Bencze Mátyás
Elvek és gyakorlatok

A bírósági gyakorlat színvonala alapvetően érinti valamennyi állampolgár lehetőségét, szabadságát, vagyonát. Alapvető követelmény, hogy a bírói gyakorlat megalapozott – vagyis a jogtudományon alapuló – kritika tárgya legyen. A kritikusnak azonban nincsen könnyű dolga, mert amíg a legtöbb szakma hibái látványosan és egyértelműen nyilvánulnak meg, addig a joggyakorlat esetében az is kérdés, hogy mi számít egyáltalán problematikus döntésnek. A legújabb kutatások fényében úgy tűnik, hogy ez a nehézség leküzdhető, és felállíthatóak olyan mércék, standardok, amelyek segítségével feltárhatóak és nem csupán a jogászok, hanem a szélesebb közönség számára is érzékelhetővé válhatnak a magyar bírói gyakorlat problémái. A könyvben a problémák különböző csoportjai kerülnek tárgyalásra, és ezek sorrendjében haladva a szerző számos közzétett bírói eset elemzésén keresztül mutatja be, hogy a bírói kar nem minden esetben döntött optimálisan: sok esetben a jogi érvek helyett más szempontok játszhattak szerepet a döntések kialakításakor. A könyv megírásának alapvető célja volt, hogy az eddig alig-alig vitatott bírói gyakorlattal kapcsolatban tárgyszerű tudományos és közéleti vita alakuljon ki.

RÉSZLET:

Előszó

Egy ilyen jellegű könyv megírását azért tartom különösen indokoltnak, mert a jog és a bírósági gyakorlat alakulása nem pusztán egy szűk szakmai közönség belügye. Ezt mutatja, hogy a bírói gyakorlattal szembeni kritika nem csupán és nem is elsősorban jogászi szakfolyóiratokban, hanem inkább általános közéleti kérdésekkel foglalkozó újságokban, kiadványokban és az internet színterein jelenik meg.

A jognak tehát nem csupán szakmai oldala van: a törvények és más jogszabályok rendelkezései ugyanis elsősorban nem a jogászok, hanem egy adott közösség tagjai számára írnak elő kötelezettségeket, és a jogerős bírói ítéletnek is a felek tartoznak engedelmességgel – adott esetben például ezek foszthatják meg őket vagyonuktól vagy szabadságuktól.

Azt a tényt, hogy a jog nem csupán egy szűk professziót érint, jól mutatja a laikus bíráskodás léte, amelynek valamilyen formája (esküdtszék, ülnökbíráskodás)szinte valamennyi modern jogrendszerben megtalálható. Éppen ezért mindenki számára kulcsfontosságú, hogy megismerjük a bírósági ítélkezés jellemző problémáit.

Masát András (szerk.)
Irodalmi szövegek és politikai szerepek. A Hamsun-jelenség.
 

Milyen kérdéseket vet fel az írói funkció és az írói szerep irodalmon innen és túl? Hamsun, a Nobel-díjas, világszerte ismert norvég író, majd - a 2. világháború után − elítélt náci írásai megkerülhetetlenné teszik azt az – egyébként másodlagos jelentőségű − kérdést, hogy milyen összefüggések/ellentmondások adódhatnak irodalmi és nem irodalmi (publicisztikai) szövegek vizsgálatánál ugyanazon szerző esetében. A tanulmányok egy része Hamsun szövegeit, az összetett Hamsun-képet mint jelenséget vizsgálja, más részük pedig európai lehetséges párhuzamokra, vagy éppen a szerző és szövegei között az elbeszélői stratégiákra mutat rá.

RÉSZLET:

Előszó

A Nobel-díjas náci – gyakran hangzik el ez a sommás értékítélet Knut Hamsun kapcsán. Ilyen címmel és Hamsun pályájáról egy bővebb kommentárral küldtem 2009-ben egy rövid körkérdést tisztelt kollégáimnak.

A kérdés az volt, hogy a világszerte elismert író, majd − a második világháború után – elítélt náci konfliktusában nem gondolkoznánk-e közösen el azon, hogy milyen összefüggések/ellentmondások adódhatnak irodalmi és nem irodalmi szövegek vizsgálatánál ugyanazon szerző esetében, azaz: milyen kérdéseket vet fel az írói funkció és az írói szerep irodalmon innen és irodalmon túl.

A kedvező válaszok után került sor egy konferenciára 2009-ben, amely Hamsun szövegeit, az összetett Hamsun-képet mint jelenséget vizsgálta, és bevonva a modern filológia képviselőit, európai kitekintést is lehetővé tett. A kötet ennek a konferenciának előadásait tartalmazza.

A kérdés az volt, hogy a világszerte elismert író, majd − a második világháború után – elítélt náci konfliktusában nem gondolkoznánk-e közösen el azon, hogy milyen összefüggések/ellentmondások adódhatnak irodalmi és nem irodalmi szövegek vizsgálatánál ugyanazon szerző esetében, azaz: milyen kérdéseket vet fel az írói funkció és az írói szerep irodalmon innen és irodalmon túl.

A kiadó újdonságai között szerepel egy olyan könyv, amely a kísértetekről szerzett tudásunkat új alapokra helyezheti. Ajánlom mindenkinek, aki elég bátor szembenézni a legendákkal!

Pataricza Dóra
Kísértethistóriák és egyéb csodák. Phlegón Csodálatos történetei
 

Az ókori irodalom nemcsak agyonunt klasszikusokból áll, hanem kísértethistóriákból, botránykrónikákból és hihetetlen furcsaságok feljegyzéseiből is. Az emberek pletyka- és borzongásigényét Traianus császár korában a görög Phlegón elégítette ki. Az általa leírt csodák egy része bizonyosan megtörtént, vagy megtörténhetett, más része viszont egyértelműen mese. Az utóbbiak közé tartozik a sírjából szerelme kedvéért visszatérő Philinnion históriája, vagy a Rómába küldött, bebalzsamozott kentaur. A gyermeket szülő férfiak, az óriások földből előkerült csontjai vagy a többfejű gyermekek születése azonban mai tudásunk szerint is megmagyarázható jelenségek. Ez a könyv egyrészt arra vállalkozik, hogy elsőként megismertesse a magyar olvasókkal Phlegón csodáit, másrészt arra tesz kísérletet, hogy megtalálja a megmagyarázhatatlan magyarázatát.

RÉSZLET: 

I. Szellemek

1. Philinnion

…(a dajka) odament a vendégszoba ajtajához, és a lámpás fényénél megpillantotta, a Machatés mellett ülő lányt. 2. Annyira megdöbbentette a jelenés, hogy, nem tudván tovább türtőztetni magát, hangosan kiáltozva a lány anyjához rohant: „Charitó, Démostratos!” Sürgette őket, hogy keljenek fel és siessenek vele együtt a lányukhoz, mert az élve jelent meg, és valami isteni akaratnak köszönhetően a vendéggel van a vendégszobában.

Amikor Charitó meghallotta ezt a váratlan hírt, a nagy újság és a dajka felindultsága miatt nagyon megrendült, és elájult. Nemsokára azonban eszébe jutott a leánya, és sírva fakadt. Végül azzal vádolta meg az öregasszonyt, hogy megbolondult, és ráparancsolt, hogy azonnal tűnjön el a szeme elől. A dajka azonban visszavágott neki, és szemrehányón és szókimondón azt felelte, hogy ő bizony nagyon is józan és épelméjű, ellentétben úrnőjével, aki habozik, hogy a saját lányát lássa.

Charitó végül mégiscsak odament a vendégszoba ajtajához, részben a dajka erőszakosságának engedve, részben pedig azért, mert tudni akarta, hogy mi is történt valójában. Közben azonban, minthogy a szükségesnél több idő telt el, míg újra kérlelni kezdte, így Charitó későn érkezett, és (a vendégszobában tartózkodók) már mind aludtak.

Szerző: Szabolcs Éva
Cím: Neveléstudomány – reflexió – innováció
Információk: 290 oldal, ár: 2450 Ft
ISBN: 978 963 693 332 6

A felsőoktatásban nemrégiben bekövetkezett gyors változások a hagyományos egyetemi szervezeti keretek és képzési formák újragondolásával jártak együtt. Nem változott azonban, sőt erősödött az az európai egyetemekre évszázadok óta jellemző törekvés, hogy az egyetemi oktatás és a kutatás csak együtt képes megfelelni a felsőoktatással szemben támasztott igényeknek: a színvonalas egyetemi oktatómunka elválaszthatatlan a színvonalas egyetemi kutatásoktól. Ennek jegyében szerveződött az a konferencia, amely a Pedagógiai és Pszichológiai Kar Neveléstudományi Intézete kutatómunkájáról ad áttekintést. A tanulmánykötetben az itt elhangzott előadások legjavának írott, szerkesztett változata olvasható.

RÉSZLET:

A felsőoktatásban bekövetkező gyors változások a 20–21. század fordulóján a hagyományos egyetemi szervezeti keretek és képzési formák újragondolásával jártak együtt. Nem változott azonban, sőt erősödött az a tradicionálisan kialakult, az európai egyetemekre évszázadok óta jellemző törekvés, hogy az egyetemi oktatás és a kutatás csak együtt képes megfelelni a felsőoktatással szemben támasztott igényeknek. Azt a gondolatot, amelyet Prohászka Lajos Fináczy Ernő 70. születésnapja alkalmából évtizedekkel ezelőtt megfogalmazott a kiváló professzorról, ma is érvényesnek gondoljuk az egyetemi oktatókra: „…mint ahogy Fináczyban, a tanárban mindig a tudós életformája volt a mértékadó, úgy viszont a tudós sem fogja elnyomni benne soha a tanárt. A tudós, aki tanít, és a tanár, aki kutat, benne harmonikus egységben fejlődtek és élnek, és ezt az egységet nem fogja megbontani bármily elhatározó jelentőségű külső esemény” (Magyar Paedagógia, 1930. 92.). Ahogy az EL TE küldetésnyilatkozatában olvasható, a színvonalas egyetemi oktatómunka elválaszthatatlan a színvonalas egyetemi kutatásoktól. Ennek jegyében szerveződött az a konferencia, amely a Pedagógiai és Pszichológia Kar Neveléstudományi Intézetének kutatómunkájáról kívánt áttekintést adni.

Egyetemünkön hosszú múltra tekint vissza a pedagógia, a neveléstudomány kérdéseinek oktatása, kutatása. Olyan híres professzorok nevéhez köthető e tudományterület magas szintű művelése, mint például Lubrich Ágost, Fináczy Ernő vagy Prohászka Lajos, akik egyszerre tudták szakmailag kiemelkedő módon képviselni a hagyományos univerzitásértékeket és koruk tudományterületükkel szemben támasztott elvárásait.

Meghívó

A Neveléstudományi Intézet és a Gondolat Kiadó tisztelettel meghívja a

Neveléstudomány - reflexió - innováció (szerk. Szabolcs Éva)

című tanulmánykötet bemutatójára

A kötetet bemutatja:

Dr. Oláh Attika egyetemi tanár, a PPK dékánja

Dr. Halász Gábor egyetemi tanár, központvezető

A bemutató helye és ideje:

2011. október 18. ½ 10

ELTE PPK 1075 Budapest, Kazinczy u. 23-27. 113-as terem

A helyszínen 20% kedvezménnyel kaphatóak a Gondolat Kiadó könyvei.

Tisztelettel várjuk!

Jövő héten jelenik meg a Gondolat világirodalmi sorozat legújabb kötete, a nagysikerű Bekerítés Carl Frode Tiller tollából.

Tiller, Carl Frode / A. Dobos Éva (ford.)
Bekerítés

David elveszítette az emlékezetét. Hogy megtudja, kicsoda, felad egy hirdetést, amelyben arra kéri rokonait és barátait, hogy segítsenek emlékei felidézésében. A beérkező levelek szövegek izgalmas szövevényét hozzák létre, amely újraírja David élettörténetét, s vele együtt a levélírókét és más emberekét is. A regény számos izgalmas téma – a mai norvég társadalmi problémák, a nemi szerepek, az érvényesülés, az identitás – mellett azt az alapkérdést próbálja körbejárni, hogy mi egy ember élete, illetve miként és hányféleképpen konstruálódik meg egy ember élettörténete és általában a múlt más személyek nézőpontjából. „Egyszerre tömör és áttetsző; komoly, ugyanakkor magával ragadó; e gyönyörű regény nagy eredetiséggel mutatja meg azt az emlékekből és benyomásokból szőtt szövevényes hálót, ahogy más emberek megjelennek számunkra, illetve azt, hogy mennyire nehéz élni nélkülük” (Magazine Littéraire). Carl Frode Tiller (1970) a mai norvég szépirodalom meghatározó alakja. Regénye 2009-ben elnyerte az Európai Unió irodalmi díját.

RÉSZLET:

Kedves David! A nyaralónkba tartottam, busszal, mikor olvastam az újságban, hogy elvesztetted az emlékezetedet, és miután magamhoz tértem az első döbbenetből, és azon kezdtem gondolkozni, hogyan segítsem előhívni életed eseményeit, felmerült egy kép, amelytől nem tudtam szabadulni, nem tudom, miért, ezért eldöntöttem, hogy ezzel kezdem a levelem. Elképzeltem, ahogy mi ketten Namsos központjában és a központ körül tesszük egyik hosszú sétánkat. Csak akkor jöttem rá, milyen tisztán emlékszem erre, mikor váratlanul élesen megjelent előttem, milyen volt tizenhét évesen csavarogni az utcákon, csak én és te, egymás mellett, céltalanul. Úgy emlékszem, mintha azért indultunk volna esti sétáinkra, mert unatkoztunk, és esténként nem volt más dolgunk, de ha visszagondolok a beszélgetéseinkre, mennyi mondanivalónk volt egymásnak, hogy tudtunk lelkesedni, és mekkora kerülőket tettünk, ha megláttunk valakit, akivel amúgy le kellett volna állni beszélgetni, akkor sétáinknak önmagukért is volt értelmük. Ha nem is fogalmaztuk így meg, de így kellett, hogy érezzük.

És talán ez a megfogalmazatlan érzés volt az oka, hogy éppen egy jelentéktelen és hétköznapi jelenet jutott eszembe először, tisztán és világosan rajzolódott ki, mikor megláttam a hirdetést. Igen, sok mindent, amiről ebben a levélben írok, például a véleményedet egyes dolgokról, vagy az eseményeket, amelyeknél nem voltam jelen, és az embereket, akikkel soha nem találkoztam, esti beszélgetéseinkből ismertem meg.

 Hamarosan megjelenik:

Gurka Dezső (szerk.)
A középkor vetületei. A 18–19. századi középkor-értelmezések filozófiai, tudományos és művészeti aspektusai

 

224 oldal, ár: 2250 Ft
ISBN: 978 963 693 322 7

Azt a hatást, amelyet Friedrich Nietzsche 1872-ben megjelent nevezetes műve, A tragédia születése a kortársakra gyakorolt, másképpen tárgyalja a filozófiatörténet, és másképpen a tudománytörténet. A filozófiatörténészek általában az ifjú zseni lázadását látják benne korának betűrágó filologizálásával szemben, s egyfajta szándékos ’acting out’-ként értelmezik. Általában megjegyzik, hogy utóbb maga Nietzsche is önkritikusan írt erről a korai tanulmányáról. Olykor hangsúlyt kap ennek az ’önkritika-kísérletnek’ tudományra vonatkozó megjegyzése is: „Valami félelmes, valami veszedelmes dolognak markoltam meg akkor én a szarvát, nem bika volt éppen, mindenesetre húsbavágó kérdés, új probléma: ma azt mondanám, hogy maga a tudomány problémája – a tudomány, első ízben problematikusként, kérdésesként felfogva.”

A klasszika-filológia történetének krónikásai pedig elsősorban Ulrich von Wilamowitz-Möllendorf nézőpontjából vizsgálták az esetet, aki egyenesen felszólította Nietzschét, hogy „szálljon le arról a katedráról, ahonnan tudományt kellene tanítania, gyűjtsön tigriseket és párducokat a térde köré, de ne Németország filológus ifjúságát”.

Megemlítik, hogy az utóbb a legnagyobbak közé emelkedő, óriási tekintélyű filológus számára ez az ifjúkori harcias pamflet nyitotta meg az utat a fényes akadémiai pálya felé, s hozzáteszik azt is, hogy évtizedek múltával az idős Wilamowitz-Möllendorf utóbb maga is túlzottnak ítélte hajdani kriticizmusa élét. Ám ez a botrány a klasszika-filológusokon kívül legfeljebb a filozófusok, a zeneesztéták és az ókortörténészek körében keltett hullámokat, a kortárs pozitivista természet-, illetve társadalomtudományok számára érdektelen maradt, és feledésbe is merült. Épp ezért nem haszontalan felidézni, hogy Nietzsche és a nála négy évvel fiatalabb Wilamowitz-Möllendorf kezdetben egy ideig párhuzamos pályán haladt: mindketten a nevezetes pfortai gimnáziumból kerültek ki, mindketten Bonnban kezdték egyetemi tanulmányaikat, s mindketten a klasszika-filológia nagy ígéretének számítottak.

Hamarosan megjelenik!

Géczi János: Múlik

Egy regény esszéi

Géczi János új kötete a szerző elmúlt öt évben írt szövegeinek legjavát gyűjti egybe. Miközben a kötet írásai az esszé műfajából adódóan különféle gondolati utakat járnak be, meglepően egységes benyomást keltenek: egy ember belső életrajzává állnak össze, sajátos naplóként olvashatók. Alaptémáik – a személyes kultúra ismételt fölfedezése, az utazás, a megtalált vagy elveszített emberek, az elmerült és újra felbukkanó emlékek, élet és halál, élőlények és könyvek – az egyszerre konkrét és elvont értelemben vett sajátkertből bontakoznak ki, és oda is térnek vissza.

200 oldal, ár: 2800.- Ft

RÉSZLET

Kutyák, arkangyalok és angyalok

A Spar és a Tesco között lehet az utóbbi években döntenem, mintha két ünnep között. A végén ennek az enyhe időjárású napnak a Spar előtt kötök ki, bár tudom, hogy legfeljebb a belga sós vaj, ami ebben az üzletláncban fontos a számomra, s az is csupán azért, mert hosszú percekig töprenghetek afölött, hogy megéri-e az árát, vagy sem. B. is így szokta tenni. Zoknit szeretnék vásárolni, az olcsóbbak nem bírják a mosógépi mosást, valami elegáns inget és alsónadrágot. Egyedül élek a házamban, azt se mondom, hogy rossz ez nekem.

Az öt világvallást? Azt nem. Első válásom óta több alkalommal vásárolom meg a kötetet, s ahányszor megláttam az amúgy igénytelen könyvek halmában, torkomban dobogott a szívem. Attól, hogy az osztozkodás során egykori – első, azaz tényleges – feleségemnek jutott kötetre ismét szert tehetek. Most, a második elválás közepén nem akarok hajdani hibámba esni. Huszonhat év? – kérdezem magamtól. Annyi volt, jó volt, elég volt. Az is jó, hogy nem jut belőle több.

A Spar lassú kanyarokat engedő parkolójában evickélek a Fordommal, a Cholnoky-lakótelepre leforduló ágnál, mikor a forgalom miatt lefékez előttem egy ütött-kopott kocsi, s amint magam is megállásra kényszerülök, beszáll valaki ismeretlen a kocsimba. Kitárja az ajtót, és kényelmesen beül. Köszönni se jut ideje a mosolya miatt. Talán tizenkilenc, legfeljebb húszéves, legalább húsz centiméterrel magasabb, mint én, magam nála legalább húsz kilóval vagyok több. Sugárzó mosolya azonban mindent áthat, s hogy jobbra int, eszembe se jut ellentmondani, vezetem az autót arra, amerre mutatja.

Horváth H. Attila: Informális tanulás az Aranycsapat korában

Tanulási színterek vizsgálata Puskás és Deák mikrokörnyezetében

A könyv azt a tanulási formát tárgyalja, amely a mindennapok természetes velejárója, az emberi tevékenységek kísérője, és mert magától értetődőnek tekinti az egyén, ezért észre sem veszi, hogy általa gazdagodott a tudása, fejlődtek a készségei. Az oktatásügyben az egész életen át tartó tanulás gondolatának általánossá válása előtérbe állította a tanulás formáinak kérdését. A formális, nem formális és az informális tanulás megkülönböztetésével jól érzékelhetővé vált az iskolán kívüli tanulás fontossága és az iskolának az a szerepe, amelyet a különböző tanulási formák integrálásában játszhat. Ez a munka az informális tanulást egy meghatározott időkeretben vizsgálja, amit az Aranycsapat koraként jelöl, ami alatt az 1920-as évektől 1956-ig terjedő időszakot érti. (Nemcsak az olimpiai bajnoki címet Helsinkiben, a 6:3-as győzelmet a Wembley-ben, az 1950 és 1954 között veretlenséget tekinti idetartozónak, hanem a felkészülés idejét is.) A megközelítésből adódik, hogy a játékosok gyerekkorára is figyelemmel van, hiszen a zömük 6 osztálynál többet nem végzett el az iskolában. Az általuk elért siker, a világhír kevéssé az iskolai, sokkal inkább az iskolán kívüli tanulás eredménye. Az olvasó betekintést nyerhet a jelzett időszak sajátos informális tanulási színtereibe: a cserkészet és a levente, a sportegyesületek és a vendéglők világába, miközben két labdarúgó, Puskás és Deák mikrokörnyezetén keresztül a korabeli család és kortárscsoport hatásáról is képet kap nagymértékben a szóbeli történelem (oral history) adataira támaszkodva. A grundon folyó foci sorsformáló szerepét a játékosok és a játék oldaláról is vizsgálja a könyv, hiszen a futball játék elengedhetetlen része a nézőközönség, amely ugyancsak az informális tanulás színhelye. A Néző pedig lehet a klub grundokat bejáró megfigyelője, az elkötelezett drukker, a kíváncsi egyén, a visszatekintő kutató, a tévénéző, a gyerek és az öreg, a nő és a férfi. Nekik ajánlható ez a munka.

178 oldal, ár: 2250.- Ft

RÉSZLET

Cserkészet, levente sportegyesület

Az 1920–30-as évek Magyarországán – Deák és Puskás gyermekkorában – a 6–18 éves korosztályt tekintve a mikroszinten a – már említett – szokásos tényezőkön túl megjelennek olyan új elemek, amelyek korábban nem szerepeltek, vagy jelentéktelenek voltak. Ilyen a cserkész és leventemozgalom, illetve a mind nagyobb számú sportklub, amelyekre érdemes külön figyelmet fordítani. Mindhárom szervezet a 12–18 éves fiatalokat célozta meg, míg a cserkészet elsősorban a gimnazistákra, addig a levente az iskoláztatásból már kikerült ifjakra fókuszált, a sportklubok pedig mindkét irányból toboroztak, de gyakorlatilag – már a számosságuk okán is – az utóbbiból volt nagyobb merítésük.

A vizsgálatba bevont új tényezők mindegyike közvetlen hatással volt a mikroszintre, ténylegesen megjelent abban, mondhatjuk, hogy a lakókörnyezet részeként voltak tekinthetők. Különösen áll ez a sportegyesületekre, amelyek a helybeliek lokális identitása kifejeződéseként jöttek létre és működtek. Puskás esetében a focipálya a közvetlen szomszédságot jelentette, a lakás (pontosabban a konyha) ablakából oda lehetett látni, és a pályán játszó futballisták magát a sportklubot testesítették meg, függetlenül attól, hogy annak több szakosztálya is működött. Ráadásul Öcsi labdarúgó édesapja révén személyesebb kapcsolatban is állt a játékosokkal. Deák esetében is megvolt a kötődés az egyesülethez, ha ennek a szorosabbra fonódása később is alakult ki, mint a fiatalabb pályatársánál. Egy hentesmesternek, Danninger Jánosnak, aki a SZAC egyik támogatója12 volt, atyai pártfogása nyomán vált Bamba lakókörnyezetének még inkább szerves részévé a focipálya és a sportklub.

Kultúra&Kritika recenzió Herbert Paul Grice: Tanulmányok a szavak életéről című könyvünkről.

Such Dávid

Napjainkra klasszikussá vált művek esetében egy recenziónak inkább a kiadás minőségét kell értékelni, a tartalommal vitatkozni – úgy gondolom – már kevéssé időszerű. Ugyan mi értelme is volna Hegel szemére vetni, hogy homályos, vagy Moore-t unalmassága miatt elmarasztalni? Megemlíthetjük ugyan, hogy mit szoktak felvetni álláspontjuk ellen, de tisztában kell lennünk azzal, hogy érvelésüket már könyvtárnyi irodalom boncolgatta. Egy friss szöveget kézhez kapva természetesen szabad a pálya ebből a szempontból. Ám nehéz megmondani, hogyan járjunk el egy átmeneti esetben, ha például egy huszadik század közepén alkotó filozófus művéről van szó. Még nem számít történelemnek – mint mondjuk John Stuart Millé, Bertrand Russellé vagy akár egy a Bécsi körhöz tartozó filozófusé –, de már mérföldkőnek tekinthető, amiből a jelen paradigmái származnak. Ennek okán, aki pro és kontra érvekre kíváncsi már alapos kutatási eredményekre támaszkodhat.

Kronauer Éva Lilla: Aranymadár freskó tolla

Egy műemlék börtönkápolna nem mindennapi újjászületése

A könyv az 1842–1847-ben épült, műemlékvédelem alatt álló balassagyarmati Börtön és Fegyházintézet kápolnája felújításának történet írja le – nem tanulmány formájában, hanem élményként elbeszélve. Ennek oka az, hogy a renoválás a legkevésbé sem hagyományos módon zajlott: annak pénzügyi, illetve kivitelezési feltételeit a Norvég Civil Alap nyertes pályázata teremtette meg, amely nem a közvetlen renoválást támogatta, hanem egy speciális technológia, a MűvészMeszes eljárás képzését freskóterápia keretében elítéltek számára. A könyv leírja az épület rövid történetét az 1842-es évtől napjainkig, valamint ismerteti a renoválás előtti állapotát; beszámol a renoválási projekt előkészítéséről, a képzés és terápia módszertani hátteréről, valamint a tanítási és tanulási folyamatról; végül elbeszéli a renoválás menetét, amelyben fontos szerephez jutott a kortárs művészet.

200 oldal, kartonált, ár: 3500.- Ft

RÉSZLET

Csigalépcsőn fel a múltba – Jeremy Bentham álma

Reggel parfüm nélkül, nadrágban indultam el. Egy majdnem százhetven éves férfibörtönbe mentem előadást tartani hetven, nyolctól tizenöt év szabadságvesztésre ítélt fogvatartottnak a kultúráról, a kulturális különbségekről, a kulturális örökségről és megőrzésének társadalmi felelősségéről és fontosságáról. El kellett mondanom nekik, hitetnem velük, hogy börtönük a világörökség szinte egyedülálló darabja, amelyet most mi velük együtt fogunk rendbe hozni, és a jövő számára továbbadjuk, s mindehhez szükség van a segítségükre. Abszurdnak tűnt az egész.

A börtönparancsnok kávéval várt bennünket az irodájában. Majd ő, a freskófestő és én elindultunk… Csak a távolból látszik a különleges kör alakú építmény, amit szaknyelven panoptikumbörtönnek hívnak. Ma már csupán kettő létezik az eredeti tizenkilencedik századi börtönökből, amelyek nemcsak hogy kiállták az idők próbáját, és műemlékvédelem alá kerültek, hanem a Jeremy Bentham-i elvek alapján, eredeti formájukban maradtak fenn, és továbbra is börtönként működnek. Az egykori londoni börtön mellett ma a Tate Gallery található, a spanyol és a haarlemi börtönök múzeumok, kulturális központok lettek, de itt Balassagyarmaton szinte változatlanul, eredeti rendeltetése szerint áll az épület, amelyben az elítélteket igyekeznek neveléssel és odafigyeléssel a társadalom hasznos polgáraivá formálni, hogy büntetésük letöltése után akként kerülhessenek vissza embertársaik közé.

Az ellenőrzőpontok után, az udvaron át bejutottunk a főépületbe, majd megkezdtük utunkat a csigalépcsőn, fel a könyvtárba, azaz az egykori kápolnába. A néhány perces úton évszázadokat mentünk vissza időben és térben.

Élet és irodalom recenzió: A tekintet szintaxisa. François Molnar válogatott tanulmányai.

Szerkesztette: Faludy Judit

DVD melléklettel

Pléh Csaba: A festészettől a pszichológiáig

A kötet sokoldalú életművet mutat be. Mint Faludy Judit igen tüzetes bevezető tanulmánya és Beke László értékelő megjegyzései is mutatják, François Molnar eredetileg Pesten tanult képzőművész, aki Franciaországban is először festőként kezdett érvényesülni, hogy azután kísérleti pszichológussá váljon. Elsők között próbálja meg az 1960-1970-es években a korabeli modern kísérleti pszichológia módszereivel tanulmányozni a nem figuratív művészet hatásmechanizmusát. Alapkérdése, mint azóta oly sokak számára, hogy a művészeti forma feldolgozásának elemzéséből mi mindent tudunk meg a látvány keletkezéséről az észlelés általános folyamatában. A XX. századi kultúrában a festészeti absztrakció és az alaklélektan egyaránt azt hirdetik, hogy a jelentés nélküli forma az elsődleges szerveződés. A művészek veszik észre Braque-tól Mondrianig, hogy a jelentést zárójelbe téve is elérhetők jellegzetes vizuális esztétikai hatások.

A Gestalt pszichológusok pedig a látvány formaalkotó tényezőit (a közelség, a jó folytatás, a zártság, a szimmetria) tárják fel. Molnar egyik vezérelve, hogy tiszta formák vannak az emberi művészetben, az emberi észlelésben és az emberi nyelvben, ebben az értelemben minden emberi magasabb rendszernek van valamiféle szintaxisa. Molnarnál a puszta forma a laboratóriumi észlelés-kutatás inspirálója. Ő maga eljut a festészettől a formai szerveződés kísérleti pszichológiai vizsgálatáig. Felesége, Molnar Vera végig festő marad, s a könyvben érezhető, ahogy a természettudományos redukció felé hajló François tudományos tanulmányaira Vera képei ironikus, játékos válaszokat adnak. A képek, amelyek a pont-raszterekből előálló formaszerveződés, az elemi csíkozatok között található Gestaltok és hasonló hatások segítségével érvényesülnek.

Molnarnak a laboratóriumban két fő támpontja az információelméletben megtalált matematizálása a Gestalt fogalmaknak és a kísérletezés a szemmozgások felhasználásával. Innen könyve címében a tekintet szintaxisa. Molnar akkori modern filmtechnikai eszközökkel vizsgálta a fixációs pontok megoszlását és a fixációs pontváltás stratégiáját festmények nézése közben. Olyan elemzéseket ad, amelyek egy-egy klasszikus Rembrandt-képen a figyelem súlypontozását tárják fel, illetve azt, hogy egy fixáció alatt nem átfogható kép hogyan szintetizálódik a szemmozgások segítségével. A tekintet reflektorpásztáit mutatják a CD-mellékleten Molnar művészien megrajzolt eredményértelmezései. A mai infravörös eljárásokat alkalmazó automatizált szemmozgás-elemző rendszerek ugyanilyen reflektorcsóvákat vetítenek vissza a személy által nézett képekre. Molnar, a művész sokkal előbb észrevette ezt a lehetőséget.

Mi lett mindebből mára? Molnar abban is előrevetíti a jövőt, hogy megpróbálja összekapcsolni alaklélektani és információelméleti elgondolásait a neurobiológiai látáselméletekkel. Azóta ez a terület nagyot fejlődött. A látáskutatás világos modelleket hoz létre a recehártya érzékleti mezőitől egészen a tiszta felületek megkonstruálásáig, mely nem idegen az absztrakció művészetelméleti meglátásaitól, hisz a látványban a neurobiológus szerint is a forma vezet, ezt csak követi (néhány száz milliszekundummal) az ábrázolt tartalom felismerése. A nem figuratív művészet, amely a Molnar házaspár alkotásainak közege és François kutatásainak tárgya, ezeket a tárgyészlelés alapjait jelentő felületkonstrukciós folyamatokat ragadja meg. Azóta a Molnar könyvében is sokat hivatkozott Julesz Béla munkatársa, Kovács Ilona munkáinak eredményeként részletesen ismerjük, milyen is lehet neurobiológiai értelemben a Gestalt formai szervezőelvek világa, melyben maga az egész nagyobb ellenállású a zajokhoz képest.

Folytatódik az a hagyomány is, amit a Molnar házaspár mintegy tandemben valósít meg: a művészet felhasználása a látás megértésére. Angliában Semir Zeki, Amerikában Ramachandran a művészeten keresztül a látvány elemi szerveződési folyamatait ragadják meg. Ugyanazt teszik, mint Molnar, csak már közvetlenül beágyazva a modern neurobiológia világába. Zeki egyenesen úgy nevezi saját kutatásait, hogy „mondriánozás", miközben ténylegesen Mondrian- és Matisse-képeket használ annak feltárására, hogy hogyan dekomponálja a beérkező teljes látványt az idegrendszer. Az absztrakt képek abban lesznek az idegtudós segítői, hogy megtalálja, melyek az optimális ingerei a pusztán a színre, vagy pusztán a formára reagáló agykérgi rendszereknek. Van egy kis különbség azonban: Zeki vagy Ramachandran mindeközben nem válik festővé. A Molnar házaspár még egy klasszikus korban élt. Ők leonardói értelemben egyszerre voltak a látvány művészei és az alkotás észlelési folyamatának tudós értelmezői. Mai folytatóik csak használják a művészetet, ám maguk ettől még nem válnak művésszé.

Megjelent!

Magyarországi politikai pártok lexikona (1846–2010) (szerk.: Vida István)

Pártok és politika

Sorozatszerkesztő: Bihari Mihály, Gazsó Ferenc, Vida István

Magyarországon mindeddig nem készült az ország modern történelme során működött politikai pártok adatait, történetét, a legfőbb szereplőket és a mindezekre vonatkozó szakirodalmat tartalmazó összefoglaló lexikon. Ezt a hiányt pótolja a Magyarországi politikai pártok lexikona. A kötet összeállításának munkálataiban több mint 30 történész, politológus, levéltáros, muzeológus, valamint doktoriskolás hallgató és egyetemista vett részt. A lexikon tartalmazza azon 320 politikai szervezet minden adatát a dualizmus korától, a politikai pártok megjelenésétől kezdve napjainkig, amely valaha is jelöltet állított parlamenti választásokon. Az adatokat bevezető tanulmány, szerkesztői tájékoztató, válogatott szakbibliográfia és rövidítésjegyzék egészíti ki. A mű nélkülözhetetlen kézikönyv történészek, politológusok, gyakorló országos és helyi politikusok, valamint a média munkatársai számára.

500 oldal, ár: 5000.- Ft

RÉSZLET

A Horthy-korszak politikai rendszere (1919–1944)

Sipos Balázs A történeti szakirodalomban egyetértés mutatkozik abban, hogy a Horthy-korszak politikai rendszere jobboldali, konzervatív, autoriter szisztémának tekinthető, azaz valahol a demokrácia és a diktatúra között helyezhető el. Szokás ehhez hozzátenni, hogy parlamentáris rendszerként is felfogható, mivel több párt is működött, és a törvényeket a választások révén felálló parlament fogadta el. Viszont, mivel a miniszterelnök „diktált” a törvényhozásnak, és mert nem létezett parlamenti „váltógazdaság”, azaz a választásokat egy kivételével mindig ugyanaz a párt nyerte, valójában korlátozott parlamentáris rendszer volt. Pártrendszerét emiatt vagy hegemón, vagy predomináns pártrendszerként írják le.

A rendszer genezise

A Horthy-korszakot megelőző időszakot és részben a Horthy-korszak kezdetét is többféle válság egymásra torlódása, illetve az államiság felbomlása, az állami és társadalmi rend teljes dezintegrációja jellemezte. A politikai rendszer nem tudta ellátni alapvető feladatát: nem tudta biztosítani a társadalom egységét, nem tudta meghatározni és elfogadtatni a közös célokat. Az 1918-as polgári demokratikus forradalom, a Tanácsköztársaság, de még az 1919–1920-as úgynevezett ellenforradalom is látványosan mutatja ugyanis, hogy milyen sokan kérdőjelezték meg Magyarország 1918-ig érvényes politikai és társadalmi rendjének és normáinak legitimitását („jóságát”, eredményességét).

A legitimációs válság és a társadalom szétesése (azaz különféle csoportjainak kibékíthetetlen ellentéte) alapvető oka az első világháború, az első totális háború volt. Arról van szó, hogy a harcoló katonák magatartását általában befolyásolja, hogy más területeken eredményesnek tartják-e az állam működését, és hogy mit gondolnak arról: a hátországban lévők is kiveszik-e valamilyen módon részüket a küzdelemből. Azaz szép dolog a hősiesség, de kérdéses, hogy van-e értelme.2 Magyarországot nézve kérdésesnek tűnik, hogy a „magyar társadalom” látta volna a háború valamilyen célját, értelmét. Ráadásul a harcoló katonák áldozathozatala más szempontból is céltalannak tűnt. 1914 és 1918 között az infláció mértéke elérte a 900 százalékot; a tisztviselők, a gyári munkások és napszámosok bérének reálértéke ugyanekkor 67–54–47 százalékkal csökkent; a katonák hátországban lévő rokonai állandósult ellátási nehézségekkel küzdöttek, amelyeken az állam például rekvirálásokkal próbált úrrá lenni.

Az elszegényedés mellett ugyanakkor a fényűző fogyasztás is létezett, ami mutatja, hogy jelentősen nőttek a társadalmi különbségek. Mindez a társadalmi törésvonalak „mélyülését” eredményezte. A halottak, sebesültek, hadirokkantak és hadiözvegyek száz- és százezreihez hozzá kell számítanunk az 1918 őszéig Oroszországból visszatért 300 ezer hadifoglyot, a Nagy-Magyarországról érkezett több mint 300 ezer menekültet, a Magyarországot elhagyó 100 ezer emigránst, az 1919 októberéig internálótáborokba zárt nagyjából 70 ezer embert, illetve a vörös- és a fehérterror több ezer áldozatát.

Ehhez hozzá kell még számítani a Tanácsköztársaság területvédő és önvédelmi háborúit és ezek áldozatait, hogy el tudjuk képzelni: milyen „felbolyduláson” esett át az ország népessége a világháború alatt, valamint közvetlenül utána. (És akkor még nem is szóltunk például az 1920-as években érkezett menekültekről, internáltakról.)

Pesti Műsor: Piotr Rawicz recenzió

Valósággal rácsodálkozott az irodalomértő és irodalomfogyasztó magyar közönség Piotr Rawicz regényére, amelynek hazai megjelenése az 1961-es első, francia nyelvű kiadást röpke fél évszázaddal (!) követte Magyarországon. Az ég vérét a sok évtizeddel megkésett, hazai polcokra kerülése után neves szakemberekből álló irodalmi zsűri az egyik legnagyobb hatású, új megjelenésű kötetnek választotta.

A többszörösen hátrányos helyzetű, ukrajnai lengyel zsidóként született Rawicz egykötetes regényszerző, de ez az egyetlen műve a megjelenést követően Franciaországban és más nyugati országokban óriási hullámokat vert. Közel érthetetlen, hogy a magyar olvasók ennyi ideig nem ismerhették a művet, nem olvashatták a könyvet. Noha a szerző leszögezi, hogy nem történelmi dokumentumot ír, az életrajzi egybeesések magától értetődővé teszik, hogy saját, álnéven történő bujkálását, elfogásának történetét rajzolja meg, erős költői eszközökkel. A regény narrációja is igen szokatlan, több helyen szerepet vált a mesélő és a főszereplő, másszor pedig tényleg a fantázia szárnyára kelve ideiglenesen meglépünk a történet színfalai közül. Megrázó, megrendítő erejű mű, annak ellenéreis, hogy más „holokausztregények” világától eltérően nem a borzalmak részletes leírásával szorítja össze az olvasó lelkét. Bizarr iróniája, mérhetetlen műveltségéből is táplálkozó cinizmusa segít a főhős számára feldolgozni a feldolgozhatatlant, és a bénult, merev kiszolgáltatottság helyett lelket önt belé az aktív cselekvésre. Az identitás kollektív és megsemmisítő felvállalása helyett a tagadást, a megjátszást, az életet választja. Az önmegtagadó megmenekülést, amelyben segítségére van „árja” kinézete és a tökéletes, akcentus nélküli nyelvtudása is.

Emberismeretével, széles olvasottságával képes rövid idő alatt bárkinek bizalmába férkőzni, és azt is megérzi, mikor kell mihamarabb továbbállnia a lebukás elkerülése érdekében. A regény csúcsjelenetében szívbénítón felfokozott, intellektuális sakkjátszmába is bele keveredünk egy hónapokig elhúzódó, kíméletlen kihallgatás és vallatás során. Az ég vére teljesen egyedülálló a holokauszt-irodalom sorában, hangvételében legalább annyira formabontó, mint a magyar, Nobel-díjjal jutalmazott Sorstalanság nyelvezete, és tán abban is ritkának számít, hogy nem lágerregényről beszélünk. Nem tűnik fel benne a koncentrációs táborok szörnyű világa, noha a szerző maga is Auschwitzt túlélt fogoly. Az ukrajnai pogromok előli menekülés-történet zárásaként utal rá ugyan Rawicz, hogy „a nagy, Nyírfás Síkság történetét” majd máskor eleveníti fel, erre azonban sohasem került sor. Piotr Rawicz nagyvilági, önpusztító életet élt, először a szó átvitt, majd valós értelmében. 1982-ben, annyi holokauszt-túlélőhöz hasonló módon, önkezével vetett véget életének. Hatvanegy éves volt ekkor. Az ég vére most végre a hazai olvasók számára is ismertté vált. A nagy, Nyírfás Síkság egyéni hangú feldolgozása sajnos elmaradt.

ILLÉS MIHÁLY

Tegyey Gabriella: Hangok, összhangzatok

Hat XX. századi francia írónő

Vniversitas Pannonica

A feminista irodalomtudománynak egészen az utóbbi időkig sem sikerült koherens elméleti rendszert létrehoznia: a francia feministák többségükben esszencialista álláspontot képviselnek, míg az angol-amerikai kutatók általában empirikusabban igyekeznek megközelíteni a nőiség mibenlétének, illetve a női beszéd funkcióinak meghatározását. Elméleti rendszer felépítése, avagy e szemléletek ötvözése nem célunk: meggyőződésünk, hogy egyik elmélet sem helyettesítheti – legyen az bármennyire is értékes és helytálló – a legfőbb tárgyat: a női szövegek alapos és mélyreható vizsgálatát. A francia feminista irodalomkritikusok fő feladatuknak tartják, hogy a női különbözőséget a nyelvben felfedezzék. Választ keresnek arra is, mennyiben alakul ki a nőírók hatására egy új irodalmi kánon, s szükséges-e ennek tükrében irodalmi örökségünk forradalma. Véleményünk szerint a női beszéd sajátosságainak felderítéséhez először ama kényes kérdést kell felvetnünk, hogy mit is értünk valójában női(es) íráson, mennyiben határozza meg a „nőiség” (női identitás) a férfiakétól eltérő női írásmódot (poétikai identitást). A kérdésre hat 20. századi francia írónő hét elbeszélése elemzésével kívánunk választ adni. A tanulmánykötet két fő problémakört vet fel: egyrészt a női beszéd narratív formáinak elemzésére törekszik, másfelől vizsgálat tárgyává teszi a női identitás által hordozott ambivalenciákat. Magyar közönségnek szóló igényes munka nem látott még eddig napvilágot sem az egyes szerzőkről, sem a 20. századi francia nőirodalomról. A könyv e hiányokat kívánja pótolni, anélkül azonban, hogy célul tűzné ki a nőirodalom történetének felvázolását.

119 oldal, ár: 900.- Ft

RÉSZLET

Mandarinok. Anne naplója

A Beauvoir-életmű regiszterei

Simone de Beauvoir – a Colette utáni generáció kimagasló szerzője – a francia egzisztencializmus és feminizmus egyik vezéralakjának számít. E változatos életmű jelentősége szintézisre törekvő szándékában rejlik: az egzisztencializmus „történetírójaként” Beauvoir rávilágít a korabeli értelmiségiek gyötrő ellentmondásaira; a „második nem” emancipációjának sürgető kérdése pedig egyszerre jelenik meg elméleti-kritikai munkáiban, emlékirataiban és regényeiben. Az életmű – akár vertikálisan, akár horizontálisan szemléljük azt – három regiszterre osztható; ez teszi lehetővé, hogy az írónő szintetikus módon fejezze ki az őt foglalkoztató problémákat.

Vertikális felépítését tekintve az életművet elméleti-kritikai, önéletrajzi és fiktív szintek alkotják – innen fakad a mű változatossága és egyben belső koherenciája. A körülmények hatalma című önéletrajzi kötetben (1963) Beauvoir rámutat e változatosság szükségszerű voltára: „Esszéim gyakorlati állásfoglalásaimat és intellektuális meggyőződéseimet fejezik ki; regényeim ezzel szemben azt a csodálkozást, amelyet – egészében és részleteiben – emberi állapotunk támaszt bennem. A két műfaj kétféle tapasztalatnak felel meg, amelyet nem lehet egyazon modorban kifejezni. Mindkettőt egyforma fontosnak és hitelesnek érzem, éppúgy fölismerem magamat A második nem-ben, mint A mandarinok-ban. Azért fejeztem ki magam kétféle regiszterben, mert szükségét éreztem ennek a változatosságnak.”

Az elméleti-kritikai regiszter írásai a szerző esszéiből és filozófiai tanulmányaiból állnak; e szinthez tartozik A második nem című írása is, amelyet – mondottuk – a feminista mozgalom később alapműveként üdvözöl.2 Ki ne ismerné a mű vezérgondolatát – „Az ember nem születik nőnek, hanem azzá válik” –, mely rámutat arra, hogy a nők alsóbbrendűsége nem természetükben rejlik (mint ahogy ezt a 18. század végi „ideológusok” gondolták), hanem az őket körülvevő társadalmi struktúrákban.

Németföldről Németországba (szerk. Frank Tibor)

Magyar kutatók az egyetemes történelemről 3. kötet

Magyar kutatók az egyetemes történelemről. A kötet tanulmányaiban kiemelkedő magyar történészek vizsgálják a német történelem és eszmetörténet csomópontjait a középkortól kezdve a német egyesülésig, a 19–20. századi történelem fordulópontjaival a középpontban. Az írások különös hangsúlyt helyeznek a német történelem önreprezentációjára, azaz arra a képre, amelyet többek között a mindenkori történetírás kialakított Németországról és a németekről.

320 oldal, ár: 3450.- Ft

Fekete Balázs: A modern jog-összehasonlítás paradigmái

A jog-összehasonlítás elméletének talán legkevésbé kidolgozott területe az összehasonlító jogi gondolkodás elmélettörténete. A jelen kötet célja annak elemzése, hogy vajon lehetséges-e ezt a történetet a Thomas Kuhn nevéhez fűződő, a paradigmák egymásutániságán alapuló tudományfilozófiai irányzat fogalmainak segítségével megközelíteni és értelmezni. A következő elemzések célja tehát az, hogy a tudománytörténet kuhni interpretációját felhasználva a jog-összehasonlítás a jobb megértéséhez vezessen el, és keretet kínáljon a napjainkban felmerülő módszertani és egyéb kérdések tisztázásához. Több szempontból is hézagpótló művet tart kezében az olvasó. A fiatal szerző már azzal is nagy fába vágta a fejszéjét, hogy a jog-összehasonlítás történetét alapvetően történeti, pontosabban: tudománytörténeti szemlélettel közelíti meg. Egy ilyen kiindulópont választása nemcsak újszerű, hanem annyiban indokolt is, hogy maga a jog-összehasonlítás története mindmáig megírásra vár.

240 oldal, ár: 2950 .- Ft

RÉSZLET

2.4. AZ EMBERI TÉNYEZŐ ÉS A PÁRHUZAMOS PARADIGMÁK

A kuhni megközelítés társadalomtudományi alkalmazhatósága szempontjából lényeges, hogy a társadalomtudományok egy vonatkozásban mindenképpen markánsan különböznek a természettudományoktól. Ez a különbség az ismerettárgy természetében rejlik. A természettudományok által vizsgált jelenségek egy meghatározott szintig objektíve megismerhetők, a társadalomtudományi megismerés ismerettárgyainak természete azonban ettől alapvetően eltérő. A társadalomtudományok által vizsgált jelenségek az emberi létezéshez kapcsolódnak, és közhelyszerű megállapítás, hogy az emberi cselekvések objektív, a természettudományokkal megegyező szintű mechanikus modellezése lehetetlen.

Az ember adottságai folytán minden helyzetben képes lehet az adott tények és elméletek alapján az események törvényszerűnek tekinthető végkimenetelét megváltoztatni, mint erről a történelem tanúskodik. Éppen ezért cselekedetei sosem értékelhetők tisztán mechanikusan vagy célracionálisan, kizárólagosan egy meghatározónak vélt szempont alapján, hanem az előbbieknél árnyaltabb megközelítésre van szükség az emberi jelenségekkel dolgozó tudományokban.

Az emberi tényező miatt a társadalomtudomány által vizsgált jelenségek – például társadalom, kultúra, politika és jog – természetüknél fogva magukban rejtik eltérő értelmezéseik lehetőségeit. Azaz, a tudományos megismerés szempontjából természetük alapvetően többoldalú – számos példát láttunk már a társadalomtudományok történetében arra, hogy egy adott társadalmi folyamat gyakran homlokegyenest eltérő módokon is interpretálható, és ezeket az értelmezéseket lehetetlen kísérletekkel vagy műszeres vizsgálatokkal a későbbiekben igazolni.

Tekintettel az ismerettárgy természetében rejlő értelmezési pluralitásra és ebből következően a kizárólagosan helyes és objektív értelmezés fogalmi lehetetlenségére, a társadalomtudományok körében az egymást követő paradigmáknak a természettudományit megközelítő precizitású időbeli elválasztása elképzelhetetlen. Helyesebb ezért elfogadni azt a lehetőséget, hogy meghatározott tudománytörténeti korszakokban egyes paradigmák akár egymással párhuzamosan is létezhettek. Azaz, a tudományos közösségek több, egymástól alapvetően különböző, de a tudományos paradigma összes tulajdonságával rendelkező elmélet keretei között is dolgozhatnak egy meghatározott időszakban. Ez a felismerés, ha végiggondoljuk következményeit, egyáltalán nem csökkenti a kuhni tételek magyarázó erejét, pusztán hozzáalakítja a vizsgált tudományterületek természetéhez.

"Mara Meimaridi: A szmirnai boszorkányok

A boszorkányos történetek mindig is a szívem csücskei voltak - hiszen annyiféle létezik az irodalomban, hogy szinte hihetetlen elképzelni, hogy ugyanarról, ugyanazokról szól egy-egy könyv, hiszen annyira mások, annyira különböznek egymástól... Igazából nekem nincs konkrét elképzelésem arról, hogy milyennek is tartanék egy jó boszorkányos történetet, de ha a történet hangulata különlegesen jó - akkor máris megfogott magának. S ez így volt e könyv esetében is.

1988-ban Maria egy lépcső alatti kis raktárban megtalálja nagynénje, Katina bordóvörös ládikóját - ahogy lassan kioldja a ládikót körülölelő szalagokat, régi történet indul szabadjára - Katina mágiával és babonákkal átszőtt története, ahol az egymást követő férjek, az üzleti sikerek és társadalmi elismertség egyaránt fontos szerepet játszanak...

Meimaridi könyve azt az igazán ősi, évszázadok alatt eltemetett boszorkányságot varázsolja olvasói elé - legalábbis én olvasás közben valamiért ezt éreztem, hiába játszódott a cselekmény nagy része a huszadik század fordulóján. A szerelmi kötések, illetve praktikák, a kísértetekkel való kommunikáció, a rontások, illetve az ellenük való védekezések itatják át a regény minden egyes lapját, finoman belefonva a valóság szövetébe.
Emellett azonban még hangsúlyt kap a könyvben a különböző népek keveredése miatti sokszínűség, illetve az egymás iránt érzett ellenszenvük is felsejlik a sorok között. Szmirna egyébként ma Izmírként szerepel a térképeken, és nem mellesleg a görög-török háború utolsó csatájának helyszíneként ismeretes.

" A szmirnai nőkben van néhány közös vonás. Határozottak, ráérősek. Hangjuk olaszos dallamú, éneklő. Szeretnek mosolyogva sétálni kettesével, karonfogva, és kacéran ringatóznak séta közben. Sötét hajuk fürtökben kunkorodik, és játékos, fekete szemükben mindig ott bujkál az ígéret."

De nem csak a népek között dúl a néma háború - férjek és feleségek kapcsolata sem olyan álomba illő, mint a romantikus regényekben. Itt a szerelem, mint olyan, nem számít. Azt nem feladata megadni a házasságnak - hiszen az csupán egy szerződés két ember között. De korántsem biztos szerződés, vagyis olyan, ami örök életre szólna - női praktikák szükségesek a fenntartásához, amelyek anyáról leányra szállnak, és ezek közül a legfontosabb: mindig kell lennie egy mentőövnek egy feleség számára, s mi lenne a legmegbízhatóbb ebben a tekintetben? Naná, hogy a pénz.

Kegyetlen, kemény világ ez, varázsos praktikákkal átitatva - mégis, ennek ellenére a hangulata úgy kötözött magához, mintha valóban mágia lett volna a dologban. A stílusát, illetve a történetvezetését kicsit szokatlannak éreztem, ám ezt nem negatívumként említem, hiszen ez adta meg igazán azt a különös hangulatot, amit annyira megszerettem ebben a könyvben. Miután magam mögött hagytam az utolsó sort is, meglepődve olvastam, hogy ez az írónő első regénye, hiszen annyira kiforrottnak éreztem, hogy ez a lehetőség fel sem merült bennem. Remek kikapcsolódást nyújtott, szóval csak ajánlani tudom."

Eredeti bejegyzés: http://konyvekkelsuttogo.blogspot.com/2011/07/boszorkanyok-szmirnaban.html

Az újságírás dicsérete - Ignotus Pál: Jegyzetek a szabadságról

Vári György - Magyar Narancs

Ez a válogatás bizonyos értelemben maradéktalanul időszerűtlen, miközben számos mondata minden változtatás nélkül jelenhetne meg (magára valamit adó) mai újságban. A nagy időbeli távolságok ellenére is minden egyes írásában jól felismerhető figura, ez az okos, fanyar, minden heroikus póztól idegenkedően bátor és eltökélt, javíthatatlanul individualista és dühödten, felháborodottan szolidáris-szociális érzésű "irodalmár-publicista", ahogy ő mondja egy helyütt, lényegében kihalt. Az irodalmár-publicista olyanféle újságíró volna, aki tudja, hogy kritika és publicisztika édestestvérek: mindkettő egyaránt a demokratikus közösség ügyeinek nyilvános megvitatása, az e tárgyban elhangzott javaslatok mérlegre tétele és megítélése. Az egyik közvetlenebbül, a másik áttételesen, tágasabban, mélyebben, de ez utóbbi, a kritika is arról beszél, hogy mi mutatkozik meg itt és most a számunkra egy-egy szövegből, ha hazudik, mit nem szabad elhinnünk neki, ha igazat beszél, miféle igazságot hogyan tár fel.

Ignotus Pál mindkét sajtóműfajt művelte, pontosan értve lényegi azonosságukat - és ilyen sajtómunkás, efféle irodalmár-publicista nemigen akad ma már, ennek a nagy hagyománynak lassan, úgy tűnik, magva szakad. Nem véletlen, hogy a jó pár hónapja kiadott Ignotus-könyvet teljes némaság övezte, hiába nyilatkozta, rágta szájba a szerkesztő, Bozóki András, hogy címválasztásával politikai üzenetet is kívánt küldeni. Úgy tűnik, Ignotus Pál politikai üzenetét, azt például, hogy kultúra és politika nem választható szét, mindkettő az ember kiteljesedését célzó törekvés, nincs kinek átadni. Ahogy a kritika és publicisztika leglényegét, az ítéletalkotást, a vitát sem szoktuk szeretni mostanában, tele van az agora sértett Nárciszokkal (ebben az érzésben érzékeny művészlelkek és sajtórend-szabályozó politikusok egyek), akik jóval kevesebbet sem képesek elviselni, mint amit a csípős nyelvű Toll-szerzőktől kaphattak volna. (Ennek a mimózaságnak a legbosszantóbb megnyilvánulása az az álarisztokrata hülyeség, hogy "kritikára nem illik válaszolni", magyarul nem illik közösen, rendesen átbeszélni azt, amiről szó van, az eltartott kisujjú jó modor fontosabb, mint beszélgetéseink mindenkori tárgya. Ignotus többször is kikel cikkeiben az efféle szellemellenes jólneveltség ellen.)

A Tollnál, Ignotus Pál egyik legfontosabb lapjánál dolgozott Zsolt Béla, itt jelent meg a Babitsot elképesztő brutalitással és pontossággal földbe döngölő József Attila-írás, a legnagyobb irodalmár-publicistát, Adyt finnyás kíméletlenséggel elutasító Kosztolányi-cikk, de Zsolték Bethlennel sem bántak kesztyűs kézzel, Gömbösről már nem is beszélve - az általa létrehívott Új Szellemi Front robbantotta ki a népi-urbánus pennaháború talán legvérmesebb ütközetét. Ignotus ezzel kapcsolatos csörtéi is gondosan összegyűjtve hevernek előttünk a kötetben, szépen illusztrálva a szerző talán egyetlen hibáját, a civilizátori fölényességet, mely ugyan a teljes magyar progresszió közös nyavalyája, de ilyen elegáns, szellemes, lendületes és megsemmisítő stílben egyes-egyedül ő tudta csinálni.

A gondolattalanság, a szellemi gyávaság (ez nála mintha egyet jelentett volna) volt az a gyalázatos jelenség, melyet gúnyos-racionalista elődje, Voltaire szellemében el akart taposni; hogy milyen sikerrel, annak illusztrálására érdemes elolvasni a Schöpflin Aladár irodalomtörténetéről írt szöveget. Ez már a Szép Szóban jelent meg, abban a lapban, melynek címe is a tagolt, értelmes beszéd, a vita lehetőségeire utalt - talán kissé elbizakodottan. Valószínűleg a korszak másik nagy publicistájának, Bálint Györgynek volt igaza a tintahalról szóló írásában: néha a tinta és a toll kevés az önvédelemhez.

A baloldali emancipatorikus törekvések és az egyéni szabadság liberális tisztelete voltak kardinális elvei, ezek összeegyeztetésén dolgozott egy olyan korban, melyben a Vezérnek alárendelt, homogén massza "népuralma" készült jóformán mindenhol felszámolni a szabadságot. Nem győzött figyelmeztetni, hogy a Vezér akaratában egyesülő és megmutatkozó misztikus nép helyett az empirikus, sokféle érdektől, hagyománytól tagolt népet kéne felszabadítani trükkös és gonosz, folyvást rá hivatkozó rabtartói alól, és ehhez korrigálnunk kell mindazt, amit a liberalizmusról gondoltunk. Örököse volt ennek a hagyománynak éppen úgy, mint a Dunai Egyesült Államok Kossuth, Ady, Jászi dédelgette (de Németh Lászlótól sem idegen) álmának, miközben nagyon is szívén viselte a Monarchia egykor elnyomott nemzetiségeinek nemzetállamaiban a magyar kisebbség sorsát, noha a nyílt választás, a csendőrpofon, a neobarokk giccs, a "hárommillió koldus" nyomorának ellenségét, a szabadságjogok hívét akkoriban is szokás volt a nemzet ellenségének tekinteni. Noha e hagyomány, a kis Ignotus hagyományának nagy kutatóit is és követőit, például Litván Györgyöt is megtévesztette, a közelmúlt "balliberalizmusa" nem valódi örököse a fentebbieknek, nem utolsósorban a gondolattalanság, az e képződmény utolsó évtizedét jellemző, egyéb bűnöknek is megágyazó súlyos mulasztás miatt. Az újságírás, a szabad sajtó, tudjuk, minden szabadság garanciája, a legfőbb fegyver minden hatalmaskodás ellen, mert Bálint Györgynek mégsem volt igaza. (Tekintsünk most el attól, hogy a szociáldemokrata munkásmozgalom napilapjának örököse, melynek melléklete éppenséggel a Szép Szó nevet viseli, a pártközpont utasítására letiltja publicistáját, még aktuális cikkét is eltünteti, és ezt az ember, tudván, mekkora bajban vannak, nem is szívesen teszi szóvá.) Az a hatalom, amelyik piszkálja, fél, mert nem bízik a hozzáértő, dolgozó nép okos gyülekezetében, nem akarja, hogy megtudják az igazságot, fél szembenézni önmagával. Erről beszél, elképesztő szuggesztivitással a Fiaim, csak zümmögjetek című kis írás, a kötet egyik legszebb darabja. Érdemes újra elővenni őket, ha stiláris, erkölcsi, intellektuális támaszra volna szükség: beszerezni ezt a könyvet, felkutatni a Bálint György-válogatás, A toronyőr visszapillant két kötetét az antikváriumok polcain, összeszedni Zsolt Béla, Ady publicisztikáit, Szabó Dezső otromba-frenetikus átkozódásait a görénykurzus ellen, és megint ráébredni, hogy minden pontos sor, minden világos mondat, minden indokolt és találó gorombaság jegyzet a szabadságról. Mindenki számára nagyon ajánlott, újságíróknak kötelező.

Paul Verhaeghen flamand író monumentális regénye, az Omega minor 2004-ben jelent meg Belgiumban, és szépirodalom kategóriában még abban az évben elnyerte a Flamand Kormány Kulturális Díját, valamint a Holland Bordewijk Díjat. Az eredetileg holland (flamand) nyelven írt művet Verhaeghen saját maga fordította angolra. A mind tartalmilag, mind nyelvileg rendkívül gazdag regényt Fenyves Miklós kiváló magyar fordításában a 2011. évi könyvhétre jelentette meg a Gondolat Kiadó.

A szerző 1997 óta él az Egyesült Államokban, és jelenleg az atlantai Georgia Institute of Technologyn tanít kognitív pszichológiát. Az alábbiakban egy 2008-ban e-mailen keresztül vele készült interjú olvasható (a beszélgetőpartner John Lingan, forrás: http://www.splicetoday.com/writing/interview-paul-verhaeghen; a szöveget kis mértékben rövidítettük).

                           Fotós: Koen Broos

Mielőtt magáról a regényről beszélgetnénk, kérem, mondjon valamit arról, hogy milyen érzés volt a saját művét lefordítania. Egyáltalán fordítás lett az angol verzió, vagy valami teljesen új? Tervezi, hogy egyszer majd lefordítja korábbi flamand nyelvű munkáit is?

Annak érdekében, hogy rávegye a külföldi kiadókat a jogok megvásárlására, a Flamand Irodalmi Alapítvány elkészíttette a regény egy részletének angol fordítását egy hivatásos fordítóval. Az illető ugyan kiváló munkát végzett, mégis nagyon furcsán éreztem magam, amikor elolvastam a fordítást. Egyszerűen nem az én szövegem volt. Így jöttem rá, hogy úgy tűnik, van egy saját angol hangom; és az a hülye ötletem támadt, hogy ezért saját magamnak kell elkészítenem a fordítást. Jelentkeztem a munkára, és megkaptam.
Az eredmény nem egy teljesen új könyv, de nem is szolgai másolat. Úgy éreztem, helyenként megengedhetek magamnak némi szabadságot: kiforgattam pár mondatot, beillesztettem néhány új szójátékot, töröltem pár homályos poént, kijavítottam egy-két hibát. Az angoltudásom még mindig nem olyan jó, mint amennyire szeretném, de szerettem volna elkerülni, hogy a könyv angol változatán érződjék a fordítás-jelleg. A holland szövegeimben a szóválasztásomat gyakran befolyásolja a hangzás és a ritmus, és ezt az elvet megpróbáltam alkalmazni a fordításban is – valahogy fontosnak érzem, hogy egy szöveg jól hangozzék hangosan felolvasva is.
Abban, hogy saját magad fordítod a saját könyvedet, az az igazán jó, hogy nem kell „maximálisan tiszteletben tartanod a művet”: ha valami nem működik a fordításban, ki vele! Végtére is a szerző nem fog egyszer csak felbukkanni mögötted egy pisztollyal a kezében.
Tudatában vagyok a hihetetlen szerencsémnek. Kész csoda, ha lefordítják a szövegedet egy másik nyelvre; még felfoghatatlanabb, ha angolra fordítják, és csodálatos, ha a mű még egy kis figyelmet is kap. A régebbi szövegeimet nem lenne érdemes lefordítani (remélem, a holland nyelvű kiadások is hamarosan eltűnnek a piacról), amin pedig mostanában töröm a fejem, nem érdemes leírni. Szóval, úgy tűnik, van az Omega minor, és kész. Negyedmillió szó amúgy is elég egy teljes életműhöz.

Íróként kik hatottak Önre leginkább? Pynchon és DeLillo hatása érezhető a regény jelen idejű szakaszaiban, ráadásul az Omega minort az a fajta gazdag és sokrétű struktúra jellemzi, mint sok amerikai posztmodern regényt. Ugyanakkor jelen van a regényben a kultúrák sokszínűsége (különösen a Potsdami Egyetem kollégiumában játszódó jelenetekben), illetve valamiféle, az Amerika nagyságával szembeni fenntartás, ami nagyon is európai. Ön a saját életével is megtestesíti az Amerika és Európa közötti egyensúlyt, hiszen Belgiumban nőtt fel, de egy évtizede az Egyesült Államokban él. Tudatosan merített inspirációt az Atlanti-óceán két oldalán élő szerzőktől?

Akit nem riaszt Amerika nagysága vagy az európai történelem súlya, az nem figyelt oda eléggé. Leginkább ez ragadott meg az amerikai posztmodern regényekben: a világ komplexitásának mellbevágó érzése. (Ha nem bánja, Jon Barth-t és William Gibsont                   Thomas Pynchon
                                                                                                                             Forrás: coolspotters

még felvenném a listára.) Mostanában az elidegenedés irodalma áll a  legközelebb hozzám, például szeretem David Mitchellt és Murakami Harukit, és mindazt, ami kimondatlanul lappang írásaik mélyén. Feltételezem, Pynchon túlságosan is befolyásol, annyira, hogy nem is tudok elszakadni tőle teljesen.
Íróként az a problémám, hogy sehová nem tartozom igazán. Európában túl amerikainak, az Egyesült Államokban pedig túl európainak tartják a regényt, és nem tudják hová tenni: nem igazán nevezhető történelmi regénynek; talán valamiféle irodalmi thriller, vagy amolyan régi vágású fejlődésregény. Régebben azt gondoltam, hogy ez a regény előnyére válik, de aztán tudatosítottam, hogy nem kimondottan járul hozzá a könyv eladhatóságához.

Hogyan akadt rá az említett írókra? Gibson, Pynchon és mások írásait lefordították flamand nyelvre, vagy eredetiben olvasta őket? Kik hatottak még Önre, különösen azok, akiket az amerikai közönség nem ismerhet?

Pynchon épp oly kevéssé fordítható le más nyelvre, ahogy Joyce, João Guimarães Rosa vagy Louis Paul Boon. Szerencsére már régóta tudok valamelyest angolul. (Egyébként az Omega minornak és Pynchon Against the Dayének ugyanaz a francia fordítója, ami eléggé érdekes.) Boont ajánlanám leginkább, csakhogy az írásai teljesen élvezhetetlenek lennének fordításban. Állítólag csak az képes igazán értékelni Boon írói tehetségét, aki Erembodegem település egy bizonyos körzetéből származik. Én pár mérfölddel arrébb születtem, és egészen kifinomultnak találom az írásait, de az összes holland barátom utálja őket.

Amellett, hogy író, kognitív pszichológus is. Az egyik terület előnyt élvez a munkájában, vagy irodalom és pszichológia mindig is együtt van az Ön gondolkodásában?

Gyermekként is mindig írtam, festegettem, gitároztam, egyszóval amit az ember egymagában is tud csinálni a szoba egyik sarkában. Ez azelőtt volt, mielőtt még egyáltalán tudtam volna, mi az, hogy pszichológia. Egyébként nem az a tipikus pszichológus vagyok, hanem olyan, aki egy sötét szobában próbál rábírni arra, hogy emlékezz mindenféle számokra, furcsa alakzatokra, ilyesmikre. Amúgy is: bármely viselkedés, amely fél másodpercnél tovább tart, túl komplex ahhoz, hogy képesek lennénk megmagyarázni. Persze egy mélyebb szinten minden összefügg mindennel: bármi, amit teszünk, megváltoztatja az univerzum szerkezetét, hosszabb távon mégsem borítja fel azt. (A Föld szerencsére akkor is jó sokáig megmarad még, amikor mi már régóta kifüstöltük magunkat a létezésből.)
Érzésem szerint az egyetlen dolog, ami folytonos a két érdeklődési területem között, a kérdések elsődleges volta. Egy kutatót nem a válaszok megalkotása ösztönzi elsődlegesen, hanem az, hogy megtalálja a megfelelő kérdéseket. Legfőbb feladata, hogy ne bízzon azokban a válaszokban, amelyeket készen kap – akár másoktól, akár a kutatása adataiból, akár a saját elméjétől. Tekints a világra gyanakvással, úgy, mintha mindig teljesen új volna.

A regényben hangsúlyos szerepet játszik a történelem ciklikusan ismétlődő természete − például miközben az egyik főszereplő egy holokauszt-túlélővel beszélget, az utcán neonáci megmozdulás készülődik. Gondolja, hogy az ismétlődő erőszak annak a következménye, hogy az emberek nem tesznek fel elegendő kérdést, vagy egyszerűen az emberi természet velejárója?

A lényeges nem az erőszak, hanem a szervezett erőszak: mindig vannak vezetők és követők; elindul a lavina, aztán a végén vérfürdőbe torkollik az egész.
Úgy tűnik, ez az emberi természet velejárója – vagy legalábbis néhány ember természetéé. A legtöbb történész vagy a történelmi helyzetet okolja, vagy feltételezi, hogy néhány ember egyszerűen gonosz. De sokkal ésszerűbbnek tűnik az a feltevés, hogy néhány ember a történelmi szituáció (vagy egy csoport) révén feljogosítva érzi magát arra, hogy üvöltözzön, köpködjön, bántalmazzon vagy megöljön valakit. A – nem a magamfajta – pszichológusok szerint létezik egy típus, a tekintélyelvű, aki az ilyen körülmények között érzi elemében magát. Az anonimitás, a felülről érkező utasítások, a fontosság érzése, a történelmi küldetéstudat mind szerepet játszhat ebben.
Ahhoz, hogy egy ilyen rendszer működésbe lépjen, először is kell egy kézzelfogható ellenség, amely globális, ugyanakkor meghatározatlan veszélyt jelent (amelyet nem lehet megfékezni valamiféle triviális törvényes eszköz segítségével); azután pedig az az abszolút meggyőződés, hogy neked van igazad – amit ideális esetben egy felsőbb tekintély, mondjuk egy főparancsnok (Főparancsnok) szavatol. Mármost képzeljünk el egy országot, amelyben az állam vezetője egyúttal főparancsnok is; képzeljük el, hogy háború idején e főparancsnok per definitionem mentesül minden kritika alól, hiszen a kritika az ellenségnek kedvez. Ilyen körülmények között miért ne érezne valaki késztetést arra, hogy, mondjuk, lerohanja Lengyelországot?Az emberek általában rosszul mérik fel a tetteik következményeit. Mindig azt hisszük, hogy boldogabbak, szebbek vagy jobbak leszünk annál, mint amilyenek végül a valóságban vagyunk. Egy konkrét példa: nehéz nem látni a párhuzamot mondjuk a vietnámi és az iraki háború között. Néhány politikus (mint Cheney, Rumsfeld vagy G. W. Bush) eléggé öreg ahhoz, hogy tisztában legyen azzal, micsoda nyomort és vérfürdőt válthat ki egy rosszul végrehajtott, politikai okokból kezdeményezett invázió. De persze azt gondoljuk, ezúttal másképp lesz – ó, hát persze.

Miért helyezte az Omega minort éppen 1995-be, amikor láthatólag ennyire érdeklődik a jelen politikai eseményei iránt? Persze nyilván korábban is dolgozott már a regényen, de miért erre az évre esett a választása?

Egyszerű: 1995-ben volt a második világháború lezárulásának 50. évfordulója − kellett valami nagyszabású dolog, ami emlékeztet rá. Eltekintve ettől, nem helyezhettem sokkal korábbra a cselekményt, mert arról az időről akartam írni, amikor Németország már félig vagy nagyjából egységessé vált; de későbbre sem, mert szükségem volt a szavahihető, még életben lévő túlélőkre. Néha a választásod eleve készen áll.

Az opera, a magfizika, az agyi funkciók és az európai történelem mint témák  mellett a regény félelmetesen sok nemi aktust tartalmaz, amelyek leírása időnként a pornográfia határát súrolja. (Ez valószínűleg megint csak európai jellegzetesség, tekintve, hogy az angol nyelvű irodalomban nem igazán erős az erotikus tradíció.) Mi a funkciója a szexualitás megjelenítésének a regényben? Metaforikus, vagy valami egyéb?

Nos, igen, ez megint egy fontos kulturális különbség Európa és az amerikai kontinens között. Megfigyeltem, hogy az angolszász kritikák a nemiséget hangsúlyozzák ki a regény kapcsán, míg az európaiakat sokkal inkább érdeklik a felvetődő morális kérdések – többek között az, hogy mi a háború, és miért háborúzunk, mit vár tőlünk a történelem, vagy miért gondoljuk azt, hogy mi jobbak lettünk volna ebben vagy abban a helyzetben. Az európai olvasókat az erőszak borzasztja el, amely nagyon is valóságos; az amerikaiak pedig láthatólag obszcénebbnek vagy legalábbis feltűnőbbnek érzik a nemiség ábrázolását a gyilkolásnál vagy a kínzásnál. De miért lepődöm meg azon, hogy ez még mindig meglep engem?
Abból nem túl sokat lehet tanulni, miként gyilkolja meg X szereplő Y-t. De abból, hogy X hogyan csókolja, nyalja, harapja Y-t, hogyan szeretkezik vele, rengeteget megtudunk X-ről, arról, hogy mit érez Y iránt, mit gondol róla, és mit gondol az életről. Nézze csak meg a Before the Devil Knows You’re Dead [Mielőtt az ördög rád talál] első öt percét!

Az Omega minorban gyakran előkerül a hasonlóság a történetmesélés és az emlékezet között, különösen a tekintetben, ahogy mindkettő manipulálja a történelmet. Mint az emlékezetet is kutató pszichológus és történelmi regényeket író szerző, Ön szerint a fikció miként egészíti ki a valóságot? Miként segítenek hozzá a regények és történetek, hogy megteremtsük személyes vagy nemzeti történeteink „tényeit”?

 Az emlékezet maga a fikció, és a fikció maga az emlékezet. És a történelem is fikció, továbbá emlékezet is, a történet pedig maga is valamiféle történelem, és fordítva, és így tovább. Igen erős a kapocs a történet és az azonosságtudat között. Az Alzheimer-kórban szenvedők elveszítik az emlékezetüket, és elfelejtve a helyüket a világban elveszítik önmagukat is.
Ugyanígy van a nemzetekkel is. Az emlékezetük szelektív, mégpedig szándékosan. Azt hisszük, hogy ez csak tőlünk távoli rezsimekben van így – vegyük mondjuk a szovjet történelemkönyveket. De eléggé sok mindent elfelejtettünk, például a második világháborúról is: 110 000 japán-amerikait és japán állampolgárt zártak háborús gyűjtőtáborokba; 220 000 civil vesztette életét Hirosimában és Nagaszakiban, amikor ledobták az atombombát az egész végén, akkor, amikor az európai háború már véget ért. Úgy látom, hogy az én generációm legtöbb tagja még csak nem is tud ezekről a dolgokról. De miért is tudnának? Nem túl szép történet, nem illik ahhoz, akinek szeretnénk magunkat látni. Ugyanez igaz a személyes életünkre is. Soha nem vagyunk azok, akik valójában akarunk lenni; így hát felejtünk, és kiszínezzük a valóságot.
Vagyis igen, ezért van szükségünk olyanokra, mint Vonnegut, aki képes abszurditással írni a háború abszurditásáról, vagy George Saunders, aki ügyes kis parabolákat ír arról, milyen reménytelen helyzetbe hoztuk magunkat; vagy az olyan őrültekre, mint Vollmann, aki képes dokumentálni a vérbe fagyott erőszak néma sikolyát. A művészet igenis számít. Amire emlékszünk a vietnámi háborúból, az az Apokalipszis most és talán a Tree of Smoke [Denis Johnson 2007-ben megjelent regénye]; szükségünk van az olyan filmekre, mint a Schindler listája (bármennyire felszínes is), és az olyan könyvekre, mint A 22-es csapdája. Emiatt igazán aggodalom töltenek el a mostani történések. Gondoljunk Abu Ghraibra, Guantanamo Bayre, a 80 000 iraki polgári áldozatra; vagy a saját kormányunkra, amely mostanra több amerikai állampolgárt küldött a halálba, mint Bin Laden valaha is. Az, hogy ez láthatólag senkit nem érdekel igazán, hogy senki sem ír róla érdemben, arról árulkodik, hogy nagy bajban vagyunk, egy azonosságkrízis legeslegbelseje felé csúszunk. De hogyan is lehetne másként? Hiszen nem azok vagyunk, akik szeretnénk lenni, nem ez az, amiről álmodtunk; csak ilyenné tettek bennünket azok, akiket megmagyarázhatatlan módon megválasztottunk.

Tudna ajánlani egy könyvet?

 Az a kötet, amely a legkevésbé sem befolyásolt, de mindenkinek el kellene olvasnia, a The Brief and Frightening Reign of Phil George Saunderstől.

Görögországban tévésorozat készült Mara Meimaridi A szmirnai boszorkányok című könyvéből, ebből mutatunk egy részletet.

Az Ekultúrán megjelent recenzió Paul Verhaeghen: Omega Minor című könyvünkről.

Paul Verhaeghen: Omega Minor

Bak Róbert

Paul Verhaeghen egy nálunk jószerivel ismeretlen, az Amerikai Egyesült Államokban tanító flamand pszichológia professzor. A fülszöveg szerint a világsajtó olyan mesterekkel rokonítja, mint W. G. Sebald, Günter Grass vagy Thomas Pynchon. Miután végére értem a könyvnek, egyértelműen Pynchon az, akihez leginkább tudnám hasonlítani. Valami elképesztő erejű nyelven megírt, óriási tudást magába sűrítő, és ezzel együtt nem kis türelmet és odafigyelést is igénylő könyvről van szó. A legközelebbi rokona talán a Súlyszivárvány, bár itt azért nem figyeljük a történéseket a kutyák elméjének mélyéről, és nincsenek háztömbnyi méretűre duzzadt orrmandulák sem. Ellenben van rengeteg szereplő, világháború, titkos katonai kísérletek, meglepő fordulatok és mérhetetlen írói zsenialitás.

Hogy mi az Omega? Az Omega nem más, mint az Univerzum jövőjét leíró paraméter. Még Albert Einsteint is foglalkoztatta, bár később legnagyobb baklövésének nevezte. Ezt kutatja a regény egyik szereplője, Donatella, a fiatal olasz fizikus.

Három lehetőség van. Ha Omega kisebb, mint 1, akkor a világ a végtelenségig tágul, és végül elenyészik. Ha nagyobb, mint 1, akkor az Univerzum tágulása megáll, majd zsugorodni kezd, és végül visszatér az Ősrobbanás állapotába, majd az egész kezdődik elölről. Ha az Omega egyenlő 1-el, akkor fennmaradnak a jelenlegi állapotok, ám miután a csillagok tüzelőanyaga elfogy, egy halott, örökké fagyott és sötét hely lesz Univerzumunk. Nincs új kezdet, nincs remény.

A szmirnai boszorkányok kötetünkről a harmadik olvasói vélemény a Goldspirit oldalról érkezett.

Mara Meimaridi: A szmirnai boszorkányok

361 oldal

3200 Ft

ISBN: 978-963-693-340-1

"Győzni minden áron

Mara Meimaridi: A szmirnai boszorkányok

Katina az élet arcába vágta, hogy győzni fog. Majd élete végén a titkos tudást, amely a boszorkányság minden csínját-bínját rejti, unokahúgára, Mariára hagyja. Mindenki kellemesen beleborzongana, ha kiderülne: a dúsgazdag nénikéje egy alig mozdítható faládát hagy rá, amit csak egy előre megszabott idő után nyithat ki. Ám amikor feltárul a remélt kincseket rejtő láda, doh szagú könyvek, ételek és kozmetikai szerek receptjei kerülnek elő. Eleinte lefitymálja az ember, majd jobb híján kíváncsian beleássa magát örökségébe – így tett a Gondolat Kiadó gondozásában az idén megjelent görög antropológus, orvos Mara Meimaridi A szmirnai boszorkányok című könyv örökös-főhőse is, Maria.

Miközben Maria íróasztalára kikerülnek az ódon iratok, egy titokzatos-nem evilági- lélek közreműködésével szép lassan kirajzolódik előttünk az alig tízéves, szegény sorban élő lány, Katina és édesanyja, Eftália története, akik 1888-ban Kappadókiából, Törökországból a zaklatások elől menekülnek a jó sorssal kecsegtető görögországi Szmirnába. Pletykálós, takarítós, egymással perlekedő, mégis szeretteljes, egymásra odafigyelő közösség él a görög városban, kirajzolódik előttünk az ugyan békésen, de egymást messziről elkerülve, egymástól elszigetelten élő zsidó, görög, keresztény, örmény, török negyed szag- és illatelegye, poros-sáros utcái, és egy titokzatos ház a török negyedben, amelyet mindenkinek messziről el kell kerülnie.

Főhőseink, Katina és édesanyja, Eftália mielőtt elindultak volna a török szülői házból, álmodtak a titokzatos házzal. Így mesél erről Katina:

"Mielőtt Kappadókiából elindultunk, másképp képzeltem el Szmirnát…. De az ő (a boszorkány szerk.) házát mindig magam előtt láttam…. Egy ehhez hasonló házat láttunk mindketten, és amikor az ajtaját kinyitottuk, egy szekérnyi kincs volt benne, ami mind az enyém volt. Kincsek, amelyek sosem fogynak el, ha pedig mégis, egy varázsige elmondása után a ház megtelt újakkal. „Mind együtt vagyunk, és semmi sem győzhet le minket”-szólt a varázsige."

A ház ott állt Katináék utcájától nem messze. És a kislány alig várta, hogy végre bemehessen az egyébként a szmirnaik szerint elátkozott házba.

Lassacskán a nem gyötrő, de mégis aggasztó szegénységből az éjt nappallá téve dolgozó édesanya, Eftália, aki mellesleg még a rokonságából egy fél árva tizennyolc hónapos kicsi lányt is magával cipelt a török szegénységből, kedvenc munkáját a szépítőszerek készítését kitanulja egy üzletbe, és beindítja saját "szépségiparát". Csodálatos krémei, szépítő szerei egyszerre nagyon keresettek lesznek Szmirna szerte.

Természetesen mindenkinek a figyelme a zárt spalettájú török negyedbeli házra szegeződik, várjuk várjuk, hogy végre kidugja a vasorrú bába vagy valamilyen visszataszító banya az orrát - hiszen mégiscsak boszorkányokról szóló könyvet tartunk a kezünkben. Katina is a nagy találkozásra vár. Nyakig benne vagyunk a fecsegő, pletykáló, de mégis szeretettel áthatott történelmi családregényben, amikor is a szakadó esőben a török negyed bűzös sáros utcáin Katina elcsúszik, kiejti kezéből az ebédnek szánt babfőzeléket, a rózsavizes üvegcsék pedig szanaszét gurulnak- három össze is törik, az édesanyja gyönyörűen kidolgozott üvegcímkéi elázva hevernek a sárban. Katinából kitör a zokogás. Egy török nő lehajol hozzá, felkarolja, felemeli a felborult és félig kiömlött babos edényt, segít összeszedni az üvegcséket. Katina szinte rá sem néz, rohan tovább, hogy a rábízott feladatot teljesítse.

Csodák csodájára a bab helyére főtt tyúk, fűszer, sárgarépa és rizs került, az üvegcsék pedig a feliratokkal együtt sértetlenül sorakoztak a kosárkában. Az eset után a kislány szinte minden titkos kívánsága teljesült, és két évre rá végül a boszorkánynak tartott Attart tanítványai, gyermekei lettek édesanyjával együtt. Attart anya örökségül átadta nekik a boszorkányság vagy inkább a mindenség törvényeinek általa ismert minden csínját-bínját. Katina és Eftália használják is ezt a tudást. Jómódú férjet szereznek a már eladósorba került lánynak, mindig magasabbra és magasabbra jutnak a társadalmi ranglétrán, mígnem Katina Szmirna egyik legbefolyásosabb nőjévé válik. Közben az üzleti életben is sikereket ér el.

Bármennyire is sötét és önző a boszorkányokról festett kép: a "női tudás" (amelyet a középkorban bélyegeztek meg), a megérzések nagyon közel vannak a mindenhatóhoz. Teremtenek és büntetnek ők is, segítenek másokon, de első sorban önmagukon. A regényben felvázolt korban védik magukat egy olyan, sokszor kiszámíthatatlan földi hatalommal szemben, amely képtelen fellépni az erőszak, előítéletek, szegénység, kiszolgáltatottság, társadalmi kirekesztés, megbélyegzés ellen.

A szmirnai boszorkányok sokszor mosolyt fakasztó, mégis tragédiákat felvonultató sorsaiból elsősorban Katina többdimenziós élete bontakozik, amelyet Mariának, Katina unokahúgának lehetősége van folytatni. Hogy miért kellene folytatnia?

A 20. századi örökös előtt megjelenik Attart:

"Egy halott nővel is beszélgetsz, aki elmondta neked az életét"- mondja Attart a különleges képességeit titkolni akaró Mariának.

"Igen, de miért?"-kérdezi Maria.

"-Mert azt akarja, hogy segíts neki.

- Miben, hogy lerohanja a következő áldozatát?

- Hogy jóvá tegye a hibáját. …. (Attart így folytatja) Felkínáltam neki (Katinának) mindent. A napot, a földet, a csillagokat, az örökkévalóságot. Ő ezt az utat választotta…. Az egész Holdból neki az Arany ragyogása kellett….És ezt választja minden leányom. És nem tagadom meg tőlük, mert boldognak szeretném látni őket. Ez az a ragyogás, ami megszédíti őket. És emiatt is hunynak ki. Katina megértette ezt. Megértette, hogy az arany ragyogása nem minden. Keservesen megbánta. Megbüntette magát."

Kap-e végül Katina még egy esélyt, hogy jóvá tegye a hibáit?

És vállalja-e Maria az örökségét?

Induljanak hát el, kedves olvasóink Katinávall és Eftáliával 1888-ból Kappadókiából, és mire 1988-be érnek, minden kérdésre választ kapnak.

Az írónő izgalmas cselekménye fűzése közben néha ide-oda ugrál időben térben, kockáztatva ezzel, hogy az olvasó át tudja adni magát az események sodrásának, a szereplők megismerésének –, de képzeljünk csak el egy történetek százait időtlen-idők óta őrizgető idős nénit (félreértés ne essék, az írónő fiatal), akiből egyszerre buggyan ki a szegénységgel, szerelemmel, küzdelemmel, haraggal, fájdalommal, gazdagsággal, varázslattal átszőtt élete. Mara Meimaridi stílusa mégis annyira magával ragadó, hogy az olvasó feltétel nélkül sodródik vele, bármerre viszi is.

Illés Sarolta"

Eredeti értékelés: http://www.goldspirit.hu/gyozni-minden-aron