Gondolat Kiadó

Padisák Mihály: Félszáz év a mikrofon előtt

Fél évszázadig álltam a Magyar Rádió mikrofonja előtt. Voltam embert próbáló körülmények között országjáró riporter, majd lettem a vetélkedő műfajának létrehozója, névadója és elterjesztője, irodalmi szerkesztő, rádiódramaturg, indítottam útjukra jeles művészeket, ismert riportereket, s negyed századig szólhattam levélíróimhoz, hűséges hallgatóimhoz, mint az ő "kedves Miska bácsijuk".

Pályám útjelzői: 3000 rádiós műsor, 23 könyv, sikeres színházi bemutatók, rádiójátékok sora, megszámlálhatatlan levélkapcsolat, emlékezetes közönségtalálkozók szinte serege.

Most, a nyolcvanadik születésnapom küszöbén 100 történetben ablakot nyitok igen változatos, sokat látott- s elismerésekben sem szűkölködő- életutamra, szeretett Rádióm egykori belső világára, a korra, s benne hazánk, hétköznapi embereinek, a Kedves Hallgatóimnak életére, küszködésére és örömeire is. Úgy, ahogy tőlem megszokhatták: becsületes, őszinte, igaz szavakkal, gondolatokkal.

Időutazásra csábítom a velem együtt átélőket, emberi valóságok megismerésére az érdeklődő utódokat. Kérem, tartson Ön is velem!

Szeretettel: Padisák Mihály vagy ahogy a legtöbben ismerik: Miska bácsi.

280 oldal

Ár: 2500.-

RÉSZLET

ÍGY LETTEM RÁDIÓS

Ifjúkoromban az újságírót, rádióst nem képezték drága pénzen, médiaiskolákban. Akinek kedve, tehetsége, szorgalma volt az íráshoz, kikínlódta magában a szerkesztőségek asztalára tehető mustrát, aztán munka közben megtanulta vagy elleste a műhelyfogásokat a szakma nagyjaitól.

Még diákkoromban, tizenhét évesen jelent meg első újságcikkem, a versírásról akkorra már leszoktam, inkább novellákat írtam, többnyire még csak magamnak. Ám a jobbaknak köszönhetően húszévesen tagja lehettem az Írószövetség mellett működő Fiatal Írók Munkaközösségének. Jeles kortársak közé kerültem. Csoóri Sanyi, Eörsi Pista, Ancsel Éva, Abody Béla, Ungvári Tamás és mások fémjelezték a generációt.

Ott hallottam meg, hogy a Magyar Rádió riportereket keres. Gondoltam, a riporterség közelebb áll végcélomhoz, az irodalomhoz, mint a külkereskedelem, ahol dolgoztam. Jelentkezésül beadtam önéletrajzomat s néhány megjelent írásomat. Úgy látszik, megütötték a mércét, mert behívtak próbafelvételre.

A kor legendás riportere, Molnár Aurél beültetett a Rádió – akkor még egyetlen – hangfelvevő kocsijába, mely az egykori Ganz Vagongyár udvarán állt meg két szerelőcsarnok között, egy keskeny úton. Jobbra-balra csarnokfalak, előttünk, mögöttünk a csarnokok közt átvezető sínek, fölöttünk a bágyadt-kék szeptemberi ég.

81. Ünnepi Könyvhét és Gyerekkönyvnapok - 2010.06.03 - 2010.06.06

1051 Budapest, Vörösmarty tér

Könyvünnep Budapesten és vidéken

A Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése már több évtizede, 1929 óta rendezi meg az Ünnepi Könyvhetet, amely 2010-ben 81. alkalommal kerül megrendezésre, és amely értéke és hangulata az egész világon páratlan. Az Ünnepi Könyvhét eseményeihez kapcsolódik a 9. alkalommal megrendezésre kerülő Gyermekkönyvnapok, amely Budapesten 2010. június 3. és 6. között kerül megrendezésre a Vörösmarty téren és környékén.

A neves kulturális program hazánk két másik nagyvárosában is, Debrecenben és Miskolcon is megrendezésre kerül. Debrecenben 2010. június 2-6. között a Kossuth téren, míg Miskolcon ugyanebben az időszakban az Erzsébet téren és a Miskolci Városi Könyvtár fiókkönyvtáraiban várják az olvasás és a könyvek szerelmeseit.

Az Ünnepi Könyvhét mindenekelőtt a kortárs magyar irodalom, a kortársírók ünnepe és seregszemléje. Ebben a néhány napban felfedezhetünk új kiadványokat, és közelebbről megismerkedhetünk a kiadókkal, valamint a szerzőkkel. Meglephetjük magunkat egy-két szép kötésű értékes mondanivalójú szerzeménnyel, és kedvenc könyveinket dedikáltathatjuk.

A Gyermekkönyvnapok gazdag programsorral várja a gyerekeket, a programok mellett természetesen a színes könyvválaszték is csábító lehet a kis lurkóknak. Minden korosztály számára akadnak szórakoztató és ismeretterjesztő könyvek egyaránt. A program nem titkolt célja, hogy ezekből a gyerekekből váljanak a jövő könyvszerető felnőttei.

Ne feledjük… Olvasni Jó!

Beszélgetés, zene, fröccs egy témára.

Útjára indítjuk a GondolatOlvasót, ami nem más, mint kultúrest-füzér a Gondolat Kiadó könyveiről, másképpen, másokkal, a Holdudvarban.

Május 27. 18 óra

Holdudvar - Margitsziget, Budapest

(10 perc séta a Margit hídtól, a régi Casino)

Kötetlen beszélgetős, közönséggel együtt gondolkodós és vitázós, az élet nagy dolgait megfejtős irodalmi est. Valahol a könyvbemutató és a sörözős traccsparti között. Egy-egy könyvre, könyvcsokorra szervezett kerekasztal beszélgetés-sorozat, közönség-bevonós interakcióval. A zenét az est végén, az aktuális könyvhöz kapcsolódva, a Holdudvar, a West Balkán és az Ibolya DJ-je: Matek Márk válogatja.

Amiről az első alkalommal mindenképpen szó esik: Havasréti József kötete, a Széteső dichotómiák - Színterek és diskurzusok a magyar neoavantgárdban.

Benne: Anna Frank és Nagy Testvér. Spions és URH. Artpunk és Kisvakond. Káli-medence és képzőművészet.

Akikkel együtt gondolkodunk:

Para-Kovács Imre - punk basszusgitáros, író, kortárs

Pálinkás János - kiugrott szociológus, punkénekes, miegymás

Császár Norbert - képzőművész, designer és közhely-manipulátor

Zarubay Bence - rockzenész, képzőművész, anarchista-hedonista

Moderátor: K. Kabai Lóránt - (1977) költő stb.

Az estet online közvetítjük ustreamen és twitteren a Moly.hu-val közösen.

A város láthatatlan mintázata - Pécs városa mint az emlékezet helye

Szerkesztette: Havasréti József – K. Horváth Zsolt – Szijártó Zsolt

A tanulmánykötet egy kutatószeminárium ötletéből született, melynek célja az volt, hogy olyan Pécs városával kapcsolatba hozható – a szó konkrét és absztrakt értelmében vett – „helyeket” próbáljunk meg felkutatni, melyek meghatározzák, kifejezik a pécsieknek a városhoz való viszonyát. Ilyenek például a város jól ismert, jelképesnek tekinthető, egyes történeti, művészet- és építészettörténeti korszakait leképező épületek, műemlékek. De ilyenek az olyan kevésbé látható, vagy egyenesen láthatatlan, absztrakt helyek is, melyek látens módon mégis döntőek lehetnek a Pécsről alkotott kép létrehozásában. A célkitűzés megfogalmazásában szerepet játszottak a kortárs francia és német történelem- és irodalomtudomány, városantropológia és kultúrakutatás metszéspontjában elhelyezkedő irányzatok és teljesítmények is, melyek a tárgyiasult forma és a láthatatlan jelentés összekapcsolásával igyekeznek rámutatni egy adott vizsgálati lépték sajátosságaira.

240 oldal

Ár: 2590 Ft

RÉSZLET

LABANCZ ESZTER SZIDÓNIA: A Magyar Játékfilmszemle - Fesztivál, kultúrpolitika, professzionalizáció: Pécs, 1965–1969

BEVEZETÉS

„Ahhoz, hogy a film olyan igazi nagy művészetté váljék, amely méltó rejtett lehetőségeihez, a környező világ átalakulására van szükség. Ez az átalakulás megteremti majd a film számára életet adó szellemi légkört is.”

Balázs Béla

Az 1965-ben induló Magyar Játékfilmszemlék sorozata fontos szelete Pécs történetének. A Magyar Játékfilmszemle – melynek jogutója a Magyar Filmszemle – abban az öt évben, melyet vizsgálunk, ősszel került megrendezésre. Célja az elmúlt év magyar filmtermésének mustra alá vétele volt, a filmeket rangsorolták és díjazták, a szakma találkozhatott közönségével és egymással. Létrejött egy újfajta nyilvánosság a kulturális terepen, mely az adott politikai konstellációban sajátos jelentéssel bírt. Ennek a kétségkívül kulturális tematikájú, kisvárosi tereken zajló eseménynek az értelmezésekor mindenképpen szem előtt kell tartanunk, hogy nemcsak várostörténetről beszélünk, hanem politikatörténetről, társadalomtörténetről és intézménytörténetről is.

A szemle (illetve az itt vizsgált első öt év) abban a sajátságos társadalmi és történeti kontextusban foglal helyet, melyet „kádári konszolidációnak” nevezünk. Pontosabban fogalmazva ekkorra már – a hatvanas évek közepén- végén járunk – a korábbi, sokkal merevebb kultúrafelfogás után az úgynevezett „három T” elvének életbe léptével egy szabadabb kereteket létrehozó kultúrpolitika jött létre. A szemlét megelőző négy-öt évben vette kezdetét a Kádár-korszak későbbi, szilárdnak mondható (és egyébként a nadrágszíjon ismét szorító) kultúrpolitikája Ilku Pál – művelődésügyi miniszter – és Aczél György – művelődésügyi miniszterhelyettes – irányításával, ahol a nyilvánosság látszólagos megteremtése éppoly fontos szerepet kapott, mint az ideológiai nevelés vagy a szocialista értékek közvetítése. Az így létrehozott nyilvánosságszeletek egyikeként jöhetett létre a Magyar Játékfilmszemle.

Különlegessége többek közt abban is rejlik, hogy fórumot teremtett a filmszakma számára, amely a korabeli strukturális átalakulásaiból szakmailag nem sokat profitált, ugyanakkor folyamatosan küzdött az idősebb és fiatalabb generáció közti, egyre mélyülő szakadékkal. Olyan vitáknak adott teret, ahol a közönség is hallathatta hangját a főleg Truffaut, Godard, Malle és Antonioni hatására megjelent – nagyrészt a korábbi Balázs Béla Stúdiótagok által jegyzett – úgynevezett „új film” (vagyis a szerzői film) kapcsán. A kritikák és a külföldi fesztiváldíjak számát tekintve a magyar filmgyártás ekkor zárkózott fel a világ élvonalához, az első nagy hőskorszak, a húszas évek némafilmjei után a hatvanas évek szerzői filmjei kínálták ezt az ugródeszkát.

Az 1965-ben induló, Pécsen 1982-ig megrendezett filmszemlék sorozatának első öt évét vizsgálja ez a tanulmány.1 Azt a közhangulatot próbálja bemutatni és értelmezni, amely politikailag lehetővé tette, sőt szorgalmazta a szemle elindulását, szakmailag pedig egyenesen szükségessé tette azt.

Ókor - Folyóirat az antik kultúrákról

Az Ókor kulturális folyóiratot 2002-ben alapította néhány fiatal kutató, azzal a céllal, hogy fórumot biztosítson az ókori kultúrákról szóló, szándékaik szerint nem csak a szakmabeliekre tartozó beszéd számára. A folyóirat az ókori kultúra egészének bemutatására törekszik, a középpontban a mediterráneummal. Témái között szerepel az ókori történelem, irodalom, a filozófia, a vallás és a művészet. A lapban külön rovatban kapnak helyet az aktuális hazai régészeti feltárásokról, illetve az antik drámák mai színházi bemutatóiról szóló beszámolók, továbbá az antikvitás recepciója, vagyis az a szerep, amelyet az ókori kultúra a modern európai kultúra, művészet és tudományosság formálódásában játszott.

Egy szám ára: 1600 Ft

Éves előfizetés: 4000 Ft

RÉSZLET

Áháb utolsó háborúja Kőszeghy Miklós

Júda és Izrael viszonya

Júda királya a történetben mindvégig alárendelt szerepet játszik. A szöveget olvasva az a határozott benyomásunk támadhat, hogy Jósáfát egyenesen Izrael királyának vazallusa volt. Ő az, aki elhagyja saját városát, és ura segítségére siet. Ő az, aki vazallusi esküformulára emlékeztető módon nyilvánítja ki hűségét: Én, mint te, a népem, mint a te néped, a lovaim, mint a te lovaid. Áháb parancsokat adhat neki, például a később fontossá váló páncélviselés tekintetében, s Jósáfát elfogadja Áháb ötletét. Pedig tudhatja, hogy ezzel bizony veszélybe sodorja saját életét is. Júdának ebben az időben nem nagyon lehettek komolyabb önálló külpolitikai ambíciói, feladata inkább az északi Izrael akcióinak támogatásában merült ki. A háborúra készülő király, jelen esetben Áháb, tehát összegyűjti saját erőit, s vazallusának katonai támogatását is elengedhetetlennek tartja a hadjárat sikeres befejezéséhez. E vazallusi helyzetre utalhat az is, hogy Áháb lánya (esetleg testvére), Ataljá ekkoriban éppen a júdai király felesége.

2. kép. III. Sulmánu-asarédu udvarnokai körében. Balawati bronz kapupánt reliefdísze. British Museum (Niederreiter Zoltán felvétele)

Paul Krugman: A liberális lelkiismeret

DEMOS-könyvek

Az egyik legismertebb és legbefolyásosabb amerikai politikai kommentátor (mellesleg a 2008-as közgazdaságtani Nobel-díj kitüntetettje) száz év amerikai történelmét tekinti át, s egy újabb reformkor szükségessége mellett érvel. Programjában az általános egészségügyi biztosítás éppúgy szerepel, mint a jövedelmi egyenlőtlenségek mérséklése és egy olyan új politikai koalíció szükségessége, amely a társadalmat nemcsak igazságosabbá, hanem demokratikusabbá is teszi. A kötetet a kortárs történelem, politika és politológia iránt érdeklődőknek ajánljuk.

348 oldal

Ár: 2890 Ft

RÉSZLET

1.

ILYENEK VOLTUNK

1953-ban születtem. Ennek a generációnak a legtöbb tagjához hasonlóan én is magától értetődőnek vettem azt az Amerikát, amelyben felnőttem. Kortársaimmal vállvetve tüntettem Kambodzsa bombázása ellen, szóvá tettem a társadalmi igazságtalanságokat, és támogatásért házaltam a liberális képviselőjelöltek érdekében. Az ifjúságom hátterét jelentő politikai és gazdasági környezet visszatekintve afféle elveszett paradicsomnak tűnik, kivételes epizódnak országunk történetében. A háború utáni Amerika mindenekelőtt a középosztály társadalma volt.

A második világháborúval kezdődően a bérek ugrásszerű növekedésnek indultak, s ez sok tízmillió amerikai, többek közt a szüleim számára, kiemelkedést jelentett a városi nyomornegyedekből és a vidéki szegénységből. Saját lakást vehettek, és soha nem tapasztalt kényelemben éltek. A gazdagabb rétegek ugyanakkor háttérbe szorultak. Egyrészt viszonylag kevesen voltak, másrészt a tehetős középosztályhoz viszonyítva nem is tűntek olyan nagyon gazdagnak. A gazdagoknál többen voltak a szegények, de lényegében ők is csekély kisebbséget alkottak. Az amerikaiak többségének tehát jó anyagi háttére volt, és hasonló életszínvonalon élt, ezért gazdasági értelemben erős közösségérzés alakult ki a társadalomban.

A kiegyensúlyozott gazdaság mérsékelt politikával párosult. Fiatalságom éveiben, néhány kivételtől eltekintve, széles konszenzus uralkodott a demokraták és a republikánusok között a legtöbb külpolitikai és számos belpolitikai kérdésben. A republikánusok ekkor már nem akarták mindenáron semmissé tenni a New Deal eredményeit, sőt néhányan még a Medicare programot is támogatták. A kétpárti konszenzus fogalmának valódi jelentéstartalma van. Kétségtelen, hogy rányomta a bélyegét erre az időszakra Nixonnak és körének csúfos mesterkedése, illetve a Vietnammal és a faji kérdéssel kapcsolatos zavargások, ám ennek ellenére az amerikai politikai folyamatokat kétpárti konszenzus jellemezte, és az alapvető értékekben egyetértés mutatkozott.

Az Ókor folyóirat szerkesztősége és a Gondolat Kiadó szeretettel várja Önt a folyóirat

Háború és béke az ókorban

című tematikus számának (2010/1) bemutatójára.

Időpont: 2010. május 11., kedd, 17.00 óra

Helyszín: Kossuth Klub, 1088 Budapest, Múzeum u. 4 (nagyterem)

A folyóirat új számát bemutatja Kalla Gábor. A bemutatót Németh György előadása követi Homéros városa háborúban és békében címmel.

A rendezvényen az Ókor megjelent számai kedvezménnyel megvásárolhatók, illetve megrendelhetők.

Duló Károly: Párhuzamok

Párhuzamok A filozófia, a tudomány- és kultúrtörténet, valamint a művészettörténet területein egyaránt otthonosan mozgó esszé szerzője azt a kérdést járja körül, hogy mennyiben segítenek az analógiák és párhuzamok a világ megismerésében. Érvelése szerint a legkülönbözőbb dolgok között felismert párhuzamok léte otthonosabbá teszi világunkat, s az analógiák mind a mindennapi életben, mind pedig a tudományban komoly segítséget jelentenek, de előfordulhat, hogy tévútra terelik a gondolkodást. Alapvető tehát az, hogy el tudjuk különíteni a lényegi azonosságokat a felszínes hasonlóságoktól. A kötetet filozófia, a tudomány- és kultúrtörténet iránt érdeklődők figyelmébe ajánljuk.

160 oldal

Ár: 2800.- Ft

RÉSZLET

3. A tudomány által feltárt párhuzamokról

A PÜTHAGOREUSOK VILÁGA

PÜTHAGORASZ életéről és munkásságáról kevés biztosat tudunk. Ezek egyike egyébként éppen az a tény, hogy a nevét nemzedékről nemzedékre örökítő Pitagorasz-tételt már jóval az ő vélhető – i. e. 570 körüli – születése előtt is ismerték és alkalmazták a babiloniak, az egyiptomiak meg az indiaiak. Lehet, hogy nem teljesen általános és elvont formájában voltak tisztában a tétellel, viszont bizonyítottan számos olyan számhármast fedeztek föl és vettek leltárba, amelyeknek megfelelő hosszúságú szakaszok derékszögű háromszögeket adnak ki. (Ezek közül a legismertebb a 3 – 4 – 5 hosszúságú egyenes vonalakkal határolt síkidom. Mivel 32 = 9 és 42 = 16, ezek összege pedig 25, ami viszont éppen 52, azaz erre a számhármasra igaz, hogy a befogók négyzeteinek összege kiadja az átfogó négyzetét, miként azt a Pitagorasz-tétel állítja.)

Térjünk azonban vissza PÜTHAGORASZ legendáktól övezett alakjához! Az egyik ilyen – utólag kiokoskodott – mítosz azt regéli el, hogy a bölcselő jártában-keltében egy kovácsműhely mellett arra lett figyelmes, hogy a különböző nagyságú kalapácsok más és más hangon csendülnek meg az üllőn. E felismerés után tanulmányozni kezdte a jelenséget, és úgy találta, hogy a jellegzetes hangközökhöz (az oktávhoz, a kvinthez és a kvarthoz) tartozó kalapácsok súlyai úgy aránylanak egymáshoz, mint a kis egész számok. Állítólag ebből született aztán a püthagoreus zeneelmélet. A történettel csak az a baj, hogy ha valaki elvégzi az említett kísérletet, nem fog ilyen összefüggést találni a kalapácsok súlya és az általuk megszólaltatott hangmagasságok között!

Másfelől viszont tény, hogy egy megfeszített húrt megpendítve, az éppen egy oktávval feljebb fog megszólalni, ha a felénél fogjuk le, egy kvarttal feljebb, ha hosszúsága háromnegyedében, és egy kvinttel feljebb, ha a kétharmadában engedjük csak rezegni. Egy másik – hihetőbb – legenda szerint PÜTHAGORASZ kifeszített egy húrt a 12 egyenlő részre osztott mérővessző, az ún. kánon fölé. Először mindig teljes (tizenkét egységnyi) hosszúságában pendítette meg a húrt, majd a 6-nak, a 9-nek és a 8-nak megfelelő hosszban. Ezekben az összeolvadó együtthangzásokban – konszonanciákban – felismerte az általa harmóniának nevezett oktávot meg a kvartot és a kvintet. Valójában ezen összefüggések felismeréséhez nem volt szükség arra, hogy éppen tizenkét egyenlő szakaszra osszák fel a húr hosszát, hiszen a 2 : 1 is ugyanazt az arányt jelenti, mint a 12 : 6; míg a 12 : 9, valamint a 12 : 8 pedig nem más, mint a 4 : 3, illetve a 3 : 2 arány. A konszonanciák eredeti görög elnevezései sem utalnak a kánonra, amely tehát szintén utólagos spekuláció eredménye lehet. A legvalószínűbb az, hogy PÜTHAGORASZ eredetileg egyetlen kifeszített húrnak, a monokhordnak a zengését vizsgálta meg kis egész számok arányainak megfelelően lefogott hosszúságoknál.

Fiziker Róbert: HABSBURG kontra HITLER

A két világháború közötti Ausztriában az anschluss kérdése folyamatosan napirenden volt. Miközben 1918. november 12-én az új osztrák köztársaság önmagát a „Német Birodalom alkotórészének” nyilvánította, néhány száz méterrel arrébb, az Operánál egy kis csoport a Habsburgok fekete-sárga zászlaját tűzte ki. A huszadik századi „nagynémet egység” megakadályozását a hivatásrendi rezsim mellett a következetesen náciellenes és az osztrák államiságot igenlő legitimisták emelték a misszió szintjére. Jelmondatuk így hangzott: „Aki meg akarja menteni Ausztriát, annak H-t H-val kell legyõznie.”

284 oldal

Ár: 3000.- Ft

 RÉSZLET

Gustav Wolff ezredes, a botrányhős

Gustav Wolff ezredes 1870. április 28-án született Bécsben. A gimnázium és a műszaki katonai akadémia elvégzése után 1892-ben hadnagyként sorozták be. Csapattesteknél, a vezérkarnál tevékenykedett, emellett képezte magát, és katonai iskolákban tanított. 1902-ben szerezte meg az abszolutóriumot filozófiából és történelemből a bécsi egyetemen, ahol 1947-ben doktori címet szerzett. Háború utáni tevékenységét a Militärgagistenverbandban kezdte a Staatswehr című lap kiadásával,30 ahol – mint meggyőződéses monarchista – elvbarátokat keresett. Pártját azután alapította meg, miután a császár két gyermekét Pranginsba hívta két hét nyaralásra, ilyen módon ismerve el az ezredes tevékenységét.31

A legitimista szervezetek közötti rivalizálás egyik vezéralakjaként meg volt győződve arról, hogy ő jár a helyes úton, bár tevékenysége Károly halála után sohasem vívta ki a császári ház elismerését. Ugyanakkor bizonyos szolidaritás is kialakult a szervezetek között a személyi és stílusbeli ellentétek háttérbe szorításával. Wolff előtérbe állította Ottó osztrák, illetve német császárságát magyar királyságával szemben, és úgy vélte, hogy ezért majd az ősi koronázóvárosban, Aachenban kell trónra ültetni az egész Németországra hatalmát kiterjesztő császárt.32

Szókimondása, a „számos minősíthetetlen szitokszó”33 nem feltétlenül a legitimisták bázisának szélesítését eredményezte. A források hemzsegnek az általa használt, nem éppen irodalmi kifejezésektől. Gömbös miniszterelnököt a húszas években tanúsított magatartása miatt „trotli”-nak34 titulálta. A birodalmi németeket „himnusztolvaj csürhének” nevezte, a náci párt barna színét szerinte Hitler az osztrák feketéből és sárgából keverte, ami „az emberi ürülékhez hasonló”.35 A keresztényszociális vezetőket „kujonoknak” aposztrofálta, akik elárulták a monarchiát.36 Amikor Mussolinit mint „egykori bolsevikot” „köpönyegforgatónak” nevezte, a rendőri jelentés megállapította, hogy „ideje lenne Wolff pszichiátriai kezelésének”. 37 1963. március 26-án hunyt el Bécsben.

30 Öffentliche Meinung… 99. A példányszám 3 ezer körül volt, Friedrich Funder keresztényszociális Reichspostja 30 ezres, Friedrich Austerlitz Arbeiter-Zeitungja 100 ezer fölötti példányszámban jelent meg.

31 Wagner: i. m. 26–27.

32 NPA 234. Rendőri jelentés a Kaisertreuer Volksverband gyűléséről, 1938. február 7.

33 NPA 232. 1926–1930. 1928. március 17.

34 NPA 233. A közbiztonsági főigazgatóság jelentése, 1934. december 26.

35 NPA 234. Jelentés a Kaisertreue Volkspartei és az Eiserner Ring egyik kerületi gyűléséről, 1938. január 27.

36 NPA 232. Jelentés a Kaisertreue Volkspartei gyűléséről, 1932. június 11.

37 Uo. 1933. október 9.

Médiapolitikai szöveggyűjtemény - A médiapolitika fogalma és fejlődési irányai

Szerkesztô: Polyák Gábor

A médiatudomány egyik legkevésbé körüljárt területe a médiapolitika. A médiapolitika fogalmának, rendszerének, céljainak tisztázása nemcsak elméleti oldalról szükséges; hiánya azt is megakadályozza, hogy a napi (párt)politikai, szabályozói gyakorlatban születő, médiapolitikainak szánt döntéseket objektív szempontok alapján értékeljük. A kötetben összegyűjtött tanulmányok – abból a feltevésből kiindulva, hogy a médiapolitika nem azonos a (párt)politikai érdekeknek a média működésében való érvényesítésével (a „médiapolitizálással”) – kísérletet tesznek a médiapolitika fogalmának elméletileg is megalapozott meghatározására, a médiapolitikai fejlődési irányok bemutatására, valamint az alapvető médiapolitikai célok azonosítására.

E tanulmányok a kommunikációs és médiatudományi képzéseket lényeges új ismeretekkel bővítik, de az oktatók és a hallgatók mellett a médiapolitikai döntés hozók is útmutatást kaphatnak belőlük a médiarendszert érintő alapvető kérdésekben. A könyvet a médiatudomány, a szociológia és a politikatudomány, valamint a közéleti kérdések iránt érdeklődőknek egyaránt ajánljuk. Az Alkalmazott Kommunikációtudományi Intézet és a Gondolat Kiadó közös kiadványa

RÉSZLET

ULRICH SAXER

A médiapolitika az önállóság és az idegen befolyás megjelenésének határán

Wilhelm Bernhard, a Német Szövetségi Belügyminisztériumban a média stratégiai igazgatásért felelôs részlegének a vezetôje a médiapolitika kifejezést a médiajog keretein belül, többek között, a következôképpen jellemzi: „A médiapolitika nem más, mint olyan intézkedések rendezett összessége, amelyek célja a tömegtájékoztatási eszközöknek az államtól, egyéb társadalmi hatalmi tényezôktôl, valamint magánmonopóliumoktól való megfelelô mértékû szabadság és függetlenség biztosítása, amelyre azért van szükség, hogy a publicisztikai tevékenységet megfelelô módon és akadálytalanul lehessen ellátni. Éppen ezért a médiapolitikát nem szabad leegyszerûsítve információpolitikaként, híradás-politikaként, avagy gazdasági társaságok támogatásaként vagy akár egy átfogó szabadidô-politika részeként kezelni. Legitimációja sokkal inkább a Német Szövetségi Köztársaság alkotmányának kommunikációs jogokat (5. cikkely), a demokratikus állami berendezkedést elôíró (20. cikkely) rendelkezéseibôl és egy liberáldemokratikus állam kulturális értékek iránti elkötelezettségébôl önállóan eredeztethetô.

Az információk és a vélemények sokféleségét, valamint a tömegtájékoztatási eszközök által közvetített mûsorok és tartalmak kínálatának pluralitását hivatott garantálni. Éppen ezért a médiapolitikával összeegyeztethetetlen, és mint a visszaélés egy formája elutasítandó a médiapolitika segítségével társadalompolitikai célok megvalósítására tett bármilyen kísérlet, legyen az szociálpolitikai vagy gazdaság- és munkapolitikai. Mindezek után megállapíthatjuk, hogy a médiapolitika az alkotmánypolitika elemi részét képezi.”1

IDEGEN ELEMEK MEGJELENÉSE A MÉDIAPOLITIKÁBAN

Ez a Német Szövetségi Köztársaságban és azon kívül is több médiapolitikus által üdvözölt és az 1978-as Német Szövetségi Kormány által kiadott Médiajelentésben2 alapelvi szinten hivatalosan is megerôsített definíció több tekintetben isfigyelemre méltó: nem pusztán egy reaktív vagy kazuisztikus, hanem egy szisztematikus médiapolitika mellett tör pálcát, amely a médiarendszer publicisztikai tevékenységének autonomisztikus biztosítását és a médiapolitika, mint a média önálló rendezô- és szervezôelve, bizonyos fokú önállóságát szolgálja.

Azonban a téma egyetlen szakértôje sem tiltakozhat komolyan az ellen, ha a médiapolitika négy ismertetôjegyét a német vagy a svájci politikai valóságra hivatkozva megkérdôjelezik, és olyan rendszertelen intézkedések összességeként jellemzik, amelyek a publicisztikai feladatok ellátását inkább akadályozzák, mint biztosítják, és a média autonómiáját is többszörösen csorbítják, valamint a médiapolitikát más politikák által erôsen befolyásolt politikaként jellemzik. Ez utóbbira, hogy a médiapolitika csupán alárendelt politika, a német szövetségi kormány legújabb szándéka, mégpedig az az átfogó célkitûzés, hogy a gazdaság ösztönzésében a távközlés is szerepet kapjon, valamint a beruházást akadályozó tényezôk az új média területén is csökkenjenek, semmiképpen nem egyedi, elszigetelt példa. Ebben az esetben a gazdaságpolitika csupán azt ismerte fel, amit például a szociálpolitika a mûsorszolgáltatók egykoron külsô munkatársainak tömeges foglalkoztatási kötelezettségének elôírásával eredményesen véghezvitt, vagyis a médiapolitika szociálpolitika általi befolyásolását és ezáltal a mûsorszolgáltatói mûsorok publicisztikai optimalizációja helyett a mûsorszolgáltatók mûködésének szociális optimalizációját.3

1 Wilhelm, Bernhard, 1977. Medienpolitik. In Schiwy, Peter – Walter J. Schütz (Hrsg.): Medienrecht. Neuwied–Darmstadt, 95 f.

2 Bericht der Bundesregierung über die Lage von Presse und Rundfunk in der Bundesrepublik Deutschland (1978) – Medienbericht. Bonn, 1978, 128.

3 Gericke, Gerhard: Rundfunkbetrieb und Rundfunkfreiheit. Media Perspektiven, 5/1977, 263 f.; Uthoff, Hayo et al.: Funktionsverluste des Rundfunks. Berlin, 1980.

Társadalom – politika – média: egy nyertes projekt a PTE-n

A PTE és a Gondolat Kiadó alkotta konzorcium sikerrel indult a TÁMOP 4.1.2. számú tananyagfejlesztési pályázaton. Komplex digitális tananyag- és taneszköz-fejlesztés a társadalomtudományi képzés számára* (TÁMOP-4.1.2.-08/1/A-2009-0050) című nyertes pályázat megvalósítása során 2010. április 1. és 2011. szeptember 30. között kommunikációs, szociológiai, politikatudományi tananyagok (összesen 17 digitális tankönyv) kerülnek megírásra és online publikálásra egyebek mellett a média, a nyilvánosság, a közigazgatás, az Európai Unió és a civil társadalom témakörében.

Glózer Rita projektvezetőtől megtudhattuk, hogy a projekt konzorciumi részvevői a Pécsi tudományegyetem, valamint a Gondolat kiadó 20 % önrésszel vesznek részt a 33 millió elnyert Forintot meghaladó pályázatban. A PTE BTK 2 tanszéke - a Kommunikáció és Médiatudományi Tanszék és a Politikai Tudományok Tanszéke - kezdeményezte az újszerű tananyagfejlesztést, amelynek nyomán a média és politikai tudományok területén a mesterszakos hallgatók folyamatosan megújuló online elérhető szak- és tankönyvekből tanulhatnak nem csak Pécsett, hanem az ország több egyetemén is. „Ez több ezer hallgatót jelent évente, akik egy korszerűbb képzésben vehetnek részt a digitalizált tananyagok segítségével, egyúttal megpróbálunk egy előremutató módszertani kutatást is közzétenni" - mondta Tuka Ágnes, a Politikai Tudományok Tanszékének vezetője.

Bácskai István, a Gondolat Kiadó munkatársa büszkén mondta, hogy a digitális világ felé mutató út ugyan a könyvek halálát jelentheti, „de ez a halál szép halál", hiszen attól a tudás tovább él, hogy online elérhetővé válik. Az első ilyen tankönyv 2010 őszén lesz kész. „Ezzel remélhetőleg emelni tudjuk a PTE jó hírét, megbecsültségét, és felzárkózunk a világ élvonalához" - mondta Glózer Rita, a PTE Kommunikáció és Médiatudományi Tanszékének munkatársa, a tananyagfejlesztési pályázat vezetője.

A Gondolat Kiadó tisztelettel meghívja Önt 2010. május 5. (szerda) 17 órától, a Petőfi Irodalmi Múzeum Vörös termébe (1053, Budapest, Károlyi Mihály u. 16.) A Város láthatatlan mintázata - Pécs város mint az emlékezet helye (Szerk. Havasréti József, K. Horváth Zsolt és Szíjártó Zsolt) című tanulmánykötet, illetőleg a Kommunikáció- és kultúratudományi tanulmányok című könyvsorozat bemutatójára.

A szerkesztőkkel György Péter esztéta beszélget. K. Horváth Zsolt az ELTE BTK Művészetelméleti és Médiakutatási Intézet, Havasréti József és Szijártó Zsolt a PTE BTK Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszékének oktatói.

A sorozatban megjelent:

Kovács-Orbán-Kasznár: Látás, tekintet, pillantás

Piotr Sztompka: Vizuális szociológia

Havasréti József: Széteső dichotómiák

Thomas Hylland Eriksen: Etnicitás és nacionalizmus

Havasréti-Szijártó: Reflexiók vagy "mélyfúrások"?

Jane Stokes: A média- és kultúrakutatás gyakorlata

Szijártó Zsolt: A hely hatalma

Megjelent! 

A LÉLEK EREDETE - Bevezetés az evolúciós pszichológiába

Szerkesztette: Bereczkei Tamás és Paál Tünde

Kognitív szeminárium

A könyv célja, hogy alapfokú, szisztematikus áttekintést nyújtson az emberi viselkedés és gondolkodás evolúciós összetevőiről, mozgatórugóiról. Ebben a tárgyban magyar nyelven már jelentek meg tankönyvek, továbbá ismeretterjesztő, népszerűsítő kiadványok, de még nincsen olyan átfogó, rendszerezett tudást kínáló monográfia, amely egyszersmind közérthető nyelven íródott. A könyv egyszerre kíván szólni a laikus közönséghez és a pszichológia (illetve más társadalomtudományi szakok) BA hallgatóihoz. A könyv a következő főbb fejezetekből áll: Az evolúciós gondolkodás térhódítása a pszichológiában; Evolúciós mechanizmusok; Az emberi faj története; Az emberi elme eredete; Megismerés, gondolkodás, érzelmek; Csoport és egyén; Önzetlenség, együttműködés; Agresszió, vetélkedés; Szexualitás; Párválasztás; Szülő-gyerek kapcsolatok; Fejlődés, szocializáció; Kultúra.

386 oldal

Ár: 3500.- Ft

RÉSZLET

V. Megismerés, gondolkodás, érzelmek

Tisljár Roland

Az evolúciós pszichológia – szemben a korábbi szociobiológiai szemlélettel – elsősorban a mentális működések, kognitív folyamatok, érzelmi reakciók tanulmányozását hangsúlyozza. Úgy tartja, hogy pontosan ezek a pszichológiai mechanizmusok azok, amelyek az evolúció során létrejött adaptív „terveket” a konkrét viselkedés szintjére közvetítik. Egy másik oldalról megközelítve ugyanezt: a külső környezet tapasztalatai - ra adott válaszainkat azok az agyi információfeldolgozó folyamatok irányítják, amelyek őseink túlélése és szaporodása érdekében szelektálódtak az akkori környezet adaptációs problémáinak a megoldására. Döntéseink, következtetéseink, érzelmeink ennek megfelelően alapvetően egy univerzális evolúciós szabályrendszerre épülnek, mindazonáltal sajátos adottságok jellemzik a gyerekeket és a felnőtteket, a férfiakat és a nőket, az egészségeseket és a fogyatékkal élőket.

1. A csecsemők világa

A 20. század első két harmadában uralkodó szemlélettel szemben, miszerint a csecsemőknek csak nagyon kevés kapcsolatuk van a külvilággal, észlelési és gondolkodási képességeik meglehetősen fejletlenek, az utóbbi évtizedek kutatási eredményei alapján ellenkező előjelű kép rajzolódik ki (Gopnik et al., 2001). A születést követően az észlelési képességek és ezek agyi feldolgozása teszi lehetővé az újszülött számára az őt körülvevő fizikai és szociális világ kezdeti megismerését, az alapvető életfunkciók megfelelő kielégítését. Fontos szerepet töltenek be a szülők, mivel ők védelmezik a gyermeket a külvilággal szemben, valamint megteremtik a lehetőséget a gyermeket körülvevő társas környezethez való kapcsolódásra. A csecsemők számára a külvilágban való eligazodást szolgáló képességek evolúciós fejlődését jól példázza a látás – mint egyik legfontosabb érzékünk – fejlődésének útja.

A látásélesség és a mélység észlelésének fejlődése jól kirajzolódó párhuzamot mutat a csecsemő egyéb, elsősorban motoros képességeinek fejlődésével. Amíg az önálló helyváltoztatás képessége korlátozott, addig a látórendszer az ehhez szükséges információk megszerzésére alkalmas, nem többre. Így például az újszülött képes megkülönböztetni az emberi arcot más tárgyaktól – ha az fókusztávolságban (kb. 20-30 cmre) helyezkedik el tőle. Amint viszont már a csecsemő fejlődésének abba a stádiumába ér, amikor képes az önálló helyváltoztatásra (például mászás), akkor szükségessé válnak számára azok a vizuális információk, amelyek a biztonságos közlekedést lehetővé teszik. Ezt a fejlődési állomást jól szemléltetik az ún. vizuális szakadékkal végzett vizsgálatok. Az alkalmazott eszköz egy vastag üveglappal lefedett, fekete-fehér kockás mintázatú objektum, melynek két oldala eltérő mélységű. A sekély oldal csak kevéssel mélyül az üveglap szintje alá, a mély oldal szintje viszont jóval lentebb található.

A 6 hónapos csecsemők habozás nélkül áthaladnak a „sekély” oldal felett, azonban a „mély” oldal felőli „szakadékot” nem hajlandóak keresztezni (Atkinson et al., 1994). Ebben az időszakban válik képessé a csecsemő látórendszere a tárgyak pontos helyének, távolságának és nagyságának a megállapítására. Az újszülöttek még közellátók, látásélességük gyenge. Az általuk legtöbbet látott környezeti objektum az édesanyjuk arca, de ekkor még főleg csak az arc élesebb kontúrjait látják, az köti le a figyelmüket. A táplálkozási és a kommunikációs funkciót ebben az időszakban még ennyi információ segítségével is el tudják látni, mivel a helyváltoztató képesség híján az anya az, aki a kettejük közötti kontaktus érdemi részét kivitelezi. 7-8 hónapos korukra viszont már látásuk annyit javul, hogy élessége megközelítőleg olyanná válik, mint a felnőtt embereké (Cole–Cole, 2006).

David Van Reybrouck: A JÁRVÁNY

Írók, termeszek, Dél-Afrika

RÉSZLET

3. fejezet

AZ ELLOPOTT TEST

Jaj, a tücsök nem lakmároz,

Átvánszorog a szomszédba,

– Könyörülj! – szól a hangyához,

Egy szem gabonát adjál, most!

Abban a pillanatban, amikor Gentben kinyitottam az Arnold Vander Haeghen Múzeum kapuját, minden okom megvolt rá, hogy jókedvű legyek. A szép tavaszi idő hatására az emberek elözönlötték a Veldstraatot, a villamos vidáman csilingelve araszolt a vásárlásra éhes tömegen át, és azt hittem, hogy fél óra múlva már tudom, elkövetett-e plágiumot Maeterlinck.

Az Arnold Vander Haeghen Múzeum úgy bújik meg az áruházak zászlai, a nyári pamutruhák és a waffel illata között, mint egy zavarban lévő fiú a házibulin.

Egy korábbi században Arnold Van der Haeghen mecénásként tevékenykedett, és azzal a feltétellel hagyta Gent városára a széles lépcsőkkel és pasztelszínű freskókkal díszített, csinos kis palotát, hogy abban múzeumot rendeznek be. Így is történt, legalábbis névleg. A falra erősített tábla ezt szépen meg is erősíti, de egyetlen genti lakos sem hallott még róla, pedig a város legforgalmasabb bevásárlóutcájában található. Nem is szökik az egekbe a látogatók száma. Először is azért, mert szinte soha nincs nyitva – leginkább csak akkor lehet meglátogatni, ha előre bejelentkezik az ember. Másodszor pedig azért, mert tulajdonképp nem sok látnivaló van benne – nem egy homogén gyűjtemény. Leginkább még talán azokat vonzhatja, akikben olthatatlan érdeklődés van a kínai porcelán iránt, mert van benne néhány méretes Ming-kori váza. Vagy a megsárgult színházi plakátok és a város elfelejtett Nobel-díjasa iránt. Itt őrzik Maeterlinck írásainak, leveleinek, könyveinek és használati tárgyainak nagy részét.

A genti egyetem egyik irodalomprofesszora egy életet áldozott arra, hogy összegyűjtse és leírja a legkülönfélébb kéziratokat és leveleket. Ő hozta létre a Fondation Maurice Maeterlincket, ő indította útjára az Annales de la Fondation Maurice Maeterlincket, és évről évre ő írta tele az évkönyv felét. Egy adott pillanatban a Maeterlinck özvegyével való jó kapcsolatainak köszönhetően egészen olcsón úgy vásárolta meg a dolgozószobát, ahogy azt az író halálakor hátrahagyta. Napjainkban a könyves szekrények, az íróasztal, egy pár rózsaszín heverő és mindenekelőtt az író könyvtára jelentik az Arnold Vander Haeghen Múzeum ékköveit. Már legalábbis annak, aki tud róla, aki becsönget, aki még ismeri Maeterlincket.

Amikor 1999-ben meg kellett emlékezni Maeterlinck halálának ötvenedik évfordulójáról, egy szerény, de gondosan összeállított kiállítást rendeztek. Ez volt az amúgy haloványra sikeredett Maeterlinck-emlékév egyetlen tényleges tevékenységet jelentő programja. Ha mindezt összehasonlítjuk Louis Paul Boon, a másik kelet-flamand író vagy a Guido Gezelle körüli nagyszabású megemlékezésekkel – ez utóbbi a flamand irodalomnak abban a jubileumi évében már kétszer annyi ideje nyugodott az Úrban –, láthatjuk, mennyire megkopott Maeterlinck hírneve. Miközben a haladó Flandria még mindig azonosul az Aalstból származó, szeretetre méltó anarchistával, szocialistával és erotékással, a katolikus Flandria pedig születési és halálozási értesítőkkel mutatta ki feltétel nélküli vonzalmát a nyugat-flamand költő-pap versei iránt, mára szinte teljesen eltűnt Maeterlinck egykori – a liberális, egyházellenes, francia nyelvű flamandok alkotta – olvasóközönsége. 1999-ben nem adták ki újra a műveit, nem voltak akadémiai ülések, emléktúrák vagy virágszőnyegek, mint ahogy, hál istennek, helyi söröket sem neveztek el az íróról. Csak egy kis, szinte észrevétlenül maradt kiállítás volt, két terem, ahol néhány levelet és a művek első kiadásait állították ki. Ez még mindig megtekinthető.

Könyvhétre készül

Bozóki András (Szerk.): Ignotus Pál: Jegyzetek a szabadságról

A könyv az egyik legkiválóbb magyar publicista, Ignotus Pál (1901 Budapest – 1978, London) tanulmányainak, karcolatainak, kritikáinak és publicisztikai írásainak eddigi legteljesebb, legátfogóbb összefoglalását adja – az 1920-as évek elejétől az 1960-as évek végéig. Ignotus Pál 1925-től írt a Nyugatba – színdarabokról és regényekről, verseskönyvről és drámaírásról, operettről és bohózatról – egészen 1930-ig, amikor Osvát Ernő öngyilkossága után Babits – Móricz és Fenyő Miksa egyetértésével – levette a bécsi emigrációban élő Ignotus nevét a folyóirat fejlécéről. Ignotus ezt nem tudta másként értelmezni, mint a Nyugat progresszív hagyományával való nyílt szakítást. 1929 és 1937 között több mint ötven cikket írt A Tollba, legtermékenyebb időszaka az 1929–34-es periódus volt. „Írok, tehát vitatkozom”, említette egyszer, s ez akár írói működésének ars poeticája is lehetne.

350 oldal

Ár: 3390.- Ft

Várható megjelenés: Június 3., Ünnepi Könyvhét

RÉSZLET 

A liberalizmus házi reformja

A Szép Szó első számában kifejtettem nézetemet, hogy a fiatal értelmiségi elit, megcsömörölve a mai új-rendiséges reformszólamoktól, ismét mind tudatosabban vállalja lélekben a humanizmust és racionalizmust, a liberalizmust és demokráciát. Hozzátettem, hogy mindennek természetesen nem szakasztott régi kiadását – s félreértések elkerülése végett hozzáfűzhetem, hogy még kevésbé vállalja és vállalhatja azt, ami a múltban és a közelmúltban antihumanista és antiracionalista szellemű, antiliberális és antidemokratikus berendezkedés volt. A “reform” csődje nem jelenti rehabilitálását a régi rendnek, hiszen a csőd épp azért következett be, mert ez a “reform” nem tudott valódi reform lenni. Alig vitatható, hogy reformra szorulnak a berendezések is, a fogalmak is. Milyen irányba haladjon például a liberalizmus házi reformja? Említett cikkemben tett ígéretemhez híven erre a kérdésre igyekszem itt megfelelni.

*

Tisztázzuk mindenekelőtt, hogy liberalizmuson nem egy államigazgatási, társadalmi, termelési vagy fogyasztási rendszert, általában nem egy rendszert értünk, hanem a minden felnőtt eszű ember minél nagyobb szabadságának biztositására irányuló törekvést. Egy rendszer tehát annál liberálisabb, minél céltudatosabban és hatékonyabban igyekszik arra, hogy egyik ember szabadsága ne sértse a másikét. Ebből következik, hogy:

1. A liberalizmust demokratikussá kell tenni. Nagyrészben már azzá is vált, például a háború előtti konzervatív-liberalizmushoz képest. A szomorú tanulságok hatása alatt-e, vagy egyszerűen mert a konzervativ elemek cserbenhagyták? Mindegy. Ma mindenki tisztában van vele, hogy titkos választójog és egyenlő képviselő-jelölési szabadság nélkül nincs demokratikus parlamentarizmus, a demokratikus parlamentarizmus pedig sub specie aeternitatis talán nem egyetlen és legtökéletesebb megnyilatkozási kerete a liberális szellemnek, de az eddig elgondolt és gyakorlatban vagy elméletben megvalósithatónak bizonyult kormányformák közül kétségtelenül a legliberálisabb. Mert aránylag legtöbb lehetőséget enged a független vélemények megmutatkozására és érvényesülésére, az érvek harcára. Kolnai Aurélnak a Századunkban megjelent okos tanulmányából ismerem Masaryk ragyogóan találó mondását: a demokrácia = diszkusszió".

Rosenfeld, Alvin H. / Peremiczky Szilvia ford.: Kettős halál. Gondolatok a holokauszt-irodalomról

Az Indianai Egyetem professzora által írt kötet a mai napig az egyetlen összefoglaló jellegű munka a holokauszt irodalmáról. A munka nem törekszik a holokauszt teljes irodalomtörtének bemutatására; a fő célja az, hogy értelmezzen. Mi az a holokauszt-irodalom? Beszélhetünk-e ilyen kategóriáról? Hogyan képes a próza, a költészet és a dráma nyelve megbirkózni a feladattal, ami nem kevesebb, mint a soáról műalkotást írni, ami sokak szerint lehetetlen? Lehetséges-e irodalommá formálni a holokausztot, ha igen, miként lehet ezt úgy megtenni, hogy ne váljon puszta absztrakcióvá, ami elszakad a történelemtől? Amennyiben a vállalkozás lehetetlen, akkor ennek erkölcsi vagy gyakorlati okai vannak? Miben különbözik a túlélők által írt holokauszt-irodalom, és miben különbözik azoké, akiket közvetve vagy közvetlenül nem érintett a soá?

A szerző az e kérdésekre adható válaszokat mutatja be, többek között Paul Celan és Nelly Sachs, Elie Wiesel és André Schwarz-Bart, Rolf Hochhuth és Peter Weiss, William Styron és Sylvia Plath műveit vizsgálva. Az általa kialakított értelmezési keretek alkalmasak arra is, hogy például Kertész Imre vagy Radnóti Miklós munkásságát is új megvilágításba helyezzük. A kötetet a 20. századi magyar- és világirodalom kedvelőinek ajánljuk.

RÉSZLET

5. fejezet

Egy néma Istennel vitázva

Elias Canetti a szabadság legelementárisabb értelmének próbált kifejezést adni egy 1942-ben írt noteszbejegyzésében, amikor a szabadság minden fajtája már Európa-szerte kialudófélben volt. Ezt írta: „A szabadság eredete a lélegzésből fakad. Bárki belélegezhet bármilyen levegőt, és a lélegzés szabadsága az egyetlen, ami még nem lett igazán megsemmisitve.”1 A bekövetkezett események azonban bebizonyították, hogy ez téves, drasztikusan téves. Egy évvel később, egy 1943-as bejegyzésben, Canetti a következőt vetette papírra noteszében: „Milyen furcsa. Csak a Biblia elég erős ahhoz, ami ma történik, és borzalma az, ami vigasztal bennünket” (41.). Nem említi, hogy a Biblia melyik könyvét olvasta éppen, de tekintettel az erőszakos halál tombolására Európa-szerte, talán Káin és Ábel történeténél állhatott meg a Teremtés Könyvében. 

Ábel neve héberül hevel, aminek „lélegzet” az egyik alapjelentése; igy már azt is jelezve van az első testvérgyilkosság történetében, hogy a legalapvetőbb emberi szabadság – a lélegzésből fakadó életfenntartás szabadsága – lett brutálisan elfojtva. Az európai háború milliószorosára fokozta ezt a brutalitást, különösen a zsidók ellen irányuló erőszakban, ami arra késztette Canettit, hogy kimondottan bibliai értelemben tépelődjön az ember sorsának összefonódásain Isten létével: „Nem mondhatjuk többé azt, hogy ’Isten’, örökre megbélyegezett Ő, a háborúnak Káin Bélyegét viseli Ő a homlokán…” (52.). Miért Isten eme megbélyegzése? A kérdést ugyanebben a noteszbjegyzésben egy másik kérdés válaszolja meg: „Hát nem látjuk őket, embereket, akiket vonatrakományként küldenek a halálba egyik zsúfolt szerelvény után a másikon?” Lehetséges az, hogy Istennek semmi köze sem lett volna ahhoz a tömeges pusztitáshoz? A kimondatlan következtetés, hogy olyasmi bizony nem lett volna lehetséges, sokak számára a legfelkavaróbb teológiai kérdéseket vetette fel a holokauszt utáni időszakban.

MEGJELENT!

Duló Károly: Párhuzamok

Párhuzamok A filozófia, a tudomány- és kultúrtörténet, valamint a művészettörténet területein egyaránt otthonosan mozgó esszé szerzője azt a kérdést járja körül, hogy mennyiben segítenek az analógiák és párhuzamok a világ megismerésében. Érvelése szerint a legkülönbözőbb dolgok között felismert párhuzamok léte otthonosabbá teszi világunkat, s az analógiák mind a mindennapi életben, mind pedig a tudományban komoly segítséget jelentenek, de előfordulhat, hogy tévútra terelik a gondolkodást. Alapvető tehát az, hogy el tudjuk különíteni a lényegi azonosságokat a felszínes hasonlóságoktól. A kötetet filozófia, a tudomány- és kultúrtörténet iránt érdeklődők figyelmébe ajánljuk.

160 oldal

Ár: 2800 Ft

RÉSZLET

3. A tudomány által feltárt párhuzamokról

A püthagoraszi válasz az, hogy minden dolog veleje a számokban és kölcsönviszonyaikban rejlik. A püthagoreusok16 tehát nagy lendülettel estek neki a számelméleti összefüggések feltárásának abban a hiszemben, hogy ez voltaképpen a lényegvilág közvetlen feltérképezését jelenti. A tudományos közélet egyébként mind a mai napig komolyabban veszi az olyan közleményeket, amelyek igazukat komoly matematikai apparátussal tudják alátámasztani, mint azokat, amelyek nem, sőt még a tisztán szöveges elemzésektől is elvárja, hogy megfeleljenek a formális logika követelményeinek. Teszi ezt annak dacára, hogy nem osztja korlátlanul az említett püthagoraszi alapelvet.

Elveti például a szférák zenéjére vonatkozó püthagoreus okfejtést, amely szerint – mivel a mozgó testek a sebességüktől függő magasságú hangokat adnak ki (?) – az égbolton mozgó csillagok és bolygók is hangokat kell keltsenek. A harmóniák elvének jegyében pedig ebből kell összeálljon a legfenségesebb muzsika, hiszen a világmindenség nem más, mint szép rend, éppen ezért illetik PÜTHAGORASZ és követői az ilyen jelentésű kozmosz szóval.17

Ezen a gondolatsoron mi már könnyedén felülkeredhetünk azzal az érvvel, hogy megengedhetetlen túláltalánosítás volt a megpendített húrnál szerzett tapasztalatokat és következtetéseket rávetíteni az égboltra. Igazunk mellett további adalékul szolgálhat, ha előveszszük a püthagoreus kozmogóniai tanítást. Eszerint kezdetben volt az Egy, mely pontként létezett, ebből jött létre a Kettő, amely egy (egyenes) vonalat határoz meg. Kettőből alakult a Három, s ez már egy sík egyértelműsítéséhez is elegendő. A következő fázis a Négy, melynek révén megjelenik a háromszögekkel határolt gúla, vagyis a térbeliség. Ennek elemei aztán a legtökéletesebb alakzatba állnak össze: így alakul ki a gömb alakú mindenség.

16 Mivel a mestertől egyetlen sor sem maradt ránk, gondolataira csak tanítványai hivatkozásaiból következtethetünk. Magyarán szólva nemigen tudjuk eldönteni, mi ered tőle, és mi a követőitől.

17 Platón ezt írja a Gorgiászban: „A bölcsek is azt mondják… hogy kölcsönösség, barátság, összhangzó rend, józan mérték és igazságosság fűzi össze az eget és a földet, az isteneket és az embereket. Ezért nevezik a mindenséget is világrendnek – kozmosznak.” Egyébként kozmetika szavunk is a szép rend görög kifejezéséből ered.

A Gondolat Kiadó standja

Magyar Filozófiai Szemle bemutató

Magyar Filozófiai Szemle bemutató

Magyar Filozófiai Szemle bemutató

Magyar Filozófiai Szemle bemutató
Margitay Tihamér

Böröczki Tamás, az Ókor folyóirat és a Gondolat Kiadó szerkesztője

Gratulálunk a nyertesnek! Nyereménye egy három művészeti albumból álló könyvcsomag:

Verba Andrea: Paizs Goebel Jenő művészete

Hajdu István: Bak Imre

Hajdu István - Bíró Dávid: Gedő Ilka művészete (1921-1985)

"Kicsit szomorkásan, és persze kicsit vidáman, nagyjából így sorsoltuk ki ma délután a könyves bloggerek játékának fődíját, a Gondolat Kiadó által felajánlott közel 30.000 forint értékű, művészeti albumokat tartalmazó könyvcsomagot. Picit szomorúan, hiszen egy közel kéthónapos akcióra teszünk most pontot az utolsó sorsolással (egy darabig biztos nem olvashattok majd ilyen gyakran ilyen színvonalas könyvajánlókat a blogunkon, bár azért igyekezni fogunk, ennyit ígérhetünk), másrészről meg boldogan, hiszen nagyon sok kis cetli gyűlt össze a megfejtők neveivel az elmúlt hetekben. Volt olyan játékosunk, aki szinte mindig próbálkozott (olyan viszont egy sem, aki mind a tizenkét fordulóban helyes választ küldött, a végén több igen nehéz kérdés is akadt), így értelemszerűen voltak, akik nagyobb eséllyel indultak a végső sorsolásunkon, és voltak, akik minimálissal.

Na de száz szónak is egy a vége, ideje eredményt hirdetnünk. A Gondolat Kiadó nagylelkű felajánlását

Troll Erzsébet

nyerte. Hogy mennyire szerencsés, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Erzsébet csupán egyszer, egy kérdésre pályázott. Szívből gratulálunk! A könyveket a kiadó küldi, és még csak elveszíteni sem kell majd…

Hálás köszönet még egyszer minden könyves bloggernek, aki vette a fáradtságot, és írt nekünk egy-egy bejegyzést, ezzel is népszerűsítve a játékot, köszönet a támogatóknak (klikk ide, és itt a bal szélen láthatod őket), akik lehetővé tették, hogy beszerezzük és postázzuk a könyveket, és nem utolsósorban köszönet a Gondolat Kiadónak, hiszen felajánlása révén lett fődíjunk is, emelve ezzel a játék rangját. Kövessétek a kiadót Twitteren, a Facebook-on, olvassátok a blogjukat, és persze lapozgassátok a könyveiket szorgalmasan, akár most hétvégén a fesztiválon is, örülni fognak nektek.

Köszönjük!"

Buzai Csaba, Veszíts el egy könyvet!

Könyvfesztivál

Duló Károly: Párhuzamok

Párhuzamok A filozófia, a tudomány- és kultúrtörténet, valamint a művészettörténet területein egyaránt otthonosan mozgó esszé szerzője azt a kérdést járja körül, hogy mennyiben segítenek az analógiák és párhuzamok a világ megismerésében. Érvelése szerint a legkülönbözőbb dolgok között felismert párhuzamok léte otthonosabbá teszi világunkat, s az analógiák mind a mindennapi életben, mind pedig a tudományban komoly segítséget jelentenek, de előfordulhat, hogy tévútra terelik a gondolkodást. Alapvető tehát az, hogy el tudjuk különíteni a lényegi azonosságokat a felszínes hasonlóságoktól. A kötetet filozófia, a tudomány- és kultúrtörténet iránt érdeklődők figyelmébe ajánljuk.

160 oldal

Ár: 2800.- Ft

RÉSZLET

Elöljáró beszéd arról, hogy a világ olyan, amilyen

Valószínűleg elenyésző azok száma, akik maradéktalanul egyetértenek VOLTAIRE kifigurázott hősének, a bölcselkedő Pangloss mesternek fennen hirdetett nézetével, miszerint ez a világ a lehetséges világok legjobbika volna. A francia felvilágosodás egyik meghatározó filozófusa is arra szánta a kor igazmondó görbe tükreként papírra vetett művét, hogy szemléltesse e tétel esztelenségét.

A Candide, avagy az optimizmus című filozofikus kalandregény hősei a hétéves háború, a lisszaboni földrengés, a spanyol inkvizíció és az ingatag fejedelemségek közegében megszámlálhatatlanul sok szerencsétlenséget és szenvedést élnek meg, és olyan környezetben kénytelenek létezni, ahol sokkalta hatalmasabbnak mutatkozik az az emberi teremtőerő, amely a rosszat szolgálja, mint az, amelyik a jót. Nem csoda hát, ha ez a forgatag aláássa eredendően felhőtlen derűlátásukat, amit ugyan egészen nem adnak föl, hiszen a prózában írt bölcseleti tanköltemény végkicsengése nem az, hogy fordítsunk hátat az egésznek, hanem az, hogy „műveljük kertjeinket!”, hiszen „ez az egyetlen módja annak, hogy tűrhetővé tegyük az életünket”.1

Sok minden valószínűsíti, hogy az idősödő – a könyv megírásakor hatvanöt éves – szerző, aki saját élete egyik-másik eseményét is beledolgozta a történetbe, önnön szellemi fejlődésének útján kívánja végigvezetni az olvasót is. Ez esetben azonban – VOLTAIRE gondolkodói nagyságának tudatában – nemigen hihetjük, hogy a kiindulópont – vagyis a Pangloss alakjában kifejeződő felfogás – csupán az író gondolatmenetét erősíteni hivatott agyszülemény. S valóban, az idézett tételt eredetileg a tudománytörténet egyik jelentős személyisége: GOTTFRIED WILHELM LEIBNIZ fogalmazta meg.

LEIBNIZ nevéhez fűződik a differenciál- és integrálszámítás kimunkálása,2 valamint az oknyomozó történetírás megalapítása, ő foglalkozott először a kettes számrendszerrel, számos vonatkozásban megelőlegezte a mai szimbolikus logika felfogását, ráadásul épít a gondolataira a modern nyelvészet és a szemiotika is, konstruált bányaszivattyút és számológépet… – s még sokáig folytathatnánk ezt a sort. LEIBNIZ, aki Théodicée című értekezésgyűjteményét istenbizonyítékoknak szentelte, mélyen hitt a „lex optimi”-ben, vagyis „a legjobb törvényszerű mivoltá”-ban. Meggyőződése szerint világunk csakis a lehetséges világok legjobbika lehet, mert logikátlan lenne, ha a legmagasabb rendű értelem az ő végtelen jóságában, szabad választásának eredményeként nem a lehető legjobbat teremtette volna meg.

1 Voltaire: Candide vagy az optimizmus

Könyvfesztiváli újdonság

Boros János: A tudomány, a tudás és az egyetem

Tudományfilozófiai és felsőoktatás-elméleti vázlatok

Iskolakultúra könyvek A kötet szerzője az MTA Filozófiai Intézetének újonnan kinevezett vezetője; tanulmányai az elmúlt huszonöt évben keletkeztek. Valamennyi írás középpontjában a tudomány, a tudás, az igazság kérdései állnak – vagyis a nyugati kultúra és tudomány nagy problémái az elmúlt két és fél ezer évben. A tanulmányok elrendezése a történeti időrendiség elvét követi. Bár a kötet egyes témákat körüljáró tanulmányokból épül fel, összességében felvázolják a 20. századi tudományfilozófia kialakulásától egészen a mai diszkussziókig vezető utat. Az írások ugyanakkor logikai értelemben nem épülnek egymásra, tehát különböző sorrendben olvashatók, habár természetesen egy későbbi tudományfilozófiai pozíció általában feltételezi a korábbiak ismeretét. A kötetet a filozófia, különösen a kortárs filozófia és tudományfilozófia iránt érdeklődőknek ajánljuk.

172 oldal

ár: 2250.- Ft

RÉSZLET

Megjegyzések Kuhn tudományfilozófiájához

Alkalmazható-e kuhni paradigma a humán tudományok esetében?

Különbséget tehetünk matematizálható és nem matematizálható tudományok közt. A matematika (és ebben Kant nyomán haladva ellentmondok Kuhnnak) objektív megfigyelő nyelvet támogat. Ez annyit jelent, hogy a matematika segítségével, annak a priori nyelvével a szisztematikusan megfigyelő tudósnak lehetősége van, hogy a természethez közelítsen, és az általa megfigyelt „területet” rendszerezze. A paradigmát itt egy tudomány axiómarendszereként szeretném értelmezni (ez egy lehetséges értelmezés a számos közül), ahol ezek az axiómák részben tartalmi, részben módszertani kiinduló alaptételek, amelyekre az adott tudományban nem kérdezünk rá, hanem amelyeket közvetlenül adottnak tételezünk, és mindaddig kritikátlanul elfogadunk, amíg az adott tudomány „jelenségeit” többé-kevésbé kielégítően megmagyarázza. A matematizálható tudományok erősen paradigmatizálhatók. Azaz egy-egy matematizálható tudományterület aktuális „fejlődési” állapotában bizonyos axiomatizálható formanyelvre támaszkodik, abban fejezi ki tételeit.

Paradigmaváltáskor igen gyakran új axiomatikus nyelvet is választanak. A nem matematizálható, azaz formálisan nem axiomatizálható tudományok nem vezethetők vissza pontosan meghatározható, körülírható és megkérdőjelezhetetlen axiómák rendszerére. A Gödel-elvet bennfoglaltan eleve elfogadják úgy, hogy levonják a (implicit) módszertani következtetést: mivel egy axiómarendszer ugyan hatáskörén belül jó magyarázatokat ad, de nem értelmezhet minden kérdést, amely felmerülhet ezért olyan bonyolultságú tudományoknál, mint a humán tudományok (az ember aktivitásainak tudományai) nincs is értelme szigorúan axiomatizálni, hiszen minduntalan problémákba fogunk ütközni, amelyek nem válaszolnak a minden határon túl fölmerülő kérdésekre.

A mai szaktudományos szemlélet szempontjából a gondolkodástörténet folyamán a különböző „filozófiák” mint tudományok (is) még kötetlen vizsgálatmódokat képviselnek. Nincs közös paradigmájuk, nincs egységes nyelvük. Gyakorlatilag bárki bármit mondhat (bár a görögök óta szigorú logikai követelményeknek kell eleget tenni), amit igaznak tart, vagy igaznak szeretne, illetve akar tartani. Fokozatosan válik nyilvánvalóvá, hogy az eredményesség érdekében a figyelem- nek nagy körültekintéssel speciális területekre kell irányulnia, hogy egy dologról valóban megtudhassunk (később: megtapasztalhassunk) valamit. Eme koncentráció és körültekintés módszere (és később tartalma) az, amit Kuhn paradigmának nevez.

Könyvfesztivál! Bemutató: 04. 23. Millenáris, Jövő Háza, Kner Imre terem, 12:30

MAGYAR FILOZÓFIAI SZEMLE

2010/1 (54. évfolyam)

A Magyar Tudományos Akadémia Filozófiai Bizottságának folyóirata

A naturalizmus fogalmát többféle értelemben használják a kortárs fiolzófiában, ezek azonban összefüggő problémakört jelölnek ki. A módszertani naturalizmus szerint a tudományok episztemikusan felsőbbrendűek minden más megismerő módszernél. A metafizikai naturalizmus szerint az ontológia szempontjából is a tudományoké a végső szó: a legjobb tudományos elméletek mondják meg, hogy mi létezik. Persze, ha ezt elfogadjuk, felmerül a kérdés: mit tesz hozzá a filozófia a tudományokhoz? A naturalisták mondhatják: egyfelől a tudományok és a filozófia folytonosak, a filozófiai érvelés és a fogalomelemzés nem választható el élesen az empirikus kutatásoktól.

Másfelől a filozófia olyan kérdéseket próbál megválaszolni, amelyekkel a tudományok maguk nemigen foglalkoznak, mint például a tudomány megkülönböztetése más szellemi formáktól, azaz a demarkáció kérdése, a különböző tudományos elméletek által feltételezett létezők viszonya, a redukció problémái, vagy a természeti fajták kérdésköre. Persze a naturalizmus helytállósága vagy akár értelmessége is kétségbe vonható, a naturalizmus témája köré felépíthető egy történeti narratíva is a természettudományi és a szellemtudományi hagyomány évszázados vitájáról, a "tudományos filozófia" múlt század végi rivális értelmezéseitől a mai "tudományháborúkig", az anti-pszichologizmustól a naturalizált episztemológiáig és matematikafilozófiáig. Számunk tanulmányai e témákból nyújtanak ízelítőt.

196 oldal

Ár: 1200.- Ft

RÉSZLET

SIVADÓ ÁKOS: Fajtáink eredete*

A természeti fajták metafizikájának kérdése talán egyetlen tudományterületen sem váltott ki olyan heves vitákat, mint a biológia esetében. A biológiai fajok létére és jellegzetességeik meghatározására vonatkozóan számos eltérő álláspont alakult ki, egyvalami azonban rendkívüli fontosságú a naturalista tudományfelfogás számára: a projektnek számot kell adnia a társadalmi jelenségek biológiaiakra történő redukálásáról, amennyiben azokat a kémiai, majd a fizikai jelenségek szintjére szeretné visszavezetni, így biztosította a tudományos elméletek magyarázóerejét. A biológiai fajokkal kapcsolatos esszencializmus ígéretes megoldási javaslatot kínált a problémára: az elmélet egyrészt redukcionista, mivel a természeti fajtákon kívüli esetleges egyéb (történeti, társadalmi, kulturális) fajtákat az előbbiekre redukálhatónak tartja, másrészt pedig a fizikának, kémiának és biológiának kitüntetett szerepet szánva a többi tudományt azok módszereivel művelhetőnek mutatja be.1

A redukció végeredményeképp a fizika válik a természeti és az arra redukált társadalmi jelenségeket egyaránt magyarázni képes tudománnyá – az általa alkalmazott matematikai apparátus segítségével. Amennyiben tehát a homo sapiens is pusztán biológiai kategória, úgy a tudomány feladata az esszencia meghatározása után az annak köszönhetően megvalósuló felszíni tulajdonságok, azaz az esetleges, akcidentális jellegzetességek magyarázata. A biológiai esszencializmust azonban számos kritika érte, s az alternatívák sokfélesége arra enged következtetni, hogy a faj fogalma, noha alapvető kategóriája a biológia tudományának, máig sem szolgál olyan szilárdan meghatározott kiindulási pontként, mint pl. a kémiai elemek csoportja. Mi alapján sorolunk bizonyos egyedeket ugyanazon fajba tartozónak? Mi tekinthető érvényes, használható klasszifikációnak?

Az alábbiakban megkísérlem bemutatni az esszencializmus-kritikák alternatív javaslatait, majd amellett érvelek, hogy a különféle biológiai klasszifikációelméletek, bármennyire „megengedők” és radikálisak legyenek is a fajok felosztásának kritériumaival kapcsolatban, nem képesek áthidalni a társadalmi és biológiai fajták közötti fogalmi, minőségi különbségeket, ennek kapcsán pedig a redukcionista kép létjogosultságát sem tudják meggyőzően alátámasztani.

* A tanulmány írása során számos beszélgetést folytattam Demeter Tamással – tanácsaiért és kritikáiért rendkívül hálás vagyok.

1 Wilkerson 1998. 225.

Könyvfesztivál holnap, ne feledjétek! Többek között Luhmann: Ökológiai kommunikáció könyvével is találkozhattok frissen a nyomdából, a Jövő Háza fsz. 51-es standjánál.

Niklas Luhmann: Ökológiai kommunikáció

Képes-e felkészülni a modern társadalom az ökológiai veszélyekre?

A modern társadalom átfogó elméletét tárgyaló, rendkívül absztrakt teoretikus munkái mellett Luhmann önálló írásokat szentelt néhány, társadalmunkat érintő aktuális problémának is. E törekvés egyik eredménye az Ökológiai kommunikáció című munka, melynek megszületését Luhmann ama meggyőződése motiválta, hogy a modern társadalom megfelelő szociológiai elméletének hiányában az ökológiai kihívásokról szóló tudományos, politikai vagy etikai diszkussziók nem képesek sem adekvátan leírni a társadalom és ökológiai környezete kapcsolatát, sem pedig kivitelezhető megoldásokat kidolgozni.

A könyv ennek megfelelően Luhmann legfontosabb elméleti megállapításainak rövid összefoglalásával kezdődik, majd pedig azt vizsgálja, hogy a modern társadalom egyes funkcionális részrendszerei, mint a gazdaság, a jog, a tudomány, a politika, a vallás vagy az oktatás, hogyan képesek reagálni az ökológiai kihívásokra. Luhmann felettébb szkeptikus a tekintetben, hogy akár ezek a részrendszerek, akár pedig az egyéb formálódó lehetőségek, mint a társadalmi mozgalmak, az ökológiai tudatosság vagy a környezeti etika, képesek lennének működőképes válaszokat kínálni napjaink ökológiai problémáira. A könyvet a kortárs szociológia, politológia, filozófia és média tanulmányozóinak, valamint mindazoknak ajánljuk, akik figyelemmel kísérik korunk globális problémáit.

200 oldal

Ár: 2790 Ft

RÉSZLET

II. OKOK ÉS FELELÔSSÉGEK?

Ha elfogadjuk az evolúció útján létrejövő komplexitás imént ismertetett tételét, akkor ezáltal eltolódik a problémafelvetés súlypontja. Az ökológiai problémák szokásos tárgyalásmódja azokból az okokból indul ki, melyek a társadalmon belül találhatók, s ezek alapján kérdez rá a következményekért viselt felelősségre. Tehát az időbeliség irányát követi, s rendelkezik azzal a meggyőző érvvel, hogy a következmények egyáltalán nem következnének be, ha az okok nem állnának fenn. Következésképp a bajokat a gyökereiknél szüntethetjük meg a leghatékonyabban. Így járhatunk el, ha például azt látjuk, hogy a vegyi üzem mérgező anyagot önt a szemétlerakóba, vagy szennyvizet enged a folyóba, minek következményeként kipusztulnak a halak, vagy veszélybe kerül a vízellátás.

Az ilyen problémák esetében elegendő az alkalmazott rendészeti jog. Mind az aktuális problémák típusa, mind pedig a rendszerelméleti elemzések azt sugallják azonban, hogy változtassuk meg ezt a tárgyalásmódot, és a problémát annak a rendszernek a szempontjából rekonstruáljuk, amely ki van téve az ökológiai változásoknak. Az okok megszüntetése megmarad az azok hatásaira adott reakciók egyikének, azonban ez csupán a számos lehetőség egyike lesz. A probléma ebben az esetben is a hatásokra adott reakciókban és az ilyen reakciók esetleges (szinte mindig beláthatatlan) okaiban és következményeiben áll. Másképp fogalmazva: a döntések „tragikumát” az alkotja, hogy az érintett rendszer maga is közrejátszik az őt ért károk kiváltásában, ez azonban még nem jelenti a problémamegoldás receptjét.1

A „károkozó elvére” mindenekelőtt a jogpolitikában és a jogtudományban hivatkoznak a költségek megállapításakor és a felelősség korlátozásakor.2 Olykor felismerik, hogy ezáltal felmerül a károkozó kiválasztásának a problémája, ezt azonban reflexív módon, a kiválasztás céljára hivatkozva oldják meg.3 A károkozó elvének rejtett értelme ekkor sem egy kauzális kijelentés, hanem – mint oly sokszor – egy differencia megállapítása: a segítségével lemondunk a segélyekről a közösség rovására.

A tudomány figyelmét azonban sokáig elkerülte e vizsgálatok gyakorlatilag értelmetlen jellege. A rendszerelméleti elemzések néhány évtizede alatt megtanulhattuk, hogy a kauzális összefüggések rendkívül komplexek és elvileg átláthatatlanok – hacsak nem egyszerűsítjük le a megállapítást az okok és a hatások többé-kevésbé önkényes hozzárendelésével. Ezzel párhuzamosan az utóbbi három évtized attribúciós kutatásai is azt mutatják, hogy a tulajdonképpeni probléma azokban az attribúciós szokásokban és eljárásokban rejlik, melyek a számos ok és hatás közül néhányat megvilágítanak és fontosnak tartanak.4

Könyvesztivál, új megjelenés:

David van Reybrouch: A járvány - Írók, termeszek, Dél-Afrika

RÉSZLET

3. fejezet

AZ ELLOPOTT TEST

Jaj, a tücsök nem lakmároz,

Átvánszorog a szomszédba,

– Könyörülj! – szól a hangyához,

Egy szem gabonát adjál, most!

Abban a pillanatban, amikor Gentben kinyitottam az Arnold Vander Haeghen Múzeum kapuját, minden okom megvolt rá, hogy jókedvű legyek. A szép tavaszi idő hatására az emberek elözönlötték a Veldstraatot, a villamos vidáman csilingelve araszolt a vásárlásra éhes tömegen át, és azt hittem, hogy fél óra múlva már tudom, elkövetett-e plágiumot Maeterlinck.

Az Arnold Vander Haeghen Múzeum úgy bújik meg az áruházak zászlai, a nyári pamutruhák és a waffel illata között, mint egy zavarban lévő fiú a házibulin. Egy korábbi században Arnold Vander Haeghen mecénásként tevékenykedett, és azzal a feltétellel hagyta Gent városára a széles lépcsőkkel és pasztelszínű freskókkal díszített csinos kis palotát, hogy abban múzeumot rendeznek be. Így is történt, legalábbis névleg. A falra erősített tábla ezt szépen meg is erősíti, de egyetlen genti lakos sem hallott még róla, pedig a város legforgalmasabb bevásárlóutcájában található.

Nem is szökik az egekbe a látogatók száma. Először is azért, mert szinte soha nincs nyitva – leginkább csak akkor lehet meglátogatni, ha előre bejelentkezik az ember. Másodszor pedig azért, mert tulajdonképp nem sok látnivaló van benne – nem egy homogén gyűjtemény. Leginkább még talán azokat vonzhatja, akikben olthatatlan érdeklődés van a kínai porcelán iránt, mert van benne néhány méretes Ming-kori váza. Vagy a megsárgult színházi plakátok és a város elfelejtett Nobel-díjasa iránt.