének érdemét is. A magunk részérõl pedig hozzá kell tennünk, hogy itt mûsor készül (és nem népszavazás és nem közvélemény-kutatás); tehát a mûsorkészítés szakmai normái szükségszerûen meghatározzák a kiválasztás és lebonyolítás menetét. Kíváncsiak vagyunk tehát arra is, hogy milyen (esetleg nem is tudatosuló) szakmai normák, elvárások érvényesültek a stáb munkájában, miközben az ezer levélíróból kiválasztották elõször azt a két-háromszázat, akit személyesen megkerestek, majd ezek közül a „hatvanhatokat”, akiket végül is adásba hívtak.

Kik ezek a hatvanhatok, miben különböznek a többi levélírótól, mi volt leveleikben (vagy személyiségükben) az a bizonyos valami, amiért adásba kerültek, és éppen õk? Hozzászólásaikban, szavazásaikban megjelent-e az ezer levélíró véleménye, vagy valamilyen irányban eltértek ettõl? Máris több kérdést vetettünk fel, mint amennyit tanulmányunkban meg tudunk majd válaszolni…

Még egy szó a téma súlyáról.Nemszeretnénk túlértékelni a következõk jelentõségét. Maga a „66” címû mûsor is tudatosan kerüli annak látszatát, mintha valóban népszavazást jelentene. (Ugyanakkor persze már alapötlete is az ezzel való kacérkodásra épül…) A következõ elemzésben hasonlóan szeretnénk eljárni: egy játékos mûsort elemzünk, és ennek tudatában is maradunk. Közben kacérkodván a gondolattal, hogy hátha megfigyeléseink e kereteken túl (is) mutatnak.

Kik írtak a „66”-nak?

A felhívás jellegébõl következett, hogy a levélírók általában sok adatot közöltek magukról. Pontos címet adtak meg, megírták életkorukat, foglalkozásukat. Névtelen levél gyakorlatilag nem érkezett. A levélírók nemét csak 5, lakóhelyét csak 11 esetben nem lehetett megtudni. A levélírók mintegy 60%-a közölte életkorát, további 20%-uknál a levél tartalmából, illetve írásából becsülni lehetett. 80%-uk közölte foglalkozását. Iskolai végzettséget csak 20% közölt, de további 50%-nál lehetett megbízhatóan becsülni. Lakóhelyük szerint levélíróink közt igen sok a fõvárosi (41%) és az egyéb városi (37%), és kevés a községi (22%) lakos. A valóságos arányoktól való eltérés forrása a fõváros túl- és a községek alulreprezentáltsága: a statisztika szerint a fõvárosban él a lakosság 19%-a, községekben viszont 46%. A vidéki városokból körülbelül a lakosság arányában érkeztek levelek.

Tóth Ágnes: Hazatértek

"3.8. „…FEJSZE VOLT A NÔNÉL, ÉS ELVÁGTA A STOKKOT…”

H. P.-nét 1947-ben családjával – férjével, gyerekével, szüleivel – telepítették ki egy Pirna környéki faluba. A visszaszökést többször megkísérelték, de elfogták és ismét kitoloncolták ôket. 1947-ben, egyéves ausztriai tartózkodás után jöttek vissza ismét.

Errôl könyvet lehet írni. De hát… Kitelepítés elôször ’46-ban volt, nagy autókkal jöttek, és elvitték a népet, akik volksbundosok voltak, meg akik német klubba jártak. ’47-ben azok kerültek sorra, akiknek magyar nemzetiségük volt, és német anyanyelvük. Ez volt a bûnük. ’47-ben mi is ki lettünk szállítva, kitelepítve. Berendeltek minket egy-két nappal elôtte, hoztak papírt, hogy készüljünk, el kell menni. Mindenki pakolt, amit szabad volt, lehetett valamennyit vinni. Amit nem, az mind itthon maradt. A mi bútorunkat ellicitálták. Nálunk volt egy új sezlon, a vásárban vettük, és az a nô, aki Pécsrôl jött ide licitálni, elvitte Pécsre magának. [Nevet.] A többi bútor el lett adva, el lett licitálva. A csibéket megfogták, utánuk szaladtak, a libák, a disznók, a juhok itt maradtak. Mindenjószág az istállóbanmaradt, mindenitt maradt. Amit pakoltunk, azt vittünk.

Az udvarban le lett téve, a ház le lett zárva. Kész volt. Nagy autók jöttek, és elvittek minket. Több családot vittek egyszerre az állomásra, Mohácsra. Ott megint vagonokba lettünk berakva, mindent, amit mindenki hozott, ládát meg széket is vittünk, meg nagy gépeket is vittünk, meg a szalmazsákok, az ágynemûket, ami kellett. A dunyhákat, a párnát, tettünk bele lisztet is, meg hát ami kellett, ilyeneket cipeltünk. Szegény férfiak, nagyon kellett cipelni, mindenki akart valamit vinni. Mohácson össze lettünk rakva, Babarcról, Szajkról, Nyárádról pár család, mindenhonnan. Mindent egymás tetejére, egészen fönt feküdtünk, ott kellett aludnunk. Pár napig, egy-két napig ott voltunk az állomáson, jöhettek a családtagok, a rokonságunk, a testvérünk látogatni. Utána elmentünk Mohácsról, elmentünk Sásdig. Sásdon megállt a szerelvény, és ott egy hétig voltunk, feküdtünk kint, ott tartózkodtunk kint egy hétig.

Azt hittük, hogy haza fogunk jönni. De szépen elment velünk Csehszlovákián keresztül Németországba! Ott Drezda környékén… Ahova vittek… ott is körülbelül egy hétig  tartózkodtunk. Minden, ami be volt csomagolva, ami be volt tömve a szalmazsákokba, zsákokba, ládákba meg kofferokba – ilyeneket is vittünk –, alul volt. Nem is tudtuk, hogy hol van a mienk. Mindenki kipakolt magának, és ha aludni kellett, akkor a párnákat meg a dunyhákat kiszedték, utána mikor megint továbbmentünk, akkor megint mindent visszaraktak. Ez volt egy élet, amit mi átéltünk. Szépen kiraktak innen, és ott semmi az égvilágon nem volt nekünk, semmi, csak amit vittünk magunkkal.

Mikor Sásdról elmentünk, Németországban el lettünk osztva házakba. Több faluba, a nagynyárádiak nem voltak együtt. Nem tudtunk találkozni se. Akkor kezdôdött a baj! Nem tudom, tetszett-e nekik, vagy sem, nem voltunk terhükre, jók voltak velünk. A férfiaknak dolgozni kellett menni. Be lettek osztva, kellett menni a bányába  Schneebergben. Az én férjemnek nem kellett lemenni, ô mondogatott valamit, és sikerült neki, hogy nem kellett lemennie a bányába, hanem csak fönt volt, ahol leengedik a népet, meg fölhúzzák. Nem tudom, milyen a bánya lent, az nem tetszett nekik. És akkor kezdett az eleje visszaszökni. Egy-kettônek sikerült, egy évig voltunk ott, nem is egészen egy évig. Akkor egyik a másik utánpakolt, különcsomagot  csináltunk, a dunyhából kiszedtük a tollat, összevarrtuk, és vittük messze állomásra, elég messze kellett menni vele, és küldtünk haza kisebb kilós csomagokat. Na akkor kezdôdött a hurcolkodás, mentünk, egyik a másik után.

Tóth Ágnes: Hazatértek

A németországi kitelepítésből visszatért magyarországi németek megpróbáltatásainak emlékezete

A második világháborút követő magyarországi kényszermigráció történetének sajátos fejezetét alkotják a visszaszököttek, vagyis azok a kitelepített németek, akik hosszabb-rövidebb németországi tartózkodás után, többnyire illegálisan visszatértek. A szerző e mindeddig feltáratlan történet megírására vállalkozik.

Az alapvető történeti tények tisztázása mellett - milyen arányú volt, és mely időszakra korlátozódott a visszatérés, melyek voltak az érintettekkel szembeni hatalmi-hivatali eljárások, illetve azok tágabb politikatörténeti kontextusa - foglalkozik a visszaszökött személyek egyéni motivációival is, illetve azzal a kérdéssel, hogy ezek milyen viszonyban állnak az adott személy és csoport identitásával.

A szerző ennek megfelelen nemcsak a témára vonatkozó írott forrásokat elemzi, hanem az érintettekkel készített interjúkat - az egyes élettörténeteket - is, melyek közül néhány a kötetben is olvasható.

375 oldal

Ár: 3500 Ft

Megjelent: 2008

"Karády Viktor

A NÉVMAGYAROSÍTÁSOK TÁRSADALOMTÖRTÉNETI ÖSSZEFÜGGÉSEI

2. Névváltoztatások és nemzetiségi erőtér

Az előbbiekből kiolvasható, hogy a névmagyarosítások nálunk is a sajátos helyi nemzetiségi erőviszonyokhoz kötődtek, s fontosabb társadalomtörténeti sajátosságaikban a társadalmi tér különböző szegleteiben s rétegeiben ezek kihatásait lehet a mozgalom alakulásában tetten érni. Konkrétan azt kell hang-súlyozni, hogy a névváltoztatások itt túlnyomóan (ha nem is kizárólagosan) névmagyarosításokat, „névnemzetiesítéseket” jelentettek, s kifejezetten a kisebbségi nemzetállam-építés által előidézett valóságos kényszerhelyzet szülöttei voltak. Ennek főbb adottságaira itt lehet utalni.

A legfontosabb ebben az összefüggésben a már említett, de eléggé nem hangsúlyozható körülmény, hogy a nemzetállamot kigondoló, tervező, hordozó és tulajdonképpen a régi rendszer végéig messzemenően vezető és uraló nemesi elit egy „nemzetalkotónak” kikiáltott etnikai kisebbség nevében gyakorolta hatalmát. A magyarság a nemességen kívül minden jelentősebb társadalmi kategóriában – a parasztságban, a városi kispolgárságban, a patrícius és a parasztpolgárságban, sőt a későbbi trianoni csonka országot képező középső régi-ókon kívül a királyság minden más nagyobb földrajzi alkotóegységében is (így a Felvidéken, Erdélyben, a Vajdaságban, Bánátban, Burgenlandban, Kárpátalján) kisebbségben volt.

Ennek a kisebbségi helyzetnek a mértékét a rendelkezésre álló s a nemzetközi szakirodalomban egyébként párját ritkító igényességgel kidolgozott anyanyelvi vagy „legfőbb használt nyelvi” adatok (például az 1900-as vagy az 1910-es népszámlálások adatai) rendre – s érdekelten, tehát nem véletlenül – alábecsülték. A népszámlálások ugyanis a tényleges nyelv-használaton kívül s ezzel amalgamálva a magyar anyanyelvűség vagy elsődleges magyarnyelvhasználat-bejelentésével demonstrált „nemzethűséget” is mérték. Márpedig az ilyesfajta nemzeti lojalitás vagy elkötelezettség a hatalmi viszonyok függvénye volt, s könnyen válhatott a hatalomváltás áldozatává. Ez utóbbinak tömeges jelzéseit szolgáltatja az elszakított területeken az 1910-es és az 1920 utáni népszámlálásokban kimutatott nemzetiségi arányok összehasonlítása.

A komplex és az egyértelmű többséget szintén nélkülöző felekezeti viszonyok is szerepet játszottak a nemzetiségi erőviszonyok polarizálásában, amenynyiben egyes, ún. „kisebbségi” (azaz zömmel allogén csoportokat tömörítő) egyházak – mint a szerb vagy román ortodoxia, vagy az erdélyi szász evangélikusság – a magyarosítással szembeni intézményes ellenállás lehetőségeit erősítették, míg mások – például a neológ zsidó hitközségek „önasszimiláló” tevékenységei, így elemi iskolai hálózatuk elmagyarosítása – ezzel merőben szembenálló ellenhatást fejtettek ki.

A magyar nemzetállamot egyértelműen csak két, illetve három, a társadalmi elitben számottevő részt képviselő felekezeti tábor támogatta, amely vagy egységesen magyar etnikumú volt (a reformátusok és a zömmel erdélyi unitáriusok), vagy asszimilációs beállítottságánál fogva választotta ezt a magatartást: a neológ s részben a „status quo ante” zsidóság, a „rabbinikus” ortodox zsidóság magyar etnikai többségű régiókban elhelyezkedő részei, sőt a haszid befolyás alattiak egyes töredékei is.

Ebből a szempont-ból a többi egyház szerepe vagy ellenséges, vagy változóan ambivalens volt. Még a viszonylag legnagyobb egyházi tömböt (a népesség 47%-át) képviselő római katolikusok is megoszlottak a sokáig (1848 előtt és azután egyaránt) jórészt aulikus beállítottságú hierarchia és a magyar érzelmű papság között, nem beszélve a szlovák és a horvát katolicizmus szecessziós törekvéseiről. Az evangélikusok hasonló természetű széttagoltsága közismert.

A családnév-változtatások történetei időben, térben, társadalomban

Farkas Tamás és Kozma István (szerk.)

A névmagyarosítások folyamata, azaz az idegen eredetű, hangzású családnevek megváltoztatása a 19–20. századi magyar történelem igen sajátos, összetett és jellemző jelensége volt. A névváltoztatások történetük során többszázezer magyarországi család életét és nevét érintették; egyes nemzeti, etnikai vagy kulturális kisebbségek esetében különösen is jellemző eseményként.

A kötet e számos vonatkozásában mindmáig feltáratlan jelenséget vizsgálja meg közelebbről. Más országokra is kitekint, miközben érdeklődésének középpontjában egyrészt a névmagyarosítások egésze, történelmi-ideológiai környezete, társadalmi háttere, korízlése, névválasztásai állnak, másrészt pedig ennek az egyes kisebb közösségekre érvényes vonásai, a névmagyarosítások időbeli, térbeli és csoport sajátos történetei. A névváltoztatások kérdésköreit különböző tudományterületek képviselői által írott tanulmányok tárgyalják. Ezek az írások, ha nem is feltétlenül a maga teljességében, de a maga gazdagságában, sokarcúságában és összetettségében hivatottak bemutatni a témát. A könyv a maga nemében páratlan vállalkozás: a családnév- változtatásokról ilyen terjedelmű és ennyi tudományág eredményeit egybefoglaló munka még nem látott napvilágot.

300 oldal

Ár: 3150 Ft

Várható megjelenés: november

20% kedvezmény a mintaboltban:

V. Bp., Károlyi Mihály u. 16. (Petőfi Irodalmi Múzeum)

A Tollal.hu közélet&kultúra internetes portálon olvashatjátok a Gondolat Kiadó karácsonyi ajánlatát, igen frappáns bevezető mondattal:

"Őrizkedj attól, akinek csak egy könyve van."

Aquinói Szent Tamás

Kattints és olvass!

Tornai Szabolcs: A világ mint téveszme (részlet)

3.

Ám e kérdést a leghelyesebb és legcélszerűbb egyes szám első személyben feltenni. Azaz: mennyi idő kell, míg rádöbbenek, hogy nem akarom, és nem is akarhatom, amit akarok? Még élesebben: mikor döbbenek végre rá, hogy nem akarom, és nem is akarhatom, amit akarok? Hogy végképp ne térhessek ki az egyenesen önmagamnak szegezett kérdés elől: ki akarja most leírni a gondolatait? Valóban én akarom? Vagy bármily furcsa, de voltaképpen ráerőszakolom magamra a feladatot, amely ugyan szellemi öröm, de talán mégiscsak valamiféle kényszer, önmagamnak kiadott, ellentmondást nem tűrő parancs?

Jelen pillanatban önmagam legfőbb gondolata önnönmagam. Semmiképpen sem írnám, hogy jelen pillanatban az énről gondolkodom, mert akár tetszik, akár nem, csak látszólag távolodhatok el attól, amiben „nyakig benne vagyok”. Képtelen vagyok „kibújni a bőrömből”. Bármennyire is eltolom önmagamat önmagamtól, bármennyire is kilépek önmagamból, bármennyire is kívülről szemlélem önmagamat, úgyszólván „páholyból” figyelve önmagam, ahogyan az európai filozófiában elfogadott és helyes, vitathatatlan, hogy ezt én magam teszem. Tehát az Én valóban „egy nem létező dolog neve”, ellenben önmagam nem puszta név vagy „nyelvi szokások jelentéktelen terméke” vagyok, mert legfőbb és legélesebb tapasztalatom: önmagam. És ha ezt makacsul tagadom is, azt bizony én gondolom, és nem csak úgy személytelenül gondolódik.

Az ént tagadó európai filozófusok többnyire úgy vélték, hogy az elsődleges tény a merő tapasztalat, az észlelet, az „érzetadat” (Russell) vagy a személytelen, reflektálatlan tudat (Sartre), és csak utána következhet a reflexió, az ego. Még az Übermensch megszállott hirdetője, Nietzsche is azt írta 1887-ben, Az erkölcs geneológiája című vitairatában, hogy az én a cselekedethez hozzáerőltett fikció, a nyelv merő illúziója, mivel valójában csak cselekvés van cselekvő alany nélkül. Csakhogy aki ezt a gondolatmenetet végigviszi, az igenis valaki, és nem éntelen kísértet. Ha azt hiszem, hogy a tudatom nem egyéb, mint „nyelvi szokások jelentéktelen terméke”, akkor sajnos ez a kijelentés sem egyéb, mint „nyelvi szokások jelentéktelen terméke”, amely a saját tudatomban jön létre, nem máséban, vagy a puszta űrben. Vagyis akár tetszik, akár nem, az „ördögi körből” nincs menekvés.

Keresni kezdtem önmagamat – mondta Hérakleitosz. Gondolkodom, tehát vagyok – mondta Descartes. Az Én önmagát tételezi – mondta Fichte. S persze alig akad földi halandó, ki ne ismerné a delphoi jóshely híres feliratát: Ismerd meg tenmagad. Ám az európai kultúra egyik nagy paradoxona, hogy miközben feltűnően individualista, a mély és következetes befelé fordulás teljes vagy részleges hiánya jellemzi. Ez különösen a jelenkorban elkeserítő, amikor milliók és milliók úgy hordozzák óriásira duzzadt egójukat, mint valami elefantiázist. Persze én is egotúltengésben szenvedek. S rendkívül nehezen látom be, hogy nem akarom, és nem is akarhatom, amit akarok.

Közismert, hogy Szophoklész drámája azzal magasodik ki az európai drámairodalomból, hogy a főhős, Oidipusz nem mással vagy másokkal kerül összeütközésbe, hanem kizárólag önmagával (bár ehhez apja és anyja „hathatós közreműködése” is szükséges). Nem sok értelme van úgy értelmezni a drámát, hogy valaki, egy másik ember, egy kitalált figura, egy „antihős” önmaga után nyomoz, majd lebuktatja önmagát. Csak akkor élhetek át katarzist, ha teljesen azonosulok Oidipusszal, vagyis belátom, hogy kénytelen vagyok önmagam után nyomozni. Aztán ha a függöny legördül, és esetleg egy könyvtárba térve még át is rágom magam a drámáról írt tömérdek elemzésen, marad egy kellemetlen kérdés, a végső kérdés: voltaképpen ki nyomoz ki után, amikor én önmagam után nyomozok? És még egyszer, egymillió-egyedszer is: ki teszi fel most ezt a kérdést, s legfőképpen kinek?

Egy francia pszichoanalitikus, Daniel Siboni szerint a héberek nagy metafizikai felfedezése, hogy a lét beszél. „Kezdetben vala a Logosz, és a Logosz Istennél vala, és a Logosz testté lőn.” Azóta mi, emberek éjjel-nappal nyomjuk a sódert, egy pillanatra sem áll be a szánk. „Hasbeszélők bábjai lettünk”, ahogy Burroughs írta egyik esszéjében. Milliók és milliók egyszerűen képtelenek csendben maradni, rettegnek a néma egyedülléttől, s ha nincs beszéd, legalább szóljon valami zene. Kevés olyan ember van, aki nem szeret beszélni, és kellemes érzéssel tölti el, ha nem kell folyton jártatnia a száját, nem kell állandóan verbálisan megnyilvánulnia. Én is ilyen vagyok. Igen ám, de a belső beszédet, az úgynevezett belső monológot nem lehet leállítani. Lehet csillapítani, lehet lassítani vagy szakadozottá tenni, de tökéletesen felszámolni nem lehet. Állítólag egy igazi meditáció, például a helyesen végzett zazen során teljesen ki lehet kapcsolni a belső beszédet. Én is időnként megpróbálom, de kevés sikerrel, viszont csendben ülni nagyszerű élmény. A dolgot erőltetni nem érdemes. Hogy miért? Mert a belső beszéd, a gondolkodás leállítása is egy gondolat. Erre mondták a zen buddhista mesterek, hogy vérrel nem lehet lemosni a vért.

Ha elfogadom, hogy a lét beszél, vagy – mint Parmenidész mondta – hogy a létezés és a gondolkodás egy, akkor el kell fogadnom azt is, hogy ha a lét nem beszél, akkor nincsen lét, vagy a parmenidészi megállapítást továbbgondolva, ha nincsen gondolkodás, akkor nincsen létezés, helyesebben se létezés, se nemlétezés nincsen. Descartes tulajdonképpen Parmenidészt plagizálta a cogitóval, bár most inkább arra mutatnék rá, hogy a cogito igazi értelme dupla tagadással válik igazán mély értelművé: nem gondolkodom, tehát nem vagyok. Míg Európában egy ilyen kijelentés zsákutcának vagy szellemi öngyilkosságnak számít, úgy látom, Keleten éppen ezen a ponton kezdődik a filozófia. Valószínűleg Hume is erre érzett rá, de mivel európai volt, se ő, se az utókora nem tudott mit kezdeni a lét- és egoszünetekre vonatkozó észrevételeivel.

"Minden megismerhetetlen" - állítja az izgalmas filozófiai esszé címe, amelynek pontos értelmét megtudhatja, aki a szerzővel együtt elgondolkodik azokon a válaszokon, amelyeket nyugaton és keleten adtak az öntudat és az úgynevezett objektív valóság viszonyát illető kérdésre.

80 oldal

Ár: 1500 Ft

Várható megjelenés: november

Douwe Draaisma/Bérczes Tibor (ford.): Kizökkent elmék (részlet)

"Nincs Draaisma-szindróma

Néha egy-egy emlék csak évek múltán válik jelentéssé. Diákkoromban hétvégenként egy nyugdíjas otthonban dolgoztam. Az ételosztás volt az egyik feladatom. Késő délután egy munkatársammal végigjártuk a szobákat és a kis kocsiról kiosztottuk a vacsorát. Azoknak, akik már nem voltak túl jó erőben vagy gyengén láttak, az asztalt is megterítettük. Egy délután az egyik lakó, miközben odakészítettük neki a tányért és az evőeszközöket, azt mondta, hogy egy emberke álldogál a kertben. Egy emberke? Követtük tekintetét, de senkit sem láttunk. Ő azonban állította, hogy „Ott áll egy emberke”. Néztem, nem valami mást vél-e embernek. A bokrok között állt egy körülbelül egy méter magas oszlop, amelynek lámpája kalapra hasonlított. „Arra a lámpaoszlopra gondol?” „Dehogyis, azt én is látom.” De mi senkit sem láttunk. Társam odahúzta a széket, majd amikor az asszony mögött állt, rám kacsintott, és mutatta a kezével, hogy a nőnek hiányzik egy kereke. Ez akkor kielégítő magyarázatnak tűnt. Kedvesen „További jó étvágyat” kívántunk, és folytattuk a munkánkat.

Körülbelül húsz évvel később olvastam egy igen különös szindrómáról, amely főként olyan idősebb embereknél jelentkezett, akiknek megromlott a látásuk. Ők néha képeket, többnyire személyek képeit látják, gyakran lekicsinyítve. Szürkület idején, amikor kicsit minden csendesebb lesz. Ez egy tökéletesen ártalmatlan, Bonnet-szindrómaként ismert jelenség. A svájci Charles Bonnet írta le először 1760-ban. Ő maga nem látta, a nagyapjától hallotta, aki kilencvenéves kora táján egy hályogoperációt követően emberi alakok képét látta.

Olyan valakivel találkoztam tehát, akinek Bonnet-szindrómája volt, és én nem vettem észre semmi különöset. Ekkor döbbentem rá, milyen könnyű valamit nem felfedezni. Sőt, nekem még az újrafelfedezés sem sikerült. Vajon Bonnet miért volt erre képes, én pedig miért nem? Az egyik szembeötlő – nem az egyetlen – különbség az volt, hogy ő komolyan vette a nagyapját. Ez nem is volt olyan semmiség, mert az idős úr azt mondta, hogy nemcsak alakokat lát, hanem szökőkutakat, harminc láb magas hintókat és egy levegőben forgó kereket is. Bonnet-nak nem az volt az első gondolata, hogy a nagyapja megkergült. Elfogadta a képek létezését, törni kezdte a fejét a lehetséges magyarázaton, és egyik könyvében leírt egy olyan neurológiai rendellenességet, amely úgy okoz vizuális észlelészavart, hogy közben az ítélőképességet érintetlenül hagyja. A következő fejezetben elolvashatják, hogyan lett 1936-ban e rendellenességből Bonnet-szindróma, és későbbi korok pszichiáterei és neurológusai milyen egyéb magyarázatokkal álltak elő.

De ha nem lett volna Bonnet, én viszont az asszonyt és az emberkét olyan komolyan vettem volna, mint Bonnet a nagyapját, akkor most létezne egy Draaisma-szindróma? Ki van zárva. Ha a neurológia történelméből vett tizenhárom névadó életéből leszűrtem valamilyen tanulságot, akkor az az, hogy ami a felfedezést követi, fontosabb, mint maga, a felfedezés.

Hadd emeljek ki csak egy elemet a folytatásból, mégpedig azt, hogy a felfedezést be kell jegyeztetni. Erre pedig minden korszaknak megvannak a maga konvenciói. Bonnet könyvben írta le az általa észlelteket, míg napjainkban a neurológusok és a pszichiáterek folyóiratokban értekeznek egymással, és e folyóiratok szigorú követelményeket állítanak fel a vizsgálattal és a megállapítások ismertetésével kapcsolatban. Manapság egy esetleírás keveset nyom a latba. A lehetséges névadónak hasonló esetek sorát – inkább százat, mint ötvenet – kell összegyűjtenie, és beszámolójának az olyan jellemzőket is tartalmaznia kell, mint az életkor, a nem, a látásképesség foka, a gyógyszerfogyasztás és a képzettségi szint.

Magyarázattal is kell szolgálnia, és lehetőleg olyan kísérletekkel is, amelyekből kiderül, mely tényezők hatására alakul ki ez a szindróma. Ezt követően a tudományos közösség el kell fogadja azt a kiindulópontot, hogy itt egy olyan jelenségről van szó, amely nem sorolható be más pszichiátriai vagy neurológiai kórképek közé. Aztán egy tekintélyes tudóstársnak – vagy egy bizottságnak – javasolnia kell, hogy a rendellenességet az illetőről nevezzék el. És ha a tudományos közösség valóban használni kezdi az illető nevét, akkor kerül be a „felfedező” a neurológia történetébe. Mindez tehát elérhetetlen egy hétvégi munkát végző diák számára. Manapság maga Bonnet is esélytelen volna. Na, szóval mit is látott a maga nagyapja?

Kizökkent elmék - ajánló

A pszichiáterek és a pszichológusok gyakran azzal tisztelegnek szakmabeli kollégáiknak, hogy elneveznek róluk valamit – és természetesen betegséget. Alois Alzheimer, James Parkinson, Szergej Korszakov, George Gilles de la Tourette vagy Hans Asperger mind-mind hús-vér emberek voltak valaha, ám a nevük mára puszta szakkifejezéssé változott, amely valamilyen betegséget, szindrómát, autista vagy más rendellenességet jelöl. Először csak a keresztnevük veszett el, majd feledésbe merült minden más is: ma már senki sem emlékszik az életükre, és arra, hogy milyen körülmények között fedeztek fel valamit.

Lebilincselő új művében a Magyarországon is jól ismert holland esszéista, Douwe Draaisma tizenhárom ilyen „név” életét rekonstruálta az agykutatás és a lélekgyógyászat világából. Megnézte, mit is fedeztek fel pontosan, kik voltak a betegeik. Az olyan orvosoknak, mint Parkinson, Alzheimer, Korszakov és Asperger, de az olyan kevésbé ismert pszichiátereknek is, mint Capgras vagy Clérambault, volt egy sajátos képességük: olyan betegségtörténeteket írtak, hogy a beteg megelevenedett az olvasóban.

A Kizökkent elmék izgalmasan, meghökkentően és közben megindítóan ábrázolja az agykutatás történetét. Draaisma finom és magával ragadó stílusában felejthetetlen olvasmányokká válik az olyan szindrómák kórtörténete, mint amilyen az Asperger-, a Bonnet-, a Korszakov-, a Clérambault-, a Gilles de la Tourette- és a Capgras-szindróma, vagy az olyan betegségeké, mint a Parkinson- és az Alzheimer-kór, vagy a Brodman-területek, a Jackson-epilepszia és a Lombroso-fej története. A kötet mindeközben elevenen ábrázolja a pszichológia, pszichiátria tudományágának belső világát, hatalmi küzdelmeit.

Kb. 250 oldal, kartonált

ISBN 978 963 693 038 7

Ár: 2890 Ft

Várható megjelenés: november

20% kedvezmény a kiadó mintaboltjában:

V. Bp., Károlyi Mihály u. 16. (Petőfi Irodalmi Múzeum)

Hoppál Mihály, Szathmári Botond, Takács András: Sámánok és kultúrák (részlet)

"A SÁMÁN: KIVÁLASZTÓDÁS, TANULÁS, TEVÉKENYSÉG

Tekintsük most a sámán tényleges alakját: milyenek, kik is voltak az igazi sámánok. Nem lehetett akárkibõl sámán. Bizonyos kiválasztottság kellett hozzá, illetve ennek tudata, hívás, hivatásélmény. Lehetett ez álom, látomás, eszméletvesztés, különös esemény, kaland, bármi, amiben a jelölt sorsszerûséget vélt felfedezni, amit hivatásélményként élt meg. Az is gyakran elõfordult , hogy a késõbbi sámánokat már csecsemõ- vagy kisgyermekkorban kiválasztották valamilyen szokatlan, különleges adottságuk, képességük, tulajdonságuk, akár defektusuk alapján. Ilyen lehetett a foggal vagy dús hajzattal születés, a hatodik ujj a kézen vagy a lábon, a szokatlan testalkat vagy bármilyen fogyatékosság, röviden az átlagostól, a megszokottól való jelentõsebb eltérés, rendkívüliség. (Mindez a magyar táltosra is érvényes.)

Igen gyakran volt a konkrét hivatásélmény alapja valamilyen komolyabb betegség, illetve az abból való kigyógyulás, amely akár ténylegesen öngyógyítás is lehetett, de az érintett közösség számára mindenképp úgy jelent meg: lám, ez a fiú (vagy lány, hiszen nõi sámánok is voltak, vannak, ha nem is sokan) legyõzte a bajt, amelybe mások belehaltak – rendkívülinek, nagy erejû gyógyítónak kell tehát lennie. A halálközelség rendszerint szintúgy megtapasztalt élmény volt a sámánná válás útján, illetve késõbb többször is a sámánság gyakorlása, sámánutazás, transz, eksztázis alkalmával.

Érdekes, hogy különbözõ népek, korok sámánjai meglepõen azonos halál- és újjászületés- élményekrõl számoltak be.  Leggyakrabban a feldaraboltság állapotában érezték magukat,melyben a szellemek  megfõzték õket, ettek húsukból, majd újra összeillesztették s életre keltették testüket. A sámánok e szellemek felett nyertek azután újjászületésükkel hatalmat. Tegyük gyorsan mindehhez hozzá, hogy a fentiek az érintettek számára tényleges, valóban meg- és átélt pszichikus élmények voltak, melyek alatt akár több napig is (!) tudattalanok, látszólagos halottként feküdtek. (Lommel 1980: 76.)

A késõbbi sámánok betegsége számos esetben volt szellemi, pszichés jellegû. Nem  feltétlen elmebetegségre kell persze itt gondolnunk, hanem megint csak az átlagos  „normális” pszichétõl való eltérésre, mai terminológiával például kedélybetegségre,  melankóliára, depressziós hajlamra. Ezekbõl persze szintúgy többé-kevésbé kigyógyulhattak, de e tekintetben a szokatlanság, a rendkívüliség sok esetben megmaradt. Tegyük itt hozzá, hogy a szakirodalomban olyan állásponttal is találkozhatunk, mely szerint a sámánok legtöbbje a fentiekkel éppen ellentétben a közösség legegészségesebb tagjai közül került ki, hiszen csak így viselhették el a sámánsággal járó különleges szellemi és  fizikai megterheléseket (Hoppál 1983: 59). Ez az ellentét persze lehet, hogy csak  látszólagos, hiszen a betegségpárti beszámolókban hangsúlyos elem a betegségbõl való kilábalás, annak legyõzése, mint akár a sámánná válás döntõ mozzanata.

Mindent egybevéve a sámánok a közösség kiemelkedõ tegjai kellett hogy legyenek, akik képességeik kiteljesítése s megszerzett tudásuk révén központi szerepet játszottak, igen összetett társas funkciót töltöttek be. A sámánná válás persze nem egyik napról a másikra történt. A hivatásélmény, a kiválasztódás, a sámánság vállalása után rendszerint hosszú tanulási folyamat következett, melyben a jelölt elsajátította a praxishoz szükséges tudást (hagyományt, szövegeket, ráolvasásokat, gyógyeljárásokat, kövek, füvek, fák, állatok, a környezõ természet ismeretét) és technikákat (koncentráció, transzállapotba kerülés,  ruházat, eszközök készítése és felhasználása). Mindez részben a közösségi hagyomány alapján, esetenként idõsebb sámánok segítségével történt, másik – és talán nagyobb? – részben pedig a leendõ sámán önerejébõl, „magától”, a természettõl tanult, minden mást, igen gyakran még alapvetõ életfunkciókat is háttérbe szorítva.

A felkészüléshez, a gyakorlatokhoz (s a késõbbi praxishoz) szervesen hozzátartozott a rendszeres böjt (két-három éves diétás böjtölésrõl is tudunk!), a szexuális  önmegtartóztatás. A sámánság valóban teljes embert kívánt, a sámánok nem a közösség többi tagjának szokásos „normális” életét élték. Általában nem volt családjuk, s a többiektõl elkülönülve laktak. Gyakran vonultak el, „tanulni” mentek, fizikailag, szó szerint, vagy pszichésen, belsõ világuk feltárása, megismerése céljából. A sámán valóban szinte másik világban kellett éljen. Tanulási folyamata pedig egészen hosszúra, akár 20 évre is nyúlhatott,4 ami teljességgel érthetõ is, hiszen egy összetett, komplex gondolkodási és cselekvési rendszert kellett alkotó módon elsajátítania és saját személyiségével egybekovácsolnia. A tanulási idõ alatt képességei, tudása gyarapodását felszerelésének, öltözetének gazdagodása is kísérte-mutatta.

A  november végén megjelenő Jonas Hassen Khemiri/Papolczy Péter (ford.): Montecore - Egy párját ritkító tigris című könyvet már ajánlottuk, sőt részletet is olvashattatok már belőle itt, a blogon. Ennek apropójából most bemutatjuk magát az írót is.

Khemiri világszerte igen ismert és elismert fiatal svéd író. Első regénye, az Ett öga rött/One Eye Red megjelenésekor, 2003-ban zajos sikereket  ért el mind a kritikusok, mind a nagyközönség körében. 2007-ben ebből a regényből film is készült.

A Montecore - Egy párját ritkító tigris-t 2006-ban írta, amivel 2007-ben elnyerte a Svéd Rádió legjobb regény díját. Ezek után az Oändrat oändlig címü novellájával 2008-ban is övé lett a Svéd Rádió  legjobb novelláért járó díja. A hallgatók az utóbbi idők legszebb szerelmes novellájaként aposztrofálták a művet.

Első színdarabját az Invasion!-t, a The Stockholm City Theatre számára írta és jelentős nemzetközi visszhangot keltett vele: Franciaországban, Németországban, Angliában és Norvégiában is sikerrel játszották. A színdarabot könyv alakban is kiadták.

Khemiri színdarabjai közé tartoznak még Fem gånger Gud/God Times Five címmel a  Riksteatern színháznak írott darab és a We Who Are Hundred, amit 2009-ben mutattak be a Göteborg City Theatre színpadán.

Regényeit lefordították németre, franciára, dánra, norvégre, finnre, hollandra, magyarra, olaszra és oroszra. A Montecore - Egy párját ritkító tigris pedig nem csak nálunk, hanem Amerikában is meg fog jelenni 2010-ben. Mindebből jól látszik, hogy nem csak Svédországban, hanem világszerte is jelentős irodalmi tehetségként tartják számon Jonas Hassen Khemirit, aki a jövőn fogja hagyni a kézlenyomatát. Érdemes tehát figyelnünk rá, munkáira és követnünk útját.

Forrás: Jonas Hassen Khemiri

A mozi és a televízió

mint a történelem közjátékai

Fordította: Schulz Katalin, Kurucz Andrea

Az automatizált effekt-technika mûvészi felhasználása mára kimerült, s mindinkább a dizájn és a televízió területére csúszik át. Ebben a helyzetben kiváló mûvészek a kép elektronikus textúrájában rejlõ poézis kibontakoztatásával kezdtek foglalkozni, hogy megjelenítését magas szintre fejlesszék. Ugyanakkor mind szorosabb együttmûködésre törekednek zenészekkel és komponistákkal, ami az elektronikus hang- és képrögzítés technikailag közös eredetére emlékeztet.

Kiváló példát szolgáltatnak erre olyan rendkívül különbözõ beállítottságú mûvészek, mint Irit Batsry (mindenekelõtt nyolc évig készült trilógiája: Passage to Utopia [Utazás Utópiába], 1985–1993) vagy David Larcher munkái (Vide0void Trailer, Vide0void Text, Ich Tank, 1983–1998). Audiovizuális-poétikai erejük sokkal adekvátabb módon érvényesül a nagy vetítõvásznon, mint a monitoron. A videoköltészet és -esszé így bemutatásának formátumában ismét inkább a filmfesztiválokhoz közeledik, és valószínûleg oda is fog visszatérni, minél inkább eluralják a videofesztiválokat a számítógéphez csatlakoztatott monitorok. (Az elektronikus képzelõerõnek ez a csúcspontja jellemzõ módon egybeesik a videomûvészet tradicionális hordozóanyagának eltûnésével.

A hosszában, keresztben vagy átlósan rögzített és olvasott videoszalag átadja helyét a digitális médiumok tárolólemezeinek.)1996-ban Spellbound (Bûvöletben) címmel a londoni Hayward Galleryben a film születésének századik évfordulója alkalmából csodálatos kiállítást rendeztek, amely megmutatta, hogy a fent vázolt esztétikai folyamat fordítva is hat. Olyan mozi- és filmrendezõk, mint Terry Gilliam, Peter Greenaway vagy Ridley Scott filmes csodakabinetekkel foglalták el az egyébként képzõmûvészetek számára fenntartott teret, és olyan, médián szocializált mûvészek mint például Douglas Gordon vagy Steve McQueen, nagy felületû filmes idõ-tereket rendeztek be a galériában. Mindent összefogott és kombinált Eduardo Paolozzi óriási rezervátum- és abszurditás-kabinetje, amelyen a látogatónak keresztül kellett haladnia ahhoz, hogy az imaginációkkal teli vásznakat bemutató helyiségekbe jusson.

Ich Tank, David Larcher 1983-1998.

Az ilyen példák nem utolsósorban azt igazolják, hogy a mozi mint a bemutatás ideális helyszínének megszûnésével a film nem veszíti el szükségképpen a maga mûvészi ható- és vonzerejét a nyilvános-intim térben. Éppen ellenkezõleg: az alkotó- és bemutatóeszközök differenciálódása a filmes tervek elevenebb és változatosabb megjelenését teszi lehetõvé a városok belsõ és külsõ tereiben egyaránt. A mediális gyakorlat és technika sokfélesége ellenére mindenkor döntõ jelentõségû marad a témák, anyagok, elbeszélésmódok, apparátusok és a befogadói elvárások, valamint az érzékelés szükségleteinek  és vágyainak belsõ, lehetõ legszorosabb összefüggése.

SZOROKIN, VLAGYIMIR

Bro útja

FORDÍTOTTA HOLKA LÁSZLÓ

Gondolat Világirodalmi Sorozat

A jég címû regény szerzõje, Vlagyimir Szorokin e regényében tovább szövi a Fény Testvériségének mondáját. A Bro útja, bár másodikként íródott, A jég történetének elõzményeit mondja el. A fõhõs a klasszikus családregények elbeszélõ modorában járja be a 20. század elsõ felének Oroszországát, majd az ûrbéli anyag érintésére szíve felébred, s õ fokozatosan átalakul. Átváltozása nyomán újonnan szerzett társaival együtt lassanként elszakad a föld lakóitól, az emberektõl. Az emberek világát kívülrõl látja, célirányosan ténykedõ robotokként észleli. Ugyanakkor kitartóan kutatja közöttük a Testvériség tagjait, hogy rátaláljon a Nagy Kör megalkotásához, azaz a világharmónia megteremtéséhez szükséges huszonháromezer kiválasztottra, akik a szív hangján szólnak egymáshoz.

312 oldal

Ár: 2480 Ft

Megjelent

Tisztelettel és szeretettel meghívjuk Kocsis János Balázs: Városfejlesztés és városfejlődés Budapesten, 1930-1985 című könyvének bemutatójára.
A könyvet bemutatja dr. Szaló Péter, Nemzeti Fejlesztési és Gazdasági Minisztérium területfejlesztésért és építésügyért felelős szakállamtitkára, a BME Szociológia és Kommunikációs Tanszék tudományos főmunkatársa.

Időpont és helyszín: 2009. november 10., kedd, 15 óra, Magyar Urbanisztikai Társaság székháza (Budapest, IX. kerület, Liliom utca 48.). A helyszínen a könyv megvásárolható.
 

Vlagyimir Szorokin: BRO ÚTJA

Gyermekkor

"Az 1908. esztendőben születtem a harkovi kormányzóság déli részén, apám, Dmitrij Ivanovics Sznyegirjov birtokán. Atyám addigra a legnagyobb orosz cukorgyárossá emelkedett, s két birtoka is volt – az egyik Vaszkelovóban, Szentpétervár mellett, ahol megláttam a napvilágot, a másik Baszanciban, Ukrajnában, ahol gyermekkoromat töltöttem. Családunknak ezen kívül volt egy kisebb, de otthonos, fából ácsolt háza Moszkvában, az Osztozsenkán, valamint egy hatalmas lakása Szentpéterváron, a Millionnaján.

Baszanciban apám saját maga alakította ki uradalmát a „cukoripar hőskorában”, mikor is vásárolt kétezer hektárnyi termékeny ukrán földet, répatermesztés céljából. Ő volt az első orosz cukorgyáros, aki saját répaültetvények létrehozása mellett döntött ahelyett, hogy a termést a régi módszer szerint a parasztoktól vásárolta volna fel. Nagyapámmal ugyanott felépítettek egy cukorgyárat is. A birtokra nem lett volna feltétlenül szükségük, mivel a család már a fővárosban lakott. Ám aggodalmas természetű nagyapám ragaszkodott hozzá, egyre azt hajtogatta, hogy „ilyen zűrzavaros időkben jobb, ha a gazda minél közelebb van a répához is, a gyárhoz is”. Baszancitól apám idegenkedett.

– Porfészek ukrán legyekkel – mondogatta.

– De azok a legyek a te cukrodra szállnak! – nevetett édesanya.

Légyből arrafelé tényleg több volt a soknál. Nyáron állandósult a hőség. Viszont a tél csodás volt, havas és puha.

Vaszkelovóban apám csak később vásárolt birtokot, amelyekor már igazán gazdag ember lett. Ódon, rideg ház állt rajta, oszlopsorral, két szárnyépülettel. Úgy rendeltetett, hogy éppen itt lássam meg a napvilágot. Idő előtt érkeztem, a vártnál két héttel korábban kéredzkedtem a világra. Anyácskám elmondása szerint ennek oka a rendkívüli időjárás lehetett, amely aznap, június 30-án uralkodott. Az égen egyetlen felhő sem mutatkozott, rezzenéstelenül állt a levegő, ám ennek ellenére egyszercsak távoli mennydörgés hallatszott. Az égzengés szokatlannak tetszett: anyám nemcsak hallotta, hanem érezte is a magzatjával, azaz velem.

– A mennydörgés mintha lökést adott volna neked – mesélte. – Könnyen születtél meg, és akkora súllyal, mintha teljesen kihordtalak volna.

A rákövetkező éjjel, július 1-jére virradóra az ég északi része szokatlanul világosnak tűnt, ezért az éjszakára mint olyanra egyáltalán nem is került sor: az esti fényeket azonnal a hajnaliak követték. Ez nagyon furcsa volt – a fehér éjszakák június végére megfakulnak. Anyácskám így tréfálkozott:

– Az ég a te tiszteletedre borult fényárba.

Megszülni a kemény és mindig hűvös díványon szült meg engem, apám irodájában: a fájdalmak akkor érték, amelyekor „ostoba locsogásba merült a régi ágyásokról meg az új kertészről”. A dívánnyal szemközt a fal teljes hosszában tölgyfapolc húzódott, rajta cukorsüvegek. Mindegyiket saját betakarítású cukorból öntötték, mindegyik egy-egy pudot nyomott. Mindegyiken ott állott évjáratának lenyomata. A legtöményebb cukorfinomítványból készült, valószínű, a tömzsi, fehér kúpok látványa volt az első, amit ezen a világon megpillantottam. Mindenesetre biztos, hogy gyermeki emlékezetembe éppúgy bevésődtek, mint anyám és apám képmása.

Engem Alekszandr névre kereszteltek, Alekszandr Nyevszkij orosz szent és hadvezér tiszteletére, egyben dédapám, Alekszandr Szavvics emlékére, aki a Sznyegirjov kereskedődinasztiát megalapította. Mindenki másképpen szólított: apám Alekszandrnak, anyám Surának, a nénikéim Szásenykának, a nővéreim Surjonoknak, Vaszilij bátyám Alexnek, Ványa bátyám Szányának, Madame Panaget, a nevelőnő Sachának, Frol erdőkerülő Lakszander Dmitricsnek, Gavrila lovász pedig „ifiúr”-nak.

A családban hét gyermek nevelkedett: négy fiú és három leány – egyikük, Nasztya, púpos volt. Született még egy kisfiú, de ő agyvelőgyulladásban ötéves korában meghalt.

Kései gyermek voltam, legidősebb fivérem, Vaszilij, tizenhét évvel volt idősebb nálam.

Apám magas, kopaszodó és komor ember volt, hosszú, erős kezekkel. Jellemében összefonódtak az energikus férfi, a körültekintés, a józan elgondolások, a durvaság és a hatalomvágy vonásai. Néha egy gépre emlékeztetett, amelyik rendszeres időközönként elromlik megjavítja magát, s újból kifogástalanul működik. Istenítette a haladást, és négy gyárának vezetőit Angliába küldte tanulmányútra. Ő maga azonban nem szívesen mozdult ki külföldre, azt ismételgette, hogy „azoknál ott mintha folyton tojásokon kellene lépkedni”. A nyelvérzék tökéletesen hiányzott belőle, franciául is csupán három tucat bemagolt mondatot tudott.

Anyám mesélte, hogy külföldön apám elveszettnek érezte magát. Apám szaratovi gabonakereskedők leszármazottja volt, akik fokozatosan gyárosok lettek. A Sznyegirjovok tágabb családja négy cukorgyárat, egy édességgyárat és egy gőzhajózási vállalatot mondhatott a magáénak. Ifjúkorában apám a szaratovi egyetem műszaki karán tanult, ám a harmadik évfolyamtól ismeretlen okoknál fogva kimaradt. Akkor menten beállt a családi fogatot húzni. Kéthavonta egy alkalommal komor iszákosságba zuhant (szerencsére ez három napnál sohasem tartott tovább), gyakorta törte-zúzta a bútorokat, a legalpáribb szavakkal illette anyámat, de egyszer sem emelt kezet rá. Kijózanodva bocsánatot kért tőle, elment előbb a fürdőbe, majd a templomba vezekelni. Ám nem volt különösebben vallásos.

A gyerekekkel egyáltalán nem foglalkozott. Rólunk anyácskánk, a dadusok, a nevelőnők, no meg a két birtokon hemzsegő számtalan rokon gondoskodott.

A mozi és a televízió mint a történelem közjátékai

(Schulz Katalin, Kurucz Andrea ford.)

Amióta a televízió a privatizált audiovízió médiumaként meghonosodott, elvileg semmit sem változtak azok a paraméterek, amelyek a képet és annak érzékelését meghatározták. A nagyfelbontású televízió viszont már radikális változást ígért e téren. Elõször is a képernyõ vizuális felületének lényegesen finomabb részletstruktúrája volt a cél. A hagyományos televíziószabvány esetében minden egyes kép kb. 200 000 fénypontból állt. A Japánban már üzemkészre fejlesztett Hi Vision-rendszer a sorok számát megduplázta, így az ezernél több lett, az egyes képeket alkotó pontok számát pedig az eddigi hatszorosára, 1,2 millió pixelre növelte.

A megvilágított anyag nagyságrendekkel növelt tele-jelenléte, ahogy a technikusok nevezik a valóság vizuális felületeihez való közelítési kísérleteiket, nem merült ki a képernyõn ily módon megjelenõ, finoman tagolt struktúrában, nagyobb képélességben és ragyogó színekben.Ennél is fontosabb volt a formátum megváltoztatása, ami ugyancsak jelentõs hatást gyakorol az észlelésre. Ideális, 2,40 méteres távolság esetén a horizontális látószög hagyományos tévékészülékeknél csak kb. tíz fokos volt. A lényegesen nagyobb felületû HiVision esetében ez a szög legalább a háromszorosára nõtt, és ezzel még inkább közelített a természetes, technikai úton nem módosított látási viszonyokhoz.

A diszpozitívok permeábilitása: A New York-i Bloomingdale’s áruház tévészobájának dizájnja 1949-ben, valamint a szûk nyilvánosságnak szánt elektronikus filmvetítőhely a 80-as évek elejéről.

A filmkészítés és -vetítés terén vissza- nyúltak a vizuális érzékelés fiziológiai dimenzióihoz. Mindez a szélesvásznú formátum továbbfejlesztéséhez vezetett, és viszonyítási pontot jelentett az olyan gigantikus nagyfelületû vetítőrendszerek kialakításában, mint a kanadai IMAX, a párizsi La Géode-ban üzembe helyezett OMNIMAX, a SHOWSCAN, a PANRAMA vagy az OMNIZ+ MOBILE VISION, melyeket egyszersmind a lakószobákban létrehozott illúziók tökéletesítésére adott újabb filmipari válaszként is értékelhetünk. A HiVisionnel a szélesvásznú formátum immár a televíziós szférába is bevonult.

Az addig inkább téglalap formájú képet (ahol a szélesség és a magasság aránya 4:3) horizontálisan megnyújtották (5,33:3 arányúra), így a nagyobb felbontás révén jó másfél méter széles felületet lehet hasznosítani. A reneszánsz óta a képzőművészetben mintegy standardizált keretnek számító téglalap hegemóniája egy újabb szinten is érvényre jut: a privát szférában olyan galéria jön létre, amelyben a kiállítási tárgyakat nem meghatározott időre akasztják ki, illetve cserélik le, hanem ahol egy állandósított képkeretben víziók elvileg végtelen részecskeáramlata kerül az érzékelés terébe.

Botorság volna, ha abszolutizálnánk és a távoli jövőre is kiterjesztenénk azokat a nyilvánvaló hiányosságokat, amelyek még a nyolcvanas években mutatkoztak meg a nagyfelbontású technikában és annak politikai ökonómiájában. Ez csak a hagyományos mozi híveinek megnyugtatására szolgáló olcsó stratégia volna, ahogy az első HiVision- technikával készült játékfilm, Peter Del Monte Julia and Julia című művének 1988-as nyilvános bemutatóján megmutatkozott. A mélységélesség hiánya, a gyengébb kontraszt, a kamera 30 százalékkal kisebb fényérzékenysége, utóképhatás gyors mozgás esetén – mindezek olyan videospecifikus paraméterek, amelyek állandóan változnak, ahogyan azt a videotechnika története az utóbbi évtizedekben világosan megmutatta.

JERNYEI KISS JÁNOS: Barokk mennyország - Vallásos képzelet és festett valóság

Maulbertsch freskómûve a váci székesegyház liturgikus terében. A kismonográfia az 1772-ben felszentelt váci székesegyház Maulbertsch által készített freskóegyüttesét állítja a középpontba. A szerzõ történelmi, mûvészettörténeti és teológiai kontextusba ágyazva elemzi a mûalkotást, feltárva azokat a befogadói, esztétikai és teológiai szempontokat, melyek a mûvészi kompozíció hátterében állhattak.

192 oldal, illusztrált

Ár: 4000 Ft

Várható megjelenés: november

20% kedvezmény a mintaboltban, Borisznál:

V. Bp., Károlyi Mihály u. 16. (Petőfi Irodalmi Múzeum)

Leleplezett mellszobor

Nyomozások Kazinczy birtokán

szerkesztette Czifra Mariann

"Orbán László: A tinta színe

A vizsgálat tárgya

Kazinczy Ferenc első írásműve egy 1764. december 3-án – ötévesen – írt levél. Az utolsó ismert önéletírásán, a [Pályám emlékezete VI.] szövegén, 1831 nyarán, a halála előtti utolsó hetekben is dolgozott. E két pont között ível a következő mondat: „Még bírom eggy 1764. Decemb. 3d. Semlyénből írt levelemet, mellyben nevem alatt áll ez a’ titulus [ti. a Generális]; de a’ tinta’ külömböző színe gyanút támaszt, hogy azt sírások közt vetém nevem alá, és később.” Kazinczy természetesen igyekezett az autobiographiáihoz írásos dokumentumokat is felhasználni.

A megbízható forrásra való közvetlen hivatkozás nem rendkívüli e szövegekben, a történelmi, korfestői hitelességgel folyamatosan számot vető művek világában sűrűn találkozhatunk efféle megjegyzésekkel. Az autobiographikus írást ezért egy olyan olvasási módot megengedő szövegnek javasoljuk elgondolni, amely feltételezi önmagáról, hogy az olvasója egy referencialitással rendelkező, őszinte, áttetsző nyelvű szövegként veszi kézbe, és amelyben kiemelt – műfajt meghatározó – jelentőséget kap az, hogy a szerző, az elbeszélő, a főszereplő és a modell azonos. E javaslat elfogadása segít színre vinni azt a jelenetet, amelyben a szerző-elbeszélő-főszereplő-modell önmagát szemlélve látható: 1831-ben Kazinczy a karosszékében ül a szobájában, kezében a tollal, szemében a gyanakvással, előtte az íróasztalon ott fekszik az 1764-es levél, amit éppen most vett szemügyre, elgondolkozik, majd lejegyzi azt a mondatot, amit éppen most olvastunk.

A saját levelét gyanakodva vizsgáló Kazinczyban a gyanakodva figyelő olvasó egyaránt és egyszerre fedezheti fel a megismerés objektumát és szubjektumát is. Kazinczy mint önmagát olvasó szubjektum – noha termete a középnövésűek között is kicsinek számít, 1816 augusztusában például 97 fontot, vagyis 54 és fél kg-ot nyomott – eltakarja előlünk azt a dolgot (a levelet, illetve az élete történetét, „ahogyan az volt”), amire a megismerése irányul. Nem mellékeli azonban az említett levelet, így növeli a gyanút, hogy e dokumentum a bizonyító erejét csupán Kazinczy értelmezésében nyerheti el. Valójában nem az a történet van elbeszélve, amelyhez a levél hivatkozott dokumentumként, a múlt jelen lévő nyomaként, bizonyítékként szolgál, hanem maga a hivatkozás, az értelmezés megtörténése.

E szövegrészlet ilyeténképpen értelmezhető az autobiographia-írás és -olvasás kicsinyítő tükreként is. Kazinczy egyidejűleg látható bele a szemlélt-értelmezett és a szemlélő-értelmező helyzetébe. Az önmagán töprengő Kazinczy végül is azt a döntést hozza, hogy bizonytalanságát megosztja olvasóival: talán sírt a kis Kazinczy, amikor – bizonyára a szigorú, gyermekét katonai pályára készítő apa parancsára – a levél végére odaírta: „Generális.”

Ugyanakkor nem elképzelhetetlen, hogy nem is Kazinczy írta le ezt a titulust: „1764. Decemb. 3dikán már igen jól írtam eggy levelet a’ szüléimnek Regmeczre; a’ Kazinczy Ferencz név után más tintával és talán más kézzel is ez van írva: Generális.” Márcsak azért is gyanítható, hogy más kéz írta, mert Kazinczy úgy általában sokat sírt a generálisság miatt: „– Kezemben vagyon eggy, Ér-Semlyénből 1764. Decembernek 3dik napján szüléimhez írt levelem, mellyben nevem alatt Generális titulus áll. A’ tinta’ színe azt gyanítatja hogy azt nem az én kezem írta a’ név alá, ’s úgy hiszem hogy azt valaki más írta oda, mert emlékezem még, hogy a’ katonaság ’s Óbersterség ’s Generálisság miatt sokat sírtam.”

De lehet, hogy mégiscsak Kazinczy írta, csak később, viszont generálishoz méltón egyáltalán nem sírt: „’s kezemben van eggy 1764. December 3dikán írt levelem, mellyben magamat kénytelen valék Generálisnak titulázni, mert a’ tinta’ külömböző színe mutatja hogy a’ szó későbben vettetett a’ név alá.” Vagy talán mégis egyidejű az aláírás, és a kis Kazinczy hihetőleg sírt, úgyhogy talán a tinta színét is a ráhulló keserves könnycseppek változtatták el: „Még bírom eggy 1764. Decemb. 3-dikán írt levelemet, mellyben nevem alatt áll a’ Generalisi titulus, de hihetőleg sírás köztt írva oda, mert a’ tinta’ színe a’ leveléétől külömbözik.”

De térjük vissza a tinta színe (és saját maga) felett egyre elmélyültebben elmélkedő Kazinczyhoz. Az 1764-es levél értelmezése után a [Pályám emlékezete VI.]-ban, néhány sorral lentebb, ezt jegyzi fel: „De azalatt míg nagyatyám a’ Dietán vala, tanúlásomat elakasztá eggy gonosz himlő eggy varrá csinálta testemet, ’s elvakúlással rettegtete.” Ha az előző példasorban egyre bizonytalanabbul szemléltük a színeket és az árnyalatokat, talán az egzakt, számokkal kifejezhető adatokban is érdemes egy kicsit kételkedni. Jelesül abban, hogy az a gonosz himlő akkor jött Kazinczyra, amikor nagyatyja a diétán volt, azaz 1764 végén.

Azt találjuk, hogy 1802-ben bizton állítja Kazinczy: „1764. míg a’ Nagy-Atyám Pozsonyban múlat, mint Bihari Követ, meghimlősödöm.” Azonban 1814-re elbizonytalanodik: „Azalatt míg a’ Nagy-atyám a’ Dietán múlata, 1764ben, a’ mint a’ feljebb említett Dec. 3dikán írt levél velem gyanítatja, az őszi holnapokban, de a’ mint emlékezem, a’ tavasziakban, reám jöve a’ természetes himlő.” Két év elteltével a bizonytalanság megfakul: „Azalatt míg nagyatyám a’ Dietán múlatott 1764ben, a’ mint a’ már említett Decemb. 3dikán írt levélből látom, ősszel reám jőve a’ természetes himlő.” Majd 1828-ra ismét elnémul a kétkedés: „Azalatt míg nagyatyám a’ Dietán múlata, nekem jött eggy gonosz himlő, ’s elakasztá a’ tanúlást.”

Csodálatra méltó, hogy már ötéves korában ilyen filológiai problémát tudott megalkotni Kazinczy. A levelezés első kötetének kiadója egy 1763-as levélre vonatkoztatta az önéletírások megállapításait, ezért tévesen rótta meg Kazinczyt: „e levelet a negyedféléves Kazinczy nem írhatta. […] Nem lehetetlen, hogy valami hasonlót csakugyan írhatott körűlbelűl négy éves korában, s lehet, hogy e fennmaradt gyermekkori levelet akarta később az itt közlött sorokkal mintegy kicserélni. […] ámbár a kelet más.” A levelezés összkiadásának 22. kötetében végül megjelent a nyomozásunk tárgya, Kazinczynak a levélre 1814. május 27-én Széphalmon írt jegyzetével együtt:

„[…] A’ Generálisi subscriptiora fel kell jegyeznem, hogy az atyám engem még csecsemőt katonának készíte. […] Az a’ reménysége hogy teljesedésbe hozom óhajtását, igen hamar elmúlt, ’s emlékezem, hogy mindég sírtam, mikor nevem alá hol az Oberster, hol a’ Generális titulust kelle vetnem. Látszik itt is, hogy azt először elhagytam, ’s parancsolatra vetettem nevem alá, mert az oda plajbászolás után van írva, holott az egész levél szabad kézzel volt.”

Mindehhez a pótkötet szerkesztőinek jegyzete: „A Generalis szót és a köv. nyolc szót Kazinczy, édesapja plajbászos írására írta rá jó nagy betűkkel.” A levél „Kedves Atyám Uram! Edes Aszszony Anyám”-nak van címezve, az édesapja a levél írásakor eszerint nem lehetett ott. A kéziratot megvizsgálva az látható, hogy a „Generális” szó valóban más tintával van írva, de sírásra utaló elmosódás nem látszik rajta.

Ma délután beleolvashattok az Ízelítőben ebbe a könyvbe.

LELEPLEZETT MELLSZOBOR

Nyomozások Kazinczy birtokán

Szerkesztette Czifra Mariann

A tanulmánykötet a Kazinczy évfordulóhoz kapcsolódva a Kazinczy-életmű kutatásának legújabb tendenciáit mutatja be. Egyrészt hangsúlyozottan a fiatal irodalomtörténész-nemzedéknek szeretne teret adni, másrészt pedig egy új szempontokra épülő Kazinczy-kép megalkotásának szükségessége mellett érvel. 

230 oldal

Ár: 2490 Ft

Várható megjelenés: november

20% kedvezmény a mintaboltban, Borisznál:

V. Bp., Károlyi Mihály u. 16. (Petőfi Irodalmi Múzeum)