Gondolat Kiadó

A Cseppek.hu - Mindennapi média oldalon három recenzió is megjelent a Gondolat Kiadó újdonságaiból, ebből most elsőként a Farkas Tamás, Kozma István: A családnév-változtatások történetei időben, térben, társadalomban könyv kritikájába olvashattok bele. Az egész recenziót az alábbi linkre kattintva tekinthetitek meg.

Visszhang - A családnév-változtatások a Cseppek.hu-n

"Tévedésből vettem kezembe a könyvet, első ránézésre „családnév-változások”-at olvastam változtatások helyett. Nem oly nagy különbség, de mégis. Aztán amint beleolvastam a könyvbe, találtam utalást, hogy nemcsak én, de bizony a hatalom is néha „elolvas” – 1922 után a magyarul anyakönyvezett neveket csehszlovákosították. Bizony nagy különbség, ha valaki szabad akaratából megváltoztatja a nevét - avagy megváltozik az állam akaratából a neve.

A könyv jó. Igazából azt mondanám, hogy öszvér a szó pozitív értelmében – már ha úgy gondoljuk, hogy az öszvér a lónak és a szamárnak a legpraktikusabb tulajdonságait ötvözi. De alapvetően azért nem nevezem öszvérnek, mert ha a szakmabelieket lónak (telivérnek) gondolom és bennünket, laikusokat (nem szamárnak) kedves, jószándékú csacsinak – akkor én csak a csacsik nevében nyilatkozhatok. Én nem vagyok szakmabeli. Én laikus vagyok.

Nagyon tetszik a könyv szerkezete. Az első fejezetnek mondható rész általános elvi kérdésekkel igen közérthetően foglalkozik (én csak elismeréssel néztem a hivatkozott irodalom mennyiségét – ez legyen a szakmabeliek csemegéje). Igen tetszett a névváltozások rendszerezésére tett kísérlet, például még sohasem gondolkodtam el, miért lett Sziddhartából Buddha, s arról se hallottam még, hogy Jáva szigetén hogy változik meg a házasulandók neve."

Megjelent!

Ókor - Folyóirat az antik kultúrákról

2009 VIII. évfolyam 3-4. számból részlet

Hulladémon, ne légy engedetlen!

Németh György

Különféle kísértetek

A görögök sokféle kísértetben hittek. Voltak közöttük jóindulatú, vagy legalábbis hasznos munkára fogható lelkek, de gonosz, vérszomjas gyilkosok is. Odysseus pl. az Odysseia XI. énekében a holtak árnyaitól kér tanácsot, akik anyagtalanok, ködszerűen lebegnek, de megfogni nem lehet őket. Ők a túlvilágon laknak, ahonnan nem juthatnak vissza a földre. Átkeltek az Acherónon, ami csak azért volt lehetséges, mert a földi hátramaradottak fizikailag vagy legalább rituálisan eltemették őket. Egy tengerbe veszett matróz kenotaphiont, üres sírt kapott a szárazföldön, hogy lelke ne járjon vissza kísérteni. Ennek a teljes görög-római ókoron át kimutatható, elterjedt elképzelésnek az alapján úgy hihetnénk, hogy az eltemetett halottak lelke már nem jelenhetett meg a földön, sőt, ahogy a nekromanteia-jelenetekben látjuk, még ha erőszakkal meg is idézik őket, szeretnének minél hamarabb visszatérni örök nyugalmukba. De hogyan és miért lehet megidézni egy halottat? Milyen módon lehet valakit, még ha rövid időre is, visszahozni az alvilágból? És ha visszatért, milyen formában? Saját testében, vagy ködképként? Csak beszélni, vagy cselekedni is tudott?

Ennek a szellemhitnek az egyik fontos szereplője a nekydaimón, vagyis a hulladémon. Nagyon határozottan el kell választani egymástól három hasonló kísértetet, a Gelló típusút, a nekydaimónt és a nekromanteiák főszereplőjét. Gelló fiatal lány volt, aki még nem ment férjhez, és gyermeket sem szült, amikor elragadta a halál. Vagyis igazi aóros, idő előtt elhunyt lélek volt. Gelló azonban nem akart lemondani a gyerekekről, ezért visszajárt, és gyerekeket gyilkolt, hogy lelküket magával vigye. Gelló tehát saját elhatározásából jött fel a földre, erre képesnek is mutatkozott, és ereje volt fizikailag bántalmazni másokat, amiből arra következtethetünk, hogy volt valamilyen anyagi teste. Ugyanakkor Gellót eltemették. Mivel magyarázható tehát sajátos, halál utáni ámokfutása?

Arról lehet szó, hogy egy aóros nem élte végig azt az időt a földön, ami ki volt számára jelölve. Végső órája egy baleset, öngyilkosság vagy egy bűntény következtében előbb jött el, mint ahogy az isteni terv szerint el kellett volna jönnie, ezért megkapta azt a lehetőséget, hogy eredetileg elrendelt halála időpontjáig visszajárhasson a földre. Gelló ezt használhatta ki, és ezzel olyan hírnevet szerzett magának, hogy még évszázadokkal később is – amikor már mögötte is örökre bezárult a túlvilág kapuja – vele ijesztegették az anyák a gyermekeiket. Vagyis a földi kirándulásokat csak azok számára akadályozta meg egyszer s mindenkorra a temetés, akik saját órájukban haltak meg.

A biothanatos (erőszakos halált halt) vagy röviden biaios bizonyosan aóros volt, mivel erőszakosan szakították el élete fonalát, és nem élhette végig a számára elrendelt életidőt (vö. PGM IV 334). Az ilyen aórosok között fontos szerepet játszottak a gladiátorok (görögül monomachos), akikre életük delelőjén várt többnyire erőszakos haláluk (vö. PGM IV 1390; 1394; 2163; XXXV 18; monomachés VII 175). Erre utal a „monomachosok és biaiosok” fordulat is (PGM IV 1394). A római korban könnyen lehetett friss gladiátorsírokat találni, ez megkönnyítette a varázsló dolgát.

Sztárayné Kézdy Éva: Egy eltűnt réteg nyomában

Egykori arisztokrata családok leszármazottai a mai Magyarországon

2.1. fejezet

AZ ARISZTOKRATA SZÁRMAZÁSÚ FIATALOK KÖZÖTTI KAPCSOLAT-HÁLÓZAT JELLEGE

A világháború után egy érdekes szociológiai jelenséget tapasztalunk. Amíg a második világháború előtt a köznemesség és a főnemesség elkülönülését figyelhettük meg (Gyáni-Kövér [1998], Márkus [1965], Erdei [1976]), mind vagyon, mind a társasági szokások, mind a társadalmi presztízs szempontjából, a század második felében ezek a különbségek elmosódtak. Köszönhető ez a közösen megélt sorsnak, a kitelepítésben köttetett barátságoknak, az azonos iskolákban végzett tanulmányok összehozó erejének. A volt főnemesi és nemesi családok Magyarországon maradt tagjai egyre inkább összejártak, eleinte titokban, később egyre nyíltabban, teákon, kártyapartikon találkoztak, valamint gyermekeik számára mindig igyekezték biztosítani az ún. jó társaságot, házibulikat, tánciskolákat szerveztek. (Gudenus-Szentirmay [1989], p. 163–164.)

A fenti jelenség hatását a főnemesi származásúak fiatal generációjára a hálózat-elemezési szempontoknak a kutatásba való bevonásával vizsgálhatjuk meg. Ennek segítségével választ kaphatunk a következő kérdésekre:

1. Mennyiben követik a ma Magyarországon élő arisztokrata családok tagjai azt a hagyományt, mely szerint igyekeznek házastársukat hasonló rangú családok tagjai közül kiválasztani?

2. Tartják-e az arisztokrata családok a szétszóratás, szétbomlasztás ellenére is egymás között a kapcsolatot? Ha igen, milyen gyakran és milyen formában, milyen keretek között?

3. Létezik-e az arisztokrata szülőknek egy olyan törekvése, hogy gyermekeiknek biztosítsák a „jó társaságot”, a jó iskolát? Ha igen, akkor sikeres-e ez a törekvés, azaz a kutatási mintába felvett fiatalok követik-e ténylegesen szüleik társasági szokásait?

Amennyiben az arisztokrata fiatalok kapcsolatrendszerének felkutatásában csupán a hálózatelemzés módszertani szempontjait vennénk figyelembe, akkor a legmegfelelőbb választ a teljes hálózat vizsgálata során kaphatnánk, mivel a rendszer szintjén történő elemzésben felhasználható lenne az összes hálózati pont (alany) közti kötésekre vonatkozó információ.

Véleményem szerint azonban a rendszer szintjén történő megközelítéssel a valóságos helyzettől lényegesen eltérő, azt nagyon leegyszerűsítő eredményre jutnánk. Először is a teljes sokaság túl kicsi ahhoz, hogy feltételezhetnénk, ill. relevánsnak vélhetnénk egy valóságos lezárt kapcsolathálót a fiatal arisztokraták között. Másrészt történeti szempontból nézve ugyan igaz az, hogy a társasági életben meghatározó volt a főnemesi rangok figyelembevétele, ez azonban a második világháborút követő időszakban jelentős mértékben kibővült és nyitottá vált, elsősorban a köznemesség felé. Napjainkban már nem a konkrét főnemesi cím az, aminek alapján a sorsközösséget érzik a főnemesi családok, hanem sokkal általánosabbá vált az ún. „unser einer”, a „származott”, ill. a „jó családból való” megjelölés, amibe a régi köznemesi családok leszármazottai legalább annyira beletartoznak, mint a főnemesek. Ezt az állítást igazolják az újonnan szerveződő különböző nemesi társaságok tagfelvételi kritériumai, az újjáéledő lovagrendek hagyományos felvételi követelményrendszere, ill. a nemesi származásúak társasági eseményein a meghívottak köre.

Szlucska János: „Pünkösdi királyság” - Az észak-erdélyi oktatásügy története 1940–1944

Észak-Erdély népiskolái

„Kevés hivatal van és lehet olyan, melyben a férfias munkásság, akarat, többet s oly messze kihatólag használhasson hazájának, mint a népiskola!”

(Wesselényi Miklós)

A bécsi döntés után az Erdélyi Szemlében a következő sorok jelentek meg: „Hát eljött végre ez is… Amiért annyi és annyi millió magyar vágyakozott huszonkét éven át, amiért huszonkét év óta minden áldott reggel, minden áldott este millió és millió magyar szív, magyar száj imádkozott, amiért kétmilliónyi erdélyi magyar úgy, de úgy megszenvedett… Hát eljött végre ez is. Élő valóság lett.”

Az erdélyi magyarság megváltóként üdvözölte a magyar honvédeket. Marosvásárhelyre például Nagybaczoni Nagy Vilmos, az 1. magyar hadsereg parancsnoka vonult be. Székely ember volt, Parajd szülötte, a szászvárosi Kun-kollégium egykori diákja. A város szélén már diadalkapu várt rá, s lóhátról kellett válaszolnia a megható üdvözlő beszédekre. A diadalkaputól virágesőben folyt a csapatok útja a főtérre, ahol olyan nagy tömeg gyűlt össze, hogy az egész teret betöltötte.

Szeptember 17-én magánemberként ment Nagybaconba, hogy felkeresse a család ősi fészkét. Ott volt a falu apraja-nagyja, mindenki, aki tudomást szerzett érkezéséről. Még diadalkaput is állítottak a községháza elé. Minden arcon ott ragyogott a büszke öröm: székely ember az erdélyi magyar hadsereg vezetője!

Bálványosváralján ünneplőbe öltözött iskolás fiúk virágesőt hullattak a községbe elsőként érkező katonákra, akik szédülten és meghatottan állottak az önfeledt, mámoros öröm csodálatos hangulatában. A díszbe öltözött tanító háromszor is beszélni próbált, de a zsivajgás elnyelte hangját, s a lelkes éljenzés szakadatlanul zengett: Éljen a magyar hadsereg!

Zilah 1940. szeptember 8-án negyed óra alatt zászlódíszt öltött, Isten tudja, honnan is sikerült ennyi magyar lobogót előteremteni. Gazda ezredes azonnal eltűnt a rokoni karok ölelésében. A város főterén álltak az ősi Wesselényi-kollégium diákjai, büszkén emelve magasra a lobogót, melyet 22 éven át rejtegettek. Magyarruhás lányok szórták a virágot a magyar vitézekre. Megilletődve az ünnepi napok fenségétől. Pedig nem is tudták, mit is jelent magyarnak lenni. Újra magyarnak lenni! Itt-ott öreg, könnyes szemek. Ők érezték igazán a nap súlyát.

Georg Simmel: A társadalmi differenciálódásról

Weiss János

Túl a nihilizmuson?
(Kísérlet Georg Simmel A társadalmi differenciálódásról című könyvének értelmezésére)*

Hans Joas szerint a német szociológia a XIX. század utolsó évtizedeiben elsősorban a nietzschei nihilizmussal vívott küzdelemből született meg. A kiinduló tapasztalat a Nietzsche által leírt értékválság volt: „Mondjuk csak ki az új követelést: szükségünk van a morális értékek kritikájára, először is ezeknek az értékeknek az értékét is meg kell kérdőjeleznünk – és ehhez azon feltételek és körülmények ismeretére van szükség, amelyekből kinőttek, amelyek közepette fejlődtek és eltolódtak […].” Nietzsche ebben a passzusban (történelmi összehasonlításban) tulajdonképpen a modernségről beszél. Létezett egy hosszú-hosszú korszak, amikor az értékek még magától értetődőek voltak, az élet minden területét áthatották, ezzel szemben áll a mai kor, amelyben az értékek elvesztették érvényességüket.

A fenti idézet szembeszökő eleme az új követelés kifejezése. Ez a követelés – nagy valószínűséggel – a filozófussal (vagy a filozófusok közösségével) szemben fogalmazódik meg. Ebben az esetben nehéz szabadulni attól az érzéstől, hogy a filozófus újra túl későn érkezik: az értékek már meginogtak, a filozófus feladata pedig az, hogy ezt a fejleményt az értékek értékének megkérdőjelezésével megismételje. A kritika így sajátos jelentéssel töltődik fel: a gondolat szférájában meg kell ismételnie a tradicionális társadalomnak a modern társadalomra való átmenetét.

Az alábbiakban ebből a perspektívából kiindulva szeretném értelmezni (és körbejárni) a fiatal Simmel meghatározó alkotását. Itt azonban a kép rögtön bonyolódik: a nietzschei diagnózis Simmelhez Tönnies Közösség és társadalom című korszakalkotó könyvén keresztül jutott el. (Az áthagyományozás részleteire és bonyodalmaira a tanulmány első részében fogok részletesen kitérni.) Kétségtelen, hogy Simmel mindent elkövetett Tönnies koncepciójának átfogó bírálata és a nihilizmus diagnózisának elrelativizálása érdekében. (Ezt tárgyalom a tanulmány második részébe tartozó alfejezetekben.) A nihilizmus következetes leküzdésének programja azonban nem járhatott maradéktalan sikerrel. Erre utalnak a mű recepciójában megjelenő (igaz, némileg megszelídített) nihilista tendenciák. Ilyen tendenciának tekintem a XX. századi történelemfilozófiák fejlődésellenes beállítottságát, a világ megismerhetőségének hanyatlására épülő weberi racionalitáselméletet és végül a szociálpszichológia szaktudománnyá válását. (E tendenciák áttekintése a harmadik rész témája lesz.)

I. Tönnies: közösség versus társadalom

Talán azt mondhatnánk, hogy amit Nietzsche kritikának nevezett, azt nevezi Tönnies szociológiának. És ezzel mintha már ki is jelöltük volna egy új diszciplína kereteit. Ez a megállapítás azonban némileg elsietett lenne. Nietzsche A morál genealógiájáról és Tönnies Közösség és társadalom című könyve ugyanis szinte egyszerre, 1887-ben jelent meg; Nietzsche közvetlen hatásáról így valószínűleg aligha beszélhetünk. Inkább arra kell gondolnunk, hogy ugyanaz a gondolat egyszerre két formában jelent meg. Ebben az esetben a feladat úgy fogalmazható meg, hogy a modernség létrejöttének ezt a két alakzatát kell körvonalaznunk. Nietzsche – mint láttuk – a morális értékek megingásáról beszél, a filozófia így az elbizonytalanodott értékek elméletévé válik; a szociológia viszont ezt a két összefüggést valóságos társadalmi szerveződések elveiként határozza meg.

Niklas Luhmann: Szociális rendszerek

Egy általános elmélet alapvonalai

6. fejezet

Interpenetráció

I.

A következő a fejezetben a szociális rendszerek egyik sajátos környezetéről, az emberekről s azoknak a szociális rendszerekhez való kapcsolatáról lesz szó. Azért választottuk az „ember” kifejezést, hogy ezáltal is hangsúlyozzuk, hogy e helyütt egyaránt szó lesz az ember pszichikai és organikus rendszeréről. Jelen összefüggésben kerülni fogjuk a „személy” fogalmának használatát, hogy azt fenntartsuk az egy adott emberre irányuló összes elvárás szociális azonosításának megjelölésére.

Az ember, illetve a szociális rendszerekhez való viszonyának témája hosszú tradíciót tudhat magáénak, melyet e helyütt nem göngyölíthetünk fel teljesen. E tradíció a „humanisztikus” normákra és értékekre vonatkozó elképzelésekben él tovább. Mivel ezektől el kívánunk határolódni, pontosan meg kell határozni a töréspontokat. Az eltérések tisztázására ugyanis pontosan akkor van szükség, amikor egy tradíció nem folytatódhat tovább – s a társadalomstruktúra minden radikális megváltozása esetében erről van szó –, s csak ezután találhatjuk meg a továbblépés lehetőségeit.

Ez az eltérés abban áll, hogy a humanista tradíció az embert a szociális renden belül, s nem pedig azon kívül helyezte el. Az ember a szociális rend alkotórészének számított, a társadalom eleme volt. Ha „individuumnak” nevezték, akkor azt azért tették, mert a társadalom tovább már nem bontható végső elemének tekintették. Nem jöhetett számításba, hogy szétválasszuk az ember testét és lelkét, s azokat külön-külön tovább-bontsuk. Az ilyen dekompozíció szétrombolta volna mindazt, ami az ember a társadalomban és a társadalom számára volt. Ennek megfelelően az ember nemcsak függött a szociális rendtől (amit senki sem tagadna), hanem a társadalmi élettől elválaszthatatlannak tekintették. A létformája csak a társadalmon belül valósulhatott meg.

Fareed Zakaria - A posztamerikai világ

Az iszlám fenyegetés

Az újságok szalagcímeiben naponta megjelenő iszlám terror egy súlyos és folyamatos probléma, mely ugyanakkor csak néhány fanatikusról szól. A problémát a muszlim világ működési zavarai, a nyugati világ okozta (vélt vagy valós) megaláztatás és az erőszak technológiáihoz való könnyű hozzáférés táplálja. De vajon jelent-e ez olyan mértékű fenyegetést a fennálló rendre nézve, mint mondjuk Németország világuralmi törekvése a 20. század első felében? Vagy akár a szovjet terjeszkedési politika a század második felében? Vagy Mao erőfeszítései, hogy háborút és forradalmat szítson a harmadik világ országaiban az 1950-es és 1960-as években? Ezeket a kihívásokat nagyobb országok hatalma és céljai támogatták, sokszor komoly szövetségesekkel és olyan ideológiával, melyre a liberális demokrácia alternatívájaként tekintettek. Hasonlítsuk ezzel össze a dzsihádista fenyegetést!

2001. szeptember 11-e előtt, amikor az olyan csoportok, mint az al-Kaida még észrevétlenül működtek, a kormányok kisebb kellemetlenségként tekintettek rájuk, szabadon bolyonghattak, valamelyest megerősödtek, szimbolikus, gyakran katonai célpontok ellen indítottak támadásokat, melyek során amerikaiak és más külföldiek haltak meg. Mégis a kár meglehetősen korlátozott volt. 2001 óta a kormányok mindenhol agresszív hajtóvadászatba kezdtek a terroristahálózatok felszámolásáért, követik a pénzmozgásaikat, lenyomozzák az újonnan toborzott tagjaikat majdnem azonnali eredménnyel. Indonéziában, a világ legnagyobb muszlim országában a kormány elfogta az ország legveszélyesebb dzsihádista csoportjának – a 2002-es balii bombázásokért felelős Dzsamaja Iszlamijának – az első emberét és a katonai vezetőjét. A fülöp-szigeteki hadsereg amerikai segítséggel megdöntötte az al-Kaidához hasonló stílusú terrorista csoportot, az Abu Sayyafot.

A vezetőjüket a fülöp-szigeteki csapatok ölték meg 2007 januárjában, és a csoport hat évvel ezelőtt még hatezer gerillát számláló tagsága mára mindössze néhány százra csökkent. Egyiptomban és Szaúd-Arábiában – ahol az al-Kaida eredeti bázisai és támadásai célpontjai voltak – terrorista sejteket lepleztek le, és a ma még szökésben levők három éve nem tudtak új támadásokat kezdeményezni. A pénzügyminisztériumok – különösen az amerikai államkincstár – igencsak megnehezítették a terroristák életét. Globális szervezetek nem tudnak pénzmozgatás nélkül fejlődni, így aztán a terroristák minél több pénzforrását nyomozzák le és apasztják el, azok annál inkább rákényszerülnek, hogy kisebb jelentőségű, elhamarkodott, rögtönzött akciókat hajtsanak végre. Ez a kormányok és terroristák közötti harc még el fog húzódni, de az előbbiek vannak jobb pozícióban.

Irakban, ahol a terrorista támadások száma csökkent, egy olyan probléma kezd a felszínre kerülni, amely meggyengíti az al-Kaidát. Eredeti fatwáiban és egyéb nyilatkozataiban az al-Kaida nem tesz említést a síitákról, csak a „kereszteseket” és a „zsidókat” ítéli el. De Irak megváltoztatta a dolgokat. Ahogy az al-Kaida új utakat keresett arra, hogy a szunniták támogatását megszerezze, egy anti-síita csoporttá alakult át, mely purista szunnita világszemléletet tett magáévá. Az elhunyt Abu Mussab al-Zarqawi, aki az al-Kaida mezopotámiai vezetője volt, mély gyűlölettel viseltetett a Wahhabi-féle puritanizmustól elfordult síiták iránt. 2004 februárjában Osama bin Ladennek címzett levelében ezt írja: „A síiták… nagyobb veszélyt jelentenek… mint az amerikaiak… [A]z egyetlen megoldás számunkra, ha csapást mérünk a síiták vallási, katonai és egyéb kádereire, egyik csapást a másik után, amíg be nem hódolnak a szunnitáknak.“ Ha volt is valaha vita közte és bin Laden között, végül Zarqawi győzött. Ennek eredményeképp a mozgalom, mely azt remélte, hogy a teljes muszlim világot mozgósíthatja a szent háborúra a nyugat ellen, egy az iszlámon belüli mocskos háborúba sodródott.

A szunniták és a síiták szétválása csak egy az iszlám világon belüli választóvonalak közül. A nagy egészben vannak síiták és szunniták, perzsák és arabok, dél-ázsiaiak és közel-keletiek, és ami még fontosabb, vannak mérsékeltek és radikálisok. Ahogy a kommunista világ sokfélesége miatt végül csekélyebb fenyegetést jelentett, ugyanígy az iszlám különböző variációi is aláássák annak lehetőségét, hogy egyetlen, monolitikus ellenféllé egyesüljön. Néhány nyugati vezető egyetlen világméretű iszlám mozgalomról beszél, és abszurd módon összemossa az oroszországi csecsen szeparatistákat a Pakisztán által támogatott indiai fegyveres csoportokkal, a libanoni síita hadurakat az egyiptomi szunnita dzsihádistákkal. Egy agyafúrt stratéga valójában azt hangsúlyozná, hogy ezek a csoportok különbözők, eltérő célokkal, ellenségekkel és barátokkal. Ez megfosztaná őket attól, hogy az iszlám képviselőiként tüntethessék fel magukat. Ez olyan képet festene róluk, amely gyakran ténylegesen jellemző rájuk: deviánsok kis helyi bandái, akik botrányaikkal, nihilizmusukkal és barbarizmusukkal próbálják felhívni a figyelmet magukra.

Megjelent!

Bangó Jenő: A belga-szindróma

A vallon kakas és a flamand oroszlán között című könyvében a szerző Belgium német nyelvű közösségét mutatta be. Ebben a második Belgiumról írt könyvében a többi belgiumi közösséget, illetve a régiókat vizsgálja. A szociológiai jellegű leírások bemutatják a vallonok, flamandok és brüsszeliek mentalitását, életmódját, felfogását.

A belga szindrómát, vagyis a flamand és vallon szeparatizmus-elképzelések forgatókönyveit a politikusok szürreális teóriái teremtik. A belga hétköznapok azonban nem szürreálisak - a kompromisszumkeresések végül eredményt fognak hozni. Belgium az Egyesült Európa első zászlóhordozói közé tartozott. Flamandok és vallonok meg fogják találni a békés együttélés módját - egy föderalizált és regionizált Európának példát mutató államalakzatban.

RÉSZLET

2. Németek Belgiumban – a 0,7 százalékos kisebbség

A németek Belgiumban a Német Szövetségi Köztársaság határa mentén egy tömbben élnek, a belgiumi német nyelvű közösségben. Névjegykártyájukon ez áll: Ország: Belgium. Hivatalos nyelv: német. Főváros: Eupen. Terület: 854 négyzetkilométer. Összlakosság: 74 665. Miniszterelnök: Karl-Heinz Lambertz. Internet-elérhetőség: ministerium@dgov.be. Belgiumhoz csatolták: 1919-ben.

A fejezetcímben szereplő 0,7 százalékos kisebbség egyedülálló a világban. Nem azért, mert ennél „kisebb” százalékarányú kisebbség nem létezne, hanem abból kiindulva, hogy nincs a világon még egy ország, amely megengedi magának azt a luxust, hogy lakossága 0,7 százalékának olyan fokú autonómiát biztosítson, amit csak fejlett, jóléti demokráciák engedhetnek meg maguknak.

A német nyelvű belgák vidéke két részre oszlik. Északon találjuk a fővárost, Eupent, ettől délre Európa legnagyobb egybefüggő magaslati mocsárterületét. Belgium legmagasabban fekvő falva az Eifel vidékén található, melynek központja Sankt Vith városkája.

A vidék lakossága magát leginkább mint határlakost határozza meg, de van egy sereg idegen és önmeghatározás is. Sok vallon használja még a „keleti kantonok” elnevezést, és az idősebbek beszélnek még a „rabságból megváltott kantonokról” is. A „német nyelvű közösség” túl hivatalosan hangzik, és nem könnyíti az identitáskeresést. Német Belgium, a német belgák földje, országa a francia belga vagy a flamand belga ellentéteként állna. Kelet-Belgium viszont csak egy égtáji, semmitmondó elnevezés. A közösség zászlójának fehér alapszíne a kilenc kék enciánnal – a kilenc német nyelvű nagyközséget, illetve városkát jelenti – a koronás oroszlánfigura körül, a vidék királyhűségét szimbolizálja.

A belga kisebbségi helyzetet a történelemben mint nem hivatalos, latens gazdasági és demográfiai kérdést tárgyalják. Belgiumban a kisebbség problematikáját beárnyékolta a nyelvkérdés. Az első világháború után született meg a német kisebbség, amely egy „kényszerkisebbségből” „Európa legjobban védett kisebbségévé” nőtt fel. Belgium a „disszociatív föderalizmus” útjára lépett.

Megjelent!

Tornai Szabolcs: A világ mint téveszme

A szellemi elsötétülés ellenére az ókori görögök és indiaiak szemlélete töretlenül érvényes. Voltaképpen három fő filozófiai kérdés létezik:

1. Ki vagyok én?

2. Mi az életem értelme?

3. Mi lesz, ha meghalok?

Ezek elől kitérni nem lehet. Mert még egy hanyag vállrándítás is válasz. S persze az is, ha valaki azt mondja: „Mit kell ezen annyit filózni?” Sőt, a bamba semmibe meredés is válasz. A kezdetlegestől a legbonyolultabbig minden embernek volt, van és lesz valamilyen válasza e három kérdésre.

S ez azt jelenti: bizonyos fokon minden ember filozófus. De azért igazi filozófusnak születni kell. Ám a különféle mesterségekkel ellentétben a filozófiának van egy különös sajátossága. Ezen a pályán mindenki csak kezdő lehet. Vannak abszolút kezdők, vannak, akik még a kezdőségig sem jutnak el, ők a vállvonogatók és a semmibe meredők, vannak ígéretes kezdők és kevésbé kezdők, végül vannak a filozófiatörténet nagy alakjai, ők a legkevésbé kezdők.

Volt egy filozófus barátom, sokat tanultam tőle a buddhizmusról. Sajnos negyvenhét évesen meghalt. Egyszer azt mondta nekem: ha tudni akarod miben tévedsz, nézz körül. Sok időbe telt, mire megértettem, mit jelenthet ez a mondat. Aztán körülnéztem. Így született meg ez a könyv.

120 oldal

Ár: 1500 Ft

20% kedvezmény a kiadó mintaboltjában:

V. Bp., Károlyi Mihály u. 16. (Petőfi Irodalmi Múzeum)

Mátyás Győző: A látszat birodalma - David Fincher mozija (részlet)

A legyilkolt remény

Hetedik

David Fincher következő filmje, a Hetedik viszont nagyobbat durrant, mint a vásznon leadott pisztolylövések. Elsősorban a közönség kedvelte a filmet, s bár nagyrészt jó szakmai visszhangja is volt a mozinak, azért jócskán akadtak fanyalgások is. A San Francisco Examiner kritikusa például thrill-less thrillernek titulálta a mozit, a Washington Post recenzense azt kifogásolta, hogy a Hetedik kevés teret hagy a nézői fantáziának, kollégája szintúgy a Posttól azt írta, hogy ez a film bizonyára nem ír majd mozitörténelmet, a Variety kritikusa pedig néhol kiszámítottnak és mesterkéltnek találta a filmet.

A legpikánsabb viszont fellapozni a San Francisco Chronicle munkatársának, Edward Guthmann-nek a véleményét, abban a tudatban, hogy évekkel később egy másik sorozatgyilkosról készült Fincher-opusban, a dokumentumszerűséget erősen hangsúlyozó A Zodiákusban az újságíró szereplők éppen a San Francisco Chronicle munkatársai.

Nos, Guthmann már a cikk címében is Jonathan Demme A bárányok hallgatnak című thrillerklasszikusához hasonlítja Fincher moziját, ravasz módon némi plágiumra való utalást is elejtve a szövegben, amelyet ekképpen zár: „Tudjuk, Hannibal, mennyire félted a kilencvenes évek eminens mozigonoszának trónját, úgyhogy figyelj: John Doe lehet a korszak szörnye, de soha,soha nem veheti el a helyed a Szégyen Csarnokában.” Azért is érdemes idézni ezt a szöveget, mert tipikus fogásról van szó abban az értelemben, hogy igen sok bírálat, elemzés épül a két film összevetésére. (Az is igaz, hogy iróniától sem mentes kontextusban Fincher filmjében Mills nyomozó szájából utalás hangzik el A bárányok hallgatnak című opusra.)

Tagadhatatlan tény, hogy mindkét film a sorozatgyilkosokról szóló thriller műfajába tartozik, de nemcsak ábrázolásmódjukban térnek el, hanem főként az alkotásra jellemző episztémét vagy még inkább: noézist illetően a Hetedik radikálisan különbözik Demme filmjétől.

Persze a sorozatgyilkosság mint kiemelt motivikus elem többféle „alműfajt” képes generálni. A legismertebb és talán legnépszerűbb alvariáns a Bonnie és Clyde típusú, a szenvedélyes szerelem igézetében menekülő és bűncselekményeket elkövető párok történetét elbeszélő film noir. „A »menekülő pár” fajtájú filmnek hosszú története van D. W. Griffith 1919-es Vörös napokjától kezdve a Született gyilkosokig vagy a Tiszta románcig… Mind az amour fou [őrült szerelem – M. Gy.] mániákus jellege, mind a menekülők társadalomtól való elidegenedett helyzete a film noir prototipikus témái.”

Ebben a filmtípusban a bűnös pár és a megtámadott közösség kölcsönviszonyának ábrázolása során általában érdekes dolgok derülnek ki a magát ártatlan áldozatnak tekintő társadalom értékrendjéről, erkölcsi princípiumairól. Ettől a variánstól alapjaiban különbözik az az alműfaj, amelyben a gyilkosságokat egy pszichiátriai esetnek minősíthető, orvosilag is elmebetegnek nyilvánított figura követi el. Vélhetnénk: ez esetben az ábrázolásnak nem lehet társadalomkritikai éle, hiszen az őrült, az elmebeteg nem a társadalom terméke, hanem a filogenezis fintora, az evolúció torzulása, a fejlődés tévedése, a rendszer eleve bekalkulált hibája: természeti káló. Azért, mint látni fogjuk, ez a kérdés ennél kicsit bonyolultabb.

Első közelítésre azonban mégis úgy tűnik, hogy az ilyen bűnfilmekben a hangsúly az érzékek felajzásán van, azon, hogy a nézőknek csavaros fordulatokban bővelkedő, feszültséggel teli, izgalmas történetet kínáljanak, amely emeli az adrenalinszintet, s képes kiváltani a borzongás, a bizsergés érzését.

A thrilling eme lúdbőröztető érzete kiváltható úgy, ha a néző a lelki torzszülött, a pszichopata rémtetteit már kezdetektől nyomon követheti, hogy azok borzalmas volta felett szörnyülködhessen. Ezzel párhuzamosan pedig drukkolhat a mitikus gonosz ellen vívott küzdelme során hőssé avanzsáló nyomozó(k)nak, hogy állítsa (állítsák) helyre a világ rendjét, és győzedelmeskedjen(ek) a rossz felett. Ennek a verziónak van olyan változata is, amikor nem tudni, ki is a sorozatgyilkos, azaz a bűnös kezdetben a mindenünnen fenyegető általános veszély elvont megjelenítője, talán az emberi én rossz oldalának személytelen kivetülése, mígnem a nyomozás során fokozatosan azonosítják a gonoszt, aki arcot kap, antropomorfizálódik, minek következtében legyűrhetővé válik.

A Hetedik egyik típusba sem sorolható igazán, noha hibátlanul felvonultatja a műfaj sok tematikus és narratív jellemzőjét. A thriller eléggé kötött műfaj, ha sorozatgyilkos a főhőse, az még inkább behatárolja az alkotó lehetőségeit, hiszen ez a választás lehívja, felvillantja a történetileg már létrejött szüzsébeli variációkat a hozzá tapadó szignifikációs konfigurációkkal együtt.

„Az erős műfaj nemcsak a tematika határait jelöli ki, nemcsak az emlékanyagok raktárait örökíti, kifejlett képzetkapcsolatokat is felhalmoz. Az erős műfajú tudatban egy elem kiválasztása a hozzá kapcsolódó elemek komplexumának vállalását feltételezi, az elemek bonyolult vonzatokkal lépnek ki a művekből, s keveredésüket olyan kombinációs szabályok határozzák meg,amelyek maguk is halmozódnak, mind bonyolultabb archetípusszintatktikát alkotva.”12 És Fincher alkalmazkodik az erős műfaj követelményeihez, használja a jól ismert és bevált toposzokat, hatáselemeket: vannak itt elborzasztó gyilkosságok, méghozzá igen széles skálán, van démonikus sorozatgyilkos, találkozunk a tapasztalt zsaru és debütáns nyomozó kettősével, megfigyelhetjük a talányfejtés folyamatát, és részünk van borzongató atmoszférában.

Amellett, hogy a műfaji szabályok betartásával megadja a nézőnek a ráismerés és az otthonosság – zsánerfilmeknél szinte elengedhetetlen – érzetét, hogy az ismerős rendbe klasszifikálhassa az alkotást, Fincher mégis egy csak rá jellemző, összetéveszthetetlenül egyéni stílusú mozit készít.

Örömmel olvastuk, hogy a Színház blogon drumlin írt egy röpke recenziót

Vlagyimir Szorokin/Holka László (ford.): 23 000

könyvéről, mely A jég trilógia harmadik, befejező részeként jelent meg idén novemberben, a Gondolat gondozásában.

Minden visszhang és visszajelzés öröm a kiadó számára, főleg, ha az az olvasóktól érkezik, akik tényleg és valóban olvasói szemmel tudják értékelni a történetet.

A recenzió itt olvasható: Színház blog

Magyar László András: A repülőkenőcs

részlet

"Repülőkenőcs

A boszorkányüldözések virágkorában, a 16-17. században számtalan hiedelem élt eleven életet. Ezek egyike szerint a boszorkányok az év bizonyos napjain - általában napfordulókon vagy napéjegyenlőségkor - erdőn-mezőn, kopár hegyek csúcsain gyűlnek össze, hogy ott a sátán vezérletével megüljék ünnepüket. (Németországban a svábföldi Blocksberggel, hazánkban pedig a Gellért-heggyel kapcsolatban éltek hasonló babonák egészen a 19. századig.) Az ünnep során állítólag feketemisére, orgiára, emberáldozatra és számos egyéb bűnös cselekedetre került sor. A hatóságoknak azonban kezdettől gondot okozott az a tény, hogy a megjelölt gyülekezőhelyek a boszorkányok lakhelyétől megelehetősen távol találhatók, a megvádolt személyeknek azonban valahogyan el kellett jutniok bűntetteik színhelyére. Annyi nyilvánvalónak látszott, hogy a boszorkány csupán légi úton tehette meg az utat, s térhetett meg ágyába reggelre. A mai boszorkányok dolga persze könnyű: megveszik a repülőjegyet, és már indulhatnak is, de vajon miként röpültek őseik a reneszánsz korában?

A magyar - és európai - néphit szerint a boszorkány söprűt, sütőlapátot, pemetét, gerebent használ járműnek, esetleg sertéssé, szamárrá, lóvá varázsolt áldozatain lovagol a levegőben (a magyar "lóvá tesz" kifejezés egyébként innen származik). A pszichoanalitikus irodalom már korán felhívta a figyelmet arra, hogy a boszorkánylovaglásnak szexuális jelentései is vannak, sőt egyesek szerint a söprű- és lapátnyél is éppen ezért került e hiedelmekbe. A 16. században egyébként azt a szeretkezési testhelyzetet, amelynek során a nő "lovagolt" a férfin, eleve boszorkányság-gyanúsnak tartották, és ha fény derült rá, súlyos penitenciával büntették is. A levegőben azonban egyéb lovasok is száguldoztak ekkoriban: a német tévhit úgy tartja, hogy a sötét viharfelhős égen az elkárhozottak lelkei vágtatnak át, kiket Vad Sereg néven rettegett a környék.

A repülés ténye tehát nem szorult bizonyításra, módja azonban sok gondolkodásra késztette a korabeli tudósokat. Johannes Niderius már 1430-ban részletesen beszámolt arról, hogyan próbált testét kenőccsel bekenve, sütőteknőn Diana istennőhöz röpülni egy svájci boszorkány. Kísérletének füldre zuhanás lett a vége. Johannes Vincentinus spanyol dominikánus szerzetes pedig már 1475-ben tisztában volt avval, hogy a boszorkányok utazása csupán álom, illúzió, amelyet bizonyos mérgekkel, italokkal, kenőcskökkel, porokkal idéznek elő.

Az ifjú Gianbattista Porta, a 16. század egyik legérdekesebb könyvében, az 1558-ban kiadott Magia Naturalisban beszámol arról a kísérletről, amelyet egy igazi boszorkánnyal végzett, aki megígérte neki, hogy a jelenlétében fog röpülni, Az anyóka először is, biztos, ami biztos alapon mindenkit kiküldött a szobából (Porta eközben egy ajtórésen keresztül leselkedhetett), majd meztelenre vetkőzött, és valamilyen kenőccsel erősen bedörzsölte a testét. Ezután összeesett és extatikus álomba merült. Magához térve, beszámolt róla, hogy tengereket, hegyeket röpült át, és számos fantasztikus kalandban volt része. Porta hiába hajtogatta neki, hogy végig a szoba padlóján feküdt, lehetetlen volt megingatni hitében. A szerző a történet elbeszélése előtt a kenőcs készítési módját is megadta:

"Kisgyermekek zsírját rézüstben, vízben kifőzik, majd azt, ami a kifőzés után az edény alján utoljára megülepszik, besűrítik, azután elteszik, vagy azon nyomban fölhasználják. Vadzellert, sisakvirágot, nyírfalevelet és kormot kevernek hozzá. Egy másik elkészítési módja pedig a következő: cukorgyökeret, kálmosgyökeret, ötlevelű füvet, denevérvért, nadragulyát és olajat kevernek össze - és hogy még mi mindent, arról elég nagy vita folyik -, majd minden testrészüket bekenik vele, ám előbb a bőrüket úgy megdörgölik, hogy kipirosodjék, és a hő felszínébe gyűljék. Ám ez ritkán következik be, mert a kenőcs hidegétől a bőr inkább összehúzódik." Hasonló részletes recepteket egyébként Agrippa von Nettesheim is közzétesz Okkult filozófia című munkájában (I. 43-44)."

Annak apropójából, hogy hétfőn, december 14-én lesz Lieve Joris: A melankolikus forradalom könyvbemutatója, közlünk még részletet a könyvből, hogy a Nyájas Olvasók képben legyenek.

"Sokadszorra állok lobogó zászlók erdejében, ujjongó emberek között a zsúfolt Kossuth téren. Amott a parlament erkélyén Szűrös Mátyás, az országgyűlés elnöke kikiáltja a köztársaságot. A tömeg hatalmas fújolásban tör ki, amikor a Szovjetunióval való együttműködést említi, amikor viszont Amerikáról ejt szót, a közönség lelkesen tapsol. Aztán vigyázzállásban eléneklik a Himnuszt, néhányan sírnak. Ismerős arcokat keresek. Zsóka – mennyire örülnék, ha ma velem lenne!

A tömeg magával sodor az 1956-os események történelmi helyeire. Mint egy keresztúton, ahol minden egyes stációnál imádkoznak, újra és újra felhangzik a himnusz. „Isten áldd meg a magyart” – Kádár idején szinte tiltott dallam volt. Kádár orosz tankokkal érkezett Budapestre, szégyellte magát – ki volt Isten, és kik a magyarok ebben a történetben? A rádión éveken át csak a zenekari változatot lehetett hallani, csupán nemrég tértek vissza a szavak, melyeket egy ártatlan gyermekkórus énekelt.

Mindenütt kis zászlócskák lengenek az ablakokban. A tömeg azonban nem teljesen nyugodt. Amikor egy szirénázó mentőautó hajt el a közelben, mindenki ijedten néz körül. A volt Belügyminisztériumnál egy másodpercre megpillantom Konrádot. Régen ezen a napon kérlelhetetlenül meggumibotozták, most karba tett kézzel, szigorú arccal áll itt. Van érzéke a rítushoz.

A demonstrációt, ahogy Nagy Imre újratemetését is, a különböző ellenzéki pártok szervezték. Mindenki azt jósolja, hogy ez az utolsó közös munkájuk. A különbségek egyre nőnek, mostantól kezdve mindenki a saját útját járja.

Arra számítottam, hogy Kenedi János majd elkísér, de Rozihoz hasonlóan ő is inkább otthon maradt – most, hogy a megemlékezésből hivatalos ünnepség lett, nincs már szüksége rá. Ezenkívül ideje sincs, egy önéletrajzi esszén dolgozik, melyben fiatalkori ellenzéki éveit örökíti meg. Minden reggel fél ötkor botorkál oda írógépéhez, amikor a város még teljes sötétségbe burkolózik.

Alkonyatkor találkozunk. Még megpróbálom magammal csábítani a keresztút utolsó stációjára, a Kossuth térre, melynek hullámzó gyertyatengere magához vonz, de János határozottan a másik irányba húz.

– Tudok jobbat.

Azt hittem, az egész város a térre ment, de a hangulatosan kivilágított Váci utcában sokan még az utolsó bevásárlásaikat intézik felhúzott gallérral. János egyszer csak megáll egy üzlet előtt, mint akinek földbe gyökerezett a lába.

– Ezt nézd meg!

A kirakatban piros, fehér és zöld gombokból készült címer lóg. Kicsi, nagy, csillogó és matt gombok, gondosan felvarrva a címer alakú kartonpapírra: az üzlet sajátos hozzájárulása az október 23-i megemlékezéshez.

– Hihetetlen – sóhajt János –, hát ez a magyar nép.

Régen a hentesek sertészsírkockákból rakták ki Sztálin arcképét a kirakatban, emlékezik vissza. És kis, csillag alakú dobozok is forgalomban voltak, melyek apró zárral csukódtak. Ezt felkattintva Lenin arca bukkant elő, ártatlanul, mint egy kis angyal. Mostanában egyre nagyobb az ilyen relikviák iránti kereslet. Jánosnak volt egy bronzdarabkája az 1956-ban ledöntött Sztálin-szoborból, még akkoriban cserélte az iskolában amerikai rágógumiért. Éveken át hevert az íróasztalán érintetlenül, ám nemrég az Országos Széchényi Könyvtár kikérte egy 1956-ról szóló kiállítása számára.

János elvisz a kedvenc éttermébe, mely a Duna-parton található – egy keskeny, és nedves kis helyiség, mindig tele van halászokkal. János szereti az ilyen plebejus környezetet. A túloldalon jól látszik a Gellért-hegyen emelkedő szabadságszobor: a hosszú, leomló ruhában megformált nőalak, akinek harcos tartása egyértelművé teszi, hogy mindent elsöprő tűz ég benne. Annak idején Horthy kormányzó rendelte csatában elesett fia emlékére. Amikor a kommunisták hatalomra kerültek, a művész különösebb tiltakozása nélkül átvették, és felállították a hegyen. Halászasszonynak nevezték el, János állítja, hogy egy halat tart a kezében, pedig az egy pálmaág, szabad szemmel is jól látom.

Jánossal még nyáron találkoztam. Göndör hajú, törékeny negyvenes, szemüveglencséje mögött élénk kék szem ül, homlokába ránc vésődik. Volt, hogy kiültünk tetőtéri lakásának teraszára – este kellemes, finom szél fújt. Régen az állambiztonsági szolgálat a szemben lévő lakásból figyelte. Több mint egy éve kialudt benne a villany s azóta fel sem gyulladt.

Jánosnak mindig is összetett, mindenre kiterjedő elméletei voltak arról, hogyan is működik a magyar társadalom. Akkoriba túlságosan absztraktnak éreztem, ódzkodtam a teoretizálástól, tapasztalatokra volt szükségem, mindent a saját szememmel akartam látni.

Ám mióta visszatértem, jobban tudom értékelni Jánost. Lakása nyugvópontom lesz ebben az ideges városban. Miközben mindenki beleveti magát a politikába, János éppen hogy visszavonul. Szeretem azt a várost, amelyet ő mutat nekem, a kávézókat, ahol feketézők bonyolítják ügyeiket, a táncos lokálokat, ahol cigányasszonyok arabok asztalához ülnek, és ahol késő este rendszeres program a verekedés. Ez Budapest meleg, koszos belső fele, amelyet János akkor ismert meg, amikor Magyarország második gazdaságát kutatta.

Egész élete ebben a városban zajlik, a legtöbb embert régről ismeri. Ugyanabba az iskolába járt, mint Kőszeg és Krisztián. 1956 vége felé megvolt a saját tiltakozási módszerük, vadak voltak, lázadtak. Még emlékszik arra a pillanatra, amikor valaki felhívta a figyelmét egy fiatal, merészséggel és szervezőkészséggel megáldott egyetemistára, Demszky Gáborra, aki talán hasznára lehetne a mozgalomnak.

János 1968-ban került be az ellenzékbe, szamizdat-folyóiratokban publikált, lakásában pedig titokban illegális irodalmat árult. Voltak olyan vevők, akik abban a reményben, hogy a túloldali férfiak nem látják meg őket, hajnali fél ötkor érkeztek.

De János mindemellett élte a saját életét, soha nem lett tagja annak a kavargó földalatti családnak, melyhez Rozi és Gábor tartozott. Mostanában gyakran hívják olyanok, akik az elmúlt rendszerben kompromittálták magukat, most viszont csatlakozni akarnak valamelyik új mozgalomhoz, és szeretnék, ha segítene nekik. A fogadásokon, kiállításokon és más összejöveteleken kezét a válltáskáján nyugtatva mindig a szélen állva beszélget – készen arra, hogy bármelyik pillanatban távozzon. Egy igazi loner.

Ezt a többiek is érezték. 1981-ben, a Solidarność virágzása idején, a magyar ellenzékben az a balga remény ébredt, hogy a lengyel események Magyarországot is magukkal sodorják, és belátható időn belül új kormánynak kell alakulnia. Amikor összejöttek, tréfából elosztották maguk között a miniszteri posztokat. Az egyik ilyen este Jánosra pillantottak: „Te, és vele mi legyen?”. „Nagykövetet csinálunk belőle” – kiáltott fel valaki – „mert ha itt marad, sok bajunk lesz vele”. „Nem, nem” – vetette ellen valaki más – „ha János külföldre megy, garantáltan új ellenzéket szervez ellenünk, arra pedig nincs szükségünk!” „Akkor küldjük rögtön Szibériába!” – döntötte el egy harmadik.

János szívből nevet a pesti humor eme példáján, ám nem csak szórakoztatásból meséli el nekem ezt az anekdotát – a miniszteri posztok szétosztása ismét népszerű játék ellenzéki körökben.

Úgy látom, János könnyebben alkalmazkodik a megváltozott időkhöz, mint Gábor. Gábor az aktivisták csoportjához tartozott, János a mozgalom gondolkodóihoz, filozófusaihoz. Nem érez nosztalgiát illegális évei iránt. Az egyetlen dolog, ami miatt aggódik, az az, hogy a barátai megváltoznak: Kőszeg régen vidám volt és cinikus, állandóan kávézókban ült, és soha nem rúgták ki, amiért nem ért be időben a munkahelyére – most meg úgy néz ki, mint valami megszállott. Mások szerények voltak, most viszont úgy viselkednek, mintha a világ sorsa az ő kezükben volna.

– Ha én lennék a köztársasági elnök – mondja nevetve János –, némelyiküket azonnal pszichiáterhez küldeném.

Némi csönd után komolyan folytatja:

– Lehet, hogy ez csak átmeneti periódus. De politikai ideáink húsz éven át a morálon alapultak, és ez most őrült tempóban szűnik meg. Először azon kellene gondolkodnunk, hogyan helyezhetnénk demokratikus alapokra a társadalmat, és csak utána a politikai karrieren. De pont az ellenkezője történik.

A második világháború előtt a magyar kommunistáknak is volt moráljuk, mondja, ám amikor Sztálin hatalomra került, belátták, hogy semmi szükség rá.

– Egy politikusnak hazudnia kell. Az ellenzékkel ugyanez a helyzet."

Meghívó

Sok szeretettel várjuk

a Gondolat Kiadó gondozásában megjelent 

Juhász Júlia: A tetthely beszél

 című könyv bemutatójára

 Fókusz Könyváruházba

(Cím: 1072 Budapest, Rákóczi Ferenc út 14.)

2009. december 16-án, szerdán 17.00-ra

A könyvet bemutatja

Péterfi Ferenc, a Civil Rádió alapító elnöke és

Gyenes Zsuzsa újságíró, közösségfejlesztő

A fény elvakít - részlet

Vlagyimir Szorokin: 23000

Szorokin egyik legnagyobb húzása, hogy ezt az öncélú és intoleráns gondolatrendszert immár e harmadik kötetben is szimpatikussá képes tenni, illetve akként megtartani még a leggyomorforgatóbb jelenetek közepette is. Nagyon ravasz módon húzza be az embert abba a csőbe, amelyben a fény elvakít, a fentebbi felvázolt mítosz elhitetheti egyszerű olvasójával, hogy valóban csupán apró porszem, a teremtés leggyalázatosabb tévedése, ami soha nem lesz képes teljességében be- és átlátni a felsőbb hatalmak érdekeit, cselekedeteit, de feltétlenül elismeri ehhez való jogukat. A legsikeresebb diktatúrák is mind erre épültek — a szerző cinizmusa pedig határtalan, amikor minden emberrablást, gyilkosságot, rombolást a szív nevében elkövetettként aposztrofál, vagyis a legtöbb kultúrában a szeretet szimbólumának tekintett dolgot, az érzelmek helyének kinevezett emberi szervet teszi meg e fanatikus társaság törekvéseinek emblémájává.

K.Kabai Lóránt

Gondolat Kiadó, 2009, 279 oldal, 3200 Ft

"A helyszín Amszterdam és a vidéki Hollandia, az idő a 19. század vége, a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulója, a nagy, gyors és feltartóztathatatlan folyamatok korszaka, amelyek megrettentik, határozott válaszokra kényszerítik és olykor - mit olykor: legtöbbször - maguk alá temetik a kortársat. Amszterdam bővül, pályaudvar épül, szállodák bújnak elő a földből, miközben a holland vidéken szinte kőkorszaki nyomorban élnek emberek. A panorámakép előterében lezajló cselekmény a három főszereplő szemszögéből, három szólamban adja a korszak krónikáját. A történelem viharában csetlő-botló emberek. Az ellenállásnak semmi esélye. Aki pedig elvéti a lépést, amikor fölugrani igyekszik a történelem robogó vonatára, megnézheti magát.

Thomad Rosenboom remekműve már-már áthallásosan aktuális nem sokkal az ezredforduló után. Ki tudja, talán száz év múlva jön majd valaki és megír bennünket is."

(Győri László)

Thomas Rosenboom, a kortárs holland próza kiemelkedő alakja Doetinchemben született 1956-ban, és Arnhemben járt katolikus gimnáziumba. A Nijmegeni Egyetemen három évig pszichológiát tanult, ezt azonban abbahagyta, hogy utána az Amszterdami Egyetemen folytassa tanulmányai holland nyelv és irodalom szakon. A diploma megszerzése után Amszterdamban maradt, jelenleg is ott él. 1982-ben debütált egy novellával a Revisor című folyóiratban.

Az 1999-ben írt, hatalmas sikerű Közmunkák című regényével másodszor is elnyerte az előkelő holland Libris Literatuur-díjat, amelyet először az 1994-es Gewassen vlees című regényéért kapott meg.

Műveit németre, franciára, dánra és spanyolra is lefordították.

Megjelent: 2009

724 oldal

Ár: 4800 Ft

20% kedvezmény a kiadó mintaboltjában:

V. Bp., Károlyi Mihály u. 16. (Petőfi Irodalmi Múzeum)

Szerencsére a Moly.hu-val közösen szerevezett recenzióra felhívó kezdeményezésünk sikeresen menetel előre, hiszen ma reggelre érve mindössze három könyv maradt jelentkező nélkül a tíz újdonságunkból, a többiek elkeltek.

Így tehát recenzió kiadó az alábbi könyvekre még:

Ádám Magda: Ki volt valójában Edvard Benes?

Jernyei Kiss János: Barokk mennyország

Leleplezett mellszobor (szerkesztette Czifra Mariann)

A Moly.hu és a Gondolat Kiadó közös kezdeményezésére hívjuk fel a figyelmeteket, a Moly.hu-n olvasható felhívás szövege ott és itt:

"Szeretek szellemes és frappáns címet adni a bejegyzésnek, de ez most elég lényegretörő. Merthogy tényleg erről is van szó: a Gondolat Könyvkiadó tíz legfrissebb könyvéből lehet kérni egy-egy példányt.

Mégpedig a következő feltételekkel lehet hozzájuk jutni: 1. olvasd el egy hónapon belül, 2. írj róla egy 5000 karakteres kritikát, amely a http://gondolatkiado.hu és a http://gondolatkiado.blog.hu oldalon is megjelenik, és természetesen a saját blogodon kívül ide is feltöltheted.

Hogyan juss hozzá a kiszemelt kötethez: vedd fel a kapcsolatot Ferencsik Gabival a ferencsik.gabi@gondolatkiado.hu címen, utána pedig írj ide egy kommentet, hogy más már ne kérje ugyanazt. A könyvet a kiadónál a 1088 Budapest, Szentkirályi u. 16. alatt tudod átvenni, ha messze laksz, akkor rád van bízva az egyezkedés (amelynél bizonyára sokat nyomhat a latban, ha van egy remek könyves blogod)."

Megjelent!

Tornai József: A szabadgondolkodó

A gondolkodás vagy szabad gondolkodás, vagy nem gondolkodás – ez a mottója Tornai József legújabb, nyolcadik esszékötetének. Erre a fölismerésre épülnek föl aztán az elsősorban filozófiai, kultúrtörténeti, majd a külföldi irodalommal, a saját személye dolgaival, végül költői elődei és pályatársai művével, jelentőségével foglalkozó írásai. A könyvet részletes élet- és pályarajz zárja.

A szerzőt az első részben az emberiség múltja és jövője abból a szempontból érdekli, hogy a kettő milyen bajokkal együtt kapcsolható össze. Megvizsgálja, hogy az animista, mágikus múlt, melyben az ősember élt, a természetet és a titokzatos jelenségeket is értelmezve, mennyire maradt fönn a történelmi időkig, valójában a mai napig, akár mint vallás vagy bölcselet. A második részben világirodalmi rangú, a Föld kultúrájában alapvető szerepet játszó szerzőket vesz szemügyre. A harmadik lépcsőben Tornai a maga költői fölfogását, fejlődésének útját, elveit veszi sorra anyanyelvünk mai állapotával együtt.

308 oldal

Ár: 2950 Ft

RÉSZLET

"A tápláléklánc és az intelligens tervező

Antropológia.

Kr. e. 1 000 000–400 000 év: várható életkor 22 és fél év. Matriarhátus, ősanyakultusz: Kr. e. 10 000 év, élettartam 25 év. Az eke föltalálása, nemek polarizálódása, férfi istenségek, városok, birodalmak: Kr. e. 11 000–2000 év. Élettartam 30-35 év.

*

Melyik költő nem neurotikus egy kicsit? Csak neurotikus hajlamú költő lehet egyúttal sámán is.

*

Struggle for life. Szavaink, nyilatkozataink alapján az ellenség higgye azt, hogy teljesen hülyék vagyunk. Annál inkább kell ragaszkodnunk a magunk igazához a tetteinkben.

*

Az ótestementumi Jahve nevét a magyar Biblia az Úr, az Elohim nevet az Isten szóval fordítja. Máris meghamisítva az eredeti fogalmakat. A keresztény „Isten országa” a zsidóknál „Jahve országa”.

*

A tápláléklánc és az intelligens tervező. A szent szövegek, az őshagyomány (Avesta, Biblia, Upanishádok, Buddha beszédei) szerzői természetesen semmit sem tudtak a táplálékláncról, arról, hogy a legegyszerűbb sejttől az emberig egyik élőlény a másikból szerzi meg az elemeket, vegyületeket, hogy fönnmaradhasson. Magamsem voltam tisztában ennek a ténynek a biológiai, filozófiai jelentőségével. A televízióban látott iszonyú méretű és kivételt nem ismerő mészárlást kellett képileg átélnem, hogy a darwini struggle for life törvényét a maga helyére tegyem. Aki a teremtésben, a Teremtőben hisz, vagy nem is gondol táplálékláncra, vagy valamilyen szörnyet kell az abszolút jóság képzetével összeegyeztetnie, hiszen a tényeket nem tagadhatja.

Elégtelennek tarthatja az evolúciós elméletet a világ, a kozmosz kialakulásának és működésének magyarázatára, de akkor az egymásból élő lények fokozatának valóságára nem tud mit mondani. Pedig ez nagyon jól beleilleszthető az ontológiának az élettelentől, a szervetlentől az élőig, szervesig, sőt szellemiig emelkedő rendszerébe.

A teremtéselmélet megfordítja a sorrendet: abban az intelligens tervező előképe alapján a szellemiből varázsló módjára készíti el, mint jó mester, a kozmoszt. Annak minden lénye, egyedi formája az ő agyszüleménye. És az állandóan mindenütt tapasztalható változások? Egyáltalán: a mulandóság, a katasztrófák, a hibák, a halál. Az egymás után bekövetkező fölépülés és szétesés? Ezt is betervezte az Intelligens Mérnök? A tápláléklánc csakis alulról fölfelé készülhetett: az egysejtűtől, ázalagtól, mikrobától az egyre összetettebb létmódok felé.

Ebben a folyamatban számtalan a zsákutca, fajok, fajták pusztulnak el, és újabbak vágnak neki a fönnmaradás és génátadás föltételektől megszabott küzdelmének. Mert csak az marad meg, az létezik, az szaporodik, fejlődik, ami alkalmazkodni tud a változó környezethez. A tápláléklánc ennek az etikailag tökéletesen semleges dinamizmusnak a megjelenési módja. És ezt a változásban-megszűnésben-keletkezésben ömlő létet nem tervezheti senki. Ez a szép-szörnyű benne.

*

Az abszolút zene. Európa nagy vívmánya a tartalom nélküli, pusztán formai építkezésen alapuló szépség mint művészet kialakítása. Egyetlen más földrész kultúrájában sem ismeretes. Lassan nálunk is kiszorítja, kis hallgatóság igényévé teszi az élőben és elektronikus rögzítésen át áradó fülszemét. Jelezve egy klasszikus korszak végét. Nem európai találmány: Amerika (dzsessz) terjesztette el, az a földrész, ahol semmi más zenei hagyomány (kivéve az indián pentatont, de erre nem épült modern művészet) nem létezett.

*

A művelt ember, aki netán filozófiailag, irodalmilag, sőt természettudományosan is képzett, paradox lény, ha vallásos, hiszen a vallás tanításait egy gyermeki lélek állapotára szabták.

*

Szellemi hiánybetegség. Nem tudom, kijelenthetem-e, hogy aki ma se a költészettel, se a zenével, se a komoly művészet más műfajával sem képes szoros kapcsolatban lenni, ép embernek nevezhető-e? Vagyis, hogy az ilyen homo nonsapiensek roncsok-e, azaz a civilizációs evolúció selejtes termékei-e? Egy régi tibeti vers azt mondja, hogy aki nem foglalkozik az elmúlással meg az élet véres alapkérdéseivel, az lehet nagy tudós, de biztos, hogy bolond. Az emberiség többsége (a nyugati világra zárva a kört) bolond, beteg, kórosan elfajzott.

*

A fojtófüge. Befonja gyökereivel a nála jóval nagyobb fát, föntről indulva így jut a talajig, így szívja el tőle a vizet és a tápanyagot. Végül a fa törzse, kérge elkorhad, és csak a gyökérfonadék fölfelé nyúló csöve marad. Diadalmasan: a fojtófüge él tovább.

Arnon Grunberg - Ínyencek (részlet)

"Jola, a táncosnő

Jolának hívták a táncosnőt. Volt neki egy sárga bogárhátúja meg egy fia, épp annyi idős, mint én. A férje teológiát tanult, a szeretője rózsát árult, közösen fizették a kocsit. A férje tudott a rózsaárusról, de a rózsaárus nem tudott a férjről. A rózsaárus Semnek nevezte magát, és mindig korán reggel jött, amikor végzett a munkájával. Mindig ugyanabban a zöld sapkában járt, és kosárcipőben, ócska fekete biciklijén úgy feszített, mintha valami nemes ló hátán ülne. Nevetett, akármit mondott neki az ember, nevetett, és soha nem mondott semmit. Néha előhúzott egy pakli kártáyt a kabátzsebéből. "Húzz egy kártyát!" - mondta. Olyankor húzni kellett, megnézni, jól megjegyezni, aztán visszatenni a lapot, hogy megkérdezhesse: "A szív nyolcas volt az?" Bólintás: "Igen, a szív nyolcas." Ha egyszer belekezdett, többé nem bírta abbahagyni a trükköket. Egészen addig lógott az ember nyakán, amíg oda nem adtad neki az összes apródat. Amikor nem fogytak a rózsák, kávézókban takarított, de igazából a kártyát szerette. Lehetett látni, ahogy tartotta őket, és ahogy villámgyors mozdulattal, szinte észrevétlenül végigsimogatta a lapokat.

Jola azt mondta, korábban nagy pénzekben játszott. És hogy a legjobbak között volt egész Európában. Két hónapon át megállás nélkül nyert, de aztán elbízta magát, és öt nap alatt elvesztett mindent. Ő maga sosem beszélt erről. Ha kérdeztél tőle valamit, csak annyit mondott: "Húzz egy kártyát" És mindig új trükköket mutatott, állati jópofa trükköket, amelyekkel mégsem hatott meg senkit. Talán a külseje vagy a sapkája miatt, de lehet, hogy a szája sarkában fityegő, kialudt szivarvég tette.

Jola férjét Sytsénak hívták. Tizennyolc éve voltak házasok, a férj tizennyolc éve próbált jó katolikussá válni. Amikor a fiuk kétéves lett, Sytse kijelentette, képtelen egy fedél alatt élni a feleségével. Kivett egy szobát egy vak hölgynél a Valerius utcában, akinek segített a bevásárlásban és az adópapírok kitöltésében. Másoknak is segített, hogy életben maradjon. Havonta egyszer meglátogatta a feleségét és a gyerekét, hogy megérdeklődje nincs-e szükségük valamire. Miközben ült a saját székében, és ivott a csészéjéből, Jola szerint mindig úgy nézett rá, mint egy pap. Szemüveget viselt, magas volt, és bár csak néhányszor láttam, engem sokkal inkább Hulot úrra emlékeztetett.

Jola Varsóból származott. Az apja esernyőt és csecsebecséket árult, olyanokat, amiket a férfiak akkor vesznek a nőknek, amikor még nincsenek összeházasodva. Az anyjáról mindig csak annyit mesélt, hogy már meghalt. És hogy a halála napján vett beki egy kiló paradicsomot. Szegény anyja, minél inkább leépült, annál jobban kívánta a paradicsomot. A paradicsom azonban akkoriban, mint az elbeszélésből kitűnt, meglehetős ritkaságnak számított Varsóban, és mire Jola végre szerezni tudott, már késő volt."

Mint tudjátok, megjelent november végén Jonas Hassen Khemiri: Montecore - Egy párját ritkító tigris című könyve. Az első visszajelzések szállingóznak a Drága Olvasóktól, így BridgeOlvas nevű bloggerinától olvashatjuk az első és reméljük nem az utolsó recenziót a könyvről.

Köszönjük a lelkes ismertetőt és örülünk, hogy tetszett a könyv. Az utolsó sorban feltett kérdésre nincs még válaszunk, de ígérjük, hogy elsők között fogjuk tájékoztatni a kedves bloggerinát.:)

"Üdv, nyájas olvasó, ki álltadban lapozgatsz a könyvesboltban! Hadd világítsam meg, miért érdemes időt és anyagi javakat invesztálni épp e könyvbe!
Vetítsük magunk elé képzeletünkben, amint a világ legjobb apukája és e könyv szuperhőse fehér öltönyében sétálgat New York-i luxus penthouse lakásának tetőteraszán. Madarak sziluettjei lebegnek a vöröslő égbolt előtt, taxik dudálnak a távolban, és a háttékben egy gigantikus jacuzzi bugyborékol.
Hősünk a manhattani embertömeget figyeli. Macsós lófarka leng a szélben, miközben memóriája újraforgatja életét. A szegény gyermekkor a tunéziai árvaházban, az átpatriáció Svédországba, és a karrierért megharcolt harcok. Illusztris fotókollekciók, gyakori csalódások, ciklikus árulások. A nap alámerül, a jacuzzi bugyog, s ő elmosolyodik, amikor karrierjének késői sikerére gondol.

Nagy örömmel újságoltam itt Nektek pár hete, hogy hamarosan megjelenik a svéd-tunéziai író, Jonas Hassen Khemiri egyik regénye magyarul, a Montecore: Egy párját ritkító tigris. Ez a hír igencsak nagy örömmel töltött el, hiszen - bár szeptemberben hallottam először a szerzőről - már alig vártam, hogy valamit olvashassak Khemiritől, ami aztán a Gondolat Kiadó révén, és a Libri közvetítésével meg is történt. És aztán... elég, ha annyit mondok, hogy éjjel fél egyig olvastam, aztán másnap frissen és üdén mentem az egyetemre? Talán elég, de azért kifejtem.

Mi is történik tehát a Montecorében, ami annyira rabul ejtette a bloggerinát, hogy sutba dobta a nyakába lihegő esszéhatáridőket? Adva van nekünk egy fiatal svéd (de apai ágon tunéziai) írónk, Jonas Khemiri, aki éppen első regénye megjelenése előtt áll, amikor levelet kap apja régi barátjától, Kadirtól, aki azzal a szerény javaslattal él, hogy együttes erővel alkossák meg Jonas "másodlagos könyvét", amely mi másról is szólhatna, mint az író elveszett apjának, Abbasznak életéről? Kadir olyannyira segítőkész, hogy összefoglalókat küld Abbasz múltjáról, és pontos irányelvekkel látja el Jonast arra nézve, hogyan és mire emlékezzen apjával kapcsolatban. A regény első részében Kadiré a főszerep, hiszen az apa gyermekkoráról csak neki vannak emlékei - később aztán a hitelesség kedvéért előtárja Abbasz hozzáírt leveleit is, melodikus svéd nyelvre lefordítva. Később Jonas emlékei is meghallgattatnak, amelyeket a gondos Kadir nem hagy kommentárok nélkül. A két szerző narratívájából aztán elkezd kiformálódni a regény (vagy talán két regény) arról, milyen volt egy tunéziai bevándorló élete Svédországban, milyen egy félig svéd, félig tunéziai gyerek, majd tinédzser élete, milyen az a Svédország, amiről nekem az IKEA és a nagy GDP meg a gender equality jutott eddig először eszembe, hogy milyen a svéd nyelv... és még ezer más dolgot. Mindezt pedig valami olyan őrülten vicces tálalásban és eszméletlen nyelven, hogy tényleg nem lehet letenni a regényt.

Nem tudom, hogy újonnan talált barátom, Kadir miként vélekedik a kérdésről (és nem is ítélhetem meg ezt a kérdést kompetensen, mivel nem beszélek svédül, és így nem olvastam az eredetit), de szerintem a szöveg fordítása fergetegesre sikeredett! Mivel a humor jó része a nyelvhasználatból származik, így ez a fordításban nagyon mellémehetett volna, de nem: sziporkázó és szellemes szöveggel van dolgunk, barátaim. Emellett van egy olyan történetünk, aminek a témái (identitás-keresés, emlékezés, multikulturalizmus, család) hozzám nagyon is közel állnak, és ezeket összemixelve kapunk egy letehetetlen történetet, szóval nem aggódom amiatt, hogy nem fog elkelni még 9 példány."

Már csak egy kérdésem van: mikor olvashatjuk magyarul a következő Khemiri-regényt?
 

Szemtanúk a trójai háborúról - Krétai Dictys, Frígiai Dares és Philosztratosz szövegei

Hajdu Péter - Bolonyai Gábor (ford.)

ELECTA

Sorozatszerkesztő BÖRÖCZKI TAMÁS

RÉSZLET

ELSŐ KÖNYV

1. Az összes király, aki Iuppiter fiának, Minosnak volt a dédunokája, és Görögországban uralkodott, Krétára gyűlt össze, hogy Atreus vagyonát felosszák egymás között. Atreus, Minos sarja ugyanis végrendeletében meghagyta, hogy ami aranya, ezüstje, jószága csak van, azt egyenlően osszák szét a lányaitól született unokái között – kivéve a városok és földek feletti hatalmat, mert azt elkülönítette Idomeneus és Meriones számára. Idomeneus Deucalion fia volt, Meriones Molusé. Eljöttek hát Clymena és Nauplius fiai, Palamedes és Oeax. Rajtuk kívül Menelaus, akit Plisthenesnek szült Aeropa, és bátyja, Agamemnon is eljött, hogy az osztozásból kivegye a részét. (Volt egy nővérük is, Anaxibia, aki akkor Nestor felesége volt.)

De nem Plisthenes fiaiként emlegették őket, noha azok voltak, hanem inkább Atreuséként. Ennek az volt az oka, hogy amikor Plisthenes fiatalon meghalt anélkül, hogy kicsiny gyermekeire bármely dicső tett emlékét hagyta volna, Atreus magához vette és hercegekként nevelte fel őket, mert megszánta zsenge korukat. Az örökség elosztásán mindenki hírnevéhez méltó pompával jelent meg.

2. Mikor a dolognak híre ment, eljött hozzájuk Europa összes leszármazottja, akit ezen a szigeten nagy vallásos tisztelet övez, és szívélyes üdvözlés után a templomba kísérték őket. Ott sok állatot leölve áldozatot mutattak be az ősi szertartás szerint, majd bőséges lakomát tálaltak, és nagy pompával megvendégelték őket. Ugyanez történt a következő napokon is. Görögország királyai, bár azt is örömmel fogadták, amit feltálaltak, de még nagyobb hatással volt rájuk a templom pompás szépsége és az épület gazdag díszítése: egyenként megtekintettek mindent, amit Sidonból Phoenix, Europa apja és a nemes asszonyok hoztak át egykor, s ami most a templom nagy ékességégéül szolgált, és emlékezetükbe idézték az egyes tárgyak történetét.

3. Ugyanekkor Spártában a frígiai Alexander, Priamus fia, Aeneas és más rokonai kíséretében a vendégbarátság jogán Menelaus házában szállt meg, és felettébb méltatlan tettet követett el. Beleszeretett Helenába, aki Görögország asszonyai közt a legcsodálatosabb szépség volt, és kihasználva a király távollétét, magával vitte a házából a feleségét és sok kincsét, sőt még Aethrát és Clymenát, Menelaus rokonait is, akik Helena környezetében éltek. Mikor hírnök érkezett Krétára, és nyilvánoságra hozta mindazt, amit Alexander Menelaus háza ellen elkövetett, a szóbeszéd, ahogy az már ilyenkor lenni szokott, felnagyítva terjedt el az egész szigeten:

„Megostromolták a királyi palotát!”

„Feldúlták az országot!” – efféléket beszélt mindenki.

4. Mikor Menelaus mindezt megtudta, bár hitvesének elrablása is felkavarta a lelkét, még annál is jobban lesújtotta az a jogtalanság, amely fentebb említett nőrokonait érte. Palamedes viszont, mikor észrevette, hogy a királyt a harag és a méltatlankodás cselekvésképtelen kábulatba ejtette, előkészítette és minden szükségessel felszerelve a vízre bocsátotta a hajókat. Azután néhány alkalmas vigasztaló szóval útnak indította a királyt, az örökségéből is behajózva annyit, amennyit az idő rövidsége ilyen helyzetben megengedett. Így aztán kedvező széllel néhány napon belül Spártában voltak.

Eddigre már idesereglett Agamemnon, Nestor és mindenki, aki csak Pelops nemzetségéből Görögországban uralkodott, mert értesültek a történtekről. Mikor megtudták, hogy Menelaus megérkezett, mindannyian egybegyűltek. Noha a gaztett szörnyűsége azt követelte volna, hogy azonnal álljanak dühödt bosszút a jogtalanságért, a gyűlés mégis olyan határozatot hozott, hogy először elküldik Trójába Palamedest, Ulixest és Menelaust azzal a megbízatással, hogy a jogtalanságot felpanaszolva követeljék vissza Helenát és mindazt, amit vele együtt elraboltak.

5. A követek néhány nap alatt Trójába értek, de Alexandert nem találták ott. Őt ugyanis, amikor fejveszett sietséggel hajózott, Ciprusra sodorta a szél. Innen néhány hajóval Föníciába ment, és a sidoniak királyát, aki őt barátian fogadta, éjjel orvul megölte, és ugyanolyan mohósággal fosztotta ki egész házát, mint Lacedaemonában. A királyi pompa minden ragyogó ékességét gazul elrabolta, és a hajókra vitetette. Viszont akik a fosztogatásból ép bőrrel – bár uruk vesztét siratva – megmenekültek, jajveszékelésükkel csődületet keltettek, mire az egész nép a palotához tódult. Onnan sebtében felfegyverkezve a hajókhoz mentek, mert Alexander, miután elrabolta, amire vágyott, most már iparkodott hajóra szállni. Ádáz csata kerekedett közöttük, melyben mindkét részről nagyon sokan estek el, mert az egyik fél eltökélte, hogy megbosszulja királya halálát, a másik minden erejével küzdött, nehogy elveszítse a már megszerzett zsákmányt. A trójaiak két hajója leégett, de a többit kemény védekezéssel sikerült megmenteniük. Mikor aztán az ellenség a harctól kifáradt, elhajóztak.

6. Trójában ezalatt Palamedes, a követek egyike, akinek a tanácsa akkoriban a legtöbbet érte mind békés, mind háborús ügyekben, Priamus elé járult. Gyűlést hívtak össze, és ott panaszt emelt Alexander jogsértése miatt, kifejtve, hogy ez a kölcsönös vendégbarátság sárba tiprása, majd arra figyelmeztetett, hogy ez az ügy mekkora ellenségeskedést szíthat a két ország között, közbevetőleg felidézve Ilus és Pelops, valamint mások viszálykodásait, akik hasonló okokból elmentek egészen a népirtásig. Végül a háborúval járó nehézségeket és ezzel szemben a béke áldásait ecsetelte, majd azt mondta, jól tudja, hogy egy ilyen kegyetlen gaztett minden halandót felháborít, és hogy ezért a jogsértés elkövetői mindenkitől elhagyatva fognak istentelenségükért megbűnhődni. Bár még mást is akart mondani, Priamus a beszéd közepén félbeszakítva így szólt:

– Kérlek, Palamedes, lassabban a testtel! Mert méltánytalannak tűnik számomra távollétében gyanúsítani valakit, amikor nagyon is könnyen előfordulhat, hogy ha személyesen védekezhet, tisztázza magát a felhozott vádak alól.

Még más efféléket is odavetett, azzal elhalasztotta az ügyet Alexander érkezéséig. Látta ugyanis, hogy Palamedes beszéde mennyire hatott a gyűlés minden résztvevőjére, hogy némán bár, de arckifejezésükkel mégis mennyire elítélik az elkövetett gaztettet. Mert az egyes tényeket egy csodás szónoklat révén ismerték meg, és a görög király beszédében volt valami megindító erő. Aznap tehát feloszlatták a gyűlést. A követeket pedig Antenor szállásolta el, és szívesen is mentek hozzá, mert vendégszerető ember volt, a jóra és a tisztességre törekedett, jobban, mint bárki más.

Magyar László András: A repülőkenőcs

Érdekességek az egészséges és beteg test, az orvoslás és a kuruzslás történetéből

Hogyan készíthetünk szerelmi bájlevest? Ki találta fel az óvszert? Mire jó a vakond zsírja, a sün bőre vagy a bivaly teje? Hogyan próbálták a régiek befolyásolni magzatuk küllemét, hogyan kíséreltek meg óriásokat és törpéket tenyészteni? Kik a méregleányok? Mi a szűzlány-gyógymód? Hány típusa van a csóknak? Ki volt a legkövérebb ember? Lehet-e levélben gyógyítani? Miért nem járt vécére Mao elnök? Mi a jobb gyógyszer: az álom vagy a hideg víz? Ki volt a fogarasi fenomén? Milyen szagúak a betegségek?

Ebben a könyvben az egészséges és a beteg testtel kapcsolatos hagyományokról, szokásokról, furcsaságokról, egyszóval testkultúránk múltjáról mondunk el néha mulatságos, néha pedig meghökkentő, sőt egyenest megdöbbentő történeteket. Kötetünk kétféleképpen is olvasható. Forgathatjuk úgy, mint az igaz mesék gyűjteményét, folymatosan olvasva szövegét, ám használhatjuk valamilyen különleges enciklopédiaként is, amelynek egy-egy szócikkébe pillantunk bele.

Rendelhető és megvehető 20 % kedvezménnyel: Gondolat Könyvesház

1053 Budapest Károlyi Mihály u. 16. (a Petőfi Irodalmi Múzeum épületében)

Szemtanúk a trójai háborúról - Krétai Dictys, Frígiai Dares és Philosztratosz szövegei

Hajdu Péter - Bolonyai Gábor (ford.)

ELECTA

Sorozatszerkesztő BÖRÖCZKI TAMÁS

Ki ne szeretné Hektór, Akhilleusz vagy Odüsszeusz szájából hallani a trójai háború nevezetes eseményeit, különösen azokat, amelyekről nem számolnak be a homéroszi eposzok? Vagy ha nem is magától Akhilleusztól, legalább a Krétai Dictystől vagy a Frígiai Darestől? Kötetünk három késő antik szöveg kommentárokkal és bevezetésekkel ellátott fordítását tartalmazza (Krétai Dictys: Trójai napló; Frígiai Dares: Trója pusztulása; Philosztratosz: Hőstörténet).

A szövegeket az kapcsolja össze, hogy valamennyi egy-egy, a trójai háborúban részt vett hős beszámolóját közli a nagy háború előzményeiről, illetve történéseiről - legalábbis az antik irodalmi fikció szerint. E beszámolók nemcsak azért érdekesek, mert így mintegy belecsöppenünk a trójai háborúba, hanem azért is, mert nyomon követhetjük a késő antik szerzőt, amint kiigazítja Homéroszt. A szövegek Hajdu Péter, valamint Bolonyai Gábor és az ELTE Görög Tanszéke hallgatóinak élvezetes fordításában, alapos jegyzetanyag és bevezetők kíséretében olvashatók a kötetben.

291 oldal

Ár: 3590.- Ft

20% kedvezmény a kiadó mintaboltjában:

V. Bp., Károlyi Mihály u. 16. (Petőfi Irodalmi Múzeum)

Cigányokról - másképpen (szerkesztette: Boreczky Ágnes)

Tanulmányok az emlékezetről, a családi szocializációról és a gyerekek kognitív fejlődéséről

„Nekem mindegy, hogy cigány vagy magyar. Csak az a fontos, hogy igazat mondjál!”

"Erzsi néni otthon hagyta a szemüvegét, amivel a kártyákat, illetve azokon keresztül a jövőt látja. Amíg meghozzák, elmeséli, hogy a többi jósnőhöz képest ő más, mert ő 34 helyett 36 kártyából jósol, ráadásul (és ez lenne a lényeg) van neki egy könyve (rögtön végig is nézegetjük egy keresztény kisegyház színes kiadványát), amit a jósláshoz használ, tehát ő „nem a szellemekkel játszik”, hanem „Isten nevében szól”. Ezért járnak hozzá az apácák is, bár a múltkor nem találták meg, mert a cigányok azt hazudták, hogy nincsen itthon. Irigyelik a cigányok a tudása miatt. Pedig benne se volt meg mindig a jóslás képessége, csak amióta húszéves korában tetszhalott volt, és abból felébredve (már szállították volna el) látomása lett, azóta látja a jövőt.

A szituáció lassan kialakul. Erzsi néni a kártyák mellett (illetve azokon keresztül) a szerepeket is leosztja. Hogy ő kicsoda a jelen helyzetben, az rögtön az első lap megfordításával kiderül. A rajta szereplő képre mutatva ugyanis Erzsi néni ezt mondja: „Ez én vagyok neked, szétdobom a kártyát.” Aztán szavai gyorsan megteremtenek engem, mint akinek engedelmeskednem kell a jóslás szabályainak, illetve őt magát, akinek ettől a perctől különös hatalma van felettem:

„Mert az a kártya nekem mindent elmond. És ha úgy mutassa, akkor vissza kell gyönnöd, mert ha nem, akkor véged. Akkor gyorsan beszalad neked a harminchat kártya. Én meg azt nem akarom. Én nézlek úgy. Én nekem mindegy, ha cigány, ha magyar, lyányom. Csak a színteljes igazat, amit nem tudol, azt mondom. Azért vagyok, hogy megmondjam a jövődöt. Én megmondom gyerekem, csak te szépen válaszoljál, mert ha nem (…) utánad imádkozok, utánad nézek, én azt is megtudom, hazudtál-e vagy nem-e, mert én imádkozok, a nélkül nem fekszek le gyerekem.” Itt az én magyarságom is megjelenik, mint olyan különbség, ami azonban ebben a helyzetben nem számít.

Úgy látszik, az én magyarságom nem zavarja a szituáció működését; az ő jóságos hatalmának rajtam való gyakorlását. Nem ez jelent veszélyt számomra (megnyugtatás lenne ez a mondat?), hanem az, ha nem kooperálok tisztességesen. Ha belemegyek az általa kínált helyzetbe, történetbe, ha „szépen válaszolok”, ő vigyáz rám, nem eshet bántódásom, akkor az, hogy magyar vagyok, nem számít. De akkor most kinek a történetében vagyunk, ki uralja ezt a helyzetet? Erzsi néni válaszol nekem az interjúban (hiszen a magnó forog), vagy én válaszolok neki a jóslásban? Kizárja-e egymást ez a két lehetőség, vagy belekerülhetünk egymás történeteibe? Rá tudom-e bízni magam az ő jóslás narratívájára, hiszen szerinte akkor nem lesz akadály saját magyarságom.

És talán épp ez teremt majd lehetőséget, hogy a jóslást is élettörténeti elbeszélésként tudjam meglátni. Erzsi néni folytatja. Egy múltbeli jóslástörténetet idéz fel, ami mintha előképe lenne annak a szituációnak, amiben mi vagyunk. A történet egy hozzám nagyon hasonló magyar lányról szól, akit ő jóslásával segített, átkával védett meg, majd szolgáltatott igazságot neki. Itt egy konkrét elbeszélésben jöhetnek létre a számomra is kötelező és követendő játékszabályok, illetve egy megesett történeten keresztül teremthető meg bizonyosságom, hogy magyarságom ebben a kontextusban nem jelent veszélyt számomra.