Gondolat Kiadó

Recenzió - Juhász Júlia: A tetthely beszél

Varga Péter

A mai modernnek nevezett világban hajlamos az ember a múltról általánosításokba burkolt képeket alkotni és aszerint ítélni. Kevés ember veszi a fáradtságot, hogy a történelem könyvek adta tudás mögé ássa magát, és ne csak annyit tudjon hogy a XX. század ötvenes éveiben volt az egypártrendszer legsúlyosabb személyi kultusza meg egy forradalom, hanem hogy a hétköznapi ember miként élt, örült tanult dolgozott. E könyv nagyszerű betekintés nyújt a háború utáni Magyarország munkásainak életébe, megmutatja azt, hogy a jelenlegi nehézségekhez képest sokszorta problémásabb napi élet ellenére miképpen lehetett megőrizni, megtanulni az emberséget a tisztességet. Rajačič György, nyugalmazott rendőr alezredes, Juhász Júliával történt találkozásaiból született ez a portré. Embermesék kelnek életre a könyvben egy ma nyolcvannyolc éves férfi életéből, aki hatelemis végzettséggel lett rendőrnyomozó, aztán jogi diplomát szerzett, és főiskolán tanította a nyomozás fortélyait. Egy nagyszerű volt rendőrnyomozó életének epizódjain keresztül ad képet arról a világról, amiről a mai embereknek már nincs sok emléke, és ami van, az is politikai felhangokkal átszőtt, felületes tudásra épül.

Rajačič György gyermekkorától vezeti végig, az életét nem összefüggő életrajzként, hanem mint egy családi fotóalbum képeihez fűzött gondolatvillanások sorozataként, az írónő. A volt nyomozó múltba homályosult pillantásán keresztül kaphatunk képet egy, a legnehezebb szegénységben is boldog családról, ahol a lakbér nemfizetése miatti költözések és önkényes lakásfoglalások olyan napi rutinként, és már- már vicces kalandszámba menő eseményként jelentkeztek, ahol az olvasó szíve a nevetve egyszerre szorul el a pénztelenség miatt e napi harcot vívó édesanya furfangjai láttán. Nagyszerű példaképként jelenhet meg a ma embere előtt az a kitartás és egyszerűség, amellyel egy, az élet minden területén becsületes emberré tudta nevelni gyermekeit. Mint ahogy Rajačič György is példakép lehet mind a ma rendőrei, mind mindenki más számára is egyaránt, hiszen akármerre is sodorta az élet, a tisztesség mindig, minden helyzetben a legfontosabb vezérlő elv volt számára.

Aktív rendőrként különösen érdekes olvasni azt a hozzáállást, amivel a bűncselekményeket és az elkövetőket megközelítette, hiszen a mai emberek elméjében a „régi rendszer” rendőrei mint a politikát mindenáron, tűzzel-vassal kiszolgáló egyenruhásként jelennek meg. Rendkívül izgalmas olvasni az akkori idők bűncselekményeiről, elkövetőiről és rendőreiről, és nagyon különös meglátni e régi történetekben a ma problémáit. A szegénység és a társadalom perifériájára sodródott réteg kriminalizálódása, elkövetési magatartásaik, módszereik sok esetben párhuzamba állíthatóak a ma bűnügyi híreivel. Elgondolkodtató arról olvasni, hogy bizonyos területeken nem fejlődik, fejlődött olyan iramban a társadalom, mint ahogy az a köztudatban él.

Külön érdekességet jelenthetnek az akkori rendőri munkát bemutató részek, amelyekben csodálkozva döbben rá az ember, hogy a mindennapi nyomozásokat végző nyomozók akkor is ugyanolyan hétköznapi emberek voltak mint ma, akik hivatásként szerették , amit csináltak és a legkevésbé sem húzható rájuk a politikától átszőtt rendszerkiszolgáló fegyőr képe. Ők csak tették a dolgukat és a kor technikai adottságainak megfelelően igyekeztek azt a lehető legjobban elvégezni. Az egyes bűncselekmények nyomozásainak bemutatása során gyakran érezheti azt az olvasó, hogy nem az 50-es évekről, hanem napjaink bűneseteiről olvas.

Rendkívül beszédesek Rajačič György szavai: „– A tetthely beszél. Mindig ez volt az alapelvem. Az én feladatom, hogy a helyszínt kivallassam. Ha ettől eltérek, az időfecsérlés, és az időfecsérlés több mint bűn: hiba. Saját magamnak kell átélnem, mi történhetett a postakocsi végállomása és a Rózsa utcai postahivatal közötti útvonalon. Megtudtam, hogy a szóban forgó jármű indulási ideje tizennyolc óra. Ott voltam hát a Keleti pályaudvarnál délután hatkor, és állomásról állomásra követtem kerékpárommal a Rába tehergépkocsi útját. Ahol a postakocsi megállt, ott én is leállítottam a bringámat, és a falnak támaszkodva – mintha várnék valakire – figyeltem, hogy a postakocsi és a postafiók között mi történik.” A postakocsirablás mellett több más, nagyon érdekes eset bemutatása által kaphatunk képet az akkori gondolkodásról és szemléletről.

Mindenki számára különleges olvasmány lehet, akit érdekel a nem olyan távoli múlt embereinek élete, vagy akit érdekel nyomozások, a nyomozók a mindennapi ember számára mindig kicsit misztifikált titokzatos világa, gondolkodása. Egyszerre mesél és tanít, mesél arról, hogyan lehet embernek maradni akkor is, amikor a körülmények mind ez ellen mozdulnak, és hogyan élt, gondolkodott a történelemkönyvek által sosem említett egyszerű ember, aki mégis példát tud mutatni mindenki számára arról, hogy mindenki számára van esély és lehetőség és igenis meg lehet őrizni az élet, a karrier minden fordulójában önmagunkat.

Megjelent!

Paul Krugman/Orosz Ildikó (ford.): A liberális lelkiismeret

DEMOS-könyvek

Az egyik legismertebb és legbefolyásosabb amerikai politikai kommentátor (mellesleg a 2008-as közgazdaságtani Nobel-díj kitüntetettje) száz év amerikai történelmét tekinti át, s egy újabb reformkor szükségessége mellett érvel. Programjában az általános egészségügyi biztosítás éppúgy szerepel, mint a jövedelmi egyenlőtlenségek mérséklése és egy olyan új politikai koalíció szükségessége, amely a társadalmat nemcsak igazságosabbá, hanem demokratikusabbá is teszi. A kötetet a kortárs történelem, politika és politológia iránt érdeklődőknek ajánljuk.

348 oldal

Ár: 2890 Ft

RÉSZLET

A konzervatív értelmiség dominanciája

1923. január 7-én a New York Times hosszú cikket jelentetett meg a következő főcím alatt: „AZ ORSZÁGOS ADÓTERHEK NÖVEKEDÉSE A NEMZET JÓLÉTÉT VESZÉLYEZTETI”. A kiemelt szöveg így folytatódott: „Hasonlítsuk össze a növekedés mértékét a világ többi országával. Az Egyesült Államokban az egy főre jutó adóterhek hatszor olyan magasak, mint a háború előtt. Az állami kiadások jelentősen megugrottak.” A cikk elismeri, hogy az előző évtized kiadásnövekedése az első világháború következménye volt, de beavatott módjára figyelmeztet, hogy „az állami kiadások a fegyverropogás megszűnte után is igen magas értéket mutatnak. Ennek következtében az adóterhek mértéktelenül leszívják az ország erőforrásait.” Érdemes megjegyezni, hogy az írás nem a vélemény, hanem a hírrovatban kapott helyet. Egy olyan tanulmány eredményeit ismertette, amelyet a National Industrial Conference Board (Nemzeti Ipari Konferencia Testület) végzett el a túlzott adóterhek veszélyeinek felmérésére. A cikk nem tartalmazott utalást arra vonatkozóan, hogy ezeket az eredményeket bárki vitatná.

A némileg bombasztikus főcím mögött a valóság a következő volt: a szövetségi kiadások a háború előtt a bruttó nemzeti termék (GNP) 2%-át tették ki, és ez az arány a háború után 4,7%-ra emelkedett. A növekmény túlnyomó részben a háborúhoz kapcsolódott, hiszen „a fegyverropogás megszűnte után” is törleszteni kellett a háborús adósságokat, és fizetni a veteránok juttatásait. A nem a háborúhoz kapcsolódó kiadások valóban megnövekedtek, de csupán a bruttó nemzeti termék háború előtti 0,6%-áról 0,9%-ra a háború után. Az 1920-as évek végére pedig, a republikánus politikai többség egy évtizedét követően, a bruttó nemzeti termékhez viszonyított, nem háborús kiadások értéke csaknem visszaállt a háború előtti szintre.11

Lieve Joris/Törő Krisztina Noémi (ford.): Melankolikus forradalom

RÉSZLET

Virágos ruhás asszony áll egy forgalmas utca sarkán, és riadt pillantással néz a férjére. Falusiak, legalábbis az arcukból ítélve, meg a szatyrok mennyiségéből, melyeket cipelnek. Valószínűleg hosszú és fárasztó buszút választja el őket otthonuktól. Ahogy a férfi tenyerével letörli az izzadságot a homlokáról – ez a mozdulat paraszti környezetbe illik, nem pedig egy kereszteződésbe, ahol megállás nélkül zajlik a forgalom.

Egy férfi a metrón autóversenyről szóló videoklippet néz. Szétvetett lábbal, hátra tett kézzel áll ott, gyapjúzoknis lábán szandált visel, mellé susogós anyagból készült nadrágot és barna zakót, foltozott fogójú vászontáskája a hátán himbálózik. A videoklipbeli autók felborulnak, és lángok törnek ki belőlük az út szélén, a sofőrök rongybabákként röpködnek a levegőben, aztán egy nyekkenéssel halálra zúzzák magukat. A férfi válla rázkódik a nevetéstől, és könnyek szöknek a szemébe. Körbekémlel, hátha társakat is talál ebben a féktelen jókedvben. Ám honfitársai rá sem hederítenek, csak üres tekintettel bámulják a fekete alagútban közeledő fényeket.

A záródó ajtókra figyelmeztető metróvezető hangja jólesik a fülemnek. Titkon még az esti város fölött kigyúló vörös csillagok is örömet okoznak – mintha karácsony volna. Egyik este, mikor hazaérek, a túloldali vendéglőből cigányzene hallatszik; a vendégek az asztalok között ropják, s hamarosan táncoló emberek sora kígyózik az utcán. De nem telik sok időbe, és ez az idilli kép máris repedezni kezd. Először alig látható hajszálrepedések jelennek meg rajta, melyek egyre növekszenek – míg már csak apró darabok maradnak a képből, amelyekből sehogyan sem tudom ismét felidézni az egészet.

Recenzió a Spanyolnátha művészeti folyóiratban

Anne Enright: A gyászoló gyülekezet

Fordította: Mesterházi Mónika

írta: Turbuly Lilla

Néhány recenzió és a könyváruházak honlapjai mellett a Gyászportál könyvajánlójában találtam rá Anne Enright A gyászoló gyülekezet (The Gathering) című regényére. Nem csoda, hiszen a gyászbeszédek bevett kezdőmondatát idéző (egyébként a regény lényegét pontosan visszaadó) cím valóban valami olyasmit sugall, mintha a könyv a gyászmunkát segítő gyakorlati kézikönyvek közé tartozna. És így is van, hiszen, ha nem is a gyakorlati kézikönyvek szintjén és módján, de ez a regény is „használható” terápiás célokra, ahogy az igazán jó irodalom általában. Mégis, van egy olyan gyanúm, hogy a cím indokoltsága ellenére sem segíti a regény iránti érdeklődés felkeltését, mert a halálhoz és a gyászhoz való viszonyunkat még mindig a minél kevesebbet beszélünk róla, annál jobb mentalitás határozza meg. Ez a könyv azonban éppen ennek az ellenkezőjét bizonyítja.

A gyászoló gyülekezet a Dublinban élő szerző negyedik regénye, amelyre 2007-ben megkapta a Man Booker-díjat, az év legjobb angol nyelvű regényének járó elismerést. Korábban egy novelláskötete jelent meg magyarul A hordozható szűzmária címmel (Gondolat Kiadó, 2007). Ha közös pontokat próbálunk keresni művei között, akkor egyrészt a tematika (a családi kapcsolatok, az ír hagyományok és azok megváltozása, a dublini élet), másrészt a látásmód (a már-már kíméletlen és kellemetlen pontosság, az irónia, a líraiság és a szókimondás keveredése) kínálkozik ilyennek.

Veronica Hegarty, A gyászoló gyülekezet elbeszélője nem szereti a nevét, de belenyugszik, hogy a sorsa valamiképpen összefonódik Szent Veronikáéval, aki megtörölte Krisztus arcát a keresztúton, az arc pedig ott maradt a kendőjén. „Ez volt a világ első fényképe. (…) Talán fényképésznek kell lennem. Talán eljön a pillanat, amikor kilépek a tömegből, aztán visszatérek − semmi több. Arra gondoltam, ha felnövök, esetleg törölgetni fogok valamiket: vért, könnyeket, ilyesmit.” És valóban, a regénybeli Veronica képzeletbeli fényképeket készít a családjáról, erről a népes ír famíliáról. Négy generáció látszik a fényképeken, amelyek között vannak igencsak homályos felvételek is.

A hiányzó részeket a fantáziájával próbálja kitölteni. Máskor ott van minden a képen, csak sokáig nem meri elég közelről nézni, és nem meri megmutatni a többieknek. A központi szereplő a képeken Liam, Veronica bátyja, aki öngyilkos lett, a tengerbe ölte magát. Az ő temetésére készül a család, miközben Veronica felidézi bátyjával kapcsolatos emlékeit, és megpróbálja megkeresni a kiindulópontot a történések hosszú láncolatában, amely testvére tragédiájához vezetett. Ehhez vissza kell mennie a múltba, nagyszülei történetéig. Látszólag talán véletlenszerű a sorrend, ahogy a főszereplő emlékképei felidéződnek, mintha egy cipősdobozba szórt rendetlen fényképhalomból húznánk elő egy-egy fényképet, hol innen, hol onnan, de a regény végére kiderül, hogy a szerző vizuálitásra alapozó, mozaikszerű építkezésmódja nagyon is pontos és tudatos. A részletek a helyükre kerülnek, és Veronica is eljut addig, hogy a családja egész történetével vagy legalább annak megismerhető részével szembenézzen. „Nem tudom, mi más sebet mutogatunk nekik, mint a család sebét” — írja a temetésről. „Mert ebben a pillanatban úgy érzem, nincs gyötrelmesebb lehetőség az életre, mint egy családhoz tartozni.”

A Hegarty család sebe most éppen az öngyilkos Liam, az ő sebét talán az okozta, hogy kilencévesen áldozatul esett egy pedofil családi barát zaklatásának, akinek a sebét talán az okozta, hogy a nagyanya annak idején nem őt választotta, és így tovább. A kérdés pedig az, hogy az igazsággal meg lehet-e akasztani a láncolatot, és ezzel megváltoztatható-e a jövő. A temetésen (ami egyébként a regény legvidámabb része, ha lehet ilyet mondani, de miért ne lehetne, hiszen Veronica is azt mondja, hogy „vidámabb temetésen sohasem vettem részt”) aztán mintha megnyílna erre a lehetőség, nem függetlenül attól, hogy kiderül, Liamnek van egy kisfia, aki talán majd kiléphet ebből a baljós láncolatból. Veronica pedig visszatalálhat a saját szűkebb családjához, a férjéhez és a gyermekeihez, de mindenekelőtt visszatalálhat a saját életébe: „Már hónapok óta zuhanok az életembe. És most már lassan beletalálok.”

Ami az elbeszélés módját illeti, a szerző nem kíméli sem az egyes szám első személyben beszélő narrátort, Veronicát, sem az olvasót. Távolságtartó, néhol fájdalmas tisztánlátás jellemzi. Az elbeszélő úgy néz rá, vagy legalábbis úgy próbál ránézni a hozzá legközelebb állókra, ahogy nem szoktunk: az érzelmek elhomályosító-torzító szemüvege nélkül. Így próbál, amennyire lehet, kívülről ránézni saját magára is, persze, nem mindig sikerül. Ettől azonban nem lesz hideg vagy érzelemmentes ez a próza, sőt, találunk benne kifejezetten lírai részleteket is, hogy a következő mondatban megnevettessen kesernyés iróniájával, vagy éppen a földre rántson naturalizmusával, a szexualitás szókimondó kezelésével. Mesterházi Mónika árnyalatokban gazdag, ihletett fordítása meggyőzően illeszti egymás mellé ezeket a nyelvi rétegeket.

Bármennyire igénybe vevő, megterhelő olvasmány A gyászoló gyülekezet, van benne valami vigasztaló, élni, továbbélni segítő erő, amitől tényleg odakívánkozik a gyaszportal.hu praktikus és lelki segítséget egyaránt kínáló bejegyzései közé. Valahogy úgy, ahogy Veronicának a korábban többször emlegetett bibliai „Noli me tangere” (Ne érints meg!) után erőt ad egyetlen érintés, amiről nem is tudja, hogy kitől kapta: „…éreztem, hogy valaki szeretettel megérint, és megerősített — de tökéletesen —, aztán mire megfordultam, nem volt ott senki.” És valahogy úgy, ahogy a kötet fekete borítóján vigasztalóan hatnak a zöld betűk és az alaktalan zöld foltok. Annyi minden kiolvasható belőlük.

Leleplezett mellszobor - Nyomozások Kazinczy birtokán

A teljes recenzió a Szépirodalmi figyelő 2010/1 számában olvasható

Képes Gábor

Az emlékévek rendszerének hazánkban két kellemetlen mellékhatása van. Az egyik, hogy az emlékév ünnepeltjét vagy tárgyát a művelt közönség elég hamar elunja, hiszen rajongó legyen a talpán, aki "igazságos" Mátyás királyunkat, vagy akár Kazinczyt, a "nyelvújítót" szeretné orrvérzésig ünnepelni: az efféle kötelező ünnepségsorozatok úgyis csak a becsontosodott sztereotípiákat erősítik. A másik, hogy krónikusan alulfizetett és alulértékelt kulturális intézményeink rendre az emlékévek apropóján rendezett alibiprojektekkel toldozgatják-foldozgatják elégtelen költségvetésüket, s ez a produktumon néha meg is látszik. Mátyás álruháját korábban az '56-os emlékév pesti srácánál használták, Kazinczy pedig egyszerűen suk-süköl, profi színész ennyi pénzért nem találtatott. Ennek ellenére harcos híve vagyok az emlékéveknek, hiszen a kultúra hagyományos szereplői ilyenkor jótékony reflektorfényt kaphatnak, s előléphetnek azok a kutatók is, akik az adott témával évek óta, alaposan foglalkoznak, csak egyébként nem irányul rájuk közfigyelem.

A Leleplezett mellszobor című tanulmánykötet például fiatal irodalomtörténészeket szólaltat meg a Kazinczy-kultusz kapcsán. A fiatal jelzőt a "nem beérkezett"  szerzők lesajnáló színezetű generációs karanténjaként használom, hanem a frissesség szinonimájaként, új, meglepő látásmódik jelzésére. A kéziratos Kazinczy-hagyatékot, a Kazinczy-kiadásokat, és a Kazinczyval és korával kapcsolatos bőséges szekunder irodalmat biztonsággal ismerő szerzők - s köztük kiváltképp a szerkesztő, Czifra Mariann - alakították a könyvet az akkori századfordulónak, a 19. század első évtizedeinek sokirányú művelődéstörténeti bemutatójává.

Művelődéstörténetet írok, mert szerencsés módon a szerzők érdeklődése túlmutat a klasszikus szépirodalom-történeten: a szépirodalmi szövegek korszakonként változó körét az egyéb írott szövegek, a nyelv, sőt a divat- és a viselkedéskultúra összefüggéseiben ismerhetjük meg. A "nyomozásként", valamint egy új Kazinczy-kép "igénybejelentéseként" aposztrofált tanulmányok létjogosultsága már csak azért is megkérdőjelezhetetlen, mert a kéziratos Kazinczy-művek megjelentetése még a Mester születésének negyedévezredes jubileumán sem teljes, az utalások és a fogadtatás vizsgálata pedig mindig korhoz kötött.

Willem Elsschot: Sajt/Lidércfény

Wekerle Szabolcs - Gera Judit (ford.)

Akcentusok

Willem Elsschot (1882-1960) a belgiumi flamand irodalom egyik legnagyobb klasszikusa. Cinikus hangja, iróniája és humora mögött valójában egy kiábrándult romantikus rejtőzik. Legtöbb művében ugyanazon figura jelenik meg kettős alakban: Laarmans, a reménytelenül idealista antwerpeni kispolgár és Boorman, a kemény üzletember, akinek az üzleten kívül semmi sem számít. A Sajt (1933) című kisregényben Laarmans olyasmibe kezd, amihez végzetesen nem ért: a sajtkereskedésbe. Ugyanezt a Laarmanst az 1946-os Lidércfényben a szellemi értékek világa csábítja el, aminek folytán mind távolabb kerül a biztonságot jelentő családi körtől. Mindkét kisregény hátteréül a titokzatos Antwerpen szolgál díszletül. Elsschot legalább olyan szeretettel, mint amilyen maró gúnnyal ábrázolja a boldogságát, megélhetését, önmagát kereső antwerpeni kisembert és vele azokat az értékeket, amelyeket érdemesnek tart megőrizni.

251 oldal

Ár: 2450.- Ft

Lidércéfény részlet

III.

A tizenötös számról kiderül, hogy egy bolt van ott, ahol madárkalitckán kívül semmi más nem kapható, tényleg, bármit keresek, semmilyen más árucikk nincs a készletben. Be kell vallanom, sosem tudtam, hogy létezik efféle bolt a mi városunkban, de minden álmélkodásunk ellenére ez a hihetetlen valóság. A kalickák nem fognak injekcióstűkké változni, hanem megmaradnak annak, amik. A legszerényebb kalickától kezdve a legpompázatosabb sárgaréz kalickákig, amelyek minimum óriáspapgájokra várnak, álló kalickák, függő kalickák, egymás heygén-hátán a kirakatban. Tipp-topp, tisztaságtól csillogó kirakat, ezt be kell látnom, de, szerény véleményem szerint, mégiscsak különleges környezet ez olyasvalakinek, mint Maria van Dam.

Észreveszem, hogy az én ki feketéim legalább annyira elámultak, akárcsak én. Összenéznek, váltanak néhány szót egymással, Ali pedig újfent megmutatja nekem a kartondarabkát, mert az adatok ellenőrzése elkerülhetetlenné válik. Így hát kötelességtudatból ismét vetek rá egy pillantást, hogy aztán kénytelen legyek megerősíteni: a szöveg tökéletesen egybevág e különleges bolt címével. Tehetek én róla, hogy itt nincsenek holmi csengettyűk vagy valami olyasmi piroslámpás ház mint a Fathmáé, ami után Bombayben koslattnék? Na jó, csengettyűk ide vagy oda, Mariának elő kell kerülnie, különben semmi értelme nem volt a trappolásnak a szitáló esőben, ezek itt pedig ne mondják, hogy fölöslegesen bízták rám magukat. Rajta, uraim. Amúgy pedig ugyan mi köze lenne Mariának ezekhez a kalickákhoz, amelykre nyilván még mi négyünknél is jobban fütyül? Nagyon is könnyen lehet, hogy a padláson lakik valahol, vagy a pincében vagy egy helyiségben, ahol elfér egy ágy vagy egy dívány, mint Fathmánál.

Hogy bemennék-e Alival kihívatni a lányt? Addig pajtásai kinn maradhatnának a kirakat előtt, és gyönyörködhetnének a kiállított tárgyakban, mert egy négytagú delegáci, melynek három tagja oly sötét, mint az éj, esetleg megijesztheti a lakókat. A két másik úgyis csak mellékszereplő ebben a színjátékban, s némi óvatosság ezúttal sem árthat. Ali bármire hajlandó, így hát belépünk a boltba. Gyorsan becsukom az ajtót, hogy mielőbb elhallgattassam a villanycsengőt, meajd várakozásteljesen a pulthoz lépek, miközben Ali határozott léptekkel közeledik a csokorral. Szerelme bátorságot önt belé, mert hiszen most mégiscsak a fehérek országában van, ahol a sötét bőrű emberek nem számítanak többet egy foxterriernél.

Maria most már bármelyik pillanatban megjelenhet, elvégre Lourdes-ban is megtörtént a csoda. Lehet, hogy most éppen a gyömbéres üvegben kotorászik, még ki kell igazítania egy kissé a szemöldökét, leheletnyi púdert és rúzst kenni magára, akkor azután egy barátságos "good-evening"-gel toppan elébünk, mert ennyire bizonyosan tud angolul. És ha mégsem, akkor beszélhet flamandul is, én pedig addig tolmácsolok, míg a legutolsó akadály is elgördül az útból. Nem lesz mindennapi beszélgetés, mielőtt a tettek mezejére lépünk.

A recenzió teljes egészében a Szépirodalmi Figyelő 2010/1 számában olvasható.

Fareed Zakaria: A posztamerikai világ - recenzió a Szépirodalmi Figyelőben

Pápay György

Az indiai születésű Fareed Zakaria, a Foreign Affairs, majd a Newsweek magazin szerkesztője a legbefolyásosabb amerikai (média)értelmiségiek egyike. Bár a legutóbbi elnökválasztás során Barack Obamát támogatta, Zakaria nem tartozik a keményvonalas baloldaliak közé; a nyolcvanas években Ronald Reagan politikájával szimpatizált, 2009 júniusában, a globális pénzügyi válság közepette pedig Kapitalista kiáltvány címmel közölt az amerikai gazdasági berendezkedés mellett kiálló (s így bizonyos értelemben egészen konzervatív) publicisztikát. A posztamerikai világ című, választott hazájában hamar bestsellerré vált könyvében ebből a sajátos "centrista" pozícióból vizsgálja az új évszázadban az Egyesült Államok előtt álló külpolitikai kihívásokat.

A szerző szerint Amerika számára a legfőbb kihívást nem a terrorizmus, és nem is általában az iszlám világ jelenti, melyet jóval sokszínűbbnek és megosztottabbnak tekint az amerikai véleményformálók többségénél. Ami Amerika világpolitikai szerepét a jövőben meghatározza, az sokkal inkább kizárólagos szuperhatalmi státusának közelgő elvesztése. Ez azonban nem a Nyugat uránt ellenségesen fellépő "lator államoknak" lesz köszönhető, hanem az Amerika által játszott játékban jól teljesítő, vagyis a globalizáció hatásait kihasználva hatalmas gazdasági fejlődést produkáló országoknak, különösen a népességét tekintve is nagyhatalom-aspiráns Kínának és Indiának.

Zakaria hangsúlyozottan nem az Egyesült Államok hanyatlását prognosztizálja; a világpolitikai egyensúly küszöbön álló változása nem Amerika lemaradásának, hanem a többiek felemelkedésének a következménye. Könyvének egy részét ezért a kihívók vizsgáltára szánja, másik részét pedig annak megértésére, mi vezetett velük szemben a Nyugat több évszázados politikai-gazdasági fölényéhez. Meglátása szerint a Nyugat dominanciája a vállalkozói szellemmel és a versenyközpontúsággal magyarázható, a domináns szerep viszont nem feltétlenül ezeknek kedvez - Amerika két évtizede nem találta magát valódi versenyhelyzetben.

Ókor 2009/3-4

Késő római sírcsoport az aquincumi katonaváros nyugati temetőjében

Budai-Balogh Tibor

Az úgynevezett Bécsi úti temető több kilométer hosszan nyúlik el az aquincumi katonavárost (canabae) nyugat felől megkerülő út mentén (1. kép). A temetőt a Kr. u. 1. század utolsó évtizedeitől a 4. század végéig használták. Ami földrajzi kiterjedését illeti, a betemetkezések sorát hagyományosan a Nagyszombat utcai amphitheatrumtól délnyugatra feltárt sírcsoporttól („I. sírcsoport”) szokás számítani, bár semmi sem mond ellent annak, hogy a dél felé továbbhúzódó ún. „limes-menti” temetőre is a katonaváros nyugati temetőjének részeként tekintsünk. Egészen a 2007. évi feltárásig hihetőnek tűnt, hogy a temető észak felé az egykori Selyemipari Vállalat telkén (Bécsi út 269.) 1978-ban feltárt 21 sírból álló együttessel záródik (1. kép, 2). A szakirodalomban „VII. sírcsoport” elnevezéssel illetett temetőrészlet keleti határát ugyanis egy észak-déli irányú, habarcsba rakott kerítőfal jelölte, amely háromszori irányváltást követően fokozatosan északnyugat felé fordulva valóban lezárni látszott a római kori temetőt (2. kép). Mára világossá vált, hogy a kerítőfal csupán az ottani betemetkezések határát jelölte, a „VII. sírcsoport” északi falán túl (Bécsi út 271.) folytatott kutatás ugyanis egy újabb sírcsoport létezésére vetett fényt.

Rétegtan

A kutatott terület hegylábi környezetben, a Duna és a hegyi patakok egykori összefolyásánál fekszik, így az altalajt alkotó, sárga színű agyagos kőzetliszt ártéri üledékként határozható meg. Régészetileg igazolható, hogy az altalajon meginduló talajosodási folyamat legalább a római kor végéig zavartalan körülmények között zajlott. A szervesanyag-felhalmozódás ütemének gyorsulásával fokozatosan mind sötétebbé váló talajréteg helyenként 1,5 méterre vastagodott, a mindenkori földfelszín hosszú ideig tartó stabilizálódásáról téve tanúságot. Ennek fényében talán meglepő, hogy e vastag kultúrrétegen belül mindössze egy neolitkori, egy kora és egy késő római horizontot lehetett elkülöníteni.

Az őskori területhasználat a talajosodási folyamat megindulásának igen korai fázisában volt kimutatható. Innen a Dunántúli Vonaldíszes Kerámia kultúrájának zselízi időszakához köthető objektumok és elenyésző mennyiségű, rétegből származó leletanyag került elő. A kora római kori területhasználatot egyetlen gödörház mellett számos, jellegzetes 1–2. századi, rétegből származó leletanyag bizonyítja. Az időben legkésőbbi régészeti korú horizontot a késő római temető 3–4. századi sírjai képviselik.

A neolitikum és a kora római horizont közötti mintegy 5000 éves időszakot reprezentáló rétegszakasz nem tartalmazott emberi tevékenységre utaló nyomokat. Ennek valószínű magyarázata, hogy a rétegszakasz agyagosabb paleotalaj-szint (ún. „agyagdúsulási szint”) lehet, amely a terület erdőtakaróval borított jellegére, azaz hosszú ideig tartó használaton kívüliségére utal. Az egyre sötétedő, barna színű réteg a római kortól kezdődően egyenletesen törmelékessé vált, és viszonylag sok leletanyag halmozódott fel benne. A késő római kori szint egészére, így a kései sírok tört kövekkel fedett hantjaira is hegyi patak üledéke települt, amelyben újkori kerámia-, üvegés tégladarabok voltak megfi gyelhetők. Az üledékkel fedett felszínt újkori sár- és vízfolyások szabdalták fel, amelyek medrei a későbbiekben megint csak dolomitmurva anyagú záporpatak-üledékkel töltődtek föl.

Az újkorban megtelepedő üledék nemcsak megakasztotta a terület talajtani fejlődését, de nagymértékű eróziós hatása révén a késő római korig visszamenően kutathatatlanná tette a régészeti kultúrákat. A római kor utáni területhasználat egyetlen bizonyítéka a temetőt északnyugat-délkeleti irányban átszelő vízvezeték, amely nagy mélységének köszönhetően maradhatott érintetlen. Miután a vízvezeték datálása leletek vagy bármi egyéb információ híján nem volt lehetséges, korát archaeometriai módszerekkel próbáljuk majd meghatározni. A vízvezeték létesítésének időpontja fontos, mert terminus post quem adattal szolgál majd a felszín destabilizálódására vonatkozóan, tudniillik árkának betöltésében nem találtunk hegyi patak eredetű vagy sárfolyásból származó üledéket, tehát építésekor a felszín stabil volt, a lejtős tömegmozgások még nem indultak meg. Mindez azt jelenti, hogy a vízvezeték létesítését követően, egy pontosan még meg nem határozott időpontban váltak az eróziós folyamatok oly mértékűvé, hogy romboló hatásukra az újabb kori leletanyaggal datált üledékréteg összeérhetett a késő római szinttel. A terület rétegtani sorát az üledékre hordott mesterséges feltöltés zárta le.

Az eredeti terepfelszín a maihoz hasonló volt, azaz a hegylábi környezet fokozatosan simult a Duna folyóvízi síkságába. Észak-déli viszonylatban enyhe, északi irányba mutató lejtésről beszélhetünk, ami vélhetőleg a Duna és a hegyi patakok egykori összefolyásánál húzódó ártér enyhén hullámos jellegéből adódik. A kora római horizont

A terület római kori történetéről annyit jelenthetünk ki biztosan, hogy a kései temetőt legkorábban a 3. század utolsó negyedében nyithatták meg, és 370 körül már nem használták. Felhagyása és a felszín destabilizálódása közötti időszak története kihullott a történelemből, annál érdekesebb kérdést vet fel a terület kora római története. Az 1–2. századi érme- és tárgytípusok (erősprofi lú egygombos fi bula, pannoniai trombita- fi bula, betűfi bula, márványozott festésű korsó, korai legiós áru, háromlábú edények stb.) közepes intenzitású, de egyelőre még meg nem határozott jellegű területhasználatra utalnak. Egy nagyméretű gödörházon kívül ugyanis egyetlen más objektumot sem sikerült ehhez a horizonthoz kötnünk. Egy rövid életű gödörház viszont magában véve nem töltheti ki tartalommal a rómaiak megjelenése és a temető megnyitása között eltelt közel 200 éves intervallumot, így más magyarázatra van szükség.

A dél felől szomszédos „VII. sírcsoport” megnyitása a 2. század végén történt, ettől az időponttól kezdve számolhatunk a kutatott területen kis volumenű szemétlerakással, illetve a sírásás vagy -rablás során kiszedegetett embercsontok és értéktelen mellékletek temetőfalon történő átdobálásával. A „VII. sírcsoport” megnyitása magyarázattal szolgálhat az újonnan felfedezett, bolygatatlan késő római temetőrészlet sírjai között szétszórva talált embercsontok eredetére, ugyanakkor az egyéb leletek nagyjából egységes rétegbeli eloszlása kevésbé esetleges területhasználatra utal. A területhasználat jellegét és időtartamát objektumok hiányában egyelőre nem lehetséges meghatározni. A kora római horizont objektumai a kutatott terület határain kívül húzódhatnak.

Szekfü András: A cápa utolsó tangója

Médiaszociológiai tanulmányok a félkemény diktatúrában

RÉSZLET

II. Helyszíni közvetítés Gazdagrétrõl

A fõváros legújabb lakótelepe, a gazdagréti, még javában épül. Ha elkészül, a jövõ év végén, a tervek szerint mintegy 6000 lakás áll majd itt, az Osztapenko-szobortól néhány száz méterre, a fõvárosból kivezetõ országutaktól jobbra. 1985. március 18. este 6 óra. A kifliszerûen hajló házsor közepe táján két garázsnyi nagyságú apró helyiség a kábeltelevízió ideiglenes stúdiója. Az egyikben gyümölcsmintás abrosszal leterített asztalon mikrofon, körülötte székek és az utcai oldalon három tévékamera. Feltûnõ, hogy nem egyformák: kettõ nagyobb, professzionális, de igencsak kiöregedett gép, elvileg színesek, de ez inkább csak egy rózsaszín egységtónust jelent a képen. A harmadik pici, csak egy állványra helyezett amatõrkamera, ez viszont a maga kategóriájában korszerû, színei is jók. A „vezérlõ” szobával párnázott ajtó és egy nagy dupla ablak köti össze a stúdiót. A vezérlõ asztalán egy videomonitor mellett egy közönséges Super Color tévé, egy HT képvágó és egy HT hangkeverõ. A feliratok egy Sinclair Spectrum számítógépen készülnek, és az adást egy közönséges, hazai összeszerelésû Akai VS 3 képmagnó rögzíti a másnapi ismétléshez, nomeg az utókornak. Mint utóbb kiderül, a berendezés egy része kölcsönben van itt. Ha a saját gépeket egy jómódú magán, videoamatõrnél látjuk, bizonyára imponáló együttest jelentenének, így azonban nyilvánvaló, hogy a közösségi célra elképzelhetõ legolcsóbb eszközparkról van szó, gyakorlatilag a technikai minimumról. Fél hét elõtt néhány perccel nagy a nyüzsgés a „stúdióban”, de ez más, mint a nagybetûs Televízióban megszokott élõ adás elõtti feszültség.

A mûsor szereplõi a ház elõtt beszélgetnek, a mûszakiak az utolsó kapcsolásokat végzik. Aztán a szereplõk szép lassan bemennek a stúdióba, leülnek, és már megy is az adás. Annyi rendkívüli van a mai mûsorban, hogy ott van „profi” technikával az MTV budapesti regionális adásának stábja is, Rangos Katalin riporter napirend elõtt szót kap, és azt kéri, hogy az adás végén jelentkezzenek, akik az õ mûsorába kívánnak problémákat említeni. Ismét a helyieké a szó. A mai vendég a közeli kórház fõorvosa.

A kérdezõk: Gurubi Imre építészmérnök és Modróczky Krisztina, a Vöröskereszt munkatársa, mindketten gazdagréti lakosok. Az operatõröknek nincsen fejhallgatójuk, amelyen az adás rendezõje irányíthatná õket, így Nagypál Endre tévérendezõ (az egyetlen profi a csapatban, itt azonban tanácsadóként, társadalmi munkában segíti a többieket) kézzel-lábbal mutogatja az ablaküvegen át, hogy melyik kamera hová nézzen, kit mutasson. A fõorvos nyugodtan, kiegyensúlyozottan beszél, semmi nincs viselkedésében a tévés nyilatkozóból. Sokkal inkább olyan, mintha körzetének lakói számára tartana eligazító elõadást. Ami így is van, csak éppen a lakók közül mindössze ketten ülnek vele szemtõl szemben, a többi otthonaiban, a tévékészülék elõtt figyeli. A vezérlõ utcára nyíló ajtaja adás közben sincs bezárva. Most éppen bejön a képvágó (szintén itteni lakos, elektromûszerész) két gyereke és a felesége. Míg megbeszélik, hogy õk elmennek moziba, és mikor érnek haza, Nagypál Endre átveszi a képek váltását néhány percre. „Azt kérem a gazdagréti lakosoktól – mondja a fõorvos –, hogy amikor tanácstagot és képviselõt választanak, adják nekik megbízásba, hogy minden fórumon harcoljanak a kórház rekonstrukciójáért!” A vezérlõbe benyit egy nagypapa az unokájával, kérdéssel jött. Nagypál Endre kapacitálja, hogy üljön be õ is az adásba azonnal, és mondja el, amit akar. A nagypapa húzódozik, így felírják a kérdést egy papírra, és beadják az ajtón át. „Melyik CB-csatornán hívható a kórház?” – a kérdés érthetõen igen fontos, mivel a lakótelepen egyáltalán nincs telefon… Hét perccel múlt hét óra, amikor még közlik, hogy a következõ alkalommal is orvosi problémákról lesz szó, és egyben bejelentik, hogy megnyílt egy fogorvosi rendelõ. A beszélgetés befejezõdik, és átadják a helyet Rangos Katalinnak és a regionális tévé stábjának. Feltûnõ a stílusbeli különbség.

Míg eddig beszélgetés folyt a kamera elõtt, minden merevség vagy tempókényszer nélkül, most a profi riporter keményen kézben tartja az adás menetét. Egy néni és egy ötven körüli férfi jelentkeznek, közlekedési, telefon- és közvilágítási problémákkal. Pattognak a kérdések, a válaszokba egy mondat után beleszól a riporter, hogy pergõbb legyen a ritmus. Majd átkapcsolnak az állandó szignálra: „KÁBEL TV HÁLÓZAT, GAZDAGRÉT.” 19 óra 20 perc van, ötven perc volt a mûsor. Kedd, szerda, csütörtök és péntek este megismétlik. Ahányszor csak ott jártam Gazdagréten adás idején, kisebb eltérésekkel körülbelül ugyanezt tapasztaltam. Hasonló benyomásokról számolt be az Esti Hírlap riportere és a videón megõrzött korábbi adások is. A kezdeti két-három adás eltért még ettõl – errõl lesz még szó az adások elemzésekor.

2. Nagy Könyvelhagyó Nap

Van veszíteni valód? Veszíts el egy könyvet!

2010. március 25-én, a Veszíts el egy könyvet! játék második évfordulóján ismét nagy könyvelhagyó napot szervez tizennégy hazai könyvtár - hat könyvkiadó segítségével - szerte az országban. A márciusban kétéves játék szabályai egyszerűek: ha valaki szeretne bekapcsolódni, nem kell mást tennie, mint kiválasztani egy könyvet saját gyűjteményéből, majd miután regisztrálja azt a http://veszitsel.konyvtar.hu/ weboldalon, az így kapott elveszítő nyilatkozatot (rajta a könyv saját azonosítójával) beragasztja a könyvbe, és „elveszíti” egy forgalmas helyen. A megtaláló az elveszítő nyilatkozat alapján rögtön tudni fogja, hogy a könyv egy játék része, és már csak rajta múlik, hogy a megtalálást jelzi-e a játék honlapján.

2010. februárjában a megtalálási arány 40%-os volt (20 elveszített és 8 megtalált kötettel). A játék indulása óta 2010 márciusáig több mint 2800 kötet veszett el, és talált új olvasóra (ebből az elmúlt egy évben, mióta a játék az új oldalra költözött, valamivel több, mint 2100).

Az országos könyvelhagyó napot először tavaly március 25-én hirdette meg a szervező orosházi Justh Zsigmond Városi Könyvtár. Az elsődleges cél az volt, hogy a születésnapot minél több könyv elvesztésével ünnepeljék meg a játékkal szimpatizálók, egy olyan akció keretében, melyre azok is felkapják a fejüket, akik a játékról korábban talán még nem is hallottak. Tavaly 249 könyv veszett el ezen a napon (a könyvelhagyásokról szóló tudósítások itt olvashatók: http://blog.justhvk.hu/?p=1337).

A célok idén sem változtak: legyen egy nap (március 25.), amikor a Veszíts el egy könyvet! játék jegyében sok - lehetőleg minél több - könyvszerető ember elveszíti egy kedves könyvét, hogy azt más megtalálhassa, elolvashassa, és később újra elveszíthesse. Március 1-jén a könyvtár blogján egy szokatlan játék indult, ami afféle beharangozója és kedvcsinálója is a nagy könyvelhagyó napnak. Az orosházi könyvtár népszerű könyves bloggereket kért meg arra, írjanak egy-egy bejegyzést egy kedves könyvükről, amit aztán az olvasók – elolvasásra, majd újbóli elveszítésre - meg is nyerhetnek.

A könyves bloggerek akciójáról itt olvasható részletesebb bejegyzés: http://blog.justhvk.hu/?p=2668. Ami a programokat illeti, a nagy könyvelhagyó napot Orosházán március 24-én egy közös könyvelvesztés előzi majd meg. Délután 3-ra várják az önkéntes könyvelhagyókat a könyvtárba, akik ezúttal a „hagyományos” elveszítés mellett célzottan is hagyhatnak el könyveket. Az elvesztendő könyvek egy részét a szervezők ugyanis a játék honlapján történő regisztrálás után az orosházi Városi Kórház gyermekosztályán hagyják majd el. A kis megtalálók a gyógyulást követően a könyveket ismét elveszíthetik majd - akár újra a gyermekosztályon, akár a saját településük egyik játszóterén.

Március 25-én lesz a nagy könyvelhagyó nap. Az akcióba bárki, bárhol bekapcsolódhat egy elveszítendő könyvvel. A 14 szervező könyvtár és a kiadók jóvoltából több településen biztosan lesznek elveszett könyvek. A nagy könyvelhagyó napra az orosházi könyvtár egy egész napos rendezvénnyel készül. A Veszíts el egy könyvet! játékhoz kapcsolódó „Olvasás 2010-ben” című programra minden érdeklődőt szeretettel várnak.

Tervezett program:

10:00 Beszélgetés a jelen és jövő könyveiről, olvasóiról, könyvtárairól... Vendég: Kamarás István olvasásszociológus. Moderátor: Buzai Csaba könyvtáros

10:45 Sóron Ildikó (Országos Idegennyelvű Könyvtár): Gyógyszer, tápszer, kábszer, biblioterápia a könyvtárban

11:30 Büfé ebéd

12:30 Paszternák Ádám (Miskolci Városi Könyvtár): GİZkönyvtár / DRÓTkönyvtár

13:00 Füzessi Károly (Konyvtar.hu): Könyvtár pont húúú – a konyvtar.hu könyves, könyvtáros közösségi oldal

13:30 Kardos András (UTCA projekt): A katalóguscédulák új élete - egy közöskatalógus prototípus a jövőből

14:30 Író és elvesztés. Vendég: Kiss Ottó. Moderátor: Kiss Márta könyvtáros

Helyszín: Justh Zsigmond Városi Könyvtár (Orosháza, Kossuth u. 3.)

A rendezvény a Summa Artium Alapítvány 2008 novemberi Mecénás napi árverésén felajánlott támogatói összegekből valósul meg. A támogatók listáját a játék weboldalán (http://veszitsel.konyvtar.hu/) tekinthetik meg.

A nagy könyvelhagyó napot könyvekkel támogatta az Alexandra Kiadó, az Animus Kiadó, a Gondolat Kiadó, a Jaffa Kiadó, a Pagony, az Ulpius Kiadó, valamint a Könyvellátó.hu.

A szervezésbe bekapcsolódó könyvtárak:

- Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Közművelődési Szakmai Tanácsadó és Szolgáltató Intézet Könyvtára, Kiss Anna, Kecskemét

- BME OMIKK, Budapest

- Budai Nagy Antal Gimnázium Könyvtára, Budapest

- Budapesti Gazdasági Főiskola Pénzügyi és Számviteli Kar Zalaegerszegi Intézet Könyvtára, Zalaegerszeg

- Deák Ferenc Gimnázium Könyvtára, Szeged

- Fazola Henrik Általános Iskola Könyvtára, Miskolc

- Fejér György Városi Könyvtár, Keszthely

- Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár, Budapest

- Illyés Gyula Megyei Könyvtár, Szekszárd

- Justh Zsigmond Városi Könyvtár, Orosháza

- Kodolányi János Főiskola Budapesti Regionális Oktatási Központ Könyvtára, Budapest

- Kökönyösi Oktatási Központ Könyvtára, Komló

- A Munkanélküliek és Álláskeresők Egyesületeinek Országos Szövetségének könyvtára, Kecskemét, Cseh András

- Török Ignác Gimnázium Könyvtára, Gödöllő

Viktor Pelevin: Kristályvilág

Az U-17-B archívumot nem semmisítették meg. A művelet rendkívüli titkossága kudarchoz vezetett. Mint oly gyakran történni szokott, hiba csúszott a gépezet működésébe, és az első csoportot - azt, amelynek el kellett égetnie az archívumot - még azelőtt agyonlőtték, hogy teljesíthette volna a feladatát. Kivégzés közben a kivégzés alatt állók kiabáltak, hogy az archívum még sértetlen, de az őket agyonlövők helyesebbnek tartották, hogy csak a feladatuk teljesítése után jelentsék a felsőbbségnek a hallottakat. De nem tudták jelenteni, mert őket is megölték. A haldoklók néhány évig pisztoly- és géppisztolylövések zaja közepette adták tovább a titkot a gyilkosoknak, szájról szájra, mint valamiféle ezoterikus kinyilatkoztatást. Szavin ezredeshez, aki két sildes sapkájú, jellegtelen polgártárs hasába ürítette Makarovja tárát Petrodvorex közelében a HÉV-en, tulajdonképpen már csak a legenda jutott el. Ez volt az ezredes utolsó megbízatása, sértett ember volt a nyamvadt nyugdíja miatt, és jobbnak tartotta, hogy a Volgáját bütykölve, a tyúkjait gardérozva hallgasson, holtáig hallgasson.

Ott lenni Pelevinnél nem időfecsérlés, mert elragad a talált világok karneválja, mert hihetetlen bátor ez a fickó, nem pöcsöl a mondatokkal, nem érdekli tetszik-e vagy nem, hogy elvárásoknak megfelel-e vagy nem. Az érdekli, hogy odategye, amit oda akar.

266 oldal

Ár: 2480.- Ft

RÉSZLET

Tarzanugrás

A széles körút a két oldalán álló házakkal egy olyan öreg kommunista alsó állkapcsára hasonlított, aki élete alkonyán eljutott a demokratikus nézetekig. A legöregebb házak még a sztálini időkből származtak, és úgy magasodtak, mint a sokéves mahorkafüsttől elszíneződött bölcsességfogak. Monumentalitásuk ellenére törékenynek és halottnak tűntek, mintha arzénes tömések elölték volna bennük az ideget. Azokon a helyeken, ahol lerombolták az elmúlt idők kőépületeit, most a hétemeletes panelházak műfogai meredeztek. Nyomasztó volt az egész. Ezen az örömtelen alapon az egyetlen vidám folt a törökök épített biznisz-center volt, amely gúla formájával és lila neoncsillogásával friss vércseppekkel borított aranyagyarra hasonlított. És a város fölött ragyogott a telihold, mint egy nagy teljesítményű fogorvosi lámpa, amelyet úgy állítottak be, hogy minden fény a páciens szájába essen.

- Kinek higgyek, miben higgyek? - mondta Pjotr Petrovics szófukar beszélgetőtársának. - Egyszerű ember vagyok, lehet, hogy hülye is. Hiszékeny, naiv. Tudja, néha belenézek az újságba, és elhiszem.

- Az újságba? - kérdezett vissza tompa hangon a beszélgetőtársa, és megigazította a fejét eltakaró sötét csuklyát.

- Igen, az újságba - mondta Pjotr Pterovics. - Bármelyikbe, nem számít. Megy az ember a metrón, ott ül mellett valaki, és olvas, az ember egy kicsit közelebb hajol, beleolvas az újságba, és már el is hiszi.

- Elhiszi?

- Igen, el. Akármit. Talán az Istenen kívül. Istenben hinni már késő. Ha most hirtelen hinni kezdenék, az valahogy nem lenne tisztességes. hitetlen voltam egész életemben, erre fogjam magam így az ötödik X előtt, és kezdjek el hinni? Akkor miért éltem? Ezért aztán a Herbalife-ban vagy a hatalommegosztásban hisz helyette az ember.

- Miért? - kérdezte a beszélgetőtárs.

Micsoda mogorva pofa - gondolta Pjotr Petrovics. - Nem beszél, hanem krákog. Minek öntöm ki előtte a lelkem. Hisz én tulajdonképpen nem is ismerem.

Egy ideig szótlanul mentek egymás mögött, könnyedén lépdelve, és alig érintették kezükkel a falat.

- Hogyhogy miért? - mondta végül Pjotr Petrovics. - Olyan ez, mint ahogy a buszon kapaszkodik az ember. Az nem számít, hogy miben, csak ne essen el. Ahogy a költő mondja: "száguldanak az ismeretlen éjbe, sötét ablakoktól várva reményt". Maga most, ahogy megy itt mellettem, és rám néz, biztosan azt gondolja: milyen romantikus vagy, barátocskám, pedig ki nem nézné belőled az ember... Mert ezt gondolja, ugye?

A beszélgetőtárs befordult a sarkon, eltűnt a szeme elől. Pjotr Petrovics úgy érezte, egy fontos mondat közepén szakították félbe, és gyorsabban ment a másik után. Megkönnyebbült, amikor ismét feltűnt előtte a görnyedt, sötét hát, és valahogy az a kósza gondolata támadt, hogy a hegyes csuklya miatt olyan az útitársa, mint egy leégett templom.

- Milyen romantikus vagy, barátocskám - dünnyögte a hát.

- Egyáltalán nem vagyok romantikus - ellenkezett hevesen Pjottr Pterovics. - Szerintem pont az ellenkezője vagyok. Rendkívül gyakorlatias. Folyton csak intézek valamit. Arra már nem is gondol az ember, hogy miért él. Hisz nem azért, hogy folyton intézzen valamit, a francba vele... Úgy bizony... Nem azért, hanem...

- Hanem?...

- Hanem talán azért, hogy így este kijöjjön a levegőre, és teli tüdőből lélegezzen, érezze, hogy ő maga is ennek a világegyetemnek a része, úgymond kicsinyke fűszál a betonon... Csak azt sajnálom, hogy ritkán fog meg ennyire, mint most, a lelkem mélyéig. Biztos emiatt...

Azzal felemelte a kezét, és az égen lángoló hatalmas holdra mutatott, de aztán rájött, hogy a beszélgetőtársa előtte megy, és nincs abban a helyzetben, hogy lássa mozdulatait. De annak mintha szeme lett volna a tarkóján, mert majdnem szinkronban ismételve Pjotr Petrovics gesztust, ő is fölfelé nyújtotta a kezét.

Piotr Sztompka/Éles Márta (ford.): Vizuális szociológia - A fényképezés mint kutatási módszer

Kommunikáció és kultúratudományi tanulmányok.

RÉSZLET

INTERJÚ FOTÓINTERPRETÁCIÓVAL

Az elsô ilyen típusú módszer az interjú fotóinterpretációval (Kosela 1989), amit fotóinterjúnak (photo-interview, lásd Collier–Collier 1986, 100), provokált interjúnak vagy stimulációs fotómódszer (photo-elicitation, lásd Harper 1989, 38). A módszer lényege, hogy a kutatás alanyainak mutatnak egy képet, ezt annak spontán interpretációja követi. A fotónak itt ugyanaz a szerepe, mint egy átlagos interjúban a verbális kérdésnek. Az egyes fotók vagy fotósorozatok az interjú kezdeményezésének eszközei lehetnek, és az interjú témáját a bemutatott tárgyakra koncentrálják. Amint azt Sarah Pink (2001, 74) metaforikusan megfogalmazta, „az emberek a fényképek által beszélnek”. Ezt a célt különbözô fényképek szolgálhatják.

Elôször: a talált fotók, amelyeket célirányosan választ ki a kutató különbözô forrásokból, például a sajtófotók közül a felállított kutatási probléma szemszögébôl. Másodszor: a kutató által az interjú elôtt célirányosan készített fotók, amelyek tematikusan kötôdnek a kutatási problémához, vagy a kutatás alanyainak életkörülményeit és feltételeit ábrázolják. Harmadszor: a kutatás alanyainak otthoni gyûjteményeibôl származó amatôr fotók, amelyeket az interjú során megmutat a kutatónak. Negyedszer: a „kultikus” fotók, az adott kor híres és általánosan ismert ikonjai, akikrôl anélkül is lehet beszélni, hogy az interjú során néznénk ôket. Sarah Pink (lásd 2001, 75) ezeket mint „hiányzó fotókat” határozza meg. A korábban említett példák: a Tienanmen téren a tankoszloppal szemben álló egyetemista fiú alakja, a Cerro Muriano alatt a golyótól elesô katona Robert Capa fotóján, a meztelen vietnami gyerekek az ôket kergetô amerikai tengerészgyalogosok elôtt, Che Guevara sapkás portréja, ahogy Gdaƒskban az 1970-es decemberi események során a tüntetôk egy leemelt ajtón viszik meggyilkolt társuk holttestét, a Moszkva mozi elôtt álló tankok Varsóban a hadiállapot idején, Berlinben az égô Reichstagra a zászlót kitûzô orosz katona, stb.

A kutató szerepe lehet nagyon korlátozott vagy aktívabb. Az elsô példában a kutató csak bevezetô kérdéseket tesz fel, például „Mi ez a helyzet? Ez egy tipikus helyzet? Mit érezhetnek a képen ábrázolt személyek? Mi az, ami összeköti, és mi az, ami elválasztja ôket? Ismerôs ez a helyzet a saját tapasztalataiból?” (Kosela 1989, 169), majd ezt követôen csupán regisztrálja, például magnó segítségével – a kutatás alanyainak spontán reflexióit. A másik esetben a fénykép nézegetése közben beszélgetést folytat a kutatás alanyával, a témát támogató és kiterjesztô ad hoc kérdéseket tesz fel a kutatás alanyának narrációjában felbukkanó szálakhoz kapcsolódva. Elôre elkészített kérdések forgatókönyvével is lehet dolgozni, amelyek a képen ábrázolt helyzetre vonatkozó egyre konkrétabb részletekre kérdeznek rá.

A kutatás alanyainak mutatott fotók különbözô jellegûek lehetnek – általánosak vagy konkrétak. Az elsô esetben a mindennapi életre jellemzô, különbözô elemekben és részletekben gazdag fényképet mutatnak, például egy zsúfolt városi utca képét. A kutatót ekkor az érdekli, a kutatás alanya mit választ ki elsôként ebbôl a káoszból, mire mutat rá mint a legfontosabbra. A második esetben a fotók egy világosabb és konkrét helyzetet mutatnak, például egy utcai demonstrációt. A kutató ebben az esetben arra törekszik, hogy megtudja a kutatás alanyának véleményét az adott tiltakozással, ellenállással, politikai konfliktussal kapcsolatban, valamint azt, hogy ô maga részt vesz-e ilyen tevékenységekben. E stratégia változata lehet a hétköznapi tapasztalatban nem tipikus helyzetek, például deviáns közösségek – homoszexuálisok, kábítószeresek, prostituáltak, transzvesztiták – fotóinak megmutatása, azért, hogy felmérjék a kutatás alanyának tolerancia- vagy elfogadási szintjét.

Egy másik változat különösen sokkoló – erôszakot, szexuális erôszakot, terror-, illetve bûncselekményeket ábrázoló – fotók megmutatásán alapul, aminek célja, hogy felmérjék a kutatás alanyának érzelmi hozzáállását. Fontos megkülönböztetés a kutatás alanyához közel álló közeg vagy környezet, illetve épp ellenkezôleg, a tôle távol álló, egzotikus dolgok bemutatása. Az elsô és a második esetben valami másról informálnak a kutatás alanyának reakciói. Az elsô esetben mélyebb ismeretet szerzünk az identitásukra, identifikációjukra, vagy ellenkezôleg, a hétköznapi életük világával való elégedetlenségükre, távolságtartásukra vagy ellenségességükre vonatkozóan. A másodikban tudomást szerzünk a xenofób, idegenellenes beállítottságukról, vagy ellenkezôleg, a távoli viszonyítási csoportok iránti vágyakozásról vagy a más életkörülményekrôl szôtt álomról.

A fotóinterjú érdekes formája az, amikor a kutatás alanyának közvetlen környezetérôl, munkahelyérôl, otthonáról, lakókörnyezetérôl célirányosan készített fotókat mutatnak, amelyeken ô maga is szerepel. Ez olykor hosszú elôkészítést igényel. Douglas Harper (lásd 1986, 28) elmondja, mielôtt Willie-vel, az autószerelô mûhely alkalmazottjával fotóinterjút készített volna, három évet (!) szánt a mûhelyben folyó munka és beszélgetôpartnere közelebbi megismerésére, amihez az alkalomszerû fényképezés társult. „Elôször a fényképezés idegen és a munkafolyamatot zavaró tevékenységnek tûnt, de abban a pillanatban, ahogy elkezdtem az interjút, Willie már észrevette és elfogadta a fotózás célját.” Az interjúban a kutatás alanyának társadalmi közegét, ismerôseit, szomszédait bemutató fotókra való hivatkozás érdekes asszociációkat kelthet, segítheti az emlékezést, és olyan tények elôhívását, amelyek egyébként rejtve maradtak vagy nem tudatosultak volna.

Az olyan kérdések, mint: Mit csinálsz ott? Kivel beszélgetsz? Mi az a gép, ami mellett állsz? Kit ábrázol az a kép a kredenceden? Ki az a szomszéd a kerítés mögött? stb., az interjúhelyzetnek még nagyobb intimitást adnak, és a kutatás alanyát nemcsak abban az értelemben vonják be a beszélgetésbe, hogy a kutatóval közösen nézik a fotót, hanem abban is, hogy önmagát mintegy tükörben nézi. Az adatközlôk itt könnyen kerülnek a kutatót a saját világukon végigvezetô helyi szakértô, tekintély vagy idegenvezetô szerepébe. John Collier szerint (lásd 1995, 222) ez lehetôvé teszi, hogy legalább négy témában szerezzünk részletes információkat: a) a fényképen szereplô személyek részletes azonosítása: név, státus, társadalmi helyzet, személyiségjegyek, b) a fotó hátteréül szolgáló hely azonosítása: ki a házak, mezôk, rétek tulajdonosa, hol vannak az etnikai közösség határai, c) az alkalmazott ceremoniális vagy rituális technikák és formák azonosítása, d) a fotón szereplô személyek múltjában zajló eseményekrôl kapott információ, különös tekintettel a múlt és a jelen közötti kontraszt kommentálására.

Havasréti József: Széteső dichotómiák - Színeterek és diskuzusok a magyar neoavantgardban 

1. MŰVÉSZET ÉS POLITIKA A HETVENES-NYOLCVANAS ÉVEK HATALMI DISKURZUSÁBAN

A Káli-medencében az 1970-es évek közepétôl letelepedett képzômûvészek kezdeményezésének, tevékenységének megértéséhez a korszak politikai és kulturális sajátosságainak rövid áttekintése szükséges. A hetvenes években Magyarországon ellentmondásos politikai folyamatok érvényesültek. Továbbra is érvényben volt a hatalom és a társadalom nem politizáló többsége között részleteiben már a hatvanas évek második felében megkötött különbéke, az úgynevezett „konszolidáció”. Az állam nem avatkozott be az egyén magánéletébe, és elvileg a kulturális és mûvészeti életben is engedélyezve voltak azok az irányzatok és törekvések, melyek nem sértik közvetlenül a hatalom érdekeit. A pozitív folyamatokat megerôsítette az elôzô évtizedben induló új gazdasági mechanizmushoz kötôdô reformtörekvések viszonylagos liberalizmusa is. „A kádárizmus fénykora (1963–1972) a tömegeknek lassú, de állandó gyarapodást és többékevésbé háborítatlan, békés magánéletet, a mûvészeknek pedig lassú, de állandó kulturális liberalizációt, relatív stíluspluralizmust és korlátozott megnyilvánulásbeli szabadságot hozott – a teljes politikai passzivitásért cserébe” –, emlékszik vissza a korszakra egy szemtanú (Tábor 1997, 131).

A hetvenes éveket egyúttal az is jellemezte, hogy a hatalom és a kulturális élet viszonya keményebbé, diktatórikusabbá vált. Ennek okai között említhetôk az 1968-as prágai forradalom után a szovjet szövetségi rendszer által levont tanulságok és – ettôl nem függetlenül – a magyarországi reformokat ellenzô politikai erôk megerôsödése és a reformok lefékezése.1

Az Aczél György nevével fémjelzett kultúrpolitika tiltott, tûrt, támogatott kategóriái lehetôséget adtak a politikai beavatkozásra és az engedékenység gyakorlására egyaránt, hiszen e kategóriák között a határokat a hatalom állapította meg, és módosította mindenkori céljainak megfelelôen.2 A neoavantgárd képzômûvészeti törekvésekkel és e mûvészek életvitelével szemben tanúsított türelmetlenség okai többfélék voltak, így például a zsigeri idegenkedés a nyugati eredetû ellenkulturális mozgalmaktól vagy a kultúrpolitikát irányító Aczél György konzervatív képzômûvészeti ízlése. Végül a képzômûvészet különlegesen erôs nyilvánosság- igénye miatt: a – bármilyen szûk körben is – megrendezett megnyitók, akciók, happeningek stb. könnyen értelmezôdtek a hatalom elleni tüntetésként, provokációként vagy a szocialista életmód normáinak megsértéseként.

Milyen szempontok alapján tekinthetô ellenzékinek az olyan mûvészeti tevékenység, amely a közvetlen politizálástól mentes és elsôdlegesen szakmai természetû volt? Erre a kérdésre több válasz is adható. A hazai neoavantgárd a nyugati ellenkultúrából és a nemzetközi mûvészeti áramlatokból egyaránt merítô szubverzív erejével erôteljesen megkérdôjelezte a fennálló politikai és kulturális normákat, illetve a hatalomtól függetlenül szervezett – gyakran magánlakásokban, mûtermekben rendezett – kiállításaival és akcióival egy nehezen ellenôrizhetô „alternatív” nyilvánosság létrehozója és mûködtetôje volt. „Az ellenkultúra legfontosabb hatása […] az volt, hogy a magyar újavantgárd – a szükségbôl szabadságot kovácsolva magának – már nem is nagyon törekedett a megtûrt kultúrába történô integrálódással egyet jelentô, kétes nyilvánosságot biztosító publikálásra, ehelyett periferikus kerületi kultúrházakban, egyetemi kollégiumokban, zártkörû bemutatókon, lakásokban, vidéki mûtermekben […] teremtette meg a maga sporadikus-szakadozott, félig informális, szûk- és sokszor zártkörû, de autonóm nyilvánosságát” (Tábor 1997, 67).

Ugyanakkor a Kádár-korszak kulturális életének sajátos szabályszerûségeibôl kifolyólag nemcsak a hagyományos mûvészet határait megkérdôjelezô – nonfiguratív, dadaisztikus vagy konceptuális – kísérletek rendelkezhettek az ellenzékiség karizmatikus hatóerejével. Ez a karizma a mûvész által használt formanyelvtôl és esetleges politikai szándékától függetlenül is létrejöhetett.

A mûvészet számára az ellenzékiség karizmájának erejét egy olyan kulturális konszenzus biztosította, melynek alapján a korszakban bármely mûvészeti alkotás – amennyiben nem a hatalom hivatalos értékrendjét képviselte – a rendszert bíráló politikai gesztusnak számíthatott. „Mivel a mûvészeknek nem volt lehetôségük arra, hogy politizáló mûveket mutassanak be, politizáló mûvészetüket átvitték személyes létük szférájába. Ez persze nem jelenti, hogy életük egyenlô volt a mûvészetükkel. Távolról sem. Továbbra is többnyire hagyományos módon készítették festményeiket és szobraikat. A társadalomban viszont olyan pozíciót foglaltak el és úgy viselkedtek, hogy abból világossá vált: bármilyen elvontak és mindenfajta célzatosságtól mentesek is alkotásaik, mindenképpen elhajló nézetek metaforáinak tekintendôk” (Szántó 1993, 24). „Egy olyan társadalomban, amely ennyire ellenezte az egyediséget és a különbözôséget, a mûvészek eleve ellenségnek minôsültek. Mivel a társadalmi deviancia egyenértékû volt a politikai devianciával, nem volt szükséges, hogy a mûvész a mûvészetében bizonyítsa ellenzékiségét” (Szántó 1993, 25).

Az átpolitizált világ elôli elzárkózásnak jellegzetes eszköze volt a korszakban a belsô emigráció, amelyet a Salföld környékén megtelepedett értelmiségiek is választottak. Az elkülönülésnek ez a formája talán a neoavantgárd mûvészek önként vállalt különállásánál is radikálisabb volt. A belsô emigráció mint magatartási alternatíva lényege, „hogy az állampolgár megpróbál a lehetô legteljesebb mértékben visszavonulni abból a társadalmi praxisból, amelyben a legális és az illegális tartományainak a határai kiszámíthatatlanok, logikái megtanulhatatlanok és szabályai betarthatatlanok. Ez az alternatíva a privátizmus kiterjesztésével jár. Számtalan formában nyilvánulhat meg, a térbeli elzárkózástól a pótcselekvéseken át az olyan »ellenvilágok« megteremtéséig, mint amilyenek például a vallási közösségekben élés, a földi élet relativizálása és az élet spiritualizálása. A különbözô formák közös vonása egyrészt a társadalomtól való távolságtartás, másrészt az a törekvés, hogy az egyén közremûködjön új egyértelmûségek, betartható saját szabályok létrehozásában” (Szabó 2000, 197).

1 „A reform 1973-as bukása az addigi engedmények befagyasztását jelentette. Lukács György halála után belsô vagy külsô emigrációba kényszerítették tanítványait. Az éppen kibontakozó neoavantgárd képzômûvészet, irodalom, színház, zene pedig inkább tiltott, mint tûrt kategóriába került” (Tábor 1997, 132). A hatalom és a kultúra közötti viszony diktatórikusabbá válását olyan intézkedések jelezték, mint a marxizmus pluralizálására törekvô, illetve a csehszlovákiai bevonulás ellen tiltakozó filozófusok és társadalomtudósok felelôsségre vonása (1973), a balatonboglári kápolnatárlatok hatósági intézkedéssel történô bezárása (1973), a Haraszti Miklós ellen indított „darabbérper” (1973–1974), majd Konrád György, Szelényi Iván és Szentjóby Tamás letartóztatása (1974) (lásd Csizmadia 1995; Révész 1997; Don 1996).

2 A TTT kultúrpolitikai elvének megszületésérôl lásd Révész 1997, 82. A tûrés és a tiltás viszonyára jellemzô volt, hogy az irodalomhoz képest a képzômûvészetben kevésbé tolerálták a nyugati kulturális és mûvészeti áramlatokhoz kapcsolódó törekvéseket. A képzômûvészet ráadásul „szovjetérzékenyebb” is volt az irodalomnál, hiszen itt nem voltak az ellenôrzést nehezítô nyelvi korlátok (Révész 1997, 207–218; Don 1996). Ennek ellenére némi mozgásteret juttattak az ezektôl eltérô irányzatoknak is. 1966-tól kezdôdnek az elsô magyarországi happeningek Szentjóby Tamás, késôbb Erdély Miklós rendezésében, 1968- ban nyílik meg az IPARTERV-kiállítás, mely a hetvenes-nyolcvanas évek meghatározó absztrakt festôgenerációjának elsô reprezentatív bemutatkozása. Sajátos életmódkísérlet és neoavantgárd rendezvénysorozat színhelye 1970 és 1973 között Balatonboglár, melynek Szabó László uszító hangvételû cikke, majd a hatósági beavatkozás vetett véget (lásd Klaniczay – Sasvári 2003).

Pelevin, Viktor /Bratka László (ford.): A tervhivatal hercege

"Pelevin New Yorktól Moszváig ma a legolvasottabb orosz író, sőt, az egyik legnépszerűbb európai író." (Háy János)

"Nyugodtan rábízhatjunk magunkat Pelevin mesélőkéjére" (Podmaniczky Szilárd)

"Ottlenni Pelevinnél nem időfecsérlés, mert elragad a talált világok karneválja, mert hihetetlen bátor ez a fickó, nem pöcsöl a mondatokkal, nem érdekli tetszik-e vagy nem. Az érdekli, hogy odategye, amit oda akar." (Háy János)

- Hiszen hallgatok rád - mondta a torkát fojtogató sírástól eltorzult arccal -, hallgatok rád gyerekkoromtól fogva. Mindenben utánozlak. De hát neked rég elment az eszed, nővérkém, Varja. Most vált nyilvánvalóvá számomra... Nézd meg, hogy nézünk ki - kopaszok vagyunk, trikót hordunk, egy szardíniásdobozon hajózunk, és iszunk, iszunk... És most ez a sakk is...

- De harc folyik - válaszolta a második. - Engesztelhetetlen harc. Hisz nekem is nehéz, Tamara húgocskám.

128 oldal

Ár: 2480.- Ft

RÉSZLET

MÁSODIK SZINT

Szasa a sötét lépcsőházba járt cigizni, az ablakhoz, amelyből egy toronyházra lehetett látni, és a ledurrantságában is szép teraszos földekre. Különleges volt számára ez a párkány melletti hely. Rendszerint hosszan nézte a toronyházat, miután rágyújtott - kissé oldalról látszott a toronycsúcson lévő csillag, amely így, a keretét alkotó koszorúk miatt kétfejű sasnak tűnt; és miközben nézte, Szasa gyakran elképzelte magának az orosz történelem egy másik lehetséges változatát, pontosabban egy másfajta menetét, amely ugyanebbe a pontba fut ki - egy ugyanilyen toronyház építésébe, csak más emblémával a tetején. De most különösen csúf volt az ég, még a toronyháznál is szürkébb.

Egy lépcsőfordulóval lejjebb ketten cigiztek; vékony angol gyapjúszövetből készült egyforma kezeslábasban, és mindkettőjük mellzsebéből aranyozott csavarkulcs lógott ki. Szasa kihallgatta a beszélgetésüket, és megértette, hogy mindketten a „Pípes" - azaz a Csövek" - nevű játékból valók. Szasa látta már ezt a játékot, sőt egyszer ki kellett szállnia, hogy telepítse valamelyik miniszterhelyettes gépére, de nem tetszett neki, mert szemernyi romantika sem volt benne, csak felszínes pátosz, és főleg azért nem, mert a bal sarokba egy förtelmes vízvezeték-szerelő volt rajzolva, aki mindig nevetett, ha eltört valamelyik cső a képernyőn.

De ezek ketten, a beszélgetésükből ítélve, komolyan belemerültek a játékba.

- A régi szerződés alapján már nem adnak anyagot - panaszkodott az első overallos -, valutát akarnak.

- Menj vissza a második szint elejére - felelte a másik -, vagy akár kezdd újra az egészet!

- Már próbáltam. Jegor még kiküldetésbe is elment a kombinátba, háromszor próbált bejutni az igazgatóhoz, amíg le nem fagyott.

- Ha lefagy, a „Control-Break"-et kell megnyomni. Vagy a „Reset"-et. Tudod, mit mond mindig Jevgraf Jemeljanics - ha rövid az eszed, kéznél a „Reset".

Mindkét overallos egyszerre felpillantott Szasára, aztán összenéztek, a vödörbe hajították a csikket, és eltűntek a folyosón.

„Érdekes - gondolta Szasa -, csak hülyítik egymást, vagy valóban szeretik a Csöveket játszani?" Elindult a lépcsőn lefelé. „Istenem, de hát miben reménykedem? - gondolta. - Mit fogok én itt csinálni egy év múlva? Mert ostobák ugyan, de mindent látnak. És mindent értenek. És semmit sem bocsátanak meg. Miféle farkasembernek kell lenni ahhoz, hogy itt dolgozzon az ember..."

Rosenfeld, Alvin H.: Kettős halál - Gondolatok a holokauszt-irodalomról

Fordította Peremiczky Szilvia

Az Indianai Egyetem professor emeritusa által írt kötet a mai napig az egyetlen összefoglaló jellegű munka a holokauszt irodalmáról. A munka nem törekszik a holokauszt teljes irodalomtörtének bemutatására; a fő célja az, hogy értelmezzen. Mi az a holokauszt-irodalom? Beszélhetünk-e ilyen kategóriáról? Hogyan képes a próza, a költészet és a dráma nyelve megbirkózni a feladattal, ami nem kevesebb, mint a soáról műalkotást írni, ami sokak szerint lehetetlen? Lehetséges-e irodalommá formálni a holokausztot, ha igen, miként lehet ezt úgy megtenni, hogy ne váljon puszta absztrakcióvá, ami elszakad a történelemtől? Amennyiben a vállalkozás lehetetlen, akkor ennek erkölcsi vagy gyakorlati okai vannak? Miben különbözik a túlélők által írt holokauszt-irodalom, és miben különbözik azoké, akiket közvetve vagy közvetlenül nem érintett a soá?

A szerző az e kérdésekre adható válaszokat mutatja be, többek között Paul Celan és Nelly Sachs, Elie Wiesel és André Schwarz-Bart, Rolf Hochhuth és Peter Weiss, William Styron és Sylvia Plath műveit vizsgálva. Az általa kialakított értelmezési keretek alkalmasak arra is, hogy például Kertész Imre vagy Radnóti Miklós munkásságát is új megvilágításba helyezzük. A kötetet a 20. századi magyar- és világirodalom kedvelőinek ajánljuk.

250 oldal

Ár: 2690 Ft

Várható megjelenés: április (Könyvfesztivál)

RÉSZLET

3. FEJEZET

Képzelet in extremis

Egykori kultúránk, amelyben az emberiség közösen megélt tapasztalatait átadta egyik nemzedéktől a másiknak, erkölcsös kultúra volt, az erkölcsösséggel mint a legfelsőbb értékkel: abban a kultúrában nem volt nagyobb jó, mint a jó, és nem volt nagyobb gonosz, mint a gonosz. Volt kultúránk halála akkor következett be, amikor porondra lépett a nagyobb gonosz mint gonosz – ami a terror volt.

Isaac Rosenfeld

„Ma a terror a fő valóság – mondta Isaac Rosenfeld –, mert az a valóság mintája.” Amennyiben a valóságot 1940-ben a terror határozta meg, nem nehéz megjelölni annak kiindulópontját: „A koncentrációs tábor mintaszerű oktatási rendszer és a kormányzás mintaszerű formája.” Ahogyan Primo Levi memoárjának és néhány más szerző naplójának és emlékiratának vizsgálatakor már megfigyeltük, a koncentrációs tábor oktatási rendszere bizonyos emberi típusok lealázására és visszafejlesztésére nevelt. Ami felett uralkodott és amit vezérelt, az a halál volt, és mindazon formák, amelyeket a halál magára ölthetett. A „nagyobb gonosz, mint gonosz” azonban akkor történt meg, amikor a halált a legpokolibb ötletekkel cicomázták fel:

Az Untersturmführer visszatér a vakációjáról… Új ötlettel jött vissza; zene kell nekünk, sok zene, hogy emelje a morálunkat. Kell nekünk zene, amikor kimegyünk dolgozni, és kell, amikor visszajövünk… Erre fel aztán hoz is nekünk egy hegedűt meg egy harmonikát.

Az Untersturmführernek azonban még egy ötlete is van. Elrendeli, hogy a brigád három bőrdíszművese készítsen a tűzrendésznek és asszisztensének bőrsisakokat szarvakkal, mint amilyenek az ördögé. Onnantól kezdve úgy masírozunk a munkába a tűzrendésszel és asszisztensével az élen, hogy viselik szarvaikat, miközben cipelik a tűz piszkálására használt piszkavasakat. A tűz mindég megperzselte a két embert, és ez egy szenes, elfeketített kinézetet adott nekik…; úgyhogy szarvval ellátott bőrsisakjaikban igazából úgy néztek ki, mint az ördögök. A mi Untersturmführerünk valóban el volt tökélve, hogy felvidítson benünket (187).

Ez a tűzrendészről és segítőjéről szóló leírás nem egy középkori moralitásdrámából vagy a modern fantázia pokolról szóló szüleményéből lett kiragadva, hanem Leon Wells A Janowska út című memoárjából. A szerzőt egyáltalán nem érdekli, hogy felülmúlja a haláltáncirodalmat vagy a szürrealista irodalom agyszüleményeit, hanem egyszerűen epizódokat próbál elmesélni életéből, amikor egy olyan halálbrigád tagja volt, amelynek az volt a munkája, hogy máglyák és csonttörők segitségével eltüntessék minden nyomát azon sokmillió tetemnek, amelyet a Harmadik Birodalom termelt. Itt van, megint csak Wells úr szavaival, „munkája” leírása:

A tűz ég; a füst csípi a szemünket, és a szag fojtogató. A tűz serceg és sustorog. Néhány testnek a tűzben ki van nyújtva a keze. Úgy néztek ki, mintha esedeznének, hogy vegyék ki őket. Sok test nyitott szájjal hever körülöttünk. Mintha azt próbálnák mondani, hogy „saját anyáitok, apáitok vagyunk, akik felneveltek benneteket, és gondoskodtak rólatok. És most elégettek minket.” Ha beszélni tudtak volna, talán így is mondták volna ezt, de nekik tilos még beszélniük is – őrizetben tartják őket. Talán még meg is bocsátanának nekünk. Tudják, hogy mi minderre kényszerítettek minket ugyanazok a gyilkosok, akik őket is megölték. Korbácsaik és gépfegyvereik fenyítése alatt tengődünk. De ők biztos megbocsátanának nekünk, mert apáink és anyáink ők… (141–42).

Az Untersturmführer, tudván, hogy emberei milyen nyomás alatt vannak, nemcsak a zene és a kosztümök mulatságaival siet segítségükre, hanem gyakorlatiasabban is, különféle szerszámokkal, amelyek legalább megkönnyítik a munkájukat, ha a hangulatukat nem is:

Egyik nap egy gépet hoznak a helyszínre. Úgy néz ki, mint egy cementkeverő, és egy dieselmotor hajtja. A keverőgép belsejében nagyméretű vasgömbök vannak. Ezek végre sikerrel zúzzák össze a csontokat. A keverőgép alsó részén egy szita van, ami kiszűri a finom csontport, visszatartva a csont még nem szétzúzott darabjait, amelyek visszakerülnek a keverőgép garatjába. A finom por pedig szét lesz szórva a szomszédos földeken (187).

Miként már korábban megjegyeztük, Poe-nál vagy Kafkánál is lehet találni ilyen gépeket és az ilyen gépekhez valamilyen szempontból hasonlókat is, és ezek számtalan változát a gótikus vagy horrorirodalom elbeszéléseiben. A rémület irodalmába tartoznak, amelyben úgy tűnik, hogy valami olvasói étvágyat elégítenek ki a pokol képzeletbeli megtapasztalására. Ahogy láthatjuk, Leon Wells valóban átélte a poklot, amelyről emlékiratának ez a néhány idézete épp elég megdöbbentően tanúskodik, és azután visszatért onnan, hogy elmondja nekünk, ottléte alatt mi mindenen ment keresztül. Hogy teljessé tegyük a pokol emberi tájképét, itt egy végső idézet beszámolójából, amelyben azonban ez alkalommal nem a halottakról, hanem az élőkről ír:

Az anyák levetkőztetik gyermekeiket, és a meztelen anya karjában viszi gyermekét a tűzbe. Azonban némelykor egy anya maga levetkőzik, de nem vetkőzteti le a gyereket, vagy a rémületbe esett gyerek nem hagyja magát levetkőztetni. Amikor ez történik, akkor mi ilyen hangokat hallhatunk a gyerekektől „Miért?” vagy „Anyu, anyu, én félek! Nem! Nem!” Ezekben az esetekben valaki a német SD-ből megragadja a gyereket kis lábainál fogva, meglódítja, és összezúzza a fejét a legközelebbi fán, majd átviszi a tűzhöz, és rádobja. Mindezt az anya előtt teszi. Amikor az anya erre reagál, ami olykor megtörténik, még ha csak azzal is, hogy mond valamit, akkor összeverik, és lábainál fogva felakasztják egy fára fejjel lefelé, amíg csak bele nem hal (206).

Mi értelme van annak, hogy felidézzük az ezen passzusokban leírtakat? Mi volt Wells szándéka a megírásukkal? Azt mondja, az volt a szándéka, hogy „a világ tudomására hozza a történteket”. De arra, amit elmond, egyáltalán hogyan is reagálhat a „világ” másként – amely világ ebben az esetben, mi magunk, az olvasók vagyunk –, mint megbotránkozott döbbenettel és feneketlen undorral, amit azonban hamarosan egy dermedt bénultság követ. Az ilyen reakciók nem tartoznak az olvasás megszokott tapasztalatához, legalábbis az irodalom olvasásának esetében nem. Tehát úgy kell vennünk, hogy A Janowska út nem egy irodalmi mű? Csak vegyes választ adhatunk erre a kérdésre, éppen úgy, ahogyan csak vegyes reakcióink lehetnek egy ilyen könyv elolvasására. „Egy rendkívüli realitás jelenében – írta Wallace Stevens – a tudat veszi át a képzelet helyét.” Amennyiben Wells emlékirata egy olyan írásmű, amelyet a tudat legsúlyosabb erőkifejtései csiszoltak, annyiban valóban irodalmi műnek számít, bár csak abban a különleges értelemben, ahogyan az olyan hasonlóképp erősen visszafogott holokausztokmányok is, amelyeket az előző fejezetben megtekinthettünk, közreműködnek egy irodalom megalkotásában. Tehát nem „irodalmi” a képzelet kivetítésének intenzívebb értelmében, és amint ezt korábban megvitattuk, semmiképpen sem része a hagyományos rémületirodalomnak.

A katasztrófa elképzelése, amelyet a gótikus és groteszk elbeszélő irodalom szerzőinél találunk, sohasem eredményezett még csak hasonlót sem az auschwitzi Janowska táborhoz, és nem is lett volna rá képes, mivel a nácizmus felemelkedése előtt nem létezett semmiféle precedens – sem irodalmi szempontból (egy kafkai történet lehetséges kivételével), sem bármi egyéb szempontból – ilyen hasonlóan elaljasult és a terror által megnyomorított helyekre. A pokol keresztény koncepciója, úgy tűnik, hogy előre látta azokat, bár annak büntető tüzei valahol a síron túlon voltak találhatók, földalatti sötétségbe burkolva, nem pedig Közép-Európában. Mert az, hogy emberek által felállított halálgyárak éppen a lengyel vidéken helyezkedtek el, közel Csehszlovákia, Ausztria és Németország népes városaihoz és falvaihoz, egyszerűen túllép a regényírói képzelet minden előzetesen ismert faján. Az élet ezekben az esetekben a lehető legvalószínűtlenebb képzelgésként mutatja be magát.

Németh Pál: Az iszlám

Vallásközi párbeszéd

Alláhu akbar! (Isten a legnagyobb!). Ha a keleti ember a Nyugat érdeklődésének bármely megnyilatkozásával találkozik, akkor az mindig bizalmatlanságot, szemérmes tartózkodást, vagy konkrét félelmekkel átitatott aggodalmat, elzárkózást vált ki belőle. A kíváncsiskodás zavarja a keleti ember szemérmességét, s legszemélyesebb világának megsértését látja benne. A könyv amellett, hogy alaposan, ugyanakkor közérthetően és szórakoztatóan bevezet az iszlám vallási alapjaiba és filozófiai mélységeibe, tárgyalja az iszlám vallási gyakorlatot is (fonetikus átírással segítve az aktuális szövegek megértését, kiejtését). A kötet második része a magyar iszlámkutatás nagy alakjait (Vámbéry Ármin, Goldziher Ignác, Germanus Gyula) mutatja be. Ajánljuk mindenkinek, aki érdeklődik más kultúrák iránt, és szeretne átfogó képet kapni az iszlámról, megismerni és megérteni annak lényegét és rendszerét.

160 oldal

Ár: 1950 Ft

Várható megjelenés: április

RÉSZLET

Szabad-e fényképet készíteni?

Vannak, akik azt gondolják, hogy a fényképezés különféle módjai is tilalom alá esnek az iszlám világban. Ez nem így van, mert a fénykép természete más, mint a művészi alkotásé. A fénykép lényegét tekintve egy kémiai, vagy egyéb eljárás segítségével rögzített tükörkép. Ha pedig tükörbe nézni szabad, és semmi sem tiltja, hogy az így kapott tükörképet megőrizzük, akkor fényképet készíteni is szabad. A filmművészet is elfogadott dolog az iszlám világban. A Mohamed koráról készült filmekben azonban – mint amilyen Anthony Quinn és Irene Papas főszerepével 1976-ban forgatott „Az üzenet. Egy fejezet az iszlám történetéből.” című 170 perces produkció – sohasem jelenik meg magának a prófétának az alakja, hanem mindig csak a „társaké”, akik a prófétával kapcsolatban vannak, róla hírt adnak, vagy reá hivatkoznak.

Mohamed prófétai működésének a környezetére tett hatását ábrázolják a filmben anélkül, hogy magát a prófétát szerepeltetnék a film vásznon. Az a néhány évvel ezelőtt lábra kapott sajtó híresztelés azonban, hogy Amerikában egy nagyszabású holywoodi produkcióra készülnek, amelyben filmvászonra vinnék Mohamed próféta életét és működését, már puszta híradásként is ellenkezést váltott ki a muzulmán világból. Nem tudják elképzelni, hogy a nyugati felfogásban és módszerekkel feldolgozott és megjelenített életrajzi film, ne sértené meg durván a vallásos muzulmánok érzésvilágát.

A vallási és a politikai tényező korrelációja

Az őseredeti, valóságos és tiszta egyistenhit állandó kísértése, hogy beszennyeződjék, eltorzuljon, emberi találmányokkal keveredjék, hamisítás áldozatává váljék. A bálványimádás ösztöne embervoltunkkal adott hajlandóság. Az ember a Teremtő imádatát a teremtmények imádatával váltja fel. Az igaz Isten istenségét másoknak is tulajdonítja, isteneknek fogad el olyan lényeket, akik csak Isten szolgái, választottai, küldöttei. Az emberistenítés és a teremtményimádás bűne végigkíséri az embert történelme folyamán. Az igaz vallás történetének meg-megújuló jelensége, hogy a vallás tisztasága beszennyeződik, Istenhez méltatlan hittel és gondolatokkal keveredik, eredeti alkatát elveszíti, deformálódik. Isten azért választotta ki és küldte el újra meg újra prófétáit, hogy intsék, figyelmeztessék, emlékeztessék a különböző korok népeit arra, hogy hamis úton járnak.

A prófétai és apostoli küldetés mindig a radikális monoteizmus meghirdetésével kezdődik. Reformálja a vallásban azt, ami emberi hozzáadás folyományaként deformálódott. A helyes istentisztelet helyreállítása szükségképp magával hozza a társadalmi viszonyok teljes átalakítását is. Az egyetlen Istenhez való helyes viszonyulás megteremti az emberekhez való helyes viszonyulás új formáit. Akinek életét betölti az egyetlen Isten előtti hódolat, annak számára visszataszító lesz a teremtményimádat és emberistenítés minden formája. A monoteizmus radikalizmusa megköveteli a társadalmi- és közélet radikális átalakítását. Amikor Mohamed az elegyítetlen és tiszta egyistenhitet hirdette, akkor határozottan megkövetelte az ember és ember közötti viszonyok szigorú átalakítását. A religio radikális megreformálása a polisz radikális reformját is magával hozta. De fordítva is igaz. A társadalmi élet reformja, a közélet megújítása nem képzelhető el anélkül, hogy a vallás lényeges vonásai ne rajzolódnának ki tisztábban, világosabban. A radikális monoteizmus követelménye már az iszlám kezdeténél összekapcsolódott a közélet gyökeres átalakításának követelményével, a politikai radikalizmussal.

A korabeli politikai körülmények alakulása lehetővé tette Mohamed számára, hogy az igehirdetéseiben megjelölt társadalmi követelményeket a politikai hatalom megragadásával és igénybevételével evilági viszonyok között valóra váltsa. Az iszlámban ezért nem válik külön a vallás és a politikum, az egyházi és a világi szféra; együtt van az élet szakrális és szekuláris vonatkozása. A vallási, társadalmi és politikai élet szüntelen viszonyulásban van egymással, az egyikben nem történhet változás anélkül, hogy a másikban ne lenne meg a hatása. A társadalmi és politikai célok kitűzése elengedhetetlenné teszi, hogy a vallás területén is történjen valami, legalább annyi, hogy a vallás egyes dimenziói hangsúlyosabbá válnak. A politikai függetlenség és társadalmi igazságosság kérdésének radikális felvetése szükségképpen hozza magával az Istentől való függés kérdésének újbóli megvizsgálását és az Isten és az ember közötti viszony rendbetételét. A társadalmi-politikai életről való radikális gondolkodás a vallási élet kérdéseinek radikális felvetésével jár együtt. A kettő szüntelen kölcsönhatásban, egymást feltételező és egymásra utaló viszonyban áll egymással. Egyik sem vizsgálható a másik nélkül, egyik sem érthető a másiktól függetlenül. A radikális monoteizmus és politikai radikalizmus korrelációja végig húzódik az iszlám történetén.

Elsschot, Willem: Sajt / Lidércfény

Wekerle Szabolcs - Gera Judit (ford.)

Akcentusok

Willem Elsschot (1882-1960) a belgiumi flamand irodalom egyik legnagyobb klasszikusa. Cinikus hangja, iróniája és humora mögött valójában egy kiábrándult romantikus rejtőzik. Legtöbb művében ugyanazon figura jelenik meg kettős alakban: Laarmans, a reménytelenül idealista antwerpeni kispolgár és Boorman, a kemény üzletember, akinek az üzleten kívül semmi sem számít. A Sajt (1933) című kisregényben Laarmans olyasmibe kezd, amihez végzetesen nem ért: a sajtkereskedésbe. Ugyanezt a Laarmanst az 1946-os Lidércfényben a szellemi értékek világa csábítja el, aminek folytán mind távolabb kerül a biztonságot jelentő családi körtől. Mindkét kisregény hátteréül a titokzatos Antwerpen szolgál díszletül. Elsschot legalább olyan szeretettel, mint amilyen maró gúnnyal ábrázolja a boldogságát, megélhetését, önmagát kereső antwerpeni kisembert és vele azokat az értékeket, amelyeket érdemesnek tart megőrizni.

251 oldal

Ár: 2450.- Ft

RÉSZLET - Sajt

2.

Aznap este éjfélig kártyáztam a Három Királyokban, és legurítottam négy korsó pale-ale-t, úgyhogy tökéletesen felkészültnek éreztem magam, hogy egyhuzamban végighorkoljam az éjszakát. Próbáltam halkan levetkőzni, mert a feleségem már régen aludt, és én egyáltalán nem voltam kíváncsi a sápítozására. Ám amikor fél lábra álltam, hogy lehúzzam a zoknimat, nekiestem az éjjeliszekrénynek, mire a nejem egyből felriadt.

- Szégyelld magad - kezdte máris.

Ám ekkor csengetés hangja hasított házunk csöndjébe, mire a feleségem egyből felült az ágyban. Egy ilyen éjszakai csengetésben van valami ünnepélyes. Mindketten mozdulatlanul vártunk, míg a lépcsőházban elhalt a csengés; a szívem kalapált, a jobb lábamat még mindig a kezemben tartottam.

- Hát ez meg ki lehet? - suttogta a nejem. - Nézz ki az ablakon, még úgyis csak félig vetkőztél le.

Általában nem így zajlottak ezek az éjszakai társalgások, de a váratlan csengetéstől még veszekedni is elfelejtett.

- Ha nem mégy azonnal, és nézed meg ki az, akkor megyek én! - fenyegetett az asszony.

De én tudtam, miről van szó. Mi másról is lehetett volna? Kinéztem, és az ajtó előtt egy árnyékot láttam; az árnyék felkiabált, hogy Oscar van itt, és kérte, máris menjek vele anyámhoz. Oscar az egyik sógorom, az a fajta ember, aki ilyen helyzetekben szimplán nélkülözhetetlen. Közöltem a feleségemmel, miről van szó, újra felöltöztem, és lementem, hogy ajtót nyissak.

- Ma este vége - biztosított a sógorom. - Elkezdődött a haláltusa. Vegyél sálat, mert hideg van.

Engedelmesen sálat kötöttem, és követtem az utcára. Odakint csönd volt és hideg, s mi kiléptünk, mintha melósok lennénk, akiket vár az éjszakai műszak. A házhoz érve gépiesen nyújtottam a kezem a csengő felé, de Oscar megállított, megbolondultál, kérdezte, és halkan megkocogtatta a levélszekrény fedelét. Az unokahúgom nyitott ajtót, Oscar egyik lánya. Hangtalanul tette be utánunk az ajtót, és azt mondta, menjek fel az emeletre; Oscar előrement, én követtem. A kalapomat is levettem, ami pedig nem volt szokásom anyámnál.

A bátyám, a három nővérem és a nagysága odafentről a konyhában ültek, a szoba mellett, amelyben még ott feküdt anyám. Valószínűleg legalábbis. De hát hol is feküdne máshol. Egy idős apáca, ugyancsak az egyik unokahúgunk, hangtalanul kiosont a halottas szobából a konyhába, aztán vissza. Mind úgy néztek rám, mintha a szememre akarnának vetni valamit, az egyik nővérem suttogta csak, hogy szervusz.

Maradjak állva, vagy jobb, ha leülök?

Ha állok, az olyan, mintha alighogy megjöttem, máris el akarnék menni. Ha pedig leülök, úgy tűnhet, belenyugodtam a helyzetbe, anyám állapotába is. De mivel a konyhában mindannyian ültek, én is odahúztam magamnak egy széket, és letelepedtem egy kicsit hátrébb, a lámpa fénykörén kívül. Szokatlan feszültség töltötte be a helyiséget. Talán azért, mert leállították a faliórát? Átkozottul meleg volt a konyhában. És hozzá az a sok bedagadt szemű nő, mintha hagymát hámoztak volna.

Nem tudtam mit kéne mondanom.

Anya hogy van? Ezt ugye nem kérdezhettem meg, mert mindenki tisztában volt vele, hogy vége, a kötelek el vannak oldva. Persze sírni lett volna a legjobb, de mégis hogyan lássak neki? Egyszer csak kezdjek szipogni? Vagy húzzam elő a zsebkendőmet, és szárogassam a szemem, ha könnyes, ha nem? Az a gonosz pale-ale csak most kezdett igazán hatni, biztosan a szűk konyhába szorult hőség miatt. Egészen leizzadtam.

Jobb híján felálltam.

-Menj be, nézd meg - javasolta bátyám, aki orvos.

Teljesen normális hangon beszélt, nem túl hangosan, de azért jól hallhatóan, úgyhogy immár biztos lehettem benn, éjszakai túrám nem volt hiábavaló. Megfogadtam a tanácsát, mert féltem, hogy rosszul leszek a sok sörtől, a hőségtől meg a konyhában uralkodó hangulattól. A többiek persze nyilván a megrendültségem számlájára írnák a dolgot, de mi lenne, ha mondjuk egyszer csak elhánynám magam, gondoltam. Még elképzelni is rossz. Odabent hűvösebb volt, és a szoba, szinte teljesen sötétségbe burkolózott, és én akkor ennek is, annak is kimondottan örültem.

Az éjjeliszekrényen magányos gyertya pislákolt, melynek fényéből alig jutott valamennyi a magas ágyban fekvő anyámra, így nem kellett látnom a haláltusáját. Unokahúgunk, az apáca csendben imádkozott. Álldogáltam ott egy ideig, amikor bejött a bátyám, felvette a gyertyát, a magasba emelte, mint valami fáklyásmeneten, és megvilágította vele anyámat. Valamit észrevehetett, mert visszament egész a konyhaajtóig, és mindenkit megkért, hogy álljon fel az asztaltól. Hallottam, hogy eltolják a székeket, és a következő pillanatban már ott is voltak a szobában.

Kisvártatva legidősebb nővérem közölte, hogy vége, de az apáca ellentmondott neki, hiszen, úgymond, anyám még nem lehelte ki a lelkét. Lehet, hogy csak nem láttuk a párát a sötétben, gondoltam. Aztán még legalább egy órán át tartott a dolog, én közben rendületlenül küzdöttem a sörrel, ám végül bejelentették, hogy anyám meghalt. És igazuk volt, mert akárhogy győzködtem magamban, hogy üljön fel, és egyetlen rettegett mosolyával kergesse szét ezt a szájtáti bandát, mit sem értem vele.

Államreform, közigazgatás, háttérintézmények

Egy kutatás tapasztalatai

Szerkesztette: Rozgonyi Tamás

A közszükségleteket ellátó állami szervek társadalmi szerepe Magyarországon kiemelkedő fontosságú: működésük hatékonyságától nagymértékben függ a társadalmi közérzet alakulása, a kormányzat megítélése. Mégis azt látjuk, hogy mind a politika, mind a tudomány kevés figyelmet fordít jellegzetességeik feltárására, szerepük értékelésére. Részben ez a hiányosság eredményezi az eddig végrehajtott minisztériumi átszervezések negatív hatásait. Ebben a vonatkozásban jelent újdonságot a Rozgonyi Tamás irányításával dolgozó, hét főből álló szociológus kutatócsoport által elvégzett vizsgálat, amelynek eredményeiről e könyv beszámol. Az elemzést bevezető fejezetek emellett összefoglalják a kormányzati szerkezet rendszerváltás utáni alakulását, különös tekintettel a második Gyurcsány-kormány által meghirdetett államreformokra.

253 oldal

Ár: 2690.- 

RÉSZLET

1. Rendszerváltás és kormányzati struktúra Magyarországon

(Elméleti háttér)

A kormányzati struktúra megtervezésére irányuló törekvések nem nélkülözhetik az állam sajátos szerepérõl vallott teoretikus elképzeléseket. E koncepciók mindig az aktuális társadalmi mozgásokat tükrözik, így voltaképpen egyfajta determinisztikus hatásmechanizmusról beszélhetünk. Jelen esetben három világtörténelmi jelentõségû változás fontosságát érdemes kihangsúlyoznunk, ezek:

• a szovjet típusú szocializmus csõdje,

• a jóléti állam modelljének válsága, valamint

• a globalizáció fogalmába összesûrített átfogó társadalmi-gazdasági-politikai folyamatok kiteljesedése és felgyorsulása.

Ezek egyedi konstellációjának eredményeként az ezredfordulóra elkerülhetetlenné vált az állami közfeladatokkal szembeni elvárásaink radikális újragondolása. Arról van szó, hogy a világkapitalizmus megzabolázására tett kísérlet diktatórikus (államszocialista), illetve demokratikus (jóléti állami) formája egyaránt kudarcot vallott, ez pedig minden akadályt elhárított a tiszta tõkelogika alapján mûködõ társadalmi rend egyetemes térnyerésének útjából. A világban jelenleg – az információs boom nyomán – globális fiskális turbókapitalizmus dübörög, annak minden szükséges „kellékével”: a szárnyaló pénzpiaccal, a multinacionális vállalatbirodalmak dominanciájával, a demográfiai robbanással, a nemzetközi viszonyok átrendezõdésével, a gazdagok és a szegények közötti szakadék folyamatos mélyülésével, a bevándorlóhullámok magasra csapásával, a multikulturalizmus általánossá válásával.1 Akár a „világrendszer” (ImmanuelWallerstein), akár a „hálózati társadalom” (Manuel Castells), akár a „zabolátlan világ” (RalfDahrendorf) elnevezéssel illetjük e jelenséget, a lényeg ugyanazmarad: a rövid távon alternatíva nélkülivé váló kapitalizmus alkotja a továbbiakban azt a vonatkoztatási keretet, amelyhez minden társadalmi alrendszernek – fennmaradása érdekében – igazodnia kell.2 Ez alól természetesen az államigazgatás sem kivétel. A diadalmaskodó világkapitalizmusnak igen súlyos következményei vannak a kormányzásra nézve:3

• elõször is, az egyes országok egyre kíméletlenebb küzdelmet vívnak a tõkebefektetésekért, melynek közvetlen folyományaként a nemzeti törvényhozásoknak, jogrendszereknek, illetve közigazgatási és közszolgáltató rendszereknek versenyezniük kell egymással;

• másodszor, globális világállam híján a totálissá váló szabadpiac próbálja meg, különféle praktikákkal, uralmát a nemzetállamok rovására kiterjeszteni, ami azt a kötelezettséget rója az egyes kormányzatokra, hogy a kihívásokra megfelelõképpen reagálni tudó, versenyképes intézményrendszert építsenek ki, emellett pedig fel kell készülniük a válságkormányzásra is.

A korszellem tehát azt diktálja, hogy az államigazgatás egész metódusát menedzserialista nézõpontból kiindulva a gazdaság szférájának analógiájára fogjuk fel. Mindenekelõtt – röviden – a maga történetiségében kell áttekintenünk a modern „állameszme” gyökeres átalakulását, valamint az ennek mintegy gyakorlati párlataként a kormányzati struktúráról alkotott képzetek, tervezetek iméntiekben már érintett fejlõdését. Ha az elmúlt kétszáz év fõbb tendenciáit tekintjük, azt mondhatjuk, hogy a közigazgatás területén (hasonlatosan a „felvilágosodás dialektikájának” horkheimeri-adornói ideájához) a „modernizáció dialektikája” érvényesül. Míg ugyanis a nagy francia forradalomtól eredeztethetõ tradíció a fejlõdés követelményével a politikai központosítást azonosította, mára az ellenõrzés és a részvétel decentralizáció útján való kiszélesítése, vagyis a fokozott demokratizálás jelenti a modernizálódás legfontosabb kritériumát.4 Az idõhorizontot szûkebbre vonva a valódi átalakulás három szakaszát különböztethetjük meg (a fejlett gazdasággal rendelkezõ demokratikus országokban):5

• Az elsõ (kiinduló) szakasz a hagyományos Max Weber-i pozíció, a klasszikus bürokrácia korszaka (a maga szervezeti felépítésével és eljárásaival), amely célracionális módon funkcionál, a külsõ késztetésekre átgondoltan, egységes rendszerként, ugyanakkor némi késedelemmel reagál; itt tehát a közpolitikai tevékenységek teljes spektruma (a döntéshozataltól a végrehajtásig) egy helyen, monolitikus, nagy közigazgatási szervezetekben lokalizálódik.

• A második szakasz (1980–1995) amenedzsmentreformok bevezetésének idõszaka, amikor is végbemegy a közpolitikai folyamatok különbözõ faktorainak szétválasztása; a stratégiaalkotás és a programtervezés leválik a megvalósításról, ami azoktól független szervezetekhez (közintézményekhez, magánvállalkozásokhoz, civil szervezõdésekhez, illetve ezek valamilyen kombinációjához) kerül, az értékelést pedig erre specializálódott, külön ezzel a feladattalmegbízott intézmények veszik át; e változtatások két legfontosabb eredménye, hogy egyrészt növelik a közfunkciók ellátásának hatékonyságát, másrészt fokozzák a közszféra alkalmazkodóképességét a megváltozott társadalmi-gazdasági miliõhöz.

• A harmadik szakaszban a megkezdett menedzsmentreformok kibontakozása, kiteljesedése halad elõre; nincs drámai külsõ késztetés a változtatásokra, a késztetések belsõ dinamikája már kialakult, a közintézmények azon képessége pedig, hogy a külsõ kihívásokra ne csak reaktívan, de immár proaktívan is reagálni tudjanak, teljes mértékben kifejlõdött; erre a szintre eljutva az egyes államok leginkább a teljesítményindikátorok szabályozó-ellenõrzõ-ösztönzõ funkcióira összpontosítanak.

1 Sárközy Tamás: „A kormányzás modernizálásáról”, Mozgó Világ, 2006/8.

2 Ebbõl is látható: Lukács György 1920-as években kidolgozott „totalitás”-koncepciója mit sem veszített jelentõségébõl és idõszerûségébõl.

3 Sárközy Tamás: „A kormányzás modernizálásáról”, i. h.

4 Francis Fukuyama: Államépítés. Kormányzás és világrend a 21. században. Századvég Kiadó, Budapest, 2005., 98. old.

5 Jenei György: Közigazgatás-menedzsment. Századvég Kiadó, Budapest, 2005., 29–30. old.

Jonas Hassen Khemiri: Montecore, egy párját ritkító tigris - recenzió

Bán Zoltán András, Élet és Irodalom

Noha az idézett esőjelenet meglehetősen groteszk, más, ennék sokkal harsányabb humor jellemzi az arab-svéd fiatalember regényét. A szerző a fülszöveg szerint "tunéziai bevándorló apa és svéd anya gyermekeként született 1978-ban." Íme, adott a globalizációs, alapjáraton erősen giccses életrajz, és a szerző él is vele, hiszen a regény - már a névadásokban is megfoghatóan - bevallottan autobiografikus ihletésű. De nem szentimentálisan, nem köldöknéző politikai korrektséggel, hanem szerfölött vérbő humorral, már-már karneválisan harsány eszközökkel peregnek az események. Apa-fiú történet ez is, harc a saját érvényesülése és a családja érdekében amolyan svéd "tamásbátyává" lett fényképész apa, Abbasz és a fiú (a regényíró) Jonas között. A kiindulópont szerint Jonas e-mailben kap egy ajánlatot Tunéziából egy bizonyos Kabirtól, aki a levél szerint apja, Abbasz gyermekkori jó barátja volt,  hogy írnák meg együtt Abbasz élettörténetét, aki a fikció szerint immár világhírű fényképész, és aki "az utóbbi években körbeturnézta a földet fényképezőgépével, amit politikai fegyverként használt. New York-i luxus penthouse lakásába kvártélyozta be magát, könyvespolcait ellepi az intellektuális kortárs irodalom, és az idejét olyan globális világreformerekkel tölti, mint a dalai láma vagy Bob Geldolf."

Az olvasó már itt, azaz a regény első lapján gyanút fog, hogy talán mégsem egészen igazak Kabir levélbeli állításai, hiszen Abbasz karrierje túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, vagyis netán kamu az egész. A kötet ettől fogva három elbeszélői síkon bonyolódik, Kabir emlékezéseihez Jonas apjáról szóló regénye kapcsolódik, melyet folyton korrigálnak Kabir levelei, aki megkapja a kézirat készülő fejezeteit. Minden arra vall, hogy Jonas Hassen Khemiri kissé túllihegi a narrációt, túlsózza a történetet. Ám a regény ennek ellenére szórakoztató és fölöttébb meggondolandó olvasmány. Hiszen olyan alapkérdésekről esik szó többek közt, hogy kinek van igaza: annak-e, aki megtagadja úgymond származását, múltját, anyakultúráját, és minden erővel asszimilálódni akar - ez lenne az apa útja -, vagy annak - és ez Jonas, a fiú választása -, aki szembeszáll a befogadó társadalom rasszizmusával, és megalapítja a "Mindhalálig Jöttment" mozgalmat, annak jegében, hogy a bevándorlónak vállalnia kell régi identitását és nem szabad lefeküdnie a látszólag nyitott, ám valójában elutasító és csak álszenten befogadó svéd társadalomnak.

Az önmegszólító elbeszélésben a főhős, azaz Jonas, azaz nagyjából a szerző, Jonas Hassen Kheimiri a vége felé kissé megbékél: "Megfeszülsz, hogy megértsd apu tetteit, megvéded aput az örökös lelki tusáidban, azt mondod, apunak tényleg nehéz dolga volt (...) és mindenkit megértesz ebben a szaros életben, megérted az idióta jöttmenteket, akik megszokásból panaszkodnak Svédországra, és megérted az arabokat, akik gyűlölik a perzsákat, mert azok folyton túl akarnak tenni a többi jöttmenten (kivéve, amikor arról van szó, hogy ki használt már ki a jöttmentkvótát), és megérted a perzsákat, akik gyűlölik az arabokat, a sok múltbéli hűhóért, és megérted a szerbeket, akik (...)", hely hiányában nem idézem tovább e nagymonológot. De a megértés helyére a végén a gyűlölet lép, "mert azért mégis a gyűlölet hajt minket előre" (...) "és akkor búcsút mondasz a megértésnek, üdvözlöd a gyűlöletet, és elkezded magad szégyellni, amikor valaki atyádról érdeklődik".

Itt ördögi körben forgunk, amelyből látszólag nincs kiszállás. Mégis adódik egy, ez pedig a nyelv, minden író - és talán "jöttment" - utolsó menedéke. És éppen ez adja a kötet igazi értékét, amelyet ragyogóan közvetít Papolczy Péter virtuóz fordítása: "Csak apunak van saját nyelve, csak apu beszél khemiriül. Egy nyelv, ami minden nyelv keveréke, egy mindentbele nyelv, ami tele van jelentéseltolódásokkal és igen alkalmi szóösszetételekkel (...) egy nyelv, amiben keverednek az arab szitkok, a spanyol kérdőszavak, a francia szerelmi vallomások, az angol fotós idézetek és a svéd szóviccek." Egy nyakatekert nyelv, éppen ennek a regénynek semmivel sem összehasonlítható nyelve, a "jöttment" megszólalás adekvát közege. A paródia szólama.

Olvass bele! - F. ROMHÁNYI BEATRIX: „A lelkiek a földiek nélkül nem tarthatók fenn…”

Pálos gazdálkodás a középkorban

A kötet a középkori gazdaságtörténet egy speciális szeletét, a pálos rend kolostorainak középkori birtokszerkezetét, gazdálkodását és jövedelemtípusait tárgyalja. A munka az egyes pálos kolostorok fennmaradt oklevelei alapján próbálja tisztázni a rend gazdálkodásának rendszerét és összefüggéseit. A szerző egyik legfontosabb új tudományos eredménye annak bizonyítása, hogy a pálos rend a középkorban alapvetően pénzjövedelmeken alapuló gazdálkodásra törekedett. Emellett a külföldi (dalmáciai, itáliai és lengyel) összehasonlító anyag bevonásával rávilágít bizonyos különbségekre is a rend egyes rendtartományai között. A kötetet ajánljuk minden, a középkori magyar történelem, az egyház- és vallástörténet iránt érdeklődő olvasónak. 

Kép: Boldog Özséb, a Magyar Pálos Rend alapítója

250 oldal

Ár: 2980 Ft

Várható megjelenés: április (Könyvfesztivál)

RÉSZLET

A XIII–XIV. századi kezdetek

A pálosok kezdetben valóban kis létszámú remeteközösségekből szerveződtek mintegy 50–60 év alatt renddé, és az oklevelek tanúsága szerint még a késő középkorban is voltak ilyen, az akkori szóhasználat szerint „remeteség módjára” épült házaik. Feltehetőleg részben ez volt az oka annak az eltérésnek is, hogy bár 1327-ben a pálosok saját állításuk szerint több mint 60 házzal rendelkeztek, László kalocsai érsek csupán harminc házról tett jelentést. Ez egyben a rend némileg sajátságos szervezeti felépítését is megmagyarázná, amennyiben az egyes vikariátusokhoz feltűnően kevés kolostor tartozott, vagyis a kis létszámú, egymáshoz közeli kolostorok, melyek élén – a teljes konvent hiánya ellenére – perjelek álltak (ez egyébként monasztikus vonásnak tűnik a pálosoknál), valójában egy vikárius alá tartoztak, aki rendesen a legnagyobb, esetleg a legkedvezőbb fekvésű kolostorban székelt. Ez a helynöki rendszer rajzolódik ki a Gyöngyösi által készített Inventarium és a Pázmány-féle, ún. Máriavölgyi jegyzék alapján is.

Remete Szent Antal és Remete Szent Pál találkozása

A rendtörténet korai időszakában a közösségek – egyes esetekben óvakodnék a XIII. századra vonatkozóan a kolostor megjelölést használni – dotálására leginkább szőlőket adományoztak, amint arra Solymosi László is utalt egyik cikkében. A szőlők mellett ekkor kisebb szántók, rétek, erdők, halastavak alkották az adományokat, de Baranyában már ekkor feltűntek malmok is a remeteségek kezén, és szintén Baranyában már ekkoriban kimutatható a majorságok megléte. Összességében egy kis létszámú remeteközösség mindennapi ellátását biztosították ezek a birtokelemek, és nagy valószínűség szerint a művelést ebben az időszakban alapvetően a szerzetesek maguk végezték.

A kétkezi munka és a földművelés a későbbiekben is fontos szerepet játszott a rend életében. Erre utal egy 1421-ben kelt oklevél, melyben V. Márton pápa engedélyezte Miklós pap pálos szerzetesnek, Szobi Mihály fiának, hogy a bencés rendbe átléphessen, mivel eddigi feljebbvalói paraszti munkára kényszerítették, börtönbe vetették, és halállal fenyegették. De persze van több más, alkalmasint békésebb adat is, pl. 1452-ben Mihály zágrábi vikárius tiltakozott, mivel a kolostor petrusóci birtokán mikcsóci Miklós fia Kis Kelemen egy rétjüket felszántotta, amikor Ambrus és Iván szerzetesek február 22-én ott a jobbágyokkal szénát gyűjtöttek.

Remete Szent Pál ábrázolás a Pécsi pálos templomban

A rend életében az első változást a XIII. század utolsó évtizedei, alapvetően IV. (Kun) László uralkodása hozta, amikor egyrészt megduplázódott a kolostorok száma, másrészt a támogatók között az ország egyházi és világi vezetői nagy számban tűntek fel, élükön magával a királlyal. A későbbi elismertetés érdekében nyilván ekkortájt kezdtek a remeték jelentősebb birtokokat kapni, és nyilván az sem véletlen, hogy éppen 1291-ben íratták át és erősíttették meg Pál veszprémi püspök 1263-as oklevelét előbb Bertalan veszprémi püspökkel, majd két évvel később Lodomér esztergomi érsekkel. Ennek újabb értelmezési lehetőségeiről egy korábban megjelent tanulmányban már volt szó.

Jacques Derrida hitvallása – A feltétel nélküli egyetem jövője

Szerkesztette: Orbán Jolán

Jacques Derrida „A szakma jövője, avagy a feltétel nélküli egyetem” című előadása 1998 tavaszán a Stanfordi Egyetemen, 2000 tavaszán a Frankfurti Egyetemen, 2000 őszén pedig a Pécsi Egyetemen hangzott el. Az előadást mindhárom helyszínen heves vita követte, hiszen az egyetem kérdése a nyugati kultúra múltjának, jelenének, jövőjének kérdéseivel kapcsolódik össze. E vita megelőzte a Bologna- folyamatot, így nem a Bologna-láz hevében vagy a Bologna-szkepticizmus rezignáltságával zajlott, ám következtetései és különösen az általa feltett kérdések a Bologna-tapasztalatok alapján továbbgondolásra és újabb vitákra ösztönöznek. Az érintett kérdések közül három emelhető ki: az egyetem és ezen belül a humán szakok szerepének, a humán szakokon folyó munka jellegének a megváltozása, valamint a performativitás és az esemény viszonyának értelmezése. A kötet szerzői: Boros János, Vajda Mihály, Kelemen János, Fehér M. István, Weiss János, Angyalosi Gergely, Szegedy- Maszák Mihály, Kálmán C. György, Odorics Ferenc, Luigi Tassoni, Richard Aczél és Orbán Jolán.

108 oldal

Ár: 1850 Ft.- Ft

RÉSZLET

Vajda Mihály: A humaniórák helye (rekapituláció, egyetértés és provokáció)

Az egyetemről van szó, mely humaniórák nélkül nem egyetem. A humaniórák nélkül csupáncsak egy magasabb szintű szakiskola. A humaniórák helyéről van tehát szó az egyetemen. Ami egyben azt is jelenti, hogy a világban való helyük a tét, minthogy sehol másutt nincsen helyük. Hangsúlyozni kívánom: a humaniórák helyéről van szó, nem pedig a szellem- még kevésbé a társadalomtudo-mányokéról. Az utóbbiak másutt is találnak helyet maguknak: például a ma iparszerűen szerveződő kutatásban. Hogy jól értettem-e Jaques Derridát, annak csak ő a megmondhatója, de meg vagyok győződve róla, hogy szándékosan kerülte a „sciences humaines” kifejezést.

A feltétel nélküli dekonstrukció szervét, a feltétel nélküli dekonstrukcióét, mely Derridának az egyetemet illető nézetei szerint, jóllehet n’a jamais été effective [soha nem volt hatékony], mégis az egyetem force invincible-je, legyőzhetetlen ereje kell legyen, csakis a humaniórák testesíthetik meg, melyek dokrinát alkotnak ugyan, ugyanakkor sajátos módon mégis hitvallást is jelentenek. Ami a filozófiai észrendszerek csődjének bekövetkezte óta új, az pusztán csak az a tény, hogy tudatosan és akartan jelentenek hitvallást.

Tisztában vannak vele, hogy igazságuk csak egy meghatározott nézőpontból, egy meghatározott perspektívát megalapozva érvényes. Éppen ebben különböznek a szellem- és társadalomtudomá-nyoktól, melyek a világban való helyüket a természettudományok mintájára építik ki, ami azt jelenti: időről időre elkerülhetetlenül bekövetkező perspektívaváltásaikat a megismerés haladásának akarják és tudják felfogni. És nem tudnak egymással inkompatibilis értelmezéseket egyidejűleg érvényesnek tekinteni. Az ilyesmi számukra leküzdendő anomália. A hitvallás, mint a humaniórák kiiktathatatlan eleme tehát egy meghatározott perspektíva tudatos vállalásában mutatkozik meg, mellyel képviselőik mintegy azt deklarálják, hogy a maguk igzsága mellett más igazságokat mint igazságokat is tolerálniok kell, ha nem is éppen a sajátjukként, ha adott esetben ellenséges érzülettel is. Derrida azt mondja:

„Egy doktrína tanítási aktusa talán performatív aktus, de a doktrína maga nem az. Ez egy olyan korlátozás, amelyről azt állítanám, hogy nem dialektikus módon egyszerre kell megőrizni és megváltoztatni:

1. Ezt a korlátozást újra meg kell erősíteni, mivel a semleges elmélet annak a kritikus és több mint kritikus (dekonstruktív) feltétlenségnek az esélye, amelyről az egyetemen beszélünk, és amelytől mindannyian függünk, deklaráljuk függésünket.”74 Amit tehát tanítok, semleges és feltétlen elmélet kell hogy legyen, máskülönben nem tanár vagyok, hanem pap, vagy ami még rosszabb, pártfunkcionárius, valamely párt elkötelezett katonája. Ezt mi itt, Közép- és Kelet-Európában, negyven év kommunizmus után nagyon is jól értjük. És mégis: performatív hitvallás, hit, döntés, nyilvános elkötelezettség etikai-politikai felelősségvállalás nélkül a humaniórák üresek, semmitmondóak. „Ezt a korlátozást meg kell változtatni, miközben újra megerősítjük, mivel el kell fogadtatni, és tanítani kell, hogy ez a feltétlen elmélet mindig maga feltételez egy performatív hitvallást, egy hitet, döntést, nyilvános elköteleződést, etikai-politikai felelősséget stb.”

A tanár, aki mindezt el akarja kerülni, mert nem tudja és nem akarja elkötelezni magát, egyszerüen szakember, expert, és csakis szakembereket, experteket fog kiképezni, akik az úgynevezett közjót, nem pedig az igazságot, azaz a kultúrát szolgálják. Csakhogy a szó legáltalánosabb értelmében vett kultúra nélkül világunk széthullik. Jaques Derrida persze továbbmegy és megmutatja: az engagement public tulajdonképpen ellenére van az egyetem szellemének. Akárcsak Immanuel Kant idejében, fűzném hozzá, ahol az igazságnak elkötelezett filozófiai fakultásnak kellett az alsóbbnak lennie, szemben a magasabb fakultásokkal, melyek az államnak elkötelezetten a hasznosságot, a nép javát szolgálták. „Ott található az egyetem feltétlen ellenállásának elve. Mondhatjuk, hogy az egyetem e klasszikus öndefiníciójának szempontjából nincs benne hely, nincs lényegi, belső, saját hely a nem-elméleti munka, a performatív típusú diskurzusok számára, sem a műnek [oeuvre] nevezett egyedi performatív aktusok számára, amelyek ma a humán szakok egyes helyein megjelennek.”

74 Jacques Derrida: (2009) „A szakma jövője, avagy a feltétel nélküli egyetem (amely a „Humanities”-nek hála, holnap helyt kaphatna)”, Orbán Jolán (szerk.): (2009) Jacques Derrida hitvallása – A feltétel nélküli egyetem jövője. Gondolat-Iskolakultúra, Budapest.

Médiapolitikai szöveggyűjtemény

Szerkesztette Polyák Gábor

Kommunikációpolitika – médiaszabályozás

A médiatudomány egyik legkevésbé körüljárt területe a médiapolitika. A médiapolitika fogalmának, rendszerének, céljainak tisztázása nemcsak elméleti oldalról szükséges; hiánya azt is megakadályozza, hogy a napi (párt)politikai, szabályozói gyakorlatban születő, médiapolitikainak szánt döntéseket objektív szempontok alapján értékeljük. A kötetben összegyűjtött tanulmányok – abból a feltevésből kiindulva, hogy a médiapolitika nem azonos a (párt)politikai érdekeknek a média működésében való érvényesítésével (a „médiapolitizálással”) – kísérletet tesznek a médiapolitika fogalmának elméletileg is megalapozott meghatározására, a médiapolitikai fejlődési irányok bemutatására, valamint az alapvető médiapolitikai célok azonosítására. E tanulmányok a kommunikációs és médiatudományi képzéseket lényeges új ismeretekkel bővítik, de az oktatók és a hallgatók mellett a médiapolitikai döntéshozók is útmutatást kaphatnak belőlük a médiarendszert érintő alapvető kérdésekben. A könyvet a médiatudomány, a szociológia és a politikatudomány, valamint a közéleti kérdések iránt érdeklődőknek egyaránt ajánljuk.

Az Alkalmazott Kommunikációtudományi Intézet és a Gondolat Kiadó közös kiadványa

400 oldal

Ár: 4890 Ft

RÉSZLET

MANUEL PUPPIS – LEEN D’HAENENS – FRIEDA SAEYS: Mûsorszolgáltatási politika és szabályozási lehetôségek

Az elektronikus média meghatározására és körvonalazására mindenképpen szükséges valamifajta szabályozási keret, amelyet egy adott szinten mûködô hatóság alkot meg. A mûködésre vonatkozó jogi szabályozás nagymértékben determinálja a mûsorszolgáltatási rendszer természetét. Így például a nyugat-európai szabályozás öt jelentôs periódusra bontható (lásd még Coppens–d’Haenens–Saeys 2001):

1. Az elsô mûsorszolgáltatási szabályoknak, amelyek a 20. század elsô éveiben keletkeztek, kevés közük volt a mai értelemben vett mûsorszolgáltatáshoz. A mûsorszolgáltatás akkoriban tisztán technikai kérdés volt, amely bizonyos technikai normákon túl nem igényelt további szabályozást.

2. A mûsorszolgáltatási szabályozás második hulláma a 20-as években jelentkezett. 1925 és 1935 között a legtöbb fejlett országban már olyan „valódi” mûsorszolgáltatási szabályokat fogadtak el, amelyek a tartalommal kapcsolatos szabályokat foglalták magukban. Számos országban a mûsorszolgáltatás állami monopóliummá vált.

3. Az 1950-es években a mûsorszolgáltatási szabályokat az akkor megjelenô új médiumhoz kellett igazítani. A televízió átformálta a mûsorszolgáltatást és az azt szabályozó rendelkezéseket.

4. Az 1980-as években az új technológiák megjelenése és a magánvállalkozásokat elôtérbe helyezô politikaistílus-váltás jelentôs változást eredményezett a médiapolitikában, elsôsorban Európában. Az állami monopóliumok jelentôsége elhanyagolódott, a mûsorszolgáltatást forradalmasította a masszív dereguláció.

5. Az ötödik fázis, amelyben a mûsorsugárzás nemzetközivé válásának és a médiakonvergenciának lehetünk tanúi, ma is tart.

A jelen fejezet struktúrája a következô: az elsô pont a mûsorszolgáltatási rendszerek különbözô modelljeit vizsgálja. A médiarendszerek politikai és gazdasági szervezôdése mélyen befolyásolja a mûsorszolgáltatás szabályozását. Ennek alapján három kérdés fogalmazódik meg, amelyeket a soron következô pontok fejtenek ki. Így a második pont arra keres választ, miért kell egyáltalán szabályozni a mûsorszolgáltatást. A harmadik pont, amely a szabályozandó területekkel foglalkozik, a szabályozó testületek csoportosítását célozza meg. A szabályozás „hogyanjának” megválaszolására a negyedik pont tesz kísérletet, a médiairányítás felépítésének részletes tárgyalásával.

1. A MÛSORSZOLGÁLTATÁSI RENDSZEREK MODELLJEI

Számos szerzô tett kísérletet arra, hogy a mûsorszolgáltatási rendszereket a rájuk ható politikai erôk és jogi szabályozás alapján csoportosítsa, elvégre – ahogy Head fogalmaz – „minden kormány a maga elképzelései, elsôsorban politikai természete szerint alakította ki nemzeti mûsorszolgáltató rendszerét” (Head 1985, 57). Az egyszerû kétpólusú tengelybôl kiindulva, ahol az egyik pólus a „szabad” amerikai modell, míg a másik a totalitárius (gyakran szovjetként emlegetett) modell, a tipológiák egyre összetettebbekké váltak. A valóságban a legtöbb mûsorszolgáltatási rendszer számos modellbôl összelopkodott elembôl épül fel. McQuail (1983, 133) szerint „a legtöbb nemzeti média az intézmény és a gyakorlat, illetve az állam és a média közötti kapcsolat számos alkotójának elegye: libertariánus, ’felelôsségteljes’, valamint autoritárius”. De ezek a kicsinységek gyakran még a legkimunkáltabb tipológiákban is elvesznek.

A klasszikus tipológiák bemutatása – a jelenkori állapot sajátosságainak hangsúlyozása nélkül – mindenképp érdekes történeti szempontból. Eszerint durván négy modellt különböztethetünk meg:

1. Az autoritárius modell. Az autoritárius koncepció a médiával egyidôs (és világszerte valószínûleg még mindig a legelterjedtebb modell); célja, hogy a mûsorszolgáltatást az állami hatalom részévé tegye. A rádió és a televízió a kormányzat támogatását szolgálja minden eszközzel. Siebert klasszikus mûve, a Four Theories of the Press (1956a, 18) szerint „a kommunikáció egységeinek a politikai hatalom erejét kell támogatnia és elômozdítania, amely által a kormány elérheti céljait”. Éppen ezért a cenzúra jelentôs szabályozási eszköz. Az autoritárius modell ideológiája nem determinált, azt a mindenkori, hatalmon levô elit határozza meg, amely lehet politikai vagy vallási is. Az autoritárius modell elemei a legtöbb tipológiában megtalálhatók. Lowerstein és Merrill (1990), Head (1985), valamint Hachten (1996) mindannyian leírják ezt a modellt, az utóbbi hangsúlyozza a modell változatosságtól való irtózását: „Az autoritáriusok számára a sokféle nézôpont fölösleges és felelôtlen, a véleményeltérés zavaró kellemetlenség és gyakorta bomlasztó hatású, míg a konszenzus és az egységesítés a tömegkommunikáció logikus és józan céljai” (Hachten 1996, 15–16).

2. A totalitárius modell. Az eredetileg „kommunista modellnek” nevezett totalitárius modell (annak tulajdoníthatóan, hogy a Four Theories of the Press a hidegháború tetôfokán íródott) az autoritárius modell tökéletesített változatának tekinthetô. Annyiban különbözik a valódi autoritárius modelltôl, hogy tilalmazza a média magántulajdonba vételét. „[…] az eltérô vélemények szankcionálása már nem meghatározó. Minden médium az állam tulajdona; minden információnak […] valamely állami entitás értékeit és céljait kell közvetítenie […]” (Neveu 2004, 331).

3. A nyugati, paternalista modell. Ennek a modellnek a legjobb példái a nyugat- európai, de különösen az egyesült királyságbeli mûsorszolgáltatási rendszerek, amelyeket felülrôl építkezésük miatt „paternalistának” nevezünk: a médiapolitika nem a nagyközönség elképzelései szerint alakul, hanem aszerint, hogy a hatóságok mit tartanak a közönség számára szükségesnek és a közönség által elvártnak (Head 1985). Peterson társadalmifelelôsség-elmélete (Peterson 1956) ehhez annyiban hasonló, amennyiben hangsúlyozza, hogy a médiának a társadalomban széles körû kötelezettségei vannak, amelyek beváltásáért a hatóságok a felelôsek. A paternalista modellt mindig egy monopolhelyzetû közszolgáltató uralja. Az ebben a könyvben bemutatott legtöbb európai eset erre jó példa, és általuk az is nyomon követhetô, hogyan alakul ki ebbôl a negyedik modellfajta.

4. A nyugati, libertariánus modell. Az elôzô modellhez hasonlóan – Hachten (1996) szerint egyébként csak egy nyugati modell létezik – a legfontosabb különbség itt is a média kereskedelmi funkciójában rejlik. Siebert (1956b, 51) hangsúlyozza, hogy az információszolgáltatás és a szórakoztatás mellett ebben a modellben a médiának egy harmadik funkciója is van: „a többi [modellel] összefüggésben alapja a gazdasági támogatás és az anyagi függetlenség biztosítása, avagy az eladói vagy reklámozói szerep”. A könyvben a David Ostroff által bemutatott amerikai mûsorszolgáltatási rendszer ennek a modellnek gyakorlatilag a teljes forgatókönyvét prezentálja. Azzal is egyet kell értenünk, hogy az európai mûsorszolgáltatási rendszerek fejlôdése a libertariánus modell felé halad annak ellenére, hogy gyakran valamely erôs, nem kereskedelmi közszolgáltató áll a rendszer középpontjában. A libertariánus modellt gyakran támadják, mert a média laissez faire természetûként, azaz alapvetôen önszabályozó, piacgazdasági szereplôként jelenik meg benne (Humphreys 1996, 10).

Olvass bele! - Magyar táncfolklorisztikai szöveggyûjtemény II/A.

Szerkesztette Felföldi László és Karácsony Zoltán

A magyar táncfolklorisztika második világháború utáni sikertörténete elsôsorban a táncok formai elemzésének elméleti-módszertani kidolgozásához, publikálásához és nemzetközi elfogadtatásához fûzôdik. Az intézményes keretek között meginduló néptánckutatás számára néhány év gyûjtô munka után oly mennyiségû anyag állt rendelkezésére, melyre az ilyen jellegû kutatás nyugodtan támaszkodhatott. Bár a strukturális-morfológiai néptáncelemzés módszertana az elmúlt évtizedekben nem merevedett meg, alapjai ezen idôszak eredményeihez nyúlnak vissza. Olvasókönyvi sorozatunk II./B kötete e tanulmányokból nyújt egy csokorra valót, amelyek méltóképpen képviselik a magyar néptánckutatás szerkezeti elemezésének elméletét és gyakorlatát.

Várható megjelenés: 2010. május

RÉSZLET

LUGOSSY EMMA

A magyar népi táncok mozgáselemei és motivikája

A magyar népi táncok alapvető törvényszerűségei megnyilatkoznak más népek táncaiban is, így nyilván van közöttük több hasonlóság. Az egyezések ellenére is megkülönböztetik őket egymástól a sajátos táncolási módok: az egy-egy nép táncaira jellemző közös stílusjegyek. A közös vonásokat, stílusjegyeket úgy állapíthatjuk meg, hogy elemző módszerrel vizsgálat alá vesszük a táncokat részleteikben és egészükben szerkezet és funkció szempontjából. Az így nyert eredmények egybevetéséből szűrhetők le a sajátos, jellegzetes vonások. E tanulmányban először néhány fontosabb fogalom szakmai meghatározását adjuk, megvilágítjuk az elemzés szempontjait, vizsgáljuk a magyar népi táncokra jellemző tartásmódokat és mozdulatelemeket, azután csoportosítjuk az alapvető motívumokat táncműfaj szerint, és kinetogramm-táblákon közöljük a legtipikusabb magyar néptánc-motívumokat, végül összegezzük a motívumok szerkezeti sajátosságait, és levonjuk a magyar táncolási módra vonatkozó következtetéseket.

ALAPVETŐ FOGALMAK

Táncnak nevezzük „az emberi test meghatározott rend és időmérték szerint való mozgatását”.1 Mozgás (művészi mozgás) a testnek a tér, az idő és az erő meghatározott rendje szerint való hely- vagy helyzetváltoztatása; a tánc alapeleme. Mozdulat a mozgásfolyamatnak olyan eleme, amely megkülönböztethető, jellegzetes, de még nem önálló formai egység. Előkészítő mozdulat vagy ütemelőző a hangsúlyos mozdulat előkészítése, bevezetése a mozgásfolyamatba. Helyzet a mozgásfolyamat leállításával létrejött testtartás. Kezdő helyzet az a testtartás, amelyből a mozgás kiindul. Záró helyzet a mozgásfolyamatot befejező testtartás.2

Alapállás olyan lábhelyzet (lábpozíció), amelynél a testsúly két lábra helyeződik. A táncművészet általában öt alapállást ismer.3 A kezdő vagy záró helyzet azonos lehet az alapállással. Motívum két vagy több mozdulatból álló önálló formai és kifejező egység, amelyből magasabb formák képződnek. Alapmotívum egy tipikus mozdulatcsoportot alkotó és meghatározó formaegység. Variált motívum az alapmotívumnak a tér (plasztika), az idő (ritmika) és az erő (dinamika) szerint módosított formája. Motívumkombináció különböző formaegységek összetétele.

A MOZGÁSELEMZÉS SZEMPONTJAI

A táncot, a táncos mozgást az emberi test közvetíti. Ez differenciált felépítésénél fogva igen sokféle mozgásra képes; annyiféleképpen mozgatható, ahány ízülete van. A térben, időben bizonyos erővel végbemenő mozgásfolyamat egymás utáni (szukcesszív) mozgásain belül lehetséges több testrész egyidejű (szimultán) mozgása is.

Vlagyimir Szorokin: A jég

Első rész

Uralfivér

23.42

Moszkva környéke. Mityiscsi. Szilikatnaja u. 4, 2. ép. A Moszkvai Területi Telefontröszt új raktárépülete. Sötétkék Lincoln Navigator terepjáró. Bement az épületbe. Megállt. Reflektorai az alábbiakat világították meg: betonpadló, téglafalak, ládák, a ládákban transzformátorok, föld alatti kábel dobjai, dízelkompresszor, cementeszsákok, bitumenes hordó, törött hordóláda, három tejesdoboz, feszítővas, csikkek, egy döglött patkány, két rakás kiszáradt ürülék. Gorbovec a kapunak veselkedett. Húzta. Az acél kapuszárnyak összeértek. Megcsikordultak. Gorbovec bereteszelte a kaput. Köpött egyet. Az autóhoz ment. Uranov és Rutman kiszállt. Kinyitották a csomagtartót. A terepjáró alján két férfi feküdt, megbilincselt kézzel. Leragasztott szájjal.

Gorbovec odament hozzájuk.

– Valahol van itt egy villanykapcsoló. – Uranov elővett egy kötélcsomót.

– Miért, így nem látni? – Rutman lehúzta a kesztyűjét.

– Nem nagyon. – Uranov összehúzta a szemét.

– Kedveském, az a legfontosabb, hogy hallaccék! – Gorbovec elmosolyodott.

– Jó itt az akusztika. – Uranov fáradtan megdörzsölte az arcát. – Gyerünk!

Kiszedték a foglyokat a terepjáróból. Két acéloszlophoz kötözték, és körbeállták őket. Szótlanul meredtek az oszlophoz kötözöttekre. A reflektorok megvilágították az embereket. Mind az öten szőkék és kék szeműek voltak.

Uranov: 30 éves, magas, keskeny váll, sovány, okos arc, bézs színű esőköpeny.

Rutman: 21 éves, középtermetű, sovány, lapos mellű, hajlékony nő, sápadt, jellegtelen arc, sötétkék dzseki, fekete bőrnadrág.

Gorbovec: 54 éves, szakállas, alacsony, köpcös, inas paraszt kéz, hordómell, durva arc, sötétsárga irhabunda. Az oszlophoz kötözöttek:

Az első: közel az ötvenhez, kövér, ápolt, pirospozsgás, drága öltöny.

A második: fiatal, törékeny, görbe orrú, pattanásos, fekete farmer és bőrdzseki.

A szájuk félig áttetsző ragasztószalaggal volt leragasztva.

– Kezdjük ezzel! – Uranov fejével a kövérre bökött.

Rutman kivett a kocsiból egy hosszúkás fém bőröndöt. Uranov elé tette a betonpadlóra. Kinyitotta a zárakat. A bőrönd mini hűtőláda volt. Egymásnak fejtől-lábtól két jégkalapács feküdt benne: henger alakú fejek, hosszú, egyenetlen fa nyelek, amelyeket szironybőr szíjak szorítottak a két fejre. Dér borította a nyeleket. Uranov kesztyűt húzott. Kezébe vette az egyik kalapácsot. Az egyik megkötötthöz lépett. Gorbovec kigombolta a kövér férfi mellén a zakót. Levette a nyakkendőjét. Feltépte az ingét. Záporoztak a gombok. Feltárult a férfi kövér, fehér mellkasa, a kis mellbimbóval; láncon egy kis aranykereszt. Gorbovec durva keze elkapta a keresztet, megrántotta. A kövér felbődült. Jeleket kezdett adni a szemével. Forgatta a fejét.

– Válaszolj! – mondta hangosan Uranov.

Lendületet vett, és a kalapáccsal a férfi mellkasának közepére vágott. A kövér még hangosabban felbődült. Azok hárman mozdulatlanná dermedtek és füleltek.

– Válaszolj! – mondta a szünet után újra Uranov. És nagy lendülettel megint lesújtott.

A kövér egész bensőjével felbődült. Azok hárman mozdulatlanná dermedtek. Füleltek.

– Válaszolj! – ütött Uranov még erősebben.

A férfi bőgött és morgott. Remegett a teste. Három kör alakú véraláfutás jelent meg a mellén.

– Add csak, majd én jól odabaszok neki! – Gorbovec elvette a kalapácsot Uranovtól. A tenyerébe köpött. Lendületet vett.

– Válaszojjá! – A kalapács nedves puffanással a férfi mellére zúdult. Jégdarabkák szóródtak szét.

És azok hárman megint mozdulatlanná dermedtek. Füleltek. A kövér bőgött és rángatózott. Arca elsápadt. Melle ellilult, és veríték ütött ki rajta.

– Orsza? Orusz? – Rutman bizonytalanul megérintette a saját ajkát.

– A béle csuklott. – Gorbovec megcsóválta a fejét.

– Lent, lent. – Uranov egyetértően bólintott. – Üres.

– Válaszojjá! – Ordította Gorbovec és lesújtott. A férfi teste megrándult. Ernyedten lógni kezdett a köteleken. Egészen közel húzódtak hozzá. Ellilult melle felé fordították a fülüket. Figyelmesen füleltek.

– A béle bőg…– Gorbovec csüggedten fújta ki a levegőt. Lendületet vett.

– Vála-szojjá!

– Vála-szojjá!

– Vála-szojjá!

– Vála-szojjá!

Verte. Verte. Verte. Jégdarabok röpködtek a kalapácsról. Recsegtek a csontok. A kövér orrából vér csepegett.

– Üres. – Uranov felegyenesedett.

– Üres… – Rutman az ajkába harapott.

– Üres, az annya… – Gorbovec a kalapácsnyélre támaszkodott.

Fújtatott. – Jaj… jó anyám… hány ilyen üreset végigzörgettünk…

– Ilyen sorozatban vagyunk. – Rutman felsóhajtott.

Gorbovec tiszta erőből a betonra vágott a kalapáccsal. A jégfej széthasadt. Szanaszét repült a jég. Fityegtek a szakadt bőrszalagok. Gorbovec a hűtőládába dobta a nyelet. Fogta a másik kalapácsot. Odaadta Uranovnak. Uranov letörölte a deret a nyélről. Komoran a kövér élettelen testére meredt. Aztán súlyos tekintetét a másik megkötözöttre vitte. Két kék szempár nézett egymásra. Az oszlophoz kötözött vergődni és szűkölni kezdett.

– Ne izgujjá, aranyoskám! – Gorbovec letörölte az arcáról a ráfröccsent vért. Befogta az egyik orrlyukát. Előre hajolt. A betonra fújta az orrát. Az irhabundájába törölte a kezét.

– Figyejjé, Ire, a tizenhatodikat zörgessük, és megint üres. Mi az Isten csudája ez? A tizenhatodik! És üresen kong.

– Még ha a száztizenhatodik is – Uranov kinyitotta az oszlophoz kötött srác dzsekijét.

A srác szűkölni kezdett. Ványadt térde remegett. Rutman segített Uranovnak. Feltépték a srác mellén a fekete pólót, a vörös betűs szöveggel: www.fuck.ru. A póló alatt remegett fehér, csontos mellkasa a rengeteg szeplővel.

Amadea

(http://amadea.freeblog.hu/) ajánlja:

Carlos Ruiz Zafón: A szél árnyéka

A tízéves Danielt egy napon édesapja elviszi az Elfeledett Könyvek Temetőjébe, ahol mindenki “találkozik” azzal a regénnyel, amiről úgy érzi, mintha rá várt volna, mint amit neki írtak, ami róla szól. Daniel egy Julián Carax nevű író A szél árnyéka című regényét “választja ki”. Kincsének hamar híre megy, ugyanis az író regényeihez lehetetlen hozzájutni, mert egy összeégett arcú, démoni egyén felkutatja és hamuvá porlasztja valamennyit, lett légyen az bárhol. Természetesen az ördögi figura fülébe is eljut Daniel szerencséje, és megkörnyékezi a fiút, adja el neki a regényt. Daniel érdeklődését felpiszkálja a Caraxot körüllengő titokzatosság, és nyomozni kezd a rejtélyes író után, s ezzel szövevényes, hihetetlen események középpontjában találja magát, amik nem teljesen veszélytelenek….

Mindezt azért írtam le ilyen részletesen (amellett, hogy képtelenség két mondatban összefoglalni és felkelteni az érdeklődést), hogy valamennyire felvázoljam a regény egyediségét. Ez a fajta – már ha lehet itt fajtáról beszélni - könyv (jelenség) az, ami hollóritka. És, habár szokatlanul hosszú bevezetőt írtam hozzá, mégsem sikerült tökéletesen érzékeltetnem azt a műfaji sokszínűséget, amivel szembetalálja magát a gyanútlan olvasó. Egyszerre rém-romantikus-kaland-és bűnügyi regény. Pl. van itt nekünk kísértetház, vagy a szülők akaratát és a társadalmi különbségeket átívelő/legyőző szerelem. Ez a regény kész művészet, hihetetlenül finoman megmunkált, máshogy nem tudom megfogalmazni. Emellett felfesti az események történelmi hátterét és korának Barcelonáját. Ahogy a fenti idézet mutatja, a szerző humornak sincs híján, sőt, az aranyköpéseknek sem. Ennek a műnek a megkomponálásához iszonyú egyensúlyérzék kellett, ennyi mindent egyszerre mozgatni és megfelelően adagolni (ebbe már jó sokan belebuktak, pl. Laurell Hamilton is). Kevés könyvre mondom azt, hogy OLVASSÁTOK EL, de ez egy ilyen regény. Fogalmatok sincs, mit veszítetek vele, ha kihagyjátok.

Ha meg szeretnéd nyerni a könyv első elveszítésének lehetőségét, válaszolj az alábbi kérdésre. A határidő a mai naptól számított egy hét, a válaszokat a konyvtar@justhvk.hu címre küldhetitek. A 2010. március 16-án éjfélig beérkező helyes válaszadók egyikének rövidesen postázzuk a fenti könyvet! Kérésünk: ha elolvastad, veszítsd el te is, a könyvről alkotott véleményedet pedig oszd meg velünk a könyv adatlapján. Érdemes lesz pályázni, hiszen az utolsó ajánló után az összes helyes választ beküldők között kisorsolunk majd egy közel 30.000 forint értékű, művészeti albumokat tartalmazó könyvcsomagot is, melyet a Gondolat Kiadó ajánlott fel.

Amadea kérdése: Miben halt meg Daniel édesanyja?

(Részletesebb bejegyzés a bloggerek akciójáról itt: http://blog.justhvk.hu/?p=2668)

Veszíts el egy könyvet!