Magyar árok és napfény-ország - Fiatal értelmiségiek a ma és a jövő Magyarországáról
A 20. században senki sem tudta úgy gyűlölni a "magyar Mocsár" viszonyait, egyben annyira szeretni az országot, mint Ady. Meglepetés vagy nem, de ezen ambivalens viszonyulás ugyanúgy kirajzolódik a kötetben közölt fiatal értelmiségiek írásaiból. Már a címek szóhasználata is sokatmondó: "Senkiföldjén", "paradox", "szerpentin", "Leviatán", "deficit", "elmaradt", "felemás". Mintha nem változott volna semmi: "rossz a világ itt: dacos Hunnia / Álmodva vívja a régi csatát." Ha a búsongó alaphang sokszor hasonló is, az esszék persze egymással is feleselnek, sőt, az egyik értelmiségi szerepre "önreflektáló" írásban éppen ezen, a magyar közállapotok felett szomorkodó, "balkánozó" közbeszéd-stratégiák is górcső alá kerülnek.
RÉSZLET
Vigvári Gábor: Autó egy szerpentinen…
„Autó egy szerpentinen / Mely ki tudja, merre tart…” Quimby
Felvezető kör
Közgazdászként az ember különösen vonzódik a versenyekhez. Kiváltképp az elmúlt évek diskurzusához alkalmazkodva, ahol a verseny már nem csak a vállalatok szintjén uralkodó téma. Mára mindenki versenyez: versenyeznek a munkavállalók a – lehetőleg minél jobban fizető – munkáért; munkahelyem honlapja szerint versenyeznek az egyetemek; és természetesen versenyeznek az államok. Versenyképesség: a bűvös szó, mely minden makrogazdasági elemzés kulcsfogalma. Milyen verseny ez? Autóverseny egy szerpentinen? A metafora, amelyet a Quimby zenekar egyik számából kölcsönöztem, némi magyarázatra szorul. Harmadéves egyetemista voltam a(z akkor még) Budapesti Közgazdaságtudományi és Államigazgatási Egyetemen (ma Budapesti Corvinus Egyetem), amikor kötelező kurzusként a Gazdaságpolitika című tárgyat hallgattam. A tárgy előadója Bod Péter Ákos, volt jegybankelnök és ipari miniszter volt, aki előadásain gyakran használt gazdaságpolitikai döntések bemutatására autós hasonlatokat.
Ahogy ő fogalmazott: a gazdaságpolitikus feladata, hogy az autót az úton tartsa, mindezt pedig úgy, hogy finoman bánjon a sebességgel, kerülje a hirtelen fékezéseket, gyorsításokat. Úgy látszik, ez a hasonlat olyan mélyen befészkelte magát gondolataimba, hogy közben esszényi hosszúságúra nőtte ki magát. Az biztos – ha nem is szigorúan közgazdasági értelemben –, hogy a képzeletbeli szerpentinen rajtunk kívül vannak mások is, akik szintén igyekeznek versenyben maradni, sőt eljutni a célig. Ha nem is képzelünk el a résztvevők között öldöklő küzdelmet, azt talán elmondhatjuk, hogy mindenki igyekszik minél gyorsabban, minél kevesebb áldozattal végigmenni a pályán. Noha lehetséges eltérő nyomvonalat követni, az útfelület véges, így a pozíció nem mindegy, a felek tehát konkurálnak. Ezen az úton Magyarország az egyik autó.
Egy autóversenyben azonban sok egyéb más tényező is jelen van. Az autóverseny technikai és csapatjáték egyben. Fontos, hogy az autó technikailag megfelelően működjön, a helyes alkatrészekből álljon, fontos a jó sofőr (kormányos) és navigátor, a jó szerelőcsapat, és fontos a helyesen megválasztott stratégia, nyomvonal. A következőkben lássuk tehát ennek a furcsa autóversenynek az elemzését.
Csapatmunka
Az autóversenyzés csapatmunka. Az itt tárgyalt autóverseny ezen belül is igen speciális. A csapatban ugyanis igen sokan vannak, ezért lehetetlen, hogy mindenki minden döntésnél jelen legyen, minden döntésbe beleszóljon. A csapat tagjai szavazással választják ki azokat, akik az autó útját egyengetik, legalábbis egy bizonyos időtartam keretei közt. A szavazás fontos pillanat, hiszen ekkor dől el, ki ül majd a volánnál és ki navigál, kik tartják karban és cserélik az alkatrészeket, határozzák meg az ideális útvonalat.
Mielőtt a lehetséges sofőrökről és szerelőkről ejtenék szót, foglalkozzunk először a csapat egészével. Napjaink Magyarországának legnagyobb gyengesége a társadalom atomizáltsága, az individualizáltság. Talán furcsa állítás ez egy közgazdász részéről, hiszen a közgazdászok társadalomszemlélete pontosan ebből az individualizmusból táplálkozik. Szerintük az emberek racionális, önérdekkövető, mondhatni önző lények, akik döntéseikben kizárólag azzal foglalkoznak, hogy önmaguk számára hasznosat produkáljanak. Noha ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy mindenki kizárólag saját anyagi boldogulását keresi. A fenti felfogás alapján például miért adna valaki pénzt egy koldusnak? Hacsak nem azért, mert valaki más boldogsága láttán növelheti önnön boldogságát is. Azonban a közgazdaságtan emberképéből (a homo oeconomicus-ból) következik az a fajta magatartásminta, amely napjaink magyar társadalmát jellemzi, és amit én, bár közgazdász vagyok, annyira károsnak tartok.
A mai magyar társadalomból általában hiányzik a szolidaritás. Az emberek többsége bármilyen változáskor, döntéskor egyedül a saját érdekeit, saját jólétét veszi figyelembe. Bár nyilvánvaló, hogy nem lehet számonkérni valakin, hogy a saját érdekeit helyezi első helyre, azt hiszem, léteznek fokozatok. Ma hazánk társadalmának nagy részéből hiányzik a minimális együttműködés szándéka is. Ez az utóbbi időszakban különösen jól tetten érhető.