Magnason, Andri Snær
LoveStar
280 oldal, 3200 Ft
ISBN: 978 963 693 401 9

A LoveStar sziporkázóan eredeti, szellemes, groteszk és abszurd elemeket sem nélkülöző szatíra a nem túlságosan távoli jövőről, amelyben a marketing és a technológia törvényei uralkodnak. A LoveStar nevű izlandi székhelyű megacég és azonos nevű alapítója merész tudományos kutatásaival és még merészebb ötleteivel nemcsak az emberek közötti kommunikációt forradalmasítja, hanem az emberi létezés olyan alapvető elemeit is, mint a szerelem és a halál. A cég Izland északi részén létesült gigantikus szabadidőparkjába emberek ezrei zarándokolnak a világ minden részéből, miután „kikalkulálták” őket – hiszen a szerelem, az igazi megtalálása többé nem a véletlen műve, hanem egy szigorúan tudományos és tévedhetetlen módszer eredménye, mely nem csupán a párválasztás korábbi, nevetségesen alacsony hatásfokkal működő formáit küszöböli ki, hanem elhozza az emberiség számára a régóta vágyott harmóniát és békét. Ami a halált illeti, a temetés immár ósdi és kegyetlen aktusnak minősül – a holtakat inkább rakétákkal lövik ki az égbe, ahonnan a légkörbe visszahullva fényes csillagokként ragyognak fel. Amikor Indriði és Sigríður megtudja, hogy várakozásuk ellenére nem egymásnak kalkulálták ki őket, elhatározzák, hogy a maguk részéről nem rendelik alá magukat az értelem és a tudomány szabályainak. De sikerrel járhatnak-e egy olyan világban, amelyben a forradalmasított tömegkommunikációnak köszönhetően bármelyik ember potenciális ügynök? A rendkívül szórakoztató regény – mely valahol az 1984, a Monty Python’s Flying Circus, a Galaxis útikalauz stopposoknak és Sparks-regények közötti mezsgyén egyensúlyoz – egyik legfontosabb tanulsága talán az, hogy az emberi természethez az őrület ötletekre és az elvakultságra való hajlam mellett olyan értékek is hozzátartoznak, mint a szeretni tudás és az élni akarás.

„Akit megfertőz egy ötlet, az nem felel a tetteiért. Csak az foglalkoztatja, hogy az ötlet megvalósuljon. Az ötlet nem tűr ellentmondást vagy kételyt. Az ember nem felelős, mert nem birtokolja az ötletet. Az ötlet már azelőtt is létezett. Az atombomba is létezett a kiötlése és megépítése előtt. Elkerülhetetlen volt. Csak kivárta az idejét. Meg kellett építeni. És fel kellett robbantani. Még ha 20%-ra is tették annak a kockázatát, hogy a robbanás láncreakciót indít be, és eléget minden oxigént a légkörben, muszáj volt kipróbálni. Nem volt elég elvégezni a számításokat. Ki kellett vinni a sivatagba, és miután megmutatkozott az ereje, más embereket fékezhetetlen vágy fogott el, hogy lássák egy város fölött felrobbanni. Elég volt egyszer vagy kétszer megtenni. Ha valakit megszáll egy ötlet, annak a számára megszűnik a jó és a rossz. Egyszerűen nem ezt a skálát használja. Az ötlet nem más, mint farkaséhség. Elfojtott vágy. Az ötletes embernél nincs veszélyesebb a világon, mert hajlandó kockáztatni. Pusztán látni akarja, mi sül ki a dologból, ennél nem gondolkodik tovább.” Andri Snær Magnason (1973) izlandi írónak eddig nyolc kötete jelent meg: írt verseket, mesét felnőtteknek és gyerekeknek (A kékbolygó története, mely magyarul is megjelent), regényt, valamint egy nagysikerű könyvet Izlandról (Álomország). Rendszeresen dolgozik színházi, illetve filmes produkciókban is. Írásai huszonöt nyelven jelentek meg, illetve kerültek bemutatásra. A szerző Reykjavíkban él feleségével és négy gyermekével.

Az 2012-es Könyvfesztivál kísérőprogramjaként Budapest kedvelt könyvesboltjai összefogtak, és esti programot szerveztek az igazán kalandkedvelőknek :)

A programról itt olvashatsz bővebben: http://kiskonyves.blog.hu/

Merem ajánlani

Paul Verhaegen: Omega minor

642 oldal, 3990 Ft

Verhaeghen regénye monstruózus és ambiciózus, magával ragadó, nagy tárgyi tudásra támaszkodó és tanulságos. Metszően okos és szellemes, helyenként pedig kifejezetten megrendítő. És hát nem, nem tetszett igazán.

A történet agyafúrt és szövevényes, telis-teli váratlan fordulatokkal, több szálon és több idősíkon fut. Az események jelen ideje 1995, a helyszín Berlin, illetve Potsdam. Itt kutat posztdoktori ösztöndíjjal Paul Andermans, a fiatal pszichológus. Miután a metrón egy neonáci banda ellátja a baját, a kórházban összebarátkozik egy öregemberrel, aki aztán apránként elmeséli neki az életét. A holokauszt-túlélő Jozef De Heer elbeszélése nyomán föltárul a berlini gyermekkor idillje, az egyre fokozódó üldöztetések, az illegalitás, az auschwitzi fogság, végül pedig az NDK-ban töltött évek története. A másik fő múltbéli történetszál a Nobel-díjas fizikus, Paul Goldfarb sorsát mutatja be, elsősorban a részvételét a Los Alamos-i atombomba kifejlesztésében. Az 1995-ös színen pedig két lány is fölbukkan Paul életében: az egyikük fizikus, az immár idős Goldfarb tanítványa és szeretője, a másik pedig, akinek az édesanyja kisgyerekként megjárta Mengele doktor kísérleti laboratóriumát, a saját múltja után kutat.

Mindezzel persze csak a legfontosabb szálakat jelöltem, azokat is vázlatosan. Sok-sok mellékszereplő bukkan föl a regényben sok-sok saját történettel, valamint maguk a fő szálak is összetalálkoznak, hogy aztán kiderüljön: senki sem az, akinek mutatta magát. Ezekről a lelepleződésekről nem ejtenék szót, mint ahogy a bombasztikus végkifejletről sem, mivel Verhaeghen könyvét számos tekintetben a detektívregény logikája mozgatja. Ugyanakkor a meglepő felismerések, a feltáruló titkok-tervek dacára sem valamiféle posztmodern krimi az Omega minor.

Már csak azért sem, mert a kötet túlnyomó része - nem utolsósorban a nemzetiszocialista diktatúra kiépülésének és működésének a bemutatása - nem ebbe az irányba mutat. És hát az anyaga, a textúrája is bonyolultabb ennél. Természettudományos és történetfilozófiai esszébetétek sorakoznak benne, pompás leírások, monológok, emlékezetes jelenetezés lépten-nyomon. Verhaeghen jó író. És azzal is tisztában van, hogy miről akar beszélni. Arról a századról, amelyet a holokauszt és az atombomba határozott meg, illetve arról a világállapotról, amelyet ez a század hagyott maga után. Ha kell, szarkasztikus humorral, ha kell, informatívan, ha kell, magával ragadó részletezettséggel, ha kell, torokszorítóan. Mindvégig szellemesen. Ráadásul roppant dinamikusan teszi mindezt: sok a vágás a szövegben, nem ritkán bekezdésről bekezdésre változik az elbeszélő személye. Verhaeghen okosan és avatott kézzel vezet minket, és láthatóan igen behatóan ismeri azt, amiről éppen mesél, legyen szó akár a kora harmincas évek bohém Berlinjéről, akár az NDK hétköznapjainak levegőjéről, akár a Los Alamos-i kutatóközpont belső viszonyairól.

Részleteiben remek és emlékezetes - az egész, úgy, ahogy van, mégis elkedvetlenített. Legalább két okból.

Az egyik ok a rejtélyre, a mindent fölülmúló, nagy csattanóra fölépített történetvezetés. Mintha egy finom hajszálrepedés futna végig a "történelmi regény" és a regényes történet között. A meglepő és nagyszabású finálé (amelyről, ismétlem, nem kívánom lerántani a leplet) túlságosan is hatásvadász - és ezzel együtt valahogy mégis súlytalan - ahhoz képest, hogy nemrég még az európai kataklizma kellős közepén jártunk. Ha úgy tetszik, a történelem tényei súlyosabbnak bizonyulnak a szerzői fantáziánál. Hatalmas, bonyolult és gondosan szerkesztett fölépítmény az Omega minor, érzésem szerint itt mégis elveszíti a belső egyensúlyát. Mert hát máskülönben Verhaeghen a jelen tekintetében mindvégig határozottan tagadja a nagyszabást. Paul Andermans tipikus passzív regényhős, akinek már a fogantatása is félresikerült, egy hosszú éjszaka zárlataként, véletlenül esett meg: "Egy ilyen kis sereghajtó uszadék a hajnalig tartó ivászat és strapa után - miféle épkézláb örökítőanyag lehet még abban a sejtmagban?" És így tovább: a jelen idejű szereplőkről a szerzőnek még véletlenül sincs túlságosan sok jó szava. A távolságtartó irónia, amely szinte mindvégig ott cseng a hangjában, az 1995-ös jelenetekben érzékelhetően fölerősödik. S azáltal, hogy a zárlatot aztán mégis eget-földet rengetően nagyszabásúvá alakítja, azt gyanítom - és ez volna a húzódozásom másik oka -, hogy veszedelmesen közel kerülünk a giccshatárhoz.

Ráadásul ez a gyanú helyenként már korábban is fölüti a fejét. Például amikor az érzékeny náci tiszt kimenti doktor Mengele karmai közül a szerelme kislányát: "nagy, néma szemekkel néz rám, mereven és fürkészőn, még csak meg se rezdül a szemhéja, s zavaros félálmában megengedi, hogy lecsókoljam a könnyeit". Igen, persze, ez csak egyetlen félresikerült passzus a több mint hatszáz oldalas regényben. De vegyük észre, hogy nem egyszeri megbicsaklásról van szó: holokauszt ide, atombomba oda, dacára minden brutalitásnak és bestialitásnak, minden pornográfiának, valamint dacára Verhaeghen minden antropológiai pesszimizmusának, a szerelem, az ezerszer megénekelt szerelem óvón kiterjeszti a szárnyát a regény világa fölé. Ez volna az egyetlen pont, ahol az ember megvetheti a lábát a kozmikus reménytelenséggel szemben. Még a sugárfertőzött rákbetegek is egymás karjában keresnek menedéket, és ekkor az a gyanú fészkeli magát az olvasó szívébe, hogy mintha azért egy-két dolog el volna nagyolva, már ami a tollatlan kétlábú állat voltaképpeni természetét illeti.

Érdemes elolvasni az Omega minort, mert fontos könyv az aránytévesztésével együtt is: mindaz, amit a huszadik század történelmi traumáiról elmond, pontos és tárgyilagos. Én nem föltétlenül a kétezres évek reprezentatív nagyregényét keresném benne. Valószínűleg annak készült pedig, ám ehelyett - és ez sem kevés - egy nagyszabású történetfilozófiai kalandregény kerekedett belőle.

AZ ALKOTÁS ÖRÖME

Három költő, író és műfordító beszélget az alkotás öröméről és fordítási tapasztalatairól.

Maike Wetzel, Jitka Rožňová és Pénzes Tímea felolvasóestje március 1-én 18.00 órakor a Gondolat Könyvesházban.

Az est során Pénzes Tímea műfordító beszélget a két szerzővel, amit szlovák és német nyelvű felolvasás követ.

Maike Wetzel Mámor és Jitka Rožňová Zhasínanie svetiel/Lámpaoltás című kötete a felolvasás ideje alatt 30% kedvezménnyel megvásárolható (és a későbbiekben is kapható a könyvesboltban).

A felolvasás helyszíne: Károlyi Mihály utca 16. (A Petőfi Irodalmi Múzeum épületében)

A rendezvény szervezője a Xantusz.

Szerda esti programunk főszereplője Carl Frode Tiller Bekerítés című kötete, mely újdonságként szerepel a Gondolat Kiadó kiadványai között.

A programról bővebben:

http://www.estek.pluralica.eu/hullamtores/bekerites

Tiller, Carl Frode / A. Dobos Éva (ford.)
Bekerítés
216 oldal, 2800 Ft
 

Egy újsághirdetés szerint David elveszítette az emlékezetét, ezért orvosai arra kérik rokonait és barátait, hogy segítsenek emlékei felidézésében. A regény három szereplő leveleiből, illetve jelen idejű elbeszéléseiből épül fel. Mindhárman alapvető szerepet játszottak a fiatal David életében: Jon, a kamaszkori barát; a lelkész Arvid, David mostohaapja; végül Silje, a kamaszkori barátnő. A beérkező levelek szövegek izgalmas szövevényét hozzák létre, amelyek újraírják David élettörténetét, s vele együtt a levélírókét és más emberekét is. A regény néhány alapvető téma - a barátság, a szexualitás, az identitáskeresés - mellett azt a kérdést járja körül, hogy miként és hányféleképpen konstruálódik meg egy ember személyisége és élettörténete más személyek nézőpontjából - és miként formálja át a valóságot ő maga. Carl Frode Tiller (1970) a mai norvég szépirodalom meghatározó alakja. Regénye 2009-ben elnyerte az Európai Unió irodalmi díját; a folytatása 2010-ben jelent meg Norvégiában (a Gondolat 2012-ben tervezi kiadását). A szerző jelenleg a harmadik részen dolgozik. "Egyszerre tömör és áttetsző; súlyos, ugyanakkor magával ragadó; e lenyűgöző regény páratlan eredetiséggel mutatja meg azt az emlékekből és benyomásokból szőtt szövevényes hálót, ahogy más emberek megjelennek számunkra, illetve azt, hogy mennyire nehéz élni nélkülük" (Magazine Littéraire).

Ajánlom az érdeklődők figyelmébe a következő kötetet:

Mezey Barna (szerk.)
Bor és jogtörténet
152 oldal, 2000 Ft

Jogtörténeti értekezések. A bor az emberi társadalom egyik jellegzetes kísérője, mint alkoholos ital, de úgy is mint egy sajátos kultúra képviselője. Nem csupán a szőlő termesztéséről, a bor készítéséről és fogyasztásáról van szó: a bor kultusza, misztikuma az élet majdnem minden területére behatolt. A joghistória ezek közül az egyik, melynek epizódjairól szólnak a kötet tanulmányai. Hogyan jelenik meg a bor mint a törvényhozás tárgya, a bírósági ítéletek témája, a kereskedelmi szabályozás célpontja? Hogyan segíti a gazdagodást, a polgárrá válást, hogyan támogatja egy táj, egy ország hírnevét? Milyen szerepe van a szakralitásban, hogyan jelenik meg a vallási rituálékban? Hogyan szervezik a termelők a hegyközségeiket, hogyan védik értékes terményüket? Megannyi izgalmas kérdés, amire az olvasó választ találhat e kötetben.

Tartalom:

WILHELM BRAUNEDER: Bor és jog: a termesztéstől a fogyasztásig

KAJTÁR ISTVÁN: Hegyközségek bora

KARÁCSONY ANDRÁS: A bor világa

KISS BERNADETT: A somlói szőlészet és borászat jelenlétének korai emlékei

MEZEY BARNA: Bor és törvényhozás a magyar joghistóriában (Különös tekintettel a borkereskedelem szabályozására)

NAGY JANKA: TEODÓRA Szőlősgazdákból polgárokká válni (Szempontok a szőlő és a bor szerepének vizsgálatához a polgárosodás sajátos modelljének kialakulásában)

PÁLVÖLGYI BALÁZS: Hamisítás és a magyar borok jó híre külföldön. A filoxérától a második bortörvényig

VÖLGYESI LEVENTE: Bor, jog, szakralitás – a bor mint terményjáradék beszedésének vallási-ideológiai legitimációja és története a feudális Magyarországon

Piotr Rawicz: Az ég vére

Írni és szeretni

Hamarabb, sokkal hamarabb ért el hozzánk e könyv híre, mint maga az 1961-ben, eredetileg franciául, a Gallimard-nál megjelent regény. Szűk, ám lelkes tábora volt Piotr Rawicznak már jóval azelőtt, hogy olvastuk, olvashattuk volna magyarul.

Danilo Kis Jurij Golec című elbeszélésében egy rövid végjegyzet tudatta, hogy az egykor Ukrajnában bujkált, majd három évet Auschwitzban raboskodó, évtizedekkel később életének önkezével véget vető Rawiczról mintázta főhősét, az 1982-ben Párizsban öngyilkosságot elkövető túlélőt. A párizsi emigránslétet és művészvilágot, benne Golec/Rawicz alakját Kis élénk színekkel, visszafojtott pátoszszal festette meg. Jurij Golec – Rawicz regénye, Az ég vére főhősének – Borisznak, a jómódú zsidó polgárcsalád gyermekének az álneve. Ezen a néven bujkál a negyvenes évek elején, a náci megszállás idején, egyszerre rettegve a megszállóktól és az ukránoktól, akik zsidógyűlöletük mellett pénzéhségükben is le akarnak számolni a zsidókkal. A könyv idősíkja kezdetben váltakozik a narráció idejének Párizsa és a negyvenes évek Ukrajnája között, majd az elbeszélést beszippantja a múlt.

A cselekmény „a farok története” körül bonyolódik, melybe „bele volt írva a Szövetség jele”. A magát ukránnak kiadó főhős nemi szervét fekete humorral átitatott jelenetekben orvosok sora vizsgálja: mikor esett rajta a vágás? Vajon a fogoly zsidó vallását bizonyítja, vagy későbbi fitymaszűkületi műtéti heg, mint Borisz mondja? Ám addig, amíg bujkálása nyomán börtönbe vetik és az orvosok kezére jut, a főhős tanúja lehet a felőrlő gettólétnek, ahol az éhezés, a rettegés, a szelekció során a külvilág normái nem kérhetők számon. Tanúi lehetünk általa annak, hogy viselkedik az üldöztetések haszonélvezőivé vált helyi lakosság, s annak is, hogy az üldözötti összezártság a párkapcsolatot is tönkreteheti, ám a halálközeli lét a nemiséget felkorbácsolhatja.

A regény narrációs technikája többszörösen közvetetté teszi az elbeszéltekhez való viszonyt. A múltbeli feljegyzésekből a fi kció szerint egy jelenbeli szerkesztő válogat, aki a könyv elején még találkozik is a szerzővel Párizsban, majd később a szöveg hibáira is reflektál, sőt kihagy a kéziratból. Rawicz igyekszik távolságot teremteni önmaga és élményei között, mintha a fojtogató tapasztalatoktól igyekezne szabadulni az ábrázoláshoz. Másrészt, mintha e távolság azt is érzékeltetné, hogy válik idegenné önmaga számára is az álnéven, hamis személyiség mögé rejtőzve menekülő Borisz, akinek meg kell tagadnia önmagát, felvéve környezete mentalitását, antiszemita frázisait, s paroláznia kell azokkal, akik gyűlölik a fajtáját: „A kezem sem az enyém már. Ahogyan a vesszőm sem. Golecé az is (…) Élni kell hát. A haláltól való félelem és az életundor között”.

Ez a kettősség kísérhette Rawiczot Auschwitz után is, mely azonban nem tárgya a deportálás előtt játszódó regénynek. A láger után a szabad világ évtizedei sem tudták meghozni számára a felszabadulást, akárcsak Améry, Borowski, Celan és Primo Levi esetében. Az átéltek reflektálása csak mélyítette az elviselhetetlen tudást. Talán ezért is szövik át Rawicz prózáját a lét egészével, a belső és külső rea litással kapcsolatos, csapongó érzéki reflexiók, melyek nem feltétlenül kapcsolódnak az üldöztetéshez, de a megsemmisíthetőség, a megsemmisülés és a túlélés ambivalens élménye jelen van a kontempláció és a szólás kényszerében, miközben Rawicz, kortársak szerint, nem akart semmit kezdeni túléletével.

Intően sokszor bukkan fel a regényben a meghívott halál témája, másrészt a nemi vágyé, melyhez Borisz szűknek érzi fiatal szerelmével való monogám kapcsolatát. A háború után Rawicz az élet értelmét kizárólag az írásban és a testi szerelemben jelölte meg, s bár sok szeretője lehetett, regénye csupán egy, igaz, írt mást is. Szexualitás és szentség nem csupán a szövetség helyénél találkozik a szövegben, hanem a talmudistánál is, akinek jelentős pornográf gyűjtménye van, s Rawicz egész gondolkodásában, mely hajlik bizonyos miszticizmusra. „A szeretkezés számomramindig az abszolútumhoz vezető út volt” –idézi tőle a Szombat internetes kiadásában közölt írásában Verena von der Heyden-Rynsch.

A Klimó Ágnes fordította regény szövegének helyenkénti érzéki burjánzása éles kontrasztban áll az ábrázolt valósággal, például amikor a nyakig földbe ásott áldozatok fejére vizelnek. Rawicz maga is tudatában lehetett e kontrasztnak, hisz másutt így ír: „Megint hasonlatok, megint metaforák. Hánynom kell tőlük”. Másrészt viszont zsigeri élménye lehetett, hogy mindazzal szemben, amit átélt, ami belső valóságává vált, csak a szenvedély szépsége és a szépség szenvedélye lehet a menedéke.

Népszabadság Online

Beney Zsuzsa: Az elérhetetlen jelentés I–II.

A szelíd csillag

A Beney Zsuzsa életművét egybegyűjtő sorozat ötödik és hatodik kötete a 2006-ban elhunyt szerző esszéit fogja össze. Az első kötet írásai Weöres Sándor, Radnóti Miklós és Pilinszky János líráját járják körül – több évtizedes, nem tágító körözéssel –, a második kötet pedig a sérthetetlen és csalhatatlan állócsillag, József Attila műveit vallatja, nem lanyhuló figyelemmel és egyre pontosabb fogalomkészlettel. A tartalomjegyzék rögtön mutatja: ez az elemző néhány költői műben kívánta megpillantani az összes egzisztenciális és művészi formában megjelenő ismeretet, amelyet fontosnak tartott. Beney Zsuzsa jó ötven éven át finomodó kutató gyakorlata alig bővíti a témák katalógusát, de annál mélyebbre ás. Mélységi hatását az is fokozza, hogy sem magyar irodalmi, sem világirodalmi párhuzamok, motívumhálók, eszmetörténeti hátterek, tárgyaival rokon szellemi bandériumok lehetőségeit nem emlegeti. Kevés elemzőművészt ismerünk, aki ilyen szűk szemléltetőanyag boncolása közben ennyiremély belátásokig jutott volna.

A kétkötetes, lenyűgöző gyűjtemény igazolja: Beney az utóbbi fél évszázad legjelentősebb esszéistái közé tartozott. A nyugatos-újholdas hagyományból indul, de fokozatosan kiegészíti a túlsúlyosan esztétikai szemléletet más diszciplínák hozadékaival (pszichológia, teológia, filozófia, nyelvészet). Paradox módon az esztétikai vonatkozás érdekli legkevésbé. Mintha azt kutatná, hogy az esztétikai megvalósulás milyen egyéb tartalmakat juttatna célba. Nyelvhasználata egyre elvontabb formákat ölt, szókincse megtermékenyül a teológia alapkifejezéseivel, holokausztélményének egyre égetőbb fényében pedig képes eljutni az említett négy nagy erkölcsiművészi hagyaték legmélyebb rétegéig. Senki nem tárta elénk Beneynél hitelesebben József Attila és Pilinszky János költészeti párhuzamait, bűnfogalmát, metaforáik gondolati szerkezetét, szenvedéstörténetükkel öszszefüggő formaképzésüket, művészetük történeti szakaszolását és konkrét, képekből építkező költői misztikumát.

Senki nem fogta fel és világította meg olyan pontosan a huszadik századi magyar líra három hosszúversét (Eszmélet, Apokrif,Medeia),mint Beney Zsuzsa. Senki nem vizsgálta olyan élesen Radnóti Miklós – és a többi három – érzelmeinek egyneműségét, és a műveikben ernyedetlenül újra- és újraszülető kérdéshalamazokat. És ha azt kérdezzük,mi tette őt erre képessé, eltűnődünk. Átélte a huszadik század legnagyobb kataklizmáját, a második világháborút és a zsidóüldözést – ennek abszurditása eleve az örök ésmegoldhatatlan dilemmák körébe, a legforróbb kételyek körébe zárta őt. Sors, túlélés, bűn, kegyelem, felelősség, kivetettség, megbocsátás, önemésztés: mind olyan kategória, amely valamiképpen a humánum (vagy az arra való emlékezés és emlékeztetés) szellemi gesztusrendjének megőrzésére kötelezte. Kisfi ának és férjének halála pedig a személyes próbatétel súlyával kényszerítette arra, hogy a lét és nemlét gyötrelmes nyomatékait saját sorsában próbálja mérlegre vetni. Úgy tűnik, Beney Zsuzsa nagysága abban rejlik, hogy mások műveinek felfogása közben nem öltötte fel a hamis tárgyszerűség páncélját a transzcendensbe vetett bizalma és a létezővel szembeni gyanakvása okán. Elemzéseinek olvasása közben – noha tudásunk hallatlan mértékben gyarapodik – mindig az ünnepélyes figyelem némamérlegmozgását érzékeljük. Emer son azt mondta, hogy jobban szereti a templom szertartás előtti csendjét, mint bármifajta prédikációt.

Beney Zsuzsa megtalálja a köztes utat: a legsűrűbb csendben tesz tájékozottá bennünket. Úgy mutat utat, mint egy szelíd csillag.

A kiadás érdekessége és nagy nyeresége Szegő János két előszava: ő illesztett kifinomult elemzést külön-külön mindkét kötet elé.

Végül megemlítem, hogy a Beneyéletműsorozat nem létezne a sorozatot szerkesztő Daróczi Anikó fáradhatatlan gyűjtőrobottal, szakértelemmel, viszont semmiféle viszonzással nem járó munkája nélkül. Beney Zsuzsa szellemi tetteket hajtott végre, de mi nem láthatnánk ezeket Daróczi Anikó áldozatos illetékessége nélkül.

 Forrás: Népszabadság Online

Valami történt

Paul Verhaeghen: Omega Minor

Nebula filmje is azon az elmosódott határon mozog, ahol a valóság lényegi rémségei találkoznak a művészet mindent megemésztő gátlástalanságával – jellemzi társnője első alkotását a regény elbeszélője az utolsó oldalak egyikén. Az olvasó ezen a ponton bizony heves bólogatásba kezd. No nem mintha lelki szemeink előtt leperegnének a rendezővé avanzsált fiatal berlini lány első filmjének képkockái (bár némi fogalmunk azért lehet róla, mi vár majd a PanzerFaust nézőire) – sokkal inkább önjellemzésként értjük a narrátor szavait: precíz, találó és szellemes önjellemzésként.

Az Omega minor ormótlan, gátlástalan nagyregény; nagyszabású búcsú a huszadik századtól – a terhes múlt lezárásának legcsekélyebb reménye nélkül. („Sosem lesz vége a világnak. Sosem lesz vége”, olvashatjuk a regény kesernyésen ironikus zárlatában.) A regény cselekménye több szálon fut. Paul Andermans, flamand kognitív pszichológus (távolról: a szerző alteregója) posztdoktori ösztöndíját tölti Potsdamban, ahol éjszakai útja során megtámadják a szkinhedek. A kórházban összeismerkedik az idős Jozef De Heerrel; a holland férfi a rá következő hetekben részletesen elmeséli neki az élettörténetét; Andermans pedig megszerkeszti, sajtó alá rendezi a férfi emlékiratait. De Heer történetének legfontosabb állomásait három földrajzi-politikai fogalom segítségével jelölhetjük ki: Berlin mint a Harmadik Birodalom fővárosa, az auschwitzi koncentrációs tábor, valamint Kelet-Berlin az ötvenes-hatvanas években.

A fiatal fiú – szülei elhurcolása ésmeggyilkolása után – egy nagy formátumú illuzionista segédjeként, mintegy illegalitásban próbálja átvészelni a náci korszakot, ám végül nem kerülheti el a koncentrációs tábort; a háború után, a Német Demokratikus Köztársaságban ismert és népszerű televíziós bűvésszé küzdi fel magát, s a berlini fal felépítésével kapcsolatos munkálatok titkos irányítójaként vonul nyugdíjba. A regény másik cselekményszála a Nobeldíjas fizikus, Paul Goldfarb sorsa körül bonyolódik: anyja, a zsidó származású baloldali színésznő-modell még a harmincas években elhagyja Berlint, s fiával együtt kivándorol Amerikába, ahol Goldfarb szédületes egyetemi karriert fut be, melynek nyitányaként részt vesz az atombombát kifejlesztő Los Alamos-i fizikuscsoport munkájában; a hidegháború lezárulása után pedig visszatér szülőföldjére, s Berlinben telepedik le. A harmadik cselekményszál a regény jelen idejében, 1995-ben játszódik: Nebula, a szülei története (s így végső soron: saját identitása) után nyomozó fiatal művésznő beépül egy berlini szkin hedcsoportba, amely Hitler halálának ötvenedik évfordulójára valami igazán nagy dobásra készül, és amelyet egy egykori náci tiszt irányít a háttérből.

Az Omega minor térben és időben átfogja a teljes „rövid huszadik századot”, szokatlanul nagyszámú szereplőt mozgat, se szeri, se száma az amúgy is gazdag cselekménystruktúrát kiegészítő hosszabb-rövidebb epizódoknak – ám ez még kevés lenne a világregényekre jellemző művészi gátlástalansághoz. Az Omega minor az értelmezés minden szintjén próbára teszi az olvasóját. Az elbeszélés módja végletesen töredezett: a narrátor (néhány hosszabb, egybefüggő szövegegységtől eltekintve) éles, hirtelen perspektívaváltásokkal dolgozik, és rendkívül rafináltan adagolja az információkat. Az olvasónak ezért mintegy nyomozóvá kell válnia, hogy a szövegben elrejtett nyomok alapján kiderítse, a regény univerzum melyik szegletében járunk, az újabb cselekményelemek hogyan illeszkednek a korábbiakhoz, és a lassan feltáruló titkok mennyiben járulnak hozzá a további rejtélyek megfejtéséhez. (Tegyük hozzá sietve: soha élvezetesebb erőfeszítést!)

A regény legfontosabb fordulatai valósággal sokkolják a befogadót, akárcsak a harsány, monumentális finálé. Mindez persze még mindig kevés lenne az irodalmi üdvösséghez, ha a regény nem szólalna meg elképesztő nyelvi erővel – de ezt teszi. A fordító, Fenyves Miklós káprázatos munkát végzett, pedig feladata nem volt egyszerű: költői próza és szenvtelen leírások, finom erotika és pornográfiába hajló testiség, érzékeny humor és naturális erőszak-ábrázolás, filozófiai, kultúrtörténeti esszébetétek és természettudományos szakcikkek kivonatai – és mindenekfelett: bábeli soknyelvűség.

Az Omega minor művészi gátlástalansága, hála az Elbeszélés Szellemének, nem ragad meg az irodalmi forma szintjén. Ez az ormótlan nagyregény lényegi kérdéseket tesz fel a holokauszt eseményének feldolgozhatóságával, identitásformáló erejével, az államszocialista múlt és a nemzeti önismeret, a modern természettudomány és a nyers hatalmi érdekeket kiszolgáló nagypolitika viszonyával kapcsolatban – és ad provokatív válaszokat a kérdésekre. Paul Verhaeghen regényének megjelenése az utóbbi évek kétségkívül legfontosabb irodalmi eseménye; ahogy a regény elbeszélője fogalmaz az egyik döntő pillanatban: „Tágabb és mélyebb értelemben – valami történt.”

Forrás: 

Megjelent:

Sziveri János művei
432 oldal, ár: 3500 Ft
 

Az 1980-as években szétzúzott legendás újvidéki folyóirat, az Új Symposion főszerkesztőjének, a pesti száműzetésben fiatalon elhunyt vajdasági költőnek az életművéből verseinek összkiadása jelent meg egykor, s tizenhét év múltán csak most kerül sor a teljes munkásságot magában foglaló kötet kiadására. Sziveri János szellemi hagyatéka a kimagasló irodalmi teljesítmény, a kisebbségi sors és a diktatúrával szemben radikálisan vállalt politikai szerep hármas ötvözete. A kötet szerkesztői a költői termés mellett közreadják Sziveri drámáit, képzőművészeti írásait, rajzait, és megszólaltatják az „önéletíró” szerzőt is: A rövid élet titka című groteszk nyomában két 1989-es nagy életút-interjú szövege következik, Sziveri mindkettőben megírta, esszé-szerűen bővítette, formálta a maga válaszait, az egyikben Keresztury Tibor, a másikban a régi barát, Zalán Tibor kérdései nyomán.

Részlet:

Az örök tökéletes

Minden megmarad és nem változik.
Legfeljebb, ha hiányos, mintha
kimozdulna örökösen meghatározott
helyzetéből.
Üveg-fehér apró darabok.
Bonckés a márványüregben, vagy
az értelem legmélyén.
A tökéletes és
szétválaszthatatlan felület-pikkelyek.
Növekszik, változik, minél ésszerűbb!
Akkor legteljesebb, ha hiányos
és örök.

Új ismeretlenek

Leírhattam volna már,
bár írhatnám ezután is. Megvívja
minden örökkön ősi harcát,
keménnyel a lágy, nehézzel a könnyű…
A part a víznek, partnak a fák
a martaléka. Zúzza tárgyait a tér
és a teret a tárgyak.
Hol abbahagyni? Hol abbahagyni?
Felfeslik az ósdi felület, fölsejlik a nyers.
Más tartalom duzzasztja immár a formát.
De, ha rejtett aklod nyitva felejted, égre száll
állat-bokraid füstje. És minden újra ismeretlen.

Reményi József Tamás, aki Géczi János verseit adta ki a Palatinus kiadónál, régebben ismeri a szerzőt. Böröczki Tamást folytatva megjegyezte, magára ismer abban, amikor jó szerkeszteni, mert egy szerkesztőnek kompromisszumot kell kötnie akkor is, ha egy szerzőre, munkára kevésbé tud ráhangolódni. Ebben a kötetben érződik az organikus hozzáállás, a gondozottság jelenik meg abban is, hogy a terjedelmes és széttartó szöveg végül ilyen egységes lett.

Forrás: Irodalmijelen.hu

Megjelent:

Gurka Dezső (szerk.)
A középkor vetületei. A 18–19. századi középkor-értelmezések filozófiai, tudományos és művészeti aspektusai
Információk: 224 oldal, ár: 2250.- Ft
 

A romantika terei, valamint a Göttingen dimenziói című kötetek után jelen tanulmánygyűjteménnyel három részesre bővült a 18–19. század fordulójának filozófia- és tudománytörténeti, továbbá művészeti jelenségeit elemző sorozatunk. Az itt olvasható tanulmányok – a 2010-es szarvasi konferencia előadóinak írásai – a romantika középkor-recepciójának különféle aspektusait vizsgálják. E recepciótörténet bemutatásához elengedhetetlen a kora romantika és a német idealizmus keletkezéstörténetének reflexív megközelítése, hiszen a kor alkotói nem pusztán az értelmező pozíciójába helyezkedve tekintettek a középkorra, hanem interpretációikat egy jobbára metaforikus mintaként idealizált középkorkép, s annak nyomán az elveszett egység újraélésének attitűdje határozta meg. Jelen kötet írásai ennek az alapvető megközelítésnek a vetületeit elemzik multidiszciplináris módszerekkel.

Terestyéni Tamás: Kompország a Nyugat iskolájában. A társadalmak szerveződéséről.

Kikötött a komp Keleten? 

Pléh csaba

Élet és irodalom LV. évfolyam 43. szám, 2011. október 28.

Vagy egy évtizeddel ezelőtt Nyíri Kristóf morgolódott egykori szerzőtársa, Lendvai L. Ferenc egyik munkáján, aki ekkor, a harmadik évezred küszöbén még mindig hazánk komphelyzetéről beszélt, miközben - így Nyíri - már rég átértünk a nyugati partra. Terestyéni feszítően izgalmas könyve a szociológiai táblák kegyetlen tükrében mutatja meg, hogy sehová nem értünk még át. A nyelvész és szociológus, a hazai kommunikáció-kutatásnak egyszerre elméleti művelője és negyven éve tartalomelemzéssel és kikérdező módszerekkel is dolgozó állandó diagnosztája merész könyvet írt. A könyv első fele a szerző 1994-es, 2004-es és 2006-os diagnózisait mutatja be a magyar társadalomról. Miközben a szöveg láthatóan még a fülkeforradalom előtt íródott, tele eltűnt pártok szerinti kereszttáblákkal, üzenete kasszandrai. A magyar társadalomban az állami segítség iránti igény, a felülről szerveződés, a vezérelv ugyanolyan erős, sőt erősödő tendencia, mint a nyugatos és versenyelvű életkép. Az „el a Nyugattól", kételkedjünk a verseny igazságosságában és hasonló képek nemcsak a mai politika új fejleményei, hanem az utóbbi húsz évben is benne élnek a köztudatban, sőt. „A paternalista-antiliberális beállítódás oly erős és általános, hogy az alapvető demográfiai-társadalmi ismérvek szerint vett csoportok között alig differenciál (...) legyen szó jobb- vagy baloldalról, a nagy pártok hívei között többségben vannak a paternalista, nem nyugatos értékeket és elveket elfogadók és a liberális-nyugatosokat elutasítók" (52-53.). Vagyis előre lehetett látni, mi következik a magyar politikai palettán? Terestyéni sokkal együtt egy dolgot nem látott előre. Ő még kiemeli, hogy a módosabbak és iskolázottabbak liberálisabbak, s ez talán kompenzál. A táblázatokból nem lehetett előre látni a Demján féle újkapitalizmus értelmiségellenes attitűdjének győzelmét, s az értelmiség csodálkozó belenyugvását ebbe. A könyv empirikus szociológiai része kínos, akár kegyetlennek is érezhető üzenetet hordoz a komp keletre fordulásának emberi tényezőiről. De arra is figyelmeztet, hogy a liberális társadalomtudósok vegyék komolyabban saját eredményeiket, ne rózsaszín szemüveggel nézzék saját tábláikat, higgyenek a szemüknek.

A beugró sokkoló. Éppen azáltal dermesztően aktuális, mert ezek az adatok nem azért születtek, hogy a 2010 utáni magyar világot értelmezzék. A könyv kétharmadát adó részletes társadalomelméleti részek nyugodtabb vizeken, útközben mutatják a kompot. Terestyéni saját szakmai elkötelezettségeinek megfelelően a kommunikáció köré szervezi a társadalomelmélet és a társadalmi szerveződés bemutatását. Mindenben, a társadalmi cselekvés elméletében, a rétegződés okainak feltárásában, a vezetési stílusokban és a közlési rendszerekben kétféle „archetípust" mutat be. A társadalom centralizált s alulról szerveződő modelljeit látjuk tüzetes történeti és fogalmi elemzésben.
Terestyéni gondolatmenetének egyik vezérlője Habermas társadalomfelfogása. Habermas társadalomképében az emberi kibontakozás és életminőség kulcsa a kommunikációs cselekvések részletes elemzése. A sok modern szociológus - Bourdieu, Foucault, Castels - által kiemelt szimbolikus hatalom kulcskérdése eszerint a félrevezető retorika, a nagy társadalmi stratégiai becsapások használata. Szép elmélet, de nem biztos, hogy nem csapda ez maga is. A mai elnyomorodás körülményei között elhinni azt, hogy a hatalom, az elnyomás, a kizsákmányolás kérdései mind a szimbolikus tőkével kapcsolatosak, nos lehet, hogy ez a társadalom legújabb nagy önbecsapása.

Piac és vezérlés állandó szembeállítása a különböző alrendszerekben Terestyéni másik vezérelve. Érzékenyen mutatja meg, hogy a szerző saját evolúciós intellektuális vonzalmainak megfelelő biológiai keretben is megjelenik a versengés és az együttműködés mint két alapvető szervező elv. Miközben ezek ősi, alapvető voltát emeli ki, Terestyéni számára világos a nyugati társadalomfejlődés „értelme". Nem megszüntetjük például a versengést, hanem egyrészt korlátozzuk „a győztes mindent visz" elv lehetséges érvényesülését, másrészt a harcokat jelképes területre visszük át, ezáltal hozunk létre olyan új szimbolikus tereket, melyek - ha szabad még ilyen ósdi kifejezéseket használni - gazdagítják az emberi személyiséget.

Terestyéni könyve két okból is felkavaró olvasmány a mai világban. Az elméleti rész a társadalomeszmény küzdelmeit illetően, miközben - tán optimizmusa miatt a szerző ezt nem mondja ki - az utca tapasztalata szerint elveszítettük a fonalat, mi a „szemet szemért" és „a győztes mindent visz" elve mellett cövekeltünk le. A felvilágosító szociológia csak a reményt villantja fel: van máshogy is. A másik felkavaró mozzanat a látlelet: táblázataink szerint olyanok vagyunk, mint a vezetőink, ezt érdemeltük. Innen már csak a dac vezethet ki.

Tészabó Júlia
Játék – pedagógia, gyermek – kultúra. Tanulmányok

A játéktörténet és a gyermekkortörténet a mai gyermek képének értelmezéséhez is fontos adalékokat szolgáltat, megérteti, hogy hogyan és miért alakultak ki az új játéktípusok, melyek fejlődésének folyamata napjainkban sem állt meg, hogy a játék helye a gyermekek tevékenységeinek rendszerében állandóan változik, sosem függetlenül az adott kor társadalmi-politikai- gazdasági folyamataitól, s így minden aspektusában tükrözve azokat. A kötet tanulmányai az ELTE Pedagógiai Pszichológiai Karának Pedagógiatörténeti Tanszékén Németh András vezetésével zajló Életreform- mozgalmak és a reformpedagógia cím OTKA-kutatás keretében születtek, azok többségének első megfogalmazásai a program keretében rendezett konferenciákon hangzottak el.

RÉSZLET:

„Az iskola egész a legújabb korig csak tiltással lépett fel a játékokkal szemben, s azokat paedagogiailag értékesíteni senki sem kísértette meg, s kivált nálunk egész a legújabb korig e tekintetben semmi sem történt” (Kiss, 1880. 449. o.) − állapította meg Kiss Áron 1880-ban. E gyermeki tevékenység értékéről, a gyermekek fejlődésében és fejlesztésében betöltött szerepéről kialakuló újfajta gondolkodás – nem utolsósorban éppen az ő jelentős közreműködésével − nemcsak a gyerekek jobb megismeréséhez, hanem a tanítói professzió kialakulásához is hozzájárult a 19. század utolsó évtizedeiben.

Néhány, a tanulmányban említett nagyobb játékmánia története:

A bűvös kocka

A játékgyártók listáján a 20. század játékőrületeként szereplő, Rubik Ernő tervezte magyar eredetű játék minden szempontból eleget tesz a játékmániává válás kritériumainak. Kicsi, kézbe fogható, bárhová magunkkal vihető tárgyról van szó, amely ügyességet kíván, s versengés jellegű játékra is módot ad. A megkívánt ügyesség a gyorsaságon kívül azonban egyéb képességeket is mozgósít, s ezért modern játék: a manualitás mellett a vizuális képességeket, a térlátást, a kombinációs képességet is próbára téve tartalmazza a játék izgalmát nyújtó elemeket, a játék kétes kimeneteléből adódó izgalmat, a játékban mutatott ügyesség fejleszthetőségét, s így a megmérettetésben való előrelépés lehetőségét. Bár a mánia elmúlt, a kocka szilárdan jelen van a játékkínálatban a világ minden részén. Egyike a kulturális ikonná vált játékszereknek, képe mindenkinek ismerős, számtalan összefüggésben használt ikon.

Érdekességek:

CARL FRODE TILLER

Bekerítés

Fordította A. Dobos Éva

Gondolat Kiadó, 2011

Egy újsághirdetés szerint David elveszítette az emlékezetét, ezért orvosai arra kérik rokonait és barátait, hogy segítsenek emlékei felidézésében. A regény három szereplő leveleiből, illetve jelen idejű elbeszéléseiből épül fel. Mindhárman alapvető szerepet játszottak a fiatal David életében: Jon, a kamaszkori barát; a lelkész Arvid, David mostohaapja; végül Silje, a kamaszkori barátnő. A beérkező levelek szövegek izgalmas szövevényét hozzák létre, amelyek újraírják David élettörténetét, s azzal együtt a levélírókét és másokét is. A regény néhány alapvető téma – a barátság, a szexualitás, az identitáskeresés – mellett azt a kérdést járja körül, hogy miként és hányféleképpen konstruálódik meg egy ember személyisége és élettörténete más személyek nézőpontjából – és miként formálja át a valóságot ő maga.

„Egyszerre tömör és áttetsző; súlyos, ugyanakkor magával ragadó; e lenyűgöző regény páratlan eredetiséggel mutatja meg azt az emlékekből és benyomásokból szőtt szövevényes hálót, ahogy más emberek megjelennek számunkra, illetve azt, hogy mennyire nehéz élni nélkülük.” (Magazine Littéraire)

Carl Frode Tiller (1970) a kortárs norvég irodalom meghatározó alakja, nemzedékének egyik legtehetségesebb szerzője. Sodró lendületű prózájával eleven, összetett karaktereket teremt, akiknek a tetteit és másokhoz fűződő viszonyát nagymértékben meghatározza az, hogy képtelenek kitörni a saját közegükből, vagy nem képesek szabadulni saját önpusztításra hajlamos viselkedésmintáiktól. Tiller legnagyobb írói erénye az, hogy miközben a végletekig vitt kíméletlenséggel vet számot az emberi létezés árnyoldalaival, mégis képes úgy ábrázolni szereplőit, hogy az olvasó szimpátiát érezzen irántuk – és saját magát pillantsa meg bennünk.

A történész végzettségű szerző Trondheimben él. Regényei mellett (többjüknek elkészítette a színpadi változatát is) rendszeresen ír novellákat és kisebb publicisztikákat, valamint játszik a Kong Ler nevű rockzenekarban.

Eddig megjelent kötetei: 

Skråninga (Lejtő, 2001)

Bipersonar (Mellékszereplők, 2003)

Innsirkling (Bekerítés, 2007)

Innsirkling II (Bekerítés 2, 2010)

Portrett av ein varulv (Egy vérfarkas arcképe, színdarab, 2011)

Tiller eddigi négy regénye számos irodalmi díjat nyert, köztük a legjobb első könyvnek járót a Lejtő című regényért, valamint az Éhség-díjat (Sultprisen – az elnevezés Knut Hamsun híres regényének címére utal), a norvég kritikusok díját és az Európai Unió irodalmi díját a Bekerítésért. A Bekerítés hatalmas sikert aratott az olvasók körében is; folytatása – mely a norvég kritikusok szerint felülmúlja az első részt is – 2010-ben jelent meg Norvégiában (a Gondolat ennek kiadását is tervezi). A szerző azóta már a harmadik részen dolgozik.

Fotó © Kim Nygård

Az Éhség-díj átadásakor a zsűri nevében Kjersti Bale a következő szavakkal méltatta a Bekerítés című regényt:

„A kritikusok kezdettől fogva kiemelték Tiller pszichológiai érzékét és azt a különleges képességét, hogy izgalmas pszichológiai arcképeket rajzoljon. Ugyancsak dicsérték azt a kérlelhetetlen alaposságot, amellyel a művészetet és a művész szerepét vizsgálja. Ám érdemes hangsúlyozni azt is, ahogy ezek a tényezők együttműködnek annak érdekében, hogy a szerző számot vessen bizonyos, a mai ember szubjektív tapasztalatát érintő alapvető kérdésekkel. Ha Tiller regényei azt bizonyítják, hogy egy emberi lényről nem fogalmazható meg egyetlen igazság, ha minden nézőpontfüggő, ez nem azt jelenti, hogy bármely perspektíva és bármely nézőpont egyforma mértékben érvényes? Nem egyenértékű ez a teljes relativizmussal? Tiller indirekt válasza az ezekhez hasonló kérdésekre az, hogy ha az igazságot lehetetlen megragadni, mivel igazságok sokaságává hasadt szét, akkor az a kérdés, hogy a másokhoz viszonyulásunk mely módjait nevezhetjük erkölcsösnek, égetőbb, mint valaha.”

A szerző saját honlapja:

http://cftiller.no/

A fent közölt információkért az Aschehoug irodalmi ügynökséget illeti köszönet:

http://www.aschehougagency.no/Authors/Aschehoug/Aschehoug-Fiction/Tiller-Carl-Frode

Bikácsy Gergely
Athanáz

Athanasius Kircher (1602, Fulda – 1681, Róma) apja teológus volt különböző német hercegi udvarokban. Athanasius 12 éves korában kezdte jezsuita tanulmányait. Pappá szentelése után több német jezsuita iskolában tanított (Mainz, Würzburg). A harminc éves háborúban kollégiumi társaival többször kellett menekülnie, életveszélybe is került. 1630-ban a jezsuita rend, mint tehetséges matematikust a háborútól védett Avignonba menekítette. Egy itteni könyvtárban – és talán egy itt élő utazó segítségével – kezdett egyiptomi emlékekkel és a kopt nyelvvel foglalkozni. 1832-ben (épp a Galilei-per évében) a jezsuita rend Bécsbe küldte matematikusnak, ő azonban – későbbi jóváhagyással – Rómába érkezett, és a Collegium Romanum tanára lett. A következő két évben Sziciliába és Nápolyba utazott, hogy a tűzhányókitörést és a földrengést tanulmányozza. Ezután negyvenöt éven át, haláláig nem hagyta el Rómát. Az utolsó polihisztornak számított: írt Kínáról, Egyiptomról (a kopt nyelvről, az obeliszkok feliratainak megfejtéséről), az óceánmélyi élet lehetőségéről, a Naprendszerről, vegytanról, orvostudományról, matematikáról és fénytanról, Noé bárkájáról és Bábel tornyáról. A kötet az életúthoz méltó rövid, esszéisztikus fejezetekben idézi fel a jelentős tudós és gondolkodó életútját.

RÉSZLET:

Pokolvölgy /Angyalok földje

A jeges Rajna átúszása után még várt rám a Pokolvölgy – Eisenach közelében. Lovasokkal várt rám, csillogó vértű lovasokkal. Ló mögé kötöttek, vonszoltak felakasztani – de ezt talán máshol már elmeséltem. „Azt beszélik a papok, hogy ez a föld a siralom völgye, / Miért lenne a siralomé, ha ez a föld az Angyalok földje…” Durva röhögés. Talán nemrég erőszakolták meg egy falu szüzeit, és meszelték le a szentképeket meg a freskókat. „Angyalok földje…” Évekkel később egy vak koldus énekelte a kölni dóm előtt nyekergő hangszerrel kísérve. A vak koldust őszintének éreztem. Akkor már nem saját sorsomat sirattam, hanem az övét. Pokolvölgy télen. Nekem Paderborn sincs onnan túl messze.

Káposztafalók

Itáliában a németeket csúfolják így. Ilyenkor mindig megkérdem: kik a németek? A bajorok nem értik az északiakat. Én annyit vándoroltam német földeken, hogy nem is tudom. Könyvtárakban és kastélyokban, iskolákban latinul szerettek beszélni. Aki a latint érti, az áll közel hozzám, és nem a vérségi, a törzsi rokon. Káposztaevő, de a káposztát is vidékenként másképp hívják: Blumenkohl? ahol így, ott csak bámulnak a Kraut szóra, és röhögnek, hogy vajon füvet akarok-e enni; ahol meg Krautnak mondják, a Blumenkohlt nem akarják megérteni. Vajon Rómába érkezésemkor a nagy német tudósokkal, Grienbergerrel és Schreinerrel a káposzta német nevéről értekeztem volna? Még egy kisdiákot is megfenyítenék ilyen butaságért. Ők ráadásul már nem a refektóriumban étkeztek, joguk volt saját étkezőfülkéhez. „Atyám, a káposzta!” Komikus lett volna, durva illetlenség ezzel zavarni őket. Bár még ezt is latinul mondtam volna. A mi hazánk ott van, ahol latinul értenek. Én így ettem németföldön a káposztát, latinul ettem. Choucroute? Avignonban hallottam ezt a furcsa gúnyszót. Narancsot is ott ettem először, káposztát meg ott soha. Kalandozzon vissza elmém a tudományhoz.

Szereted a szimbólumokat? Akkor figyelmedbe ajánlanám a következő, hamarosan megjelenő művet:

Géczi János

A rózsa és jelképei III. A reneszánsz

359 oldal, ár: 3400 Ft

A skolasztika és a reneszánsz rózsaszimbólumai legtöbbször ugyanarra a helyre: a Paradicsomra utalnak, akár egy földi kertről, akár a szenvedélyes szerelemről, a társadalmi jóról, a pogány szerelemistennőről, Venusról, esetleg egy utópisztikus államról beszélnek. A rózsa a reneszánszban is a keresztény erényeket fejezte ki, s a rózsával való jelölés megmutatta az ember földi létezésének célját. Ezeket a témákat járja körül Géczi János gazdagon illusztrált monográfiája, a rózsa és jelképeinek kultúrtörténetét bemutató munka harmadik kötete.