Gondolat Kiadó

Recenzió az Ekultúrán Michael Tomasello: Mi haszna az együttműködésnek? című könyvünkről.

Michael Tomasello: Mi haszna az együttműködésnek?

Makai Nóra

Michael Tomasello neve ismerősen csenghet azoknak, akik valaha foglalkoztak gyermeklélektannal, ugyanis ő az, aki a gyermek nyelvi fejlődését tanulmányozva megállapította, hogy a nyelv elsajátítása már jóval a beszéd megjelenése előtt elkezdődik, ugyanis a gyermek az anyával való ún. közös figyelmi helyzetben, a tárgyakra való közvetlen rámutatással kezdi megérteni a hozzá beszélők szándékait.

Egyes elméletalkotók szerint a nyelv az emberi faj „felsőbbrendűségének”, azaz más fajok feletti diadalának, bámulatos szervezettségének és összetettségének egyik alapköve: méghozzá azáltal tett szert ilyen kiemelkedő szerepre, hogy a kommunikáció elképesztő hatékonysággal segíti az egyes emberek együttműködését, a feladatok koordinációját. Természetesen a nyelv kialakulásának evolúciós megközelítésekor az ún. ősi környezet színpadán kell értelmeznünk a jelenségeket, azaz a kérdés az, hogy vajon a vadászó-gyűjtögető ember életmódjában mennyire jelentett előrelépést a nyelv kialakulása, és vajon az együttműködés hogyan segítette fajunk fennmaradását.

Tomasello vizsgálatai során azt kutatja, hogy vajon az együttműködés megjelenik-e más fajoknál is, vagy kizárólagosan emberi sajátosságról van szó. Kísérleteiben többnyire beszélni még nem képes gyermekeket illetve csimpánzokat és más primátákat vizsgál különböző feladathelyzetekben, például erőforrások (élelem) elosztásakor, vagy társaknak való segítségnyújtás esetén. Erre az összehasonlításra azért van szükség, hogy kiderítse, vajon az emberi altruizmus, együttműködés mennyire eredendően adott, azaz genetikailag programozott, illetve mennyire a kultúra által örökített jelenségkör.

Különösen érdekesek a különböző, szellemes kísérleti helyzetek leírásai, melyek jól érthetően szolgáltatnak tudományos alapot az emberiség fejlődésére vonatkozó elméleteknek. A könyv második felében Tomasello közvetlen és közvetett kollégái érvelnek az evolúciós pszichológiai eredmények mellett, némileg árnyalva a szerző megállapításait, kutatásait.

A könyvet alapvetően pszichológushallgatóknak és -oktatóknak ajánlanám, közülük is azoknak, akiket érdekel az evolúciós megközelítés illetve a szociál- ill. fejlődéspszichológia, de jól érthető stílusa miatt mindazok számára is érdekes olvasmány lehet, akiket foglalkoztat a kérdés, hogy miben más az emberi lét, mennyiben több vagy legalábbis másabb, mint az állatvilágé. Hominem te memento!

Ősszel várható megjelenés

Császi Lajos: A Mónika-show kulturális szociológiája

Kommunikáció- és Kultúratudományi Tanulmányok

Az írás középpontjában egyetlen populáris műfaj, a talkshow kulturális szociológiai vizsgálata áll, mint olyan televíziós műfajé, amely magán viseli a szórakoztató média minden sajátosságát, és ezért szisztematikus vizsgálata lehetővé teszi, hogy rajta keresztül a korábbiaknál alaposabban megértsük magát a bulvárosodást is. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a könyv közvetlen témája a talkshow empirikus kutatása, de mindezt egy általánosabb háttér előtt, a populáris kulturális nyilvánosság tágabb horizontján belül teszi. A vizsgálódás fókusza állandóan mozog egy konkrét műfaj és annak általános elméleti kérdései között.

A bulvárosodásnak hosszú története van, amely visszanyúlik a média kezdeteihez. A pletykákról, botrányokról, bűnesetekről, kalandos históriákról és csodákról szóló különféle népies nyomtatványok mindig is jelen voltak a hivatalos kiadványok mellett, sőt, a polgári ízlésnek megfelelően cenzúrázott formában azokban is. A jelen helyzet a médiában azonban alapvetően más. Ma nem egyszerűen arról van, hogy a népies kiadványok nagyobb teret foglalnak el a korábbiakhoz képest, hanem arról, hogy mára a bulvár, azaz a populáris kulturális nyilvánosság nyelve és szemlélete lett a média uralkodó formája, amely behatolt a hivatalos médiába és visszavonhatatlanul átalakította azt.

Szokás, hogy a szerző kitér arra, hogy szándéka szerint kinek szól a könyve. Úgy is fogalmazhatok, hogy kikkel folytattam írás közben képzeletbeli párbeszédet, néha vitát a talkshow-k által felvetett kérdésekről. Mindenekelőtt azokkal vitáztam, akik a média és általában a kultúra demokratizációját elutasítják valamilyen „magasabb” kulturális eszmény nevében. Tapasztalatom szerint a mindennapok kulturális fogyasztása heterogén, különböző módon, de többé-kevésbé mindnyájan „kulturális mindenevők” (Peterson, 1996) vagyunk. Lehet egyszerre szeretni a popzenét és a klasszikus zenét, a talkshow-kat és a krimiket, a szerzői filmeket és a tévésorozatokat, a képregényeket és a híres festők képeit. A mai médiakultúra jellegzetessége éppen az, hogy az ízlés demokratizációjának a fóruma. Túl ezen, a szűkebb és tágabb környezetem megfigyelése alapján különben is úgy látom, hogy a szórakozás, a kikapcsolódás, a nevelés, a művelődés, az informálás, a társalgási témák biztosítása, a nemzet, mint nagy család életében való részvétel vagy a kozmopolita tájékozódási igény egyaránt szerepet játszik a talkshow mindennapi használatában.

RÉSZLET

8.2. A „Segítség, pánik!” című Mónika-talkshow szövegelemzése

A „Segítség, pánik!” téma a talkshow-k nagyobb tematikus csoportjait alapul véve, a mentálhigiénés csoportba tartozik, az alkoholizmussal, a drogokkal, az öngyilkossággal vagy a depresszióval együtt. Egyike azoknak a kérdéseknek, amelyek az elmúlt egy-két évtizedben sokat veszítettek korábbi titkolózó, privát jellegükből, és takargatás helyett egyre gyakrabban beszélnek róla az érintettek nyilvánosan. Ugyanakkor még mindig körüllengi őket valamiféle szégyenkezés, még ha nem is annyira, mint a szexualitással kapcsolatos témákat. A „Segítség pánik!” című Mónika Show-ban azok csaptak össze, akik szerint a pánikbetegség csak egy kitalált betegség, és ezért nem kell komolyan venni, és azok, akik szerint ez egy komoly emberi és társadalmi probléma, amely eddig nem kapott elég nyilvánosságot.

A show egyetlen narratív blokkból épült fel, de sok szereplővel és komplex szerkezettel. Könnyen felismerhető, hogy a „Segítség, pánik!” története mögött egy mai mese körvonalai rajzolódtak ki, ahol a jó és a rossz erők csaptak össze, segítők és akadályozók ügyködtek a betegség elismerése és a gyógyulás mellett vagy ellen. Így a műsor kínálta magát arra, hogy a meséknél ajánlott szintagmatikus módszert használjuk az elemzés kiindulópontjaként, amelynek Propp szerint a történet időbeli lefolyását, a mese szereplőit és az általuk megszemélyesített funkciókat kell szemügyre vennie.

Amint arról már korábban esett szó, Propp módszere széles körben elterjedt a médiaelemzésben, de éppen ezért tisztázni kell a mese és a médiaszövegek közötti különbségeket is, hiszen nyilvánvalóan egyetlen médiaprogram sem tekinthető mesének, a talkshow meg különösen nem. Mindenekelőtt azért nem, mert a mesék egy korszakhoz és egy társadalmi csoporthoz, a parasztsághoz és a középkorhoz kötődtek.

A szmirnai boszorkányok kötetünkről a második olvasói vélemény Amadea blogjáról érkezett.

Mara Meimaridi: A szmirnai boszorkányok

361 oldal

3200 Ft

ISBN: 978-963-693-340-1

"Sötét játszma

- Nem a mi köreinkből való. Karamanosz lesz a férjem.

- Micsoda?! Az a morcos, kellemetlen ember? Sziriosz?

- Nem, az öccse. Konsztantinosz.

- Micsoda?! Konsztantinosz Karamanoszt választottad férjedül? Miért nem rögtön Abdul Hamid szultánt? Az egyszerűbb lenne."

Mara Meimaridi: A szmirnai boszorkányok

Értékelés: 4.3 rózsavíz az 5-ből

Kedvenc karakter: Katina

Maria nagynénje halálának huszonharmadik évfordulóján megtalálja a néni ládában őrzött titokzatos füzeteit, könyveit. Az étel- és krémreceptek mellett mágiával foglalkozó irományok is sorakoznak a ládában, ezeket olvasva Maria előtt megelevenedik Katina története, aki jelentősen befolyásolja majd unokahúga életét.

Amint felfedeztem a Molyon ezt a könyvet, izgatottan vártam, hogy megérkezzen hozzám, még Veront is magára hagytam abbáziai kalandjai során, hogy legalább pár oldal erejéig belekukkanthassak a szmirnai boszorkányok életébe.

Bevallom, néhány oldal elolvasása után rájöttem, hogy kicsit másról szól a történet, mint amire számítottam: azt hittem, Maria felfedezései nagyobb szerepet kapnak és afféle rossz útra tévedést és ennek következményeit ismerjük meg, majd a gondok megoldását. Helyette Katina uralja majdnem a történet egészét, aki élete során ötször ment férjhez, pedig nem volt szép, vagyonos és előkelő családból sem származott. Sikereit és hatalmát a Szmirna török negyedében élő "Attart anyának", a hallgatag, nagy erejű varázslónőnek köszönheti. Ő a regény legtitokzatosabb szereplője, az őt övező rejtély csak a történet végén oszlik el.

Azért is voltam kíváncsi a műre, mert szokatlan, mondhatni egzotikus helyszínen játszódik, a Törökország területén fekvő Szmirnában, amelynek a 14. században lett Izmir a neve. Szmirna történelmének egy részét és sokszínű lakosságát - görögök, olaszok, törökök, arabok, zsidók egymás mellett élését -, is megismerjük.

A regénynek egyszerű a stílusa, több helyen előfordul személyváltás, időbeli ugrások, képtelen voltam rájönni, hogy a figyelmetlenség, kapkodás az oka, vagy szándékosan tette az írónő - aki egyébként antropológus végzettségű -, de az utóbbi kifejtése spoiler lenne. A nők mesterkedésén sokat nevettem, "Eftaliám" és "Fulám" a mai világban lubickolna a csalási lehetőségek tengerében. Kicsit csalódott voltam, hogy a varázslatok nagyrészt férfiak megszerzésére irányulnak, beleértve a rivális nők megátkozását. A tipikus női háborúskodás, a pletykálkodás, a szurkapiszka is jelentékeny szerepet kap. A szépészeti készítmények elkészítése viszont nagyon tetszett, akárcsak Katina talpraesettsége.

Felemás érzésekkel tettem le a könyvet - a hangulatom célt tévesztett, de a maga műfajában nagyon jó olvasmány, aki szereti a női praktikákat, élvezni fogja a történetet.

Ui.: Egy óriási hiba: a tarotban nincsen treff, ász és ezek társai."

Eredeti értékelés: http://amadea.freeblog.hu/archives/2011/07/10/Sotet_jatszma/

A Vörös Postakocsi művészeti, tudományos, közéleti lapban megjelent recenzió a FERENCZI Attila: Vergilius harmadik évezrede könyvünkről.

Ferenczi Attila: Vergilius harmadik évezrede

200 oldal

2700 Ft

"Aeneis: egy csavaros sztori

Olvasónapló Ferenczi Attila "Vergilius harmadik évezrede" című monográfiájáról

Az első (pontosabban száz év óta az első) magyar Vergilius monográfiát tartom a kezemben. Végre. A tudománytörténeti jelentőségén túl azért is örülök nagyon ennek, mert az egyetemi jegyzeteimet sajnos elveszítettem valahol az évek és a sok költözés során. Pedig volt köztük néhány igazán értékes feljegyzés, többek között azok, amelyeket a könyv szerzője, Ferenczi Attila Aeneis-óráin készítettem. A sok év elteltével csak az a benyomás maradt meg bennem, hogy igen, az ókori szerzőkhöz és a bebetonozott klasszikusokhoz úgy érdemes csak közelíteni, ahogy ő csinálja. De most végre itt van a könyv, szívet melengető nosztalgia az egykori latin szakosoknak: milyen jó dolog is ilyen közel hajolva a szöveghez ízlelgetni az egyes szavakat, értelmezési lehetőségeket! De a könyv nem csak latinosoknak szól: könnyen követhető (Ferenczi közérthető és olvasmányos stílusban műveli a tudományt), izgalmas (hogyan bújik ki az eposz szövege újra és újra az értelmezési vezérfonalat kereső kezünkből?), tanulságos (hogyan tudja alapjaiban megváltoztatni a kanonikus értelmezést egy-egy jó szemmel kiszúrt részlet körültekintő elemzése)  minden irodalmat kedvelőnek.

A laikusok kissé ironikus kérdése (klasszikafilológusok már hozzászoktak) persze itt is rögtön felvetődik: mi újat lehet elmondani két évezredes művekről, ami ennyi idő alatt még senkinek nem jutott az eszébe? Mégis, talán nem véletlen, hogy éppen a klasszikafilológusok rukkolnak elő az újraolvasás és az újraértelmezés legelgondolkodtatóbb és legmeglepőbb eredményeivel. Ahogy Ferenczi Attila monográfiája is: a szöveg, valamint a keletkezés- és befogadástörténet mélyreható ismerete a legkorszerűbb (újra-)olvasási stratégiák gyakorlatával kiegészülve meglepő és meggyőző eredményhez vezet. “Heuréka-élményt” akartam írni, de nem írhatom: a könyvet végigolvasva nem találunk meg semmit. Főleg nem “A” kulcsot az Aeneishez. Ferenczi érvelésének lényege ugyanis éppen az, hogy az Aeneisben nem lehet egységes üzenetet kimutatni, a szöveg minduntalan “ellenáll az integráns olvasási stratégiáknak”. Így elemzése azokra az elbeszéléstechnikai fogásokra, “vergiliusi csavarokra” összpontosít, melyek a legkülönbözőbb értelmezéseket tették lehetővé a mű kétezer éves befogadástörténete során.

Egy rövid, lényegre törő és szórakoztató recepciótörténeti fejezet után (szinte vicces, hogyan próbálta kisajátítani magának és a fasiszta ideológiának Vergiliust Mussolini és emiatt hogyan fordultak el fintorogva Vergiliustól a fasizmust elítélő klasszikafilológusok) fejest ugorhatunk a részletekbe. Ferenczi az eposz szövegeinek olyan apró, de jelentőségteljes részleteire világít rá, melyek kétségtelenül zavarba hozzák az olvasót: ha Vergilius az augustusi birodalomépítő politika metafizikai megalapozásának szánta a művét, mégis hogyan követhetett el olyan figyelmetlenségeket, hogyan szúrhatott a szövegbe olyan sorokat, olyan jelzőket, melyek helyenként éppen hogy ellenpropagandának hathatnak, de legalábbis szkepszist fogalmaznak meg az eposz hősének, a hazát alapító Aeneasnak isteni küldetésével szemben? Miért mesél el egy-egy történetet kétféleképpen? És hogyan lehet egy ilyen nagyszabású történetnek olyan “lapos” befejezése, hogy a döntő csatát nyert Aeneas ünneplése helyett, egy Gyűrűk urá-s nagy esküvői jelenet helyett a legyőzött ellenfél Alvilágba suhanó lelkével foglalkozik?

Az eposz értelmezői mindezeket a furcsaságokat és következetlenségeket évszázadokon keresztül a mű közismert befejezetlenségével magyarázták, illetve azzal a kedvesen elnéző megjegyzéssel hunytak szemet felettük, hogy “aliquando etiam bonus dormitat Vergilius” (néha a jó Vergilius is elszunyókált) – sőt, a 15. században egy lelkes méltatlankodó egy “rendes” befejezést, egy 13. éneket is megírt az Aeneishez, csak hogy kerek legyen a világ. Ferenczi szerint azonban éppen ezek azok a szöveghelyek, melyekben a szöveg önnön értelmezhetőségéről árulkodik. Az istenek rendelésére az elpusztult Trójából sok-sok hányattatás során Itáliába jutó és ott a letelepedésért nagy küzdelmeket vívó hős történetét Vergilius a történetek egységes elmesélhetőségének szkepszisével, az új haza alapításának politikai dicsőségét a magánemberként mindezért megfizetett súlyos ár hangsúlyozásával mutatja be. “Arma virumque cano” – hangzik az eposz memoriterként jól ismert kezdete. Fegyvert és férfit – de annak felismeréséhez, hogy ez a három szó nem pusztán technikai témamegjelölés, hanem az egész mű központi kérdését is magában hordozza, olyan kiváló érzékű és éles látású olvasói szem vezetése segít csak hozzá, mint amilyen Ferenczi Attiláé. Az Aeneis a háborúról szól, a háborúról, s benne az emberről. Ezt énekli meg Vergilius.

A könyv a latin idézeteket kivétel nélkül magyar fordításban is hozza, a szerző saját prózafordításában. Eddig mindig szántam szegény angolokat, németeket, franciákat, hogy nem tudnak hűen, metrumban fordítani. Ferenczi prózafordításai azonban megváltoztatták a prózafordításokról való véleményemet. Magyar szövegei prózaiságuk ellenére semmit sem veszítenek költőiségükből, sőt. Nagyon ütősek."

 Legutóbb egy okkult oldal, az Annwn véleményezte nemrég megjelent könyvünket, A szmirnai boszorkányokat.

Mara Meimaridi: A szmirnai boszorkányok

361 oldal

3200 Ft

ISBN: 978-963-693-340-1

"Ezúttal egy olyan könyv kerül fel ide, amely más országokban nagy sikert aratott. Fõleg anyaföldjén, Görögországban, hisz ott még tévésorozat is készült belõle.

 A Magyar Innovációs Szövetség hírlevelében megjelent recenzió BŐTHE CSABA: Egy menedzser tűnődései - Blogkönyv.

BŐTHE CSABA: Egy menedzser tűnődései. Blogkönyv

312 oldal

2450 Ft

Dr. Osman Péter ismertetése 

"Többszörösen is figyelemre méltó könyv. Legfőképp a tartalma miatt. És azért is, mert a szerzője sikeres, magas állású menedzser, ami teljesen egyértelművé teszi, hogy a nyilvánvalóan kevés szabadidejét és -energiáját belső, intellektuális késztetésből fordítja írásra, s igazán nem pótcselekvésként. Előszavából kiérződik az óhaja „Szeretném magam megmutatni, / Hogy látva lássanak”, de nem az ismertségért, hanem hogy a gondolataival tegyen hatást másokra. Ennek lehetőségét egy szintúgy figyelemre méltó konstelláció hozta meg, amelynek léte szinte hihetetlen, viszont nagyon is reményt keltő: A nagyvállalatnál, ahol vezetőként dolgozik, az intraneten kezdett blogot írni a kollégáinak. Így beszél erről, körvonalazva egyúttal e könyve tartalmát is: „Elmélkedtem az engem foglalkoztató dolgokról, majd az elmélkedés eredményét leírtam. Voltak persze gondolataim a munkámmal kapcsolatban is, de igyekeztem azokat is általánosítva megfogalmazni. Elmélkedtem és írtam sok egyéb érdekes témáról is. Mivel fizikus az eredeti végzettségem, írtam tudományról, tudományos érdekességekről. Mivel foglalkoztat a közgazdaság, és érdekelnek a pénzügyek, írtam gazdaságról, tőzsdéről, ahogyan én látom és élem meg nap mint nap. Mivel szeretem az élet szépségeit, írtam ízletes ételekről, finom borokról, érdekes utazásokról. Fontos számomra a kultúra, ezért írtam kedvenc könyvekről, filmekről, színházról, zenéről, kiállításokról...(...) Írtam sportról...(..) Mivel imádok játszani, írtam pókerről és más játékokról.” S bármily meglepő, hogy egy mai nagyvállalat kemény szorításában a dolgozóknak van kedve, ideje intraneten blogot követni, olvashatjuk: Bőthe írásai szép sikert értek el. E kötetben - mondja,- a legjobban sikerülteket köti tematikus csokorba, és ajánlja mindenkinek, aki szeret elmélkedni a világ dolgairól.

Az ajánlást nyugodt szívvel megerősíthetjük. Persze, hogy nem feltétlenül kell minden véleményével, állásfoglalásával azonosulni, viszont érdemes azokat végiggondolni. Pl. a Póker c. írásában kifejti, hogy a pókerhez kell a tudás, a taktika, az ellenfelek megfigyelése, de kell a szerencse is. „A póker nagyszerűen leképezi az életet magát - ezért szeretem” zárja e gondolatait. Igaza van? Alkat és szemlélet kérdése - ám ha mindent végiggondolunk, végül is ki merné például állítani, hogy maga az innovációs munka is nem rokon sokban a pókerrel?

Meglehetősen nyíltan foglal állást a mai, itteni nagypolitikát illetően is. A Pálinka, avagy a magyar nép felemelkedéséről c. bejegyzésében pedig maró gúnnyal beszél az új vívmányról, a szabad pálinkafőzésről, s aligha tagadható, hogy a kritikája nem teljesen alaptalan.

Szent optimizmus? A Mexikói-öböl olajkatasztrófájáról írja, hogy az óriási lökést ad az alternatív energiakutatásnak és -felhasználásnak, az olaj utáni élet kialakításának, s remélhetőleg emberek százmillióiban születik meg mostanában az elhatározás, hogy másként, energiatakarékosan, környezettudatosan fog élni, s erre neveli a következő generációt. Legyen igaza!
Megragadó gondolatok gazdag tárháza. Bejegyzései szólnak a tehetségről, az élet értelméről, csapatépítésről és -munkáról, a magyar talentumról, a Torinói Lepelről. Egyikben mai életünk apró gyöngyszeme csillan: egy igazán innovatív, ugyanakkor legális, szolid pénzkereseti mód. Különösen izgalmasan beszél Dan Brown könyveiről - egyebek közt: „Ki gondolná például, hogy korunk egyik legújabb kozmológiai eredményét, a szuperhúrelméletet egy 13. századi zsidó misztikus könyv, a Zóhár, a ragyogás könyve is leírta?”

  Az Országos Széchényi Könyvtár, az MTA Zenetudományi Intézete és a Gondolat Kiadó tisztelettel meghívja Önt a

Dohnányi Ernő családi levelei

 című,

 Kelemen Éva zenetörténész (OSZK) összeállításában megjelent kötet bemutatójára.  

Helyszín: Országos Széchényi Könyvtár, VI. emeleti előadóterem

Időpont: 2011. július 7. (csütörtök), 16.00 óra

A megjelenteket köszönti:

Dr. Sajó Andrea (főigazgató, Országos Széchényi Könyvtár),

Dr. Tallián Tibor (főigazgató, MTA Zenetudományi Intézet), és

Bácskai István (igazgató, Gondolat Kiadó).

A kötetet bemutatja: Dr. Kusz Veronika zenetörténész (MTA Zenetudományi Intézet).

Moderál: Dr. Boka László tudományos igazgató (OSZK), a kötet felelős szerkesztője

Zongorán közreműködik: Prunyi Ilona Bartók-Pásztory díjas zongoraművész.

A bemutató ideje alatt az érdeklődők a CD-melléklettel ellátott kötetet 25 %-os kedvezménnyel vásárolhatják meg.

***

Tisztelettel várjuk!

Radetzky András: A helyi rádió

330 oldal, ár: 3000.- Ft

„Néha nagy dolgok is csendben születnek. Halkan és észrevétlenül. Nem egészen öt évvel járunk a rendszerváltás után egy kellően zűrzavaros és bonyolult országban, dúl a médiaháború… Michael Schumacher megnyeri élete első Formula-1-es világbajnoki címét. A rendszerváltást követően másodszor választ szabadon az ország. A szajoli katasztrófa 31 áldozatot követel. Megszületik a magyarországi helyi rádiózás. Igen, 1994-et írunk. 15 év telt el azóta, és a helyi rádió ez alatt a másfél évtized alatt megalapozta szakmai hírnevét, és komoly médiapiaci tényezővé lépett elő.

Ebben a kötetben megkísérlem összefoglalni mindazon elméleti és gyakorlati ismereteket, amelyek e különleges és szeretetre méltó médiumhoz kapcsolódnak, azaz miként épül fel, hogyan működik ma egy helyi rádió. A kötet szól mind a jelen, mind a jövő médiatulajdonosainak, a gyakorló újságíróknak, vagy az éppen annak készülőknek. Ők azok, akik indikátorai lehetnek egy-egy közösség szellemi és kulturális életének. Nem mindegy tehát, miként sajátítják el ennek az egyedi és összetett műfajnak csínját-bínját. Kölcsönvéve a már ismert terminológiát, a helyi rádiózás pragmatikájának alapjait próbálom megrajzolni.” (A szerző előszavából.)

RÉSZLET

A MÉDIAHÁBORÚ KRONOLÓGIÁJA

Ha 1993 végén, 1994 elején körbetekintettünk Kelet- és Közép-Európán, röviden a következőket láthattuk: Oroszországban az állami televízió összes kulcspozíciójába Jelcin emberei kerültek, „demokratikus cenzúra” zajlott, de ez sokak szerint csak a kisebbik rossz volt. A cseh és morva rádió többnyire politikamentes volt, nem így a három tévécsatorna. A nyugati hírügynökségek ezek stílusát többnyire szolgalelkűnek minősítették. A magántelevíziók még elég ritkán keveredtek politikai és kulturális vitákba, az adóengedélyek kiadását pedig még rosszul szabályozták. Romániában a magánadókat az Iliescu elnök által szervezett kuratórium felügyelte. Mintegy kétszáz – többnyire helyi – televízió, rádió és kábelcsatorna működött az országban.

Az ellenzék és a nemzetiségi tagok a felügyelőbizottság ajtóin kívül rekedtek. Lengyelországban az elnöknek saját stábja volt, és az egyház is különböző előjogokat élvezett, a magánmédiumokat azonban már külföldiek uralták. Az olaszok például 12 helyi állomásban is részt vettek. Az állami oldalon dolgozó operatőrök feketén gyakran besegítettek a versenytárs magáncégeknek. Ez a piaci, etikailag letisztulatlan gyakorlat egyébként az egész térségre jellemző volt. Még a kis piacú Észtországban is már 12 rádióadó működött. Elmondhatjuk tehát, hogy a posztszocialista országokban a magánmédiumok terjedése szüntette meg az állam hagyományos, ideológiateremtő funkcióját. (Zsolt, 2004)

A rendszerváltozást követő első parlamenti ciklusban (1990–1994) a média körüli küzdelmeket leggyakrabban a médiaháború kifejezéssel illették. A magyar médiaháború kirobbanásának a balliberális oldal szerint a konzervatív kormány hataloméhsége volt az oka, utóbbi szerint viszont a posztkommunista pártok viseltettek ellenségesen az első demokratikusan megválasztott kormánnyal szemben. A háború metafora azt sugallja, hogy ellenségek állnak egymással szemben, ugyanakkor a magyar médiaszabályozás demokratikus körülmények között működik, és maga a médiatörvény is demokratikus értékeket képvisel.

„Rita – mutatkozik be a fiatal lány –, vagy inkább Margarita.” Valamilyen ismeretlen erő húzott mindkettőnket erre a padra. Egypár perc múlva már tudtunk egymásról mindent. Rita, az orosz irodalom tanára egy moszkvai iskolában tanít. Ide jár emlékezni. Különösen tavasszal, mert hiszen minden akkor kezdődött.

Néhány évvel ezelőtt ő és a barátai létrehozták a Mester és Margarita rajongóinak baráti körét. Szívük parancsát követve találkozgattak. Orosz költők verseit mondták, és azok, akik maguk is verseket írtak, felolvasták. Zenekarokat szerveztek, és a Szadova utca 10. padlásán, a Mester házában játszottak.

Egyelőre Rita megmutatja nekem a Margarita kávéházat, amelyben barátaival találkozott. Ezek olyan irodalmi találkozók voltak, egy pohár tea mellett. Ez ma megváltozott, noha megőrizte hajdani jellegét, és a jelképei ott vannak a bejárati ajtókon. A hajdani moszkvai hősök portréi is. És a lakás száma is: 50. Egy éve nem jár erre villamos. A síneknek nyoma sincs. De hogyha figyelmesen hallgatsz, meghallod a villamosfékezések hangját. „És íme!” Mintha a sátán küldöttei lennének, két furcsa külföldi, akik elmesélik nekik, szovjet embereknek Júdea helytartójának históriáját, akit a világ csak Poncius Pilátusként ismer, és Jesuáét, Isten fiáét – Krisztusét.

Állunk Ritával a Jermolajevszka és a Málaja Bronnaja utca sarkán, és ugyanarra gondolunk. A megrendültség pillanatai, mert hogyan is lehetne másként nevezni, mert hogyan is lehetne nevezni a Patriarsije Prudén ezeket a pillanatokat, amikor is eltelt fél évszázad a mű megírása óta, s amelynek kiadását a szerző soha nem érhette meg. És itt következett be a két idegen jövendölése. „Levágják az ön fejét.” És Berlioz feje ott gurul el a síneken, melyek már nincsenek meg.

Verhaeghen, Paul / Fenyves Miklós ford.: Omega minor

RÉSZLET

Zúzmara

– Szép lakás. – Gúnyos ez a hang. Gúnyos és fenyegető − Megváltozhat még a maguk lakáshelyzete − Ezüst szabbatnaptár tűnik el egy kabátzsebben. Ilyet aztán biztos nem szabadna nekik, de hogyan is tiltakozhatna Anya?

Felmennek a lépcsőn. – Az a hálószoba. – Nem lehet, hogy egyszerűen csak ágyban fekszik? – Az egyik ügynök felhúzza a pisztolyát, és heccből a feltúrt takarókupacra céloz. – Pang – énekli, de aztán lemond a további vizsgálódásról. Salamoni bölcsességgel beéri azzal, amit Anya arcán lát.

– Na és ez?

– Az a kicsi szobája. Hagyják aludni. Kérem.

A férfiak benyomulnak a szobámba. Felriadok. Látom körvonalaikat az ajtóban, széles karimájú kalapjukat, amelyet mélyen a szemükbe húzva viselnek – de amúgy sem tudnám kivenni a szemük az ellenfényben –, széles alakjukat, amely útját állja minden szökési kísérletnek. Felsebzi szemem a hirtelen fény, amikor közelebb lépnek. Egyes férfi lerántja a takarómat, kettes férfi feltépi a szekrényajtót, egyes férfi rövid dorongjával az ágy alá kotor.

Aztán visszamennek a folyosóra. Átkutatják a vendégszobát. Ott sincs senki. Aztán a fürdőszobából visszahangoznak a kémfilm hangeffektjei. Most lemennek a lépcsőn. Egyre messzebbről, egyre mélyebbről hallom kopogó cipősarkukat. Suttognak egymással, zizeg egy papír. Nyilván a következő címet keresik a listájukon. – Semmi, maga is látja. – Anya igyekszik a lehető legsemlegesebben mondani, a legkevésbé sem diadalmasan, a megkönnyebbülés legcsekélyebb jele nélkül. – Ha hazaér a férje, megmondja neki, hogy jelentkezzen a Revieren, amilyen gyorsan csak tud. Világos? Holnap reggel. Hajnalhasadtával.

Már kifelé tartanak, már a lakásajtónál járnak, amikor a zárban megcsikordul a kulcs.

A Gondolat Kiadó és az ELTE PPK Pedagógiatörténeti Tanszéke tisztelettel meghívja Önt

Hegedűs Judit: Gyermeksorsok, életutak a javítóintézeti világból

Baska Gabriella: Iskola, gyermek és tanítói ideál a 19. és 20. század fordulóján

Szabolcs Éva: Gyermekből tanuló. Az iskolás gyermek konstruálása 1868-1906 című kötetek bemutatójára.

Helyszín: ELTE BTK Zenei Tanszék 1/A terem, Budapest, 1088. Múzeum krt. 4/F

Időpont: 2011. június 30. (csütörtök), 17.00 óra

A kötetet bemutatja: Németh András (főiskolai tanár, ELTE Tanárképző Főiskolai Kar Neveléstudományi Tanszéke, Széchenyi professzori ösztöndíjas)

A rendezvényen a kötetek kedvezményes áron megvásárolhatók.

További információ: www.gondolatkiado.hu

Az MTA Pszichiátriai Gyűjteménye és a Gondolat Kiadó tisztelettel meghívja Önt

A tekintet szintaxisa

François Molnar válogatott tanulmányai

(Szerkesztette: Faludy Judit)

című kötet bemutatójára.

Helyszín: VI. kerület, Teréz krt. 13., IV. emelet balra

Időpont: 2011. június 28. (kedd), 16 óra

A megjelenteket köszönti: Beke László (igazgató, MTA Művészettörténeti Kutatóintézete), Bácskai István (igazgató, Gondolat Kiadó).

A kötetet bemutatja: Pléh Csaba (BME Kognitív Tudományi Tanszékének alapító egyetemi tanára, MTA rendes tagja)

A rendezvényen a kötet kedvezményes áron megvásárolható.

További információ: www.gondolatkiado.hu

Tisztelettel várjuk!

Az Országos Széchényi Könyvtár és a Gondolat Kiadó

tisztelettel meghívja Önt a

„Margarita poetica”

A humanista alapműveltség olvasmányai a Kárpát-medencében 1526-ig

című, Ekler Péter összeállításában megjelent Antológia bemutatójára.

Helyszín: Országos Széchényi Könyvtár, 516. sz. terem

Időpont: 2011. június 23. (csütörtök), 11.00 óra

A megjelenteket köszönti: Boka László (tudományos igazgató, Országos Széchényi Könyvtár) és Bácskai István (igazgató, Gondolat Kiadó).

A kötetet bemutatják: Marosi Ernő (művészettörténész, prof. emeritus, az MTA r. tagja), Szörényi László (irodalomtörténész, igazgató, MTA Irodalomtudományi Intézet).

***

A bemutató ideje alatt az érdeklődők a kötetet 20 %-os kedvezménnyel, 2000 Ft-ért vásárolhatják meg.

***

A kötet az NKA Ismeretterjesztés és Környezetkultúra Szakmai Kollégiumának támogatásával a Nemzeti Téka sorozatban jelent meg. A rendezvénnyel kapcsolatban további felvilágosítást Szabó Krisztina (kriszti@oszk.hu), valamint Ekler Péter (ekler@oszk.hu) nyújt.

Magyary Zoltán: „A tudományos versenyben megállás nincs”

Válogatott tanulmányok

Magyary Zoltán személyiségének és örökségének értékelése és értelmezése annak összetettsége, sokoldalúsága és monumentalitása miatt több mint hat évtizeddel a halála után sem kellően feldolgozott. A közigazgatás-tudomány professzorát, a tudós kutatót és közigazgatási szakembert a 21. század elején is a közelünkben érezzük, hiszen tanítványai – a híres Magyary-iskola – révén hatása máig eleven. A róla és munkásságáról szóló könyvek és tanulmányok sora egyre gyarapodik, sokan próbálták és próbálják összefoglalni hatását, bemutatni személyiségét. Az utókor elismerése egyértelmű. Programok, tervek, díjak utalnak arra, hogy kutatási eredményei, tudományos céljai többségét ma is magáénak vallja a közigazgatás- tudomány és a gyakorlati adminisztráció egyaránt. Mindezek ellenére is úgy tűnik, hogy a vele való ismerkedésnek csupán az elején járunk. Nagyjából tisztán látjuk már életútját, gyakorló közigazgatási szakemberként végzett munkáját, ismerjük az oktatót, mint tanárt, s hallottunk élénk nemzetközi kapcsolatairól, amelyek hatása megjelent műveiben, s amelyekre ő is jelentős hatást gyakorolt.

168 oldal, kartonált, ár: 1950.- Ft

RÉSZLET

A magyar tudományos élet közigazgatása és kormányzása

1. Az Orsz. Magyar Gyűjteményegyetem, II. A Magyar Tudományos Akadémia autonómiája. III. Az Orsz. Természettudományi Tanács. IV. Az Orsz. Ösztöndíjtanács. V. A tudományos társaságok szervezkedése. VI. A Suprauniversitas. VII. A szervezeti reform lényege és hordereje.

I. A magyar tudományos élet közigazgatása egészen a háború utánig teljesen a vallás- és közoktatásügyi minisztérium kezében volt összpontosítva. Az Országos Magyar Gyűjteményegyetem létesítéséről szóló 1922. évi XIX. törvénycikk azt a nagyfontosságú reformot hozta, hogy az országos közgyűjtemények közigazgatásában az önkormányzatnak a minisztérium rovására nagy hatáskört adott.

Ez a reform elvi jelentőségénél és máris jelentkező következményeinél fogva oly nagyfontosságú, hogy azzal behatóan kell foglalkoznunk. Gróf Klebelsberg Kuno vallás- és közoktatásügyi miniszter, a törvény alkotója, azokat a történeti és organizatórikus gondolatokat, melyek ennél a nemzetközi viszonylatban is úttörő reformnál vezették, nemcsak a törvényjavaslat indokolásában, hanem még részletesebben az Országos Magyar Gyűjteményegyetem Tanácsának 1922. évi november hó 18-i alakuló ülésén mondott elnöki megnyitó beszédében fejtette ki.

Gondolatmenete a következő: A vármegye ősrégi példájára utalva, mely a magyar jog alkotó géniuszának önkormányzati téren kétségtelenül legérdekesebb megnyilatkozása, az a meggyőződése, hogy „a közigazgatás magyar formája az önkormányzat és hogy a Németországból átvett és sikeres működéséhez éppen a német aprólékos pontosságot megkívánó bürokratikus adminisztráció minálunk igazán közmegelégedésre fungálni nemigen fog. Természetes, hogy minden téren az önkormányzati elvet nem lehet a közigazgatás megszervezésénél alapul venni. Itt különösen két szempont a döntő. Először, hogy megbírja-e az illető ügyek természete az önkormányzati intézést. Másodszor, hogy az érdekelt foglalkozási körben vannak-e az önkormányzat ellátására képes és kész emberek. A kérdés, amely a Gyűjteményegyetem létesítésekor eldöntésre várt, az volt, hogy a művelődés magasabb régióiban, a tudományos ügyek intézésének az önkormányzati, vagy az egyes hivatalnoki elintézése az alkalmasabb formája.”

PRAE.hu - Közösség, szocializáció, kultúra, Csányi Vilmos

Nagy Márta

Csányi Vilmos Társadalom és ember című kötetéről (Gondolat Kiadó), családról, szocializációról és iskoláról Sipos Júlia beszélgetett a szerzővel a Vörösmarty téren 2011. június 5-én fél háromtól.

A Gondolat Kiadó társadalomtudomány sorozatában megjelent, humán témákkal foglakozó vékony kötet nemcsak a szakértőknek lehet érdekfeszítő olvasmány – ajánlja a könyvet Sipos Júlia. Csányi Vilmos etológiával foglalkozik, e könyve pedig kifejezetten humánetológiával.

Az első tanulmány témaköre a család körül forog: milyen a jó családi közösség, kérdezi Sipos Júlia Csányi Vilmost. A jó család – tudjuk meg a szerzőtől – olyan konstrukció, amelynek kialakításában mindenki részt vesz, mert a család összes tagjának a szerepe fontos. Az iskolával foglalkozó írások révén kerül szóba a kulturális dominancia fogalma; mi is az pontosan és az iskolában hogyan jelenik meg? Csányi röviden felvázolja nekünk az iskola mint intézmény kialakulásának történetét; régen a tanítás a családban zajlott, a gyerekek a szüleiktől sajátították el a szükséges információkat. A gyakorta pálcával fenyítő, egymaga több gyereket nevelő magántanár (házitanító) későbbi jelenség, a kulturális dominancia ez esetben a pálca, azaz a testi fenyítés miatt alakulhatott ki. Az iskolák, és azon belül az osztályok közösségek, amelyek irányításához vezetői készségek kellenek, és ebben rejlik az a kulturális dominancia, ami a közösségformálás előfeltétele, és ami a családban esetlegesen elmaradt kulturális szocializációt is pótolhatja.

Árt vagy használ a multimédia, ami a nevelést, kulturális szocializációt illeti? Csányi véleménye elmarasztaló: a televízió és esetenként az internet nyújtotta tudás nem képvisel értéket. Való igaz, hogy a multimédia révén is lehet tanulni, de nem úgy, és akkor használják őket akár a gyerekek, akár a felnőttek, amikor annak értelme is volna. Csányi különös – de mégsem annyira meglepő módon – az internetfüggőséget a könyvek korábbi megítéléséhez hasonlítja: őt annak idején azért szidták a nagymamák, hogy miért bújja folyton a könyveket, ahelyett, hogy valami hasznosat tenne, míg ma a monitor előtt görnyedő kamaszgyerek fülét rágják emiatt az idősebb korosztály képviselői.

Fotó: Bach Máté

Faludy Judit (szerk.): A tekintet szintaxisa

François Molnar válogatott tanulmányai

250 oldal, ár: 2900.- Ft

A tanulmánykötet François Molnarnak a művészetelmélet és az experimentális pszichológia határterületén végzett kutatásait bemutató publikációi közül válogat. Molnar 1947-ben telepedett le Párizsban, ahol a mozgalmas művészeti élet aktív résztvevője lett. 1958-tól megjelenő publikációi híven tükrözik az őt körülvevő szellemi irányzatok megtermékenyítő hatását. Kérdésfelvetései, kutatásai az esztétika, a pszichológia, az optika határterületén mozognak, és érzékeny kölcsönhatásban állnak mindazokkal a szellemi irányzatokkal, amelyek a 60-as és 70-es évek francia művészetében jelentkeztek (koncept art, op-art). A hatvanas-hetvenes évek aktuális zenei, fizikai, matematikai, szociológiai teóriáit a pszichológia és a művészet területére próbálta alkalmazni. Az eredmények feldolgozásában a legaktuálisabb matematikai újításokat használta fel (pl. a gráfelméletet). A kötetet a kortárs művészet és az esztétika iránt érdeklődők figyelmébe ajánljuk. Fekete-fehér illusztrációkkal, 17 percnyi filmet tartalmazó DVD-melléklettel.

RÉSZLET

FRANÇOIS MOLNAR ÉS VERA MOLNAR

Zaj, forma és művészet

Mi a forma?

A forma fogalma az emberi elme által alkotott, fejlesztett és manipulált gondolatok egyik legizgalmasabbika. Colin Cherry szavaival ez „a kevés hidak egyike művészet és tudomány között”.1 A ’forma’ kifejezés rendkívül széles jelentéstartalmát a számítógép- tudomány képviselői leszűkítették, azóta a forma nem más, mint a randomitás (véletlenszerűség) hiánya egy szervezett elemekből álló csoportozaton belül. Ennek köszönhetően a forma alapvető vonása – a randomitás hiánya – egy negatív tulajdonság. A számítógéptudósok megpróbálták meghatározni azokat a tulajdonságokat, amelyek megkülönböztetik a formát a randomitástól avagy a zajtól, amely ugyancsak egy meglehetősen komplex fogalom.

A zaj objektív definíciója: meghatározott elemek jól definiált paraméterek közötti random eloszlása. Ebből következően az elemek egy készletének Gauss-eloszlását, melynek átlaga m és varianciája v, fehér zajnak nevezzük. Több más „zajszín” is létezik, pl. szürke vagy rózsaszín. A zaj szubjektív meghatározása már korántsem ilyen egyszerű. A. Moles2 szerint Beethoven IX. szimfóniája zajjá válik, ha valaki azt akarja megérteni, amit a szomszédja mond, míg annak, aki e zenét hallgatja, a szomszéd jelenti a zajforrást.

A Café Momus komolyzenei magazinban megjelent recenzió a LISZT FERENC: Chopin könyvünkről.

LISZT FERENC: Chopin CD-melléklettel Ford.: Wass Ottilia

160 oldal

2800 Ft

"1849. október 17-én a lengyel nép nagy fia, a nemzeti forradalmak lángszavú rétora, a romantikus zeneművészet aranygenerációjának oszlopa, Fryderyk Chopin az öröklétbe költözik. Alig pár héttel azután, hogy a pályatárs földi maradványait a hideg földbe eresztik, Liszt Ferenc tollat ragad, hogy elsőként írjon méltató "beszélyt" néhai kollégájáról. Nemcsak első akar lenni, de a leghangosabb és a legszívhezszólóbb is, aki Chopint a neki kijáró tiszteletadással és hódolattal búcsúztatja.

Liszt Ferenc Chopin-könyve, melynek címe szűkszavúan csak az elhunyt művész keresztnevét idézi, először 1851-ben jelenik meg, ekkor még folyóiratban, folytatásos formában, egységes könyvalakot egy évvel később nyer. Érthető Liszt sietsége és elkötelezettsége: két évvel korábban Felix Mendelssohn távozott az élők sorából azok közül, akik a romantikus lelkületet és művészet-esztétikát leghitelesebben képviselték, s most Chopin sincs már a földiekkel; a magyar muzsikus talán úgy érzi, egyedüli szószólója marad sokra hivatott nemzedékének. (Megjegyezhetjük: az 1809-11 között születettek, a romantikusok Nagy Generációja - Mendelssohn, Schumann, Chopin, Liszt - hamarosan másik pillérét is elveszíti Robert Schumann személyében.)

Pedig nem volt forró barátság Chopin és Liszt között. De még igazán gyümölcsöző szellemi partnerség is alig. Mégis, bizonyosan több bennük a közös, mint ami elválasztaná egymástól e két géniuszt. Jó ismeretség van közöttük: alkalmanként találkoznak, hol hízelgő szavakkal, hol hűvösebb üdvözléssel vannak egymás iránt. S bár csakugyan eltérő temperamentumú egyéniségek - Liszt extrovertált figura, vonzódik a külsőséges, színpadias jelenségekhez, Chopin ezzel szemben befelé forduló, melankóliára hajlamos, tépelődő lelki alkat -, összefűzik őket a közép-európai identitás eltéphetetlen kötelékei. Liszt is és Chopin is hajlamos a legmesszebbmenőkig védelmezni nemzetének igazát, a "keleti" elnyomott népek jajszavát művészetén átszűrve világgá kürtölni nyomorukat és bánatukat. A két harcos honfi ebben a forradalmi hevületben, más szóval egy nemzeti nagy panaszdalban rendre ugyanarra az útra talál.

Liszt nem biográfiát ír, az ilyesmi nem az ő dolga, s talán nem is érdekli. Liszt lazán szőtt esszét farag Chopin alakja köré, olyat, amelyben legalább annyi a Liszt, mint a Chopin. Ha ugyan nem több. Elmélkedik, hosszas gondolatmenetekbe szalad, meg-megáll és szemlélődik, majd ismét nekirohan a témájának. Műve nem tart szigorú struktúrát. Csapongó, markánsan művészi igényű, már-már szépirodalmi értékű szöveg az övé, közelebb áll a liszti muzsika jól ismert érzelmi hullámzásához mint egy tárgyilagos emlékezés-kötet józan megfontoltságához. Liszt nem tud, nem akar objektív maradni, Chopinben folyvást a rokonlelket, az útitársat látja, helyenként talán saját magát is. Egy szószóló ír egy másik szószólóról, egyik poéta a másik poétáról, ezért sokszor összeolvadni látszanak alany és tárgy.

A könyv szerkesztője, valamint a kötet előszavának szerzője, Szilasi Alex nem vállal nagy kockázatot a kijelentéssel, mely szerint Liszt Chopin-könyvének legnagyobb erénye a poézis, azaz a liszti szöveg költői kifejezésmódja. (Jelen sorok kevésbé előzékeny - és nyilvánvalóan kevésbé avatott - szerzője szerint egyetlen erénye.) Mert Liszt nem bánik fösvényen a szavakkal, munkájában számos alkalommal bukkanni kortárs irodalmi idézetekre vagy egyéb, kulturális kontextust kereső asszociációkra; valósággal fürdik a romantikusan gazdag, halmozóan bőkezű írói formanyelvben.

"Költői jellemrajz" ez - állítja Szilasi, ám a mai olvasónak akkor is terhes volna e pátosztól s megannyi nagyotmondástól, fontoskodástól ragacsos írásmű a maga avítt beszédmódjával, ha a fordításból kigyomlálták volna a terjengősre nyúlt passzázsokat és véget érni nem akaró, unalomig ismételt hozsannákat. Kivált így azonban, hogy a most a boltokba került kötet bizonyos Wass Ottilia grófnőnek az 1870-es években készített fordítását használta fel a kiadó, különösen fárasztó olvasmányt kínál. A szokásos apologetika, miszerint az efféle idejétmúlt nyelvezet szinte változatlan újraközlése az újabb kiadásokban alkalmas arra, hogy a kor jellemző diskurzusának stilisztikai sajátosságain keresztül hűen visszaidézze a korszak kulturális atmoszféráját, akár elfogadható is volna. Egy muzeológusnak. De a mai olvasó számára inkább kimerítő, mintsem üde mozzanatként hat az "ófranciából" magyarított, ódon, cirkalmas és körülményes szövegezés. A korszellemet csakugyan felidézi, de a ma emberének figyelmét, dacára a gondosan felépített jegyzetapparátusnak, félő, elriasztja.

Bizony meg kell dolgoznunk azért, hogy Liszt gondolatmenetét a maga jellegzetes logikájában követni tudjuk. A pilledő, lankadó olvasói érdeklődés könnyűszerrel elveszíti a fonalat. A régi idők nagy fiai persze sosem adták olcsón a bőrüket, mindig elkötelezett odafordulás, alázat és szolgálatkészség szükségeltetett ahhoz, hogy a jelenkor embere a megidézettek mellett akár Berlioz, Wagner vagy Schumann ezer szálból szőtt mikrovilágát felfejthesse, akár muzsikával, akár írott szóval volt dolga. Első olvasatra ez a kötet egy afféle utazás Liszt Ferenc különc koponyája körül - Fryderyk Chopin ürügyén. Mi pedig először a Chopin-év, majd az újesztendő fordultával a Liszt-bicentenárium örve alatt forgatjuk e sárgult régiségeket, s hüvelyezzük belőle, ami hasznunkra válik."

Megjelent!

Horváth H. Attila: Informális tanulás

Vniversitas Pannonica

84 oldal, ár: 900.- Ft

Napjaink nehezen tervezhető világában az egyik meghatározó kompetencia a tanulás. A tanulás révén érhető el, alakítható ki, sajátítható el az a tudás- és viselkedéskészlet, amelynek segítségével adekvát válaszok adhatók a folytonos és egyre gyorsuló technikai, gazdasági, társadalmi változásokra. Az egész életen át tartó tanulás – ami az élethosszig való és az élet minden területére kiterjedő tanulást jelenti – központi kérdéssé vált az oktatásügyben. Ez a paradigma új megvilágításba helyezi a tanulást, és érdekessé válik például, hogy milyen keretek között (formális, nem formális vagy informális) történik. Az élethosszig tartó tanulás az iskola helyzetét is másképp láttatja: az iskola már nem a tudásszerzés kizárólagos, de nem is elsődleges forrása, ami a tanulás iskolán kívüli formáira irányítja a figyelmet.

Ez a munka azt az állítást igyekszik igazolni, hogy az informális tanulás szerepe jóval nagyobb az egyén életében, mint az a közgondolkodásban, de akár az iskolai, a tanári munkában jelen van. Ennek keretében felvázolja, hogy milyen a tanulás megítélése hazánkban és foglalkozik az élethosszig tartó tanulás kérdésével, többek között annak gazdasági-társadalmi beágyazottságával és oktatásügyi kapcsolatával. Részletesen tárgyalja az informális tanulást egyet értve azokkal a kutatókkal, akik azt hangsúlyozzák, hogy a feladat nem a tanulás informális és formális jellemzőinek minél pontosabb különválasztása, hanem az, hogy a két forma integrálása megtörténjen. Ez a kis könyv azért született, hogy erősítse azt a nézetet, hogy a tanulást – függetlenül attól, hogy milyen keretek között folyik – lehet szeretni, hogy tanulni jó. Hallgatóim elfogadják ugyan, hogy a tanulás fontos dolog, hiszen nap mint nap szembesülnek ezzel egyetemi létükben, de ha arról beszélek nekik, hogy a tanulás örömforrás is lehet, az a nagy többségükből mosolyt vált ki. A hazai oktatásban és az egész társadalmi gondolkodásban még sokat kell tenni azért, hogy az említett mosoly ne a kételkedés vagy az irónia megnyilvánulása legyen, hanem azé az egyetértésé, amely a tudott, az átélt dolgot igazolja vissza.

Nem kell hozzá boszorkányság, hogy megnyerjétek a Gondolat Kiadónál nem régiben megjelent A szmirnai boszorkányok című könyvet. Olvassátok el ezt a részletet, és válaszoljatok az alábbi hat kérdésre!

* Hol született Katina?

* Katina utasítása szerint mikor kell Mariának átadni a ládát?

* Hogy hívták Katina lányát?

* Mi a boszorkányok szent napja?

* Mi a Szolonosz sugárúton található könyvesbolt neve?

* Mely szervezet vezetője volt Tszunukasz?

A válaszokat Gondolat tárggyal a jatek@moly.hu címre küldjétek jövő szerda (június 15.) délig. A helyes válaszokat küldök között kisorsoljuk a könyv egy példányát.

A nyeremény átvehető a Gondolat Kiadó irodájában (1088 Budapest, Szentkirályi utca 16.), vagy belföldre postázzák.

A Gondolat Kiadó tisztelettel meghívja Önt

a Mike Feintuck – Mike Varney (fordította: Almási Gábor)

Médiaszabályozás, közérdek, törvény

című kötet bemutatójára

A könyvet bemutatja: Polyák Gábor, egyetemi adjunktus

és

a Gálik Mihály (szerkesztő)

A médiakoncentráció szabályozása

című kötet bemutatójára

A könyvet bemutatja: Gálik Mihály, egyetemi tanár

A rendezvény helyszíne: Budapesti Corvinus Egyetem E3005-ös terem (1093 Budapest, Fővám tér 8.)

Időpont: 2011. június 16. 17 óra

A rendezvényen a kötetek kedvezményes áron megvásárolhatók.

További információ: www.gondolatkiado.hu

A kötetek kiadását az NMHH Médiatanácsa és a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap támogatta.

Megjelent!

Janky Béla (szerk.): Szervezet, konfliktus, mediáció. Tanulmányok a 100 éve született Rézler Gyula emlékére

126 oldal, ár: 1950.- Ft

A kötet, amely a Rézler Alapítvány volt ösztöndíjasainak tisztelgése a 100 éve született Rézler Gyula emléke előtt, reprezentatív áttekintést nyújt az elmúlt másfél évtizedben Rézler-ösztöndíjat nyert szakemberek munkáiból. A szerzők között találunk egyetemi oktatót, szervezeti tanácsadót, mediátort és bírót is. A tanulmányok között ennek megfelelően van empirikus szociológiai szakcikk, jogi elemzés, gyakorlati útmutató és esszé jellegű tanulmány is. A könyv megjelenése a centenáriumi emlékezés része. Azonban a szerkesztő arra törekedett, hogy olyan kötet álljon össze, amely helyet követel magának a gazdaságszociológiával, munkatudománnyal, munkajoggal, mediációval és általában konfliktuskezeléssel foglalkozó hazai szakemberek könyvtárában. Az írások többsége alkalmas arra, hogy a fenti területeken indított egyetemi kurzusok vagy továbbképzések háttérolvasmányként használják őket.

RÉSZLET

Álkapitalizmus vagy sikeres modernizáció? Az üzem, a munka és a munkaszervezés változásai

Bartha Eszter

Az NDK-szerte több mint 30 000 embert foglalkoztató keletnémet Zeiss vállalat a rendszerváltást követően átkerült a Treuhand kezelésébe. Az Oberkochenben székelő nyugatnémet Zeiss vállalkozás átvette a profiljába vágó optikai üzemeket és 3000 munkatársat. A városban rendezett, ezreket megmozgató nagy tömegtüntetések sem tudták a gyárat megmenteni. Annyi engedmény született, hogy megalakult egy új vállalkozás, a Jenoptik, amelyik igen komoly állami támogatást kapott azért, hogy megmentsen 10 000 munkahelyet. A Zeiss élt a leépítés passzív eszközeivel (előnyugdíj, bőkezű végkielégítés), és átképző tanfolyamok szervezésével igyekezett ellensúlyozni a tömeges elbocsátásokat. A mintában megszólaló összes elbocsátott dolgozó részt vett valamilyen tanfolyamon. Így is drasztikus leépítésekre került sor az 1990‑es évek elején: az üzemi tanács elnöke 16 000‑re tette az elbocsátott dolgozók létszámát. A Jenoptiknál az interjúkészítés időpontjában 1200‑an dolgoztak. Azt azonban nem tudjuk, mennyi munkahelyet sikerült végül megmenteni, mert a kiszervezett vagy eladott, önállósult stb. üzemek személyállományáról nincs adat.

A rendszerváltással összeomlott keleti piacok a Zeisshez hasonlóan a Rába sorsát is megpecsételték. Igaz, a magyar vállalatnál kevésbé drasztikusan következett be a változás, mint a Zeissnél, ahol a rendszerváltás szinte azonnal elindította a tömeges leépítéseket. 1991-ben a Rábát az állam megmentette az azonnali csődtől, és minisztériumi biztost nevezett ki az élére. Itt is alkalmazták a leépítés passzív eszközeit (korkedvezményes nyugdíj). Aktív eszközök alkalmazására (oktatás, átképzés) azonban nem került sor. A feleslegessé vált munkaerő problémáját egy külső körülmény segített megoldani: a rendszerváltozás után Győrbe települt multinacionális vállalatok, elsősorban az Audi sok dolgozót vonzottak magukhoz az egykori állami vállalatoktól. 1997-ben részvénytársasággá alakították a Rábát, a leépülés azonban folytatódott. Az interjúk készítésének időpontjában 4500 dolgozója volt a vállalatnak, és további elbocsátásokról szóltak a hírek.

Könyvhéten várható megjelenés!

Csányi Vilmos: Társadalom és ember

Vniversitas Pannonica

A klasszikus humán tudományok látóköre az emberi történelem alig néhány ezer hézagosan ismert évére terjed ki. Evolúcióbiológiai ismereteink alapján viszont tudjuk, hogy az ember viselkedés biológiai tényezői az ezt megelőző periódusban -több millió év alatt - alakultak ki és szilárdultak meg. A jelenlegi élő emberiség problémáit ezen tulajdonságok ismeretében talán sikeresebben lehetne megoldani. Az antropológia, a humánetológia, a pszichológia és az evolúciós tudományok segítségével megkíséreljük annak az útnak a rekonstrukcióját, amelyet az emberi viselkedés evolúciója megtett attól az időtől kezdve, hogy legközelebbi rokonainktól a csimpánzoktól elváltunk, egészen az emberi civilizáció és kultúra kialakulásának kezdetéig vagyis körülbelül negyven-ötvenezer évvel ezelőtti időkig.

75 oldal, ár: 900.- Ft

RÉSZLET

Hol vannak a családi közösségek?

Az első probléma tulajdonképpen iskolán kívüli. Az ipari forradalom a hatékonyság érdekében mesterségesen szétválasztotta a munkát és a családot. A gyermek nem él dolgozó felnőttek közvetlen közelében, ahol a tanulása és a motivációja optimális lenne. A szülők, vagy legalábbis az apa, dolgoznak. Munkájuk általában olyan bonyolult, hogy még elmesélni sem tudják gyermekeiknek, mit csinálnak, amikor nincsenek együtt. Ez már önmagában is súlyos viselkedésbiológiai következményekkel jár, de ezt tetézi az, hogy a dolgozó szülő csak szerény mértékben tud hozzájárulni a család közösséggé formálásához, még akkor is, ha egyáltalán van fogalma arról, hogy ehhez mit is kellene tennie.

A gyermek a családban ritkán kapja meg a normális szocializációjához szükséges körülményeket: szeretetet, érzelmi stabilitást, állandó szülői figyelmet, minta- és példaadást számára domináns személyektől. A társadalom a gyerekeket kitiltotta a munkahelyekről, tehát a tradicionális domináns személytől való tanulás lehetőségét elvette. A családok bomlanak, újraalakulnak, sok a gyermekét egyedül nevelő szülő. A család érzelemgazdag, harmonikus életet élő, konfliktusmentes közösség helyett a legjobb esetben is afféle szolgáltatóintézménnyé torzul, ahol igyekeznek a gyerekek anyagi problémáit, táplálkozását, ruházkodását megoldani, és azt remélik, hogy a nevelést, a tudáselsajátítást majd az iskola oldja meg. Az alapok tehát hiányoznak. A gyerekek igen nagy arányban különböző viselkedési problémákkal kerülnek iskolába.

Fel van erre készülve az iskola? Sajnos nincsen, hiszen a modern iskola célja a tudásátadás, és nem a stabil, kiegyensúlyozott, motivált személyiség kialakítása, ami a 6–12 éves korosztály számára a legfontosabb lenne. Stabilis, érzelemgazdag valódi közösség kellene, ahol a gyermek megkapja mindazokat az ingereket, amelyek a szocializációjához szükségesek. A modern iskola nem ilyen. A modern iskola általában azt képzeli, hogy a már fegyelmezettre nevelt és tanulásra motivált nebulóknak valamiféle racionális, hatékony „tudást” kell nyújtania, amit azok hátratett kezekkel szépen elsajátítanak.

Verhaeghen, Paul / Fenyves Miklós ford.: Omega minor

RÉSZLET

A Név

Először az tűnt fel, hogy már nem hallgatnak a madarak.

Ezzel a mondattal kezdődött.

Rám merednek az írásjegyek, kék színű tinta egy DIN A4-es papírlapon – a jól ismert Deutsche Industrienorm. Maguk a szavak pedig asszociációs cortexemben születtek meg, és 40Hz-es impulzusokban lökődtek ki, miután mindőjüket meghányták-vetették a frontális lebeny anterior struktúrái. Jelentésük, hatásuk, kontextusuk, s mindaz, amit előrevetítenek, egyelőre csak itt, ezek számára világos. Emlékezetem, akár egy lelepleződéstől tartó, remegő összeesküvés. Idegsejtek nyújtogatják tapógatózó dendritjeiket, reszketve emelik csápjaikat a koponyaboltozatom felé, és egyelőre még olvashatatlan graffitiket írnak a csontkupola belső falára. Aztán jön a kettes számú mondat. Majd a hármas. Et cetera. És én csak nézek meglepetten; hitetlenkedve, sőt némi undorral figyelem, amint ez az alkímia, akárha magától, glifákkal borítja el a papírt:

Ím, egy fa nőtt!

Ó fénylő túlnövekvés!

Egy ágon galamb ül.

Mint üres lap, fehér.

Turbékol.

Halálos mondatok, hiába árad belőlük látszólag a szabadság, hiába jelentik a szabadulást.

Méghogy egyetlen turbékoló galamb? VALÓSÁGOS HANGORGIA visszhangzik a fejemben, és nem csak a fehér gerlicék burukkolása – mezőkről, erdőkből, egyenest a levegőégből ereszkednek alá erre a szegény fára a madarak, ezerféle tollazattal, ezerféle csőrrel –, és mindegyik teli torokból énekel. Már nem hallgatnak? Mi az hogy, eszeveszetten mondják a magukét: csipognak, hangicsálnak, zsinatolnak, csivitelnek, csattognak, káricálnak, kakukkolnak, fütyülnek, krúgatnak, kárognak, kurrognak, cserregnek, kerepelnek, pintyegnek, vijjognak, rikácsolnak, kuvikolnak. A magányos, kopasz téli fa egyszeriben megtelik színekkel, csak úgy inog a hangzavar súlya alatt. Bábel fája: minden lehetséges madárfajta idetelepedett, és most mindegyik előrukkol a maga legegyedibb attrakciójával, legcifrább trilláival, legtisztább lármájával.

Nem volt ez tervbe véve. A túlélésnek ára van, anesthesiával kell megfizetni. Ezt bárki megerősíti nekem, aki túlélte a tábort. Üvegbúra alatt élsz. Szorítod lefelé az emlékezet fedelét, mert így a legjobb. Nem, hát éppenséggel nem viselem túl jól. Bámulom a lap alján a fehérséget, félek a szavaktól, amelyek előtűnnek rajta, félek az Auschwitztól, amit majd felidéznek.

Az ablakon túl tombol a Grauzone. Lomhán és méltóságteljesen esik. Az épületek is oly szürkék, már-már feloldódnak a meteorológiai körülményekben. Örökös ködben él ez a város, egy örökké tartó, nevenincs, köztes évszakban. Nem csoda, ha a halhatatlanságról szőtt mítoszai, a még mindig tömegeket vonzó wagneri drámák olyan lomhák, kolosszálisak. Nem csoda, ha nem nélkülözhetik az izomerőt, a hősi szívet és a rejtelmes névtelenséget, és semmi közük a görög szívdobbanás tébolyához. Lett volna csak Orpheusz német, karddal szállt volna le az alvilágba, nem egy szakadt húrú lanttal. Idáig hallom az önjelölt Lohengrineket, pedig fent lakom a huszadikon. Rikácsolnak és ricsajoznak, izmaikat ugráltatják, torkuk kitátva, nyelvük vadul pereg, ádámcsutkájuk föl-alá pattog a vállukra emelt boomboxokból bömbölő hottentotta dalok beatjére (tucc tucc tucctucc tucc). Minden belereszket odalent, világuk őrjöng az egymásnak eresztett ritmushullámokban. Se a derékszögű üvegsíkok, se az NDK-öntetű morzsalékbeton, semmi sem tud megálljt parancsolni ennek a csűrdöngölős akusztifizikának. De még a földalatti szerelvényét is hallom begördülni az állomásra egy háztömbbel odébb; magas futóművén balanszíroz a sehová sem vezető síneken, amelyek csak a horizonton találkoznak össze egy illuzórikus enyészpontban. Ha megerőltetem a fantáziámat, azt is el tudom képzelni, hogy a hanghullámok valamikor beleragadtak a sebtiben kevert cementbe, és csak apránként, kis adagokban szabadulnak ki – vagyis amit most hallok, csak egy régen letűnt múlt maradványa, semmi dolga semmiféle mával, ezzel a ránk erőltetett, ezzel az örökké tartó Mosttal, amely odakint tenyészik.