Juhász Júlia: A tetthely beszél (részlet)
"Esetem a klottgatyával és a százkilós rendőrrel
Nyáron az volt a legjobb mulatságom, hogy – hacsak nem volt zivatar vagy szélvihar – a többi kissráccal meg egy-két pisis kislánnyal együtt elgyalogoltam a Duna-partra. Nem volt közel – jó félórát tartott, mire odaértünk. A mostani Dagály fürdő helyén talajvízből kis tavacska képződött ott, teli volt fürge ebihallal, békák is ugrándoztak benne. Vettünk egy jó kis fürdőt az iszapos vízben – aztán lemostuk az iszapot a Dunában. Ki úszott, ki kapálózott, amíg a gyomrunk nem harangozta el az ebédidőt.
Magunktól tanultunk meg úszni. Én is prüszköltem, kapálóztam, mint a kutyák, de idővel el tudtam jutni a Margit-szigetig. Már hogyha leapadt a folyó, mert ha hömpölygött, hát akkor nem mertem volna. Ezzel szemben az ikertestvéremet, a Mikit úszásban meg se közelítette senki a brancsból. Másban – hát másban! hajaj! – de ebben nem. A Miki teste valahogy úgy emelkedett ki a vízből, mint egy csónaké, vagy mint egy kacsáé, hogy is mondjam, mintha nem is vízszintesen úszna, hanem függőlegesen.
Majdnem derékig kint volt a vízből. És ő már a túlsó partról integetett, amikor a bátyám meg én még az út közepén csapkodtuk a vizet. Na és hát a sóder! Az milyen finom volt! Hogyha nagyon fáztunk, belehemperegtünk. Nem cseréltük volna fel ezt az élvezetet semmi mással. Talán ezért nem kaptam meg semmilyen gyerekbetegséget. Mert nem kaptam meg soha semmilyent. De semmilyent. Csak verést. Azt azért kaptam hébe-hóba. Egyszer éppen a Margit-sziget miatt. Pedig az volt a legjobb mulatság. Átkalimpálni a rózsakerthez. Milyen szép, ápolt volt akkor még az a rózsakert! De bevallom, nem a csodás tájért vágyódtam oda, hanem mert a legklasszabb dolog a tilos dolog.
A szigetre ugyan nem volt tilos kimenni – ha az ember leperkált harminc fillért – tessék parancsolni hölgyem – vagy uram! De harminc fillért, ilyesmire! Kidobott pénz – megjegyzem, nem is volt, de ha lett volna, akkor is – minek? Hisz éppen a „nem szabad” volt benne az igazi mulatság. Ha ingyen mehettünk volna be a szigetre, és a rózsát is ingyen kínálnák, kit érdekelne!? De aztán jól megjártam a Margit-szigettel, no meg egy klottgatyával, amit egy százkilós rendőr lobogtatott fennen. Egyedül indultam el aznap hazulról, és nem volt rajtam semmi más, csak az az egy fekete gatya. Derékon felül nyáron sose hordtam semmilyen ruhafélét, abban a melegben minek? Cipőt pedig – nyáron? Még télen is szívta a fogát a mama, hogy jaj, most már muszáj… de nyáron sohasem.
Persze, a testvéreim se hordtak nyáron cipőt – a nővéremmel a mama kivételt tett ebben is. De sose irigykedtünk, sose tettünk szemrehányást emiatt a mamának. Hiszen Bözsike volt a nagyon jó, gondoskodó, egyetlenegy nővérünk. A parton még azt a gatyát is levetettem, és elrejtettem egy kőrakásba – ne vizesedjen át, mert vizes nadrágban mégsem mehetek haza. Hogy ellopja valaki? Egy agyonmosott gatyát? Különben, egy lélek se járt arra, nem leshették meg, hogy hova tettem. Mellettem a Duna – örömömre – alacsony volt, nem kellett attól félnem, hogy belefulladok.
Körülnéztem azért, nincs-e a közelben egy ismerős, de senki se volt ott. Se ismerős, se idegen. Nem baj. Egyedül is elindulhatok a szigetre. El is indulok. Hozok egy szál piros rózsát – csak azért, hogy megmutassam Mikinek. Nem nevetne ki többé, hogy nem merek egyedül átúszni a Margit-szigetre. Átmegyek! A fejemet lekötöttem spárgával – az alá fűzöm majd a rózsát – aztán belevetettem magam a Dunába. A parton mindig őrködött egy csősz bácsi, most is ott állt, és fenyegetően rázta görbe botját.
– Mész vissza, te csibész!?
De ki bánta? Éppen az volt a jó, hogy ő csak kiabál, csak kiabál, én meg fittyet hányok rá, fittyet hányok rá. A töltés tetején volt a rózsakert, kicsit arrébb, mint ahol az a feldühödött öreg bácsi várta, hogy lecsapjon rám a botjával, de én kibántam vele, mert még ki se értem a partra, gyorsan a rózsákhoz! Letéptem egy gyönyörű pirosat, belefűztem a fejemen a spárgába, és Julius Caesar nem érezhetett olyan mámort a győzelmeinél, mint mikor én azt a szál rózsát baj nélkül elcsakliztam.
És akkor jött a vész, amikor nem is vártam. Már bent a vízben. Közel a pesti parthoz. Ott láttam meg, elszörnyedve, hogy egy százkilós rendőr az én klottgatyámat tartja a kezében, és rázza, csak rázza, mintha megbolondult volna. Engem meg a hideg rázott a gondolatra, hogy kilépjek a vízből, és már azon voltam, hogy visszafordulok – de ott meg a csősz bácsi várt volna a botjával… lehet, hogy ő is rendőrt küldene rám. Mit volt mit tenni, kiúsztam a partra.
A százkilós rendőr, alighogy kiértem, már nyúlt is utánam, én meg a gatyámért nyúltam volna, de a zsernyák megragadott, és úgy szorította a derekamat, hogy nem tudtam kiszabadulni. Anyaszült meztelenül álltam a karjai között, így terelt a közeli rendőrőrsre, időnként súlyos ütésekkel tisztelve meg a hátsómat. A rendőrőrsön összevissza pofoztak, aztán a földre löktek, és ott ütöttek, rúgtak, ahol értek. Végül a százkilós kihajított az őrsről, utánam dobta a klottgatyámat, alig tudtam felvenni, és úgy vánszorogtam hazafelé, mint akit jól összetapostak a lovak. De a tragikus végkifejlet még csak most következik. Mert pechemre, otthon volt a papa.
– Hát mi ez, hogy nézel ki? Mit csináltál megint, te tűzre való? – ezzel fogadott, és már láttam, hogy most mire készül, és meg is teszi, ha nem találok ki valamit. Mert az, hogy a papa a lábai közé kap, és a nadrágszíjjal elfenekel, még csak hagyján – volt már nemegyszer ilyen, de ha most egyet is ráver a fájós… na, mimre?… Szóval… muszáj. De ódzkodtam tőle. Mármint, hogy hazudjak a papának. A papának hazudni életveszélyes. Mert rájön. Nemigen fordult elő, hogy rá ne jött volna. Most mégse tehetek mást, mert hogyha a fájós…
– Papa, az az igazság, hogy verekedtem.
– Kivel? Miért? Te csibész! Nesze! És már emelte is a kezét, én meg, hú… ha most a fájós… szóval, ha ráver…
– Azért, papa, mert szidták az anyámat – találtam ki ijedtemben.
Ezt hallva, apám leengedte ütésre emelt jobb kezét.
– Hányan voltak? – kérdezte megenyhülve.
– Hárman. – Ez a szám jutott eszembe hamarjában.
– Jól tetted, fiam, hogy nekimentél a szarháziaknak – mondta a papa, végképp megenyhülve –, de azért… egyedül három ellen… ej, ej, fiam!
Így végződött az esetem a klottgatyával és a százkilós rendőrrel."