RECENZIÓ
John R. Searle: Beszédaktusok
Such Dávid: MEGOSZTÁS - Játsszunk nyelvjátékot!
A magyar fordításirodalom régóta adós az analitikus filozófia késő klasszikus korszakának egyes alapműveivel. Máig lefordításra vár például Strawson Individuals, Quine Word and Object, Evans The Varieties of Reference című műve. Ennek fényében örvendetes, hogy rövid időn belül Bárány Tibor fordítói munkájának köszönhetően két hiánypótló mű is megjelenhetett: korábban Saul Kripkétől a Megnevezés és szükségszerűség, a legutóbb pedig a Beszédaktusok.
Searle munkássága a beszédaktus-elmélet területén az előzményeket és utóéletét tekintve is nagy jelentőséggel bír. Az előtörténet a következő. Wittgenstein kritikája a korai analitikus filozófiát jellemző jelentéselméletekkel szemben rámutatott a használat megkerülhetetlenségére, ugyanakkor a logikai és szemantikai elemzésekben az igazságfeltételes jelentéselmélet (ami szerint egy mondat jelentését az határozza meg, hogy milyen körülmények között tekinthető igaznak) félelmetesen hatékonynak bizonyult. E két tendencia szintézisért kiáltott, és ez a szintézis lett a beszédaktus-elmélet. Ami pedig a későbbi fejleményeket illeti, a mai pragmatika elképzelhetetlen lenne Searle tanulmánya nélkül.
A beszédaktus fogalma nem Searle találmánya. A felfedezés érdeme J. L. Austiné. Neki köszönhető annak az évezredes rögeszmének a megdöntése, hogy a nyelv funkciója nem más, mint gondolatok átültetése egyik fejből a másikba. Austin mintegy „észrevette”, hogy nem minden mondat elemezhető azon séma szerint, hogy a kimondott hangsor egy gondolati tartalomnak felel meg, amely gondolat pedig nem más, mint egy igazként vagy hamisként elbírálható állítás a világ tényeiről. Az úgynevezett performatívumok – azaz olyan mondatok, mint az „ezennel elkeresztellek Jánosnak”–, nem lehetnek igazak vagy hamisak, hiszen ezzel a mondattal magát az elnevezés tettét hajtjuk végre.
Searle igazi érdeme az, hogy a beszédaktusok elemzését közös nevezőre tudta hozni a formális logikán alapuló szemantikai elemzésekkel. A kései Wittgenstein ugyanis problematikus örökséget hagyott követőire. Felhívta a figyelmet a nyelvhasználat vezérelte praktikus jellegére, de talán eltúlozta ennek jelentőségét más szempontok rovására. Hírhedt „elméletellenessége” is azt sugallta, hogy a nyelv csak amolyan laza szabályokon alapuló gyakorlat, és ez elhomályosította azt az óriási fegyvertényt amit a mondatok igazságfeltételes elemzése fel tudott mutatni. Ez a módszer képesnek látszott arra, hogy az egész mondatok jelentéséből kinyerje az egyes alkotóelemek jelentését, majd ezeknek az elemeknek új kombinációjaként létrejövő mondatok jelentését kiszámolhatóvá tegye.
A wittgensteiniánus jelentéselmélet – miszerint a nyelvi elemek jelentése nem más, mint a használatuk – viszont túl elnagyolt volt ahhoz, hogy kiváltsa a korábbi jelentéselméletet. Úgy tűnik, mintha két nagyon hasznos nyelvi elemzési módszer között ellentmondás feszülne, miközben mindkettő olyan mély belátással szolgálna, amit kár lenne feladni.
De fogjuk fel úgy a nyelvet mint szabályvezérelt emberi tevékenységet, amit intézményes konvenciók szabályoznak. Ahogyan a sakkban is vannak bizonyos szabályok, amik kifejezetten mondjuk a lóval történő lépésekre vonatkoznak, akképpen a nyelv kisebb egységeinek használatára is vonatkoznak bizonyos szabályok. A ló minden egyes konkrét használatában közös az, hogy csak L alakban ugorhat, még akkor is, ha egy bizonyos alkalommal arra használjuk, hogy sakkot adjunk vele, egy másik alkalommal pedig egy gyalog leütésére. Egy szó jelentése inkább egy bizonyos nyelvi intézmény konvenciójának függvénye, mintsem az egyes konkrét helyzetekben történő használatának.
Ahhoz, hogy mindkét szempontot érvényre juttassa, Searle megkülönbözteti egy beszédaktuson belül a propozicionális aktusok szintjét az illokúciós aktusokétól. A propozicionális aktushoz tartozik a referálás és predikálás, azaz a szemantikai eszközökkel elemezhető szűk értelemben vett jelentések. Az illokúciós aktus szintjén történő elemzés ad magyarázatot arra, hogy bizonyos meghatározott jelentésű propozíciókat egyes konkrét szituációkban mire használhatunk. Nagyon leegyszerűsítve a „Hideg van.” mondatnak mint propozíciónak a szemantikai tartalma ugyanaz marad akkor is, ha egyszerűen egy tényt állapítok meg a hőmérőre nézve, akkor is, ha ezzel azt szeretném elérni, hogy valaki csukja be az ablakot, és akkor is, ha a gyerekre ezzel akarok még több ruhát rátukmálni – vagyis, amikor különböző illokúciós aktusokat hajtok végre.
Az illokúciós aktus magában foglal egy (vagy több) propozicionális aktust és azokat a további feltételeket, amiknek teljesülniük kell ahhoz, hogy a beszédaktus valóban képes legyen azt a funkciót szolgálni, amire használják. Például az ígéret aktusának előkészületi feltétele, hogy a kimondó képes legyen végrehajtani, amit megígér, őszinteségi feltétele, hogy valóban akarja is megtenni, és ha mindez megvan, akkor megvalósulhat az ígéret lényege, hogy a beszélő bizonyos kötelezettséget vállal a hallgató felé.
Ezen kötelezettségvállalás visszaköszön a könyv második részében, ahol Searle az elméletének néhány alkalmazását mutatja be. Itt amellett érvel, hogy téves az az analitikus morálfilozófiában gyakran hangoztatott tétel, miszerint a „kell” – vagyis a kötelezettség – nem vezethető le a „van”-ból – a tényekből. Ám miután történt – vagyis „van” – egy megígérő beszédaktus, az ezt kimondó személy igenis kötelezettséget vállalt magára, tehát meg „kell” tennie, azt, amit megígért. Searle hangsúlyozza, hogy nem azt akarta sugallni, hogy itt kezdődne az etika, hanem csak azt, hogy a klasszikus nyers megfogalmazásában a „van”-ról a „kell”-re áttérés lehetetlenségére hivatkozás nem veszi figyelembe az intézményes tények, és az ezekből fakadó kötelezettségek közötti levezethetőségi kapcsolatot.
A másik – és sokkal markánsabb – megállapítása, hogy a Beszédaktusok megjelenése idején kortársnak számító hétköznapi nyelvhasználatból kiinduló filozófusok összetévesztik egy fogalom elemzését azzal, hogy milyen körülmények között tehetünk egy állítást az adott fogalmat kifejező szóval. Ebből akkor származik igazán nagy galiba, amikor a beszédaktus állíthatóságának feltételeit a fogalom lényegéhez tartozónak véljük. Az ilyen filozófus számára a „mit jelent a jó, vagy a tudás, vagy a szabadság?” kérdése egyenértékű a „hogyan használjuk a „jó” és a „tud” vagy a „szabadságában áll” kifejezéseket?” kérdéssel.
Nem lehet eltagadni: Searle könyve nem egy kezdőknek szánt olvasmány. Az olvasóról feltételezi, hogy tisztában van a nyelvfilozófia alapvető problémaköreivel, többé-kevésbé ismeri a logikai szimbólumokat, és van elég lelkesedése ahhoz, hogy egy-egy beszédaktus előfeltevés-rendszerének aprólékos leírását olvassa több oldalon keresztül. Szerencsére ennyi elég is, mert a fogalmazás és a gondolatmenet átgondolt, kristálytiszta és egyfajta didaktikusság is jellemzi.
A Beszédaktusok mára már klasszikusnak tekinthető, ám egyúttal a mai filozófia legközelebbi felmenőjének is számít. Ez együtt jár azzal, hogy számos ma is aktuális témával foglalkozik, viszont nem szabad mindent készpénznek vennünk, amit benne találunk. Például a nem sokkal későbbi – már említett – Megnevezés és szükségszerűség után már nem tekinthetjük Searle referálásról és tulajdonnevekről szóló gondolatait teljesen időszerűnek. Ugyanakkor, aki behatóbban akar foglalkozni a nyelvfilozófiával, annak kötelező feladat, hogy vissza-visszatérjen a közvetlen elődök problémafelvetéseihez, az őket mozgató intenciókhoz, hogy megismerje a mai viták gyakran háttérbe olvadó igazi tétjét.
John R. Searle: Beszédaktusok. Fordította: Bárány Tibor. Gondolat kiadó, Budapest, 2009.




.jpg)


A kötet a középkori gazdaságtörténet egy speciális szeletét, a pálos rend kolostorainak középkori birtokszerkezetét, gazdálkodását és jövedelemtípusait tárgyalja. A munka az egyes pálos kolostorok fennmaradt oklevelei alapján próbálja tisztázni a rend gazdálkodásának rendszerét és összefüggéseit. A szerző egyik legfontosabb új tudományos eredménye annak bizonyítása, hogy a pálos rend a középkorban alapvetően pénzjövedelmeken alapuló gazdálkodásra törekedett. Emellett a külföldi (dalmáciai, itáliai és lengyel) összehasonlító anyag bevonásával rávilágít bizonyos különbségekre is a rend egyes rendtartományai között. A kötetet ajánljuk minden, a középkori magyar történelem, az egyház- és vallástörténet iránt érdeklődő olvasónak.
Reklámok özönében élünk, s különösen gyermekeink azok, akik legjobban kiszolgáltatottak az ezerszínű, csodás és már-már elérhető közelségű ideális világot bemutató reklámoknak. Milyen hatással vannak a gyerekekre a reklámok? Milyen újabb és újabb eszközökkel élnek a reklám-szakemberek, a megrendelők, hogy a gyerekeket és rajtuk keresztül bennünket, felnőtteket még több fogyasztásra ösztökéljenek? Hogyan válunk e praktikák révén gyermekeinkkel együtt engedelmes és lojális vásárlókká? Hol van, van-e a határ a gyermekeknek és a gyermekeken keresztül a felnőtteknek szánt reklámok között? Lehet-e hatékony a reklámszabályozás? Mi az állam, s ezen belül a jogalkotók, jogalkalmazók, s nem utolsósorban a felnőttek, a szülők, a tanárok felelőssége? Ők vajon felismerik-e a klasszikusnak tekinthető és az egyre újabb és újabb technikák manipulációs eszközeit, stratégiáit?
Az együttműködés és versengés fontos része az életünknek. Az egyén és a csoport szintjén egyaránt együttműködhetünk vagy versenghetünk egymással. Ahhoz azonban, hogy hosszú távon működjön egy társas kapcsolat, legtöbbször az együttműködés kialakítására és fenntartására van szükség. Milyen feltételek mellett működik a kooperáció, és milyen okok miatt nem? Milyen történelmi tapasztalataink vannak erre vonatkozólag? Hogyan segíthetjük elő egy kapcsolat működését az együttműködés révén? Miért képesek és hajlandóak az együttműködésre egyesek jobban, mások kevésbé? Ezekre a kérdésekre kereste a választ a 2009 decemberében Pécsett rendezett konferencia, melyet Buda Béla pszichiáter, Gyáni Gábor és Ormos Mária történészek előadásai nyitottak meg. A viták a következő témák köré csoportosultak: az együttműködés biológiai és evolúciós alapjai; nemi különbségek a versengésben; konszenzus és konfliktus a mai magyar társadalomban; nemzetközi együttműködések a 20–21. században. A kötetben a biológus, etológus, közgazdász, pszichológus, szociológus és történész előadók és a vitába később bekapcsolódó kutatók esszéi olvashatók.
Az Indianai Egyetem professzora által írt kötet a mai napig az egyetlen összefoglaló jellegű munka a holokauszt irodalmáról. A munka nem törekszik a holokauszt teljes irodalomtörtének bemutatására; a fő célja az, hogy értelmezzen. Mi az a holokauszt-irodalom? Beszélhetünk-e ilyen kategóriáról? Hogyan képes a próza, a költészet és a dráma nyelve megbirkózni a feladattal, ami nem kevesebb, mint a soáról műalkotást írni, ami sokak szerint lehetetlen? Lehetséges-e irodalommá formálni a holokausztot, ha igen, miként lehet ezt úgy megtenni, hogy ne váljon puszta absztrakcióvá, ami elszakad a történelemtől? Amennyiben a vállalkozás lehetetlen, akkor ennek erkölcsi vagy gyakorlati okai vannak? Miben különbözik a túlélők által írt holokauszt-irodalom, és miben különbözik azoké, akiket közvetve vagy közvetlenül nem érintett a soá?
Padisák Mihály 100 történetben olvasmányosan megírt pályarajza felöleli rádiós pályafutását, melyben volt országjáról riporter, irodalmi, honismereti, tehetségkutató műsorok szerkesztője, rádiódramaturg, kitalálta és meghonosította a vetélkedő műfaját, sok mai nagy művészt indított el ifjan útjára, és rádióhallgatók millióinak szerzett gondolkodásra és cselekvésre késztető élményeket a Miska bácsi levelesládájával. Könyvében bepillantást nyújt a Magyar Rádió életébe, a műsorkészítésbe, felvillannak a kor jeles művészeihez és kedves hallgatóihoz fűződő kapcsolatai. A könyv megjelenése szülinapi köszöntés is az egykori levelezőktől, a júniusban 80 éves Miska bácsinak.
A kötet a középkori gazdaságtörténet egy speciális szeletét, a pálos rend kolostorainak középkori birtokszerkezetét, gazdálkodását és jövedelemtípusait tárgyalja. A munka az egyes pálos kolostorok fennmaradt oklevelei alapján próbálja tisztázni a rend gazdálkodásának rendszerét és összefüggéseit. A szerző egyik legfontosabb új tudományos eredménye annak bizonyítása, hogy a pálos rend a középkorban alapvetően pénzjövedelmeken alapuló gazdálkodásra törekedett. Emellett a külföldi (dalmáciai, itáliai és lengyel) összehasonlító anyag bevonásával rávilágít bizonyos különbségekre is a rend egyes rendtartományai között. A kötetet ajánljuk minden, a középkori magyar történelem, az egyház- és vallástörténet iránt érdeklődő olvasónak.
A könyv az egyik legkiválóbb magyar publicista, Ignotus Pál (1901 Budapest – 1978, London) tanulmányainak, karcolatainak, kritikáinak és publicisztikai írásainak eddigi legteljesebb, legátfogóbb összefoglalását adja – az 1920-as évek elejétől az 1960-as évek végéig. Ignotus Pál 1925-től írt a Nyugatba – színdarabokról és regényekről, verseskönyvről és drámaírásról, operettről és bohózatról – egészen 1930-ig, amikor Osvát Ernő öngyilkossága után Babits – Móricz és Fenyő Miksa egyetértésével – levette a bécsi emigrációban élő Ignotus nevét a folyóirat fejlécéről. Ignotus ezt nem tudta másként értelmezni, mint a Nyugat progresszív hagyományával való nyílt szakítást. 1929 és 1937 között több mint ötven cikket írt A Tollba, legtermékenyebb időszaka az 1929–34-es periódus volt. „Írok, tehát vitatkozom”, említette egyszer, s ez akár írói működésének ars poeticája is lehetne.
A föderalizmus kérdései manapság nem tartoznak a történetírás és a politológia legkurrensebb témakörei közé. Pedig a közelmúlt olyan eseményei, mint a szocialista szövetségi államok felbomlása, Belgium föderalizálása, vagy éppen a szövetségi rendszerről folyó spanyol, olasz és kanadai viták érdekessé tehetik a témát, az európai integráció jövője szempontjából pedig kifejezetten tanulságosak lehetnek a különféle föderalista elméletek és kísérletek. A szerző a föderalizmus általános jellemzőinek és a nyugati etnoföderális államok sajátosságainak a felvázolása után a közép- és kelet-európai etnoföderalizmus történetének a bemutatására vállalkozik, majd a térség többnemzetiségű szövetségi államainak összehasonlító elemzésére tesz kísérletet. A kötetet Közép-Európa 20. századi történelme iránt érdeklődő olvasóknak, valamint történészeknek, történészhallgatóknak, jog- és politikatörténészeknek ajánljuk.
Alláhu akbar! (Isten a legnagyobb!). Ha a keleti ember a Nyugat érdeklődésének bármely megnyilatkozásával találkozik, akkor az mindig bizalmatlanságot, szemérmes tartózkodást, vagy konkrét félelmekkel átitatott aggodalmat, elzárkózást vált ki belőle. A kíváncsiskodás zavarja a keleti ember szemérmességét, s legszemélyesebb világának megsértését látja benne. A könyv amellett, hogy alaposan, ugyanakkor közérthetően és szórakoztatóan bevezet az iszlám vallási alapjaiba és filozófiai mélységeibe, tárgyalja az iszlám vallási gyakorlatot is (fonetikus átírással segítve az aktuális szövegek megértését, kiejtését). A kötet második része a magyar iszlámkutatás nagy alakjait (Vámbéry Ármin, Goldziher Ignác, Germanus Gyula) mutatja be. Ajánljuk mindenkinek, aki érdeklődik más kultúrák iránt, és szeretne átfogó képet kapni az iszlámról, megismerni és megérteni annak lényegét és rendszerét.
Esszék A kötet Géczi János költő, író, kultúrhistorikus, esszéista újabb esszéit gyűjti egybe. Az itt olvasható írások az elmúlt másfél évtizedben születtek, s többségük most jelenik meg először kötetben, illetve olvasható egyáltalán magyarul. Az esszék középpontjában a táj, a kert, illetve az azt szemlélő ember áll. Kiindulópontjuk egy-egy érzéki tapasztalat – legyen az egy utazás valamely pillanata, egy kert valamely növénye vagy egy verssor –, amely alkalmat ad a szemlélődésre, az önreflexióra, az emberi létezés kisebb és nagyobb kérdéseinek felvetésére. Az írásokat egyfelől ez a nézőpont, vagyis az ember világban való létének minél teljesebb, de mindig szemlélődő átélése, másfelől nyelvi megformáltságuk: egyedi hasonlataik és izgalmas gondolati hálójuk emeli egzisztenciális-filozófiai, sőt, költői szövegekké.
A könyv az egyik legkiválóbb magyar publicista, Ignotus Pál (1901 Budapest – 1978, London) tanulmányainak, karcolatainak, kritikáinak és publicisztikai írásainak eddigi legteljesebb, legátfogóbb összefoglalását adja – az 1920-as évek elejétől az 1960-as évek végéig. Ignotus Pál 1925-től írt a Nyugatba – színdarabokról és regényekről, verseskönyvről és drámaírásról, operettről és bohózatról – egészen 1930-ig, amikor Osvát Ernő öngyilkossága után Babits – Móricz és Fenyő Miksa egyetértésével – levette a bécsi emigrációban élő Ignotus nevét a folyóirat fejlécéről. Ignotus ezt nem tudta másként értelmezni, mint a Nyugat progresszív hagyományával való nyílt szakítást. 1929 és 1937 között több mint ötven cikket írt A Tollba, legtermékenyebb időszaka az 1929–34-es periódus volt. „Írok, tehát vitatkozom”, említette egyszer, s ez akár írói működésének ars poeticája is lehetne.
A kötet Steiger Kornél filozófiatörténész legjelentősebb tanulmányait tartalmazza. Az írások egy része korábban megjelent folyóiratcikk vagy könyvfejezet, más része itt olvasható első ízben magyar nyelven. A tanulmányok legfőbb vonulatát az antik görög filozófia kezdeteire, a preszókratikusok gondolkodásmódjának tisztázására irányuló vizsgálódások jelentik, valamint az a mód, ahogy e korai hagyományt a későbbi filozófiai diszkurzus (különösen Arisztotelész) átformálta. Az írások másik súlypontja Platón, Arisztotelész és a hellénisztikus korszak, ezen belül is a sztoikusok filozófiája. Az itt olvasható szövegek átfogó képet nyújtanak az antik görög filozófiát foglalkoztató legfontosabb kérdésekről, valamint a görög filozófia hagyományozódásának alapvető problémáiról. Nagy erényük a szerző írásaira jellemző problémaérzékenység, a kérlelhetetlen logikával végigvitt érvelés, a mellébeszélés teljes hiánya és a világos kifejtésmódra való törekvés A könyvet a görög filozófia iránt érdeklődőknek, a filozófia és a görög-latin nyelv oktatóinak és hallgatóinak ajánljuk.
A kötet Géczi János költő, író, kultúrhistorikus, esszéista újabb esszéit gyűjti egybe. Az itt olvasható írások az elmúlt másfél évtizedben születtek, s többségük most jelenik meg először kötetben, illetve olvasható egyáltalán magyarul. Az esszék középpontjában a táj, a kert, illetve az azt szemlélő ember áll. Kiindulópontjuk egy-egy érzéki tapasztalat – legyen az egy utazás valamely pillanata, egy kert valamely növénye vagy egy verssor –, amely alkalmat ad a szemlélődésre, az önreflexióra, az emberi létezés kisebb és nagyobb kérdéseinek felvetésére.



Bár Magyarországon a jelenség ismeretlen, érdemes elolvasni a hollandiai és a belgiumi populizmusról David Van Reybrouck könyvét. Eme eredetien ironikus munka alapja a belátás: nem értheti meg a populizmust, aki lenézi a népet, a „tetováltak osztályát”, a „bunkók” és a „Győzikék” tömegét. Az író arra a belátásra jutott, hogy ők ott, Nyugaton posztdemokráciában élnek: olyan rendszerben, amely kívül még demokratikus, de belül már nem. Ahol a választók (nép)szavazásokon megnyilvánuló döntéseit a „tanult régensek”, azaz a társadalom felső rétegéből érkezett politikusok csak akkor képesek elfogadni, ha nekik tetszik. André Bellont idézi, aki szerint a demokráciában még a polgárok mondtak ítéletet a politikusok fölött, ám a posztdemokráciában a vezetők ítélik meg és fölül a polgárokat. Reybrouck szerint e politikai rendszer alapja a társadalom kulturális kettészakadása. Ezért a 20. század utolsó évtizedeiben fellépő kultúrrelativizmust okolja, amely lemondott az alul lévők kulturális egyenjogúsításáról, abban a hitben, hogy a kulturális „felemelés” valójában az alsóbb osztályok ideológiai gyarmatosítása. És történt mindez a kereskedelmi médiumok burjánzásával egy időben.
A kötet Steiger Kornél filozófiatörténész legjelentősebb tanulmányait tartalmazza. Az írások egy része korábban megjelent folyóiratcikk vagy könyvfejezet, más része itt olvasható első ízben magyar nyelven. A tanulmányok legfőbb vonulatát az antik görög filozófia kezdeteire, a preszókratikusok gondolkodásmódjának tisztázására irányuló vizsgálódások jelentik, valamint az a mód, ahogy e korai hagyományt a későbbi filozófiai diszkurzus (különösen Arisztotelész) átformálta. Az írások másik súlypontja Platón, Arisztotelész és a hellénisztikus korszak, ezen belül is a sztoikusok filozófiája.
Az utóbbi két évtized két korszakos találmánnyal gazdagította a politikai életet. Hadd fűzzem mindjárt hozzá, hogy egyik sem válik díszére a korszaknak, melyre bélyegét rányomta. Az első e korszakos találmányok közül: a szabadságellenes baloldal. A háború előtt ennek vágyképe legföljebb néhány hőse álmodozó fejében kísértett, mint például a forradalmi- szindikalista Sorel-ében, akit tudvalevően Mussolini ugyanúgy mesterének vállalt, mint Lenin. Általában a baloldal a szabadságot legföljebb kevesellhette, de sohasem sokallhatta. A meglévő szabadságot gúnyolhatta, lekicsinyelhette, fonákját fölfedhette, mint ahogy a legkitűnőbb elmék tették Marxtól Henry George-ig és Tolsztojtól Anatole France-ig, de eszébe nem jutott volna emiatt azt követelni, hogy eltapossák a keveset, a viszonylagosan keveset is, ami valóra vált belőle. Előfordult, mint a francia nagy forradalom idején, hogy a baloldal teremtett önkényuralmat. De legalább elvben, legalább elméletben akkor is a szabadságra törekedett. Hogy a szabadság akarata „ósdi előítélet”, „túlhaladott álláspont” lehet, erre senki nem gondolt. Ezt a szabadságellenes forradalmiságot csak az orosz bolsevisták avatták kormányzati elvvé, minekutána Ludendorff segítségével hazajutottak és a hatalmat elfoglalták.