RECENZIÓ
John R. Searle: Beszédaktusok
Such Dávid: MEGOSZTÁS - Játsszunk nyelvjátékot!
A magyar fordításirodalom régóta adós az analitikus filozófia késő klasszikus korszakának egyes alapműveivel. Máig lefordításra vár például Strawson Individuals, Quine Word and Object, Evans The Varieties of Reference című műve. Ennek fényében örvendetes, hogy rövid időn belül Bárány Tibor fordítói munkájának köszönhetően két hiánypótló mű is megjelenhetett: korábban Saul Kripkétől a Megnevezés és szükségszerűség, a legutóbb pedig a Beszédaktusok.
Searle munkássága a beszédaktus-elmélet területén az előzményeket és utóéletét tekintve is nagy jelentőséggel bír. Az előtörténet a következő. Wittgenstein kritikája a korai analitikus filozófiát jellemző jelentéselméletekkel szemben rámutatott a használat megkerülhetetlenségére, ugyanakkor a logikai és szemantikai elemzésekben az igazságfeltételes jelentéselmélet (ami szerint egy mondat jelentését az határozza meg, hogy milyen körülmények között tekinthető igaznak) félelmetesen hatékonynak bizonyult. E két tendencia szintézisért kiáltott, és ez a szintézis lett a beszédaktus-elmélet. Ami pedig a későbbi fejleményeket illeti, a mai pragmatika elképzelhetetlen lenne Searle tanulmánya nélkül.
A beszédaktus fogalma nem Searle találmánya. A felfedezés érdeme J. L. Austiné. Neki köszönhető annak az évezredes rögeszmének a megdöntése, hogy a nyelv funkciója nem más, mint gondolatok átültetése egyik fejből a másikba. Austin mintegy „észrevette”, hogy nem minden mondat elemezhető azon séma szerint, hogy a kimondott hangsor egy gondolati tartalomnak felel meg, amely gondolat pedig nem más, mint egy igazként vagy hamisként elbírálható állítás a világ tényeiről. Az úgynevezett performatívumok – azaz olyan mondatok, mint az „ezennel elkeresztellek Jánosnak”–, nem lehetnek igazak vagy hamisak, hiszen ezzel a mondattal magát az elnevezés tettét hajtjuk végre.
Searle igazi érdeme az, hogy a beszédaktusok elemzését közös nevezőre tudta hozni a formális logikán alapuló szemantikai elemzésekkel. A kései Wittgenstein ugyanis problematikus örökséget hagyott követőire. Felhívta a figyelmet a nyelvhasználat vezérelte praktikus jellegére, de talán eltúlozta ennek jelentőségét más szempontok rovására. Hírhedt „elméletellenessége” is azt sugallta, hogy a nyelv csak amolyan laza szabályokon alapuló gyakorlat, és ez elhomályosította azt az óriási fegyvertényt amit a mondatok igazságfeltételes elemzése fel tudott mutatni. Ez a módszer képesnek látszott arra, hogy az egész mondatok jelentéséből kinyerje az egyes alkotóelemek jelentését, majd ezeknek az elemeknek új kombinációjaként létrejövő mondatok jelentését kiszámolhatóvá tegye.
A wittgensteiniánus jelentéselmélet – miszerint a nyelvi elemek jelentése nem más, mint a használatuk – viszont túl elnagyolt volt ahhoz, hogy kiváltsa a korábbi jelentéselméletet. Úgy tűnik, mintha két nagyon hasznos nyelvi elemzési módszer között ellentmondás feszülne, miközben mindkettő olyan mély belátással szolgálna, amit kár lenne feladni.
De fogjuk fel úgy a nyelvet mint szabályvezérelt emberi tevékenységet, amit intézményes konvenciók szabályoznak. Ahogyan a sakkban is vannak bizonyos szabályok, amik kifejezetten mondjuk a lóval történő lépésekre vonatkoznak, akképpen a nyelv kisebb egységeinek használatára is vonatkoznak bizonyos szabályok. A ló minden egyes konkrét használatában közös az, hogy csak L alakban ugorhat, még akkor is, ha egy bizonyos alkalommal arra használjuk, hogy sakkot adjunk vele, egy másik alkalommal pedig egy gyalog leütésére. Egy szó jelentése inkább egy bizonyos nyelvi intézmény konvenciójának függvénye, mintsem az egyes konkrét helyzetekben történő használatának.
Ahhoz, hogy mindkét szempontot érvényre juttassa, Searle megkülönbözteti egy beszédaktuson belül a propozicionális aktusok szintjét az illokúciós aktusokétól. A propozicionális aktushoz tartozik a referálás és predikálás, azaz a szemantikai eszközökkel elemezhető szűk értelemben vett jelentések. Az illokúciós aktus szintjén történő elemzés ad magyarázatot arra, hogy bizonyos meghatározott jelentésű propozíciókat egyes konkrét szituációkban mire használhatunk. Nagyon leegyszerűsítve a „Hideg van.” mondatnak mint propozíciónak a szemantikai tartalma ugyanaz marad akkor is, ha egyszerűen egy tényt állapítok meg a hőmérőre nézve, akkor is, ha ezzel azt szeretném elérni, hogy valaki csukja be az ablakot, és akkor is, ha a gyerekre ezzel akarok még több ruhát rátukmálni – vagyis, amikor különböző illokúciós aktusokat hajtok végre.
Az illokúciós aktus magában foglal egy (vagy több) propozicionális aktust és azokat a további feltételeket, amiknek teljesülniük kell ahhoz, hogy a beszédaktus valóban képes legyen azt a funkciót szolgálni, amire használják. Például az ígéret aktusának előkészületi feltétele, hogy a kimondó képes legyen végrehajtani, amit megígér, őszinteségi feltétele, hogy valóban akarja is megtenni, és ha mindez megvan, akkor megvalósulhat az ígéret lényege, hogy a beszélő bizonyos kötelezettséget vállal a hallgató felé.
Ezen kötelezettségvállalás visszaköszön a könyv második részében, ahol Searle az elméletének néhány alkalmazását mutatja be. Itt amellett érvel, hogy téves az az analitikus morálfilozófiában gyakran hangoztatott tétel, miszerint a „kell” – vagyis a kötelezettség – nem vezethető le a „van”-ból – a tényekből. Ám miután történt – vagyis „van” – egy megígérő beszédaktus, az ezt kimondó személy igenis kötelezettséget vállalt magára, tehát meg „kell” tennie, azt, amit megígért. Searle hangsúlyozza, hogy nem azt akarta sugallni, hogy itt kezdődne az etika, hanem csak azt, hogy a klasszikus nyers megfogalmazásában a „van”-ról a „kell”-re áttérés lehetetlenségére hivatkozás nem veszi figyelembe az intézményes tények, és az ezekből fakadó kötelezettségek közötti levezethetőségi kapcsolatot.
A másik – és sokkal markánsabb – megállapítása, hogy a Beszédaktusok megjelenése idején kortársnak számító hétköznapi nyelvhasználatból kiinduló filozófusok összetévesztik egy fogalom elemzését azzal, hogy milyen körülmények között tehetünk egy állítást az adott fogalmat kifejező szóval. Ebből akkor származik igazán nagy galiba, amikor a beszédaktus állíthatóságának feltételeit a fogalom lényegéhez tartozónak véljük. Az ilyen filozófus számára a „mit jelent a jó, vagy a tudás, vagy a szabadság?” kérdése egyenértékű a „hogyan használjuk a „jó” és a „tud” vagy a „szabadságában áll” kifejezéseket?” kérdéssel.
Nem lehet eltagadni: Searle könyve nem egy kezdőknek szánt olvasmány. Az olvasóról feltételezi, hogy tisztában van a nyelvfilozófia alapvető problémaköreivel, többé-kevésbé ismeri a logikai szimbólumokat, és van elég lelkesedése ahhoz, hogy egy-egy beszédaktus előfeltevés-rendszerének aprólékos leírását olvassa több oldalon keresztül. Szerencsére ennyi elég is, mert a fogalmazás és a gondolatmenet átgondolt, kristálytiszta és egyfajta didaktikusság is jellemzi.
A Beszédaktusok mára már klasszikusnak tekinthető, ám egyúttal a mai filozófia legközelebbi felmenőjének is számít. Ez együtt jár azzal, hogy számos ma is aktuális témával foglalkozik, viszont nem szabad mindent készpénznek vennünk, amit benne találunk. Például a nem sokkal későbbi – már említett – Megnevezés és szükségszerűség után már nem tekinthetjük Searle referálásról és tulajdonnevekről szóló gondolatait teljesen időszerűnek. Ugyanakkor, aki behatóbban akar foglalkozni a nyelvfilozófiával, annak kötelező feladat, hogy vissza-visszatérjen a közvetlen elődök problémafelvetéseihez, az őket mozgató intenciókhoz, hogy megismerje a mai viták gyakran háttérbe olvadó igazi tétjét.
John R. Searle: Beszédaktusok. Fordította: Bárány Tibor. Gondolat kiadó, Budapest, 2009.