Gondolat Kiadó

A Gondolat Kiadó részt vett a BookArt (http://bookart.freeblog.hu) könyvátalakításán április 15-én, ahová kiadóilag készítettünk ki egy könyvet. A képen ez a bal hátsó. Kiállítva a Néprajzi Múzeumban, annak is a könyvesboltjában, a Muzboban tekinthetitek meg, a többi képzőművészeti remekké átalakult irodalommal együtt.

A háttérben Magyarország Politikai Atlasza a Gondolat Kiadótól

Mi is a BookArt és mi köze a Kockológiához a Néprajzi Múzeumban

A BookArt egy összeművészeti kezdeményezés, aminek a lényege, hogy az arra késztetést érzők, a bármilyen szempontból elértéktelenedettnek nyilvánított könyvekből, azokba rajzolással, festéssel, vágással, bármilyen technikával képzőművészeti értéket kreálnak. A Gondolat Kiadó esetében természetesen szó sincs elértéktelenedett könyvekről, a mi kiadóilag meghekkelt könyvünk (Magyarország Politikai Atlasza) éppen aktualitása miatt lett kiválasztva.

A kiadóilag átalakítás ötlete pedig onnan jött, hogy részt szerettünk volna venni a kezdeményezésben - már csak a személyes ismerettség okán is, ami a mozgalom indítójához, Császár Norberthez (grafikus, designer) fűzi kiadónkat -, de senki sem érzett elég művészi vénát magában ahhoz, hogy egyedül nekiálljon egy könyv meghekkelésének. Így, mivel úgyis a kiadó nevében és színeiben gondoltuk a csatlakozást, összefogtunk és mindenki, akinek ihlete támadt, hozzátett valamit a könyvhöz. A végeredmény szerintünk magáért beszél. :)

Az alapító alkot

A Kockológia:

A Szabad Európa Rádió közel 100.000 könyvből álló Könyvtárát az OSA Archivum és a CEU örökölte meg. 2007 nyarán egy nyilvános rendezvény során ezekből a könyvekből bárki szabadon válogathatott, és a neki tetsző könyveket hazavihette. A maradék senkinek nem kellő mintegy 20.000 könyvet az OSA Archívum művészeti projektek létrehozásához használta fel. Ezek egyike a Könyvkocka. A projekt során 20 különböző tartalommal bíró (különböző könyveket tartalmazó), de egységes formai megoldással készült köztéri tárgyat hoztak létre Tamási Miklós vezetésével. A poliészter gyantába ágyazott könyvek kultúra, a tudományok és a művészetek évente változó 20 különböző helyszínén állnak, és akár ülőalkalmatosságként is szolgálhatnak.

A Könyvkocka elhelyezésére bárki pályázhat. Egy épp a Néprajzi Múzeum boltjában található. Pont az, amelyik apropót szolgáltatott a BookArt első nyilvános akciójához, azaz a közös könyvhekkeléshez és az átalakított könyvek kiállításához, amit egészen május 18-ig megcsodálhattok.

Géczi János: Sajtó, kép, neveléstörténet

Tanulmányok

Iskolakultúra könyvek

Géczi János, az Iskolakultúra főszerkesztője sorra veszi a magyarországi pedagógiai szakmódszertani folyóiratokat a 19–20. századtól a rendszerváltásig. Tárgyalásának szempontjai, súlyponti kérdései: a szaksajtó és a neveléstudomány kapcsolata, a pedagógiai folyóiratok az aktuális társadalmi berendezkedésben, a szo-cialista gyermekfelfogás, a túlkorosok és a felnőttek oktatásának kérdései, megszűnő, átalakuló szakfolyóiratok, az ikonológia-ikonográfia mint a történeti pedagógia segédtudománya.

198 oldal

Ár: 2250 Ft

Várható megjelenés: április (Könyvfesztivál)

RÉSZLET

A szocialista gyermekfelfogás

A túlkorosok és a felnőttek oktatásának ikonográfiai megjelenítése. 1956–1964

Vizsgálatunk szakirodalmi bázisa három irányból válik teljessé: a gyermekképpel foglalkozó gyerekkortörténet, a felnőttek neveléstudományi képéről a leginkább adatokkal szolgáló andragógia, továbbá a szocialista nevelésügy ötvenes éveit kutató eszme- és sajtótörténet egyaránt hozzájárult ahhoz, hogy a túlkorosok és a felnőttek oktatását ábrázoló ikonológiai anyag rendezésére és értelmezésére vállalkozzunk. A neveléstörténeti kutatások között megkülönböztetett helyzetű a gyerekkortörténet analízise.

Hazánkban a gyermekkép feltárásával kapcsolatban számos monográfia (Sáska, 1992; Szabolcs, 1999; Pukánszky, 2001) tanulmánykötet (Pukánszky, 2000, 2003) és tanulmány (Szabolcs, 2004) foglalkozott az utóbbi évtizedekben. Az antropológia részét képező gyermekszemlélet, illetve a gyermekkép visszatérő toposza: a fejlődés. A kisgyermekből nagyobb gyermekké s a nagyobból a felnőtté válást – ebben a korábbi korok hagyományát követve – olyan előrehaladásként látták a hivatalos nevelésügy részesei, amelyben értéktelen tulajdonságok elvesznek, s az értékesek pedig kialakulnak.

A gyermekből – nyilván – felnőtt lesz; a biológiai evolucionizmus a társadalomban biologicizmuskénti továbbélése a szocialista társadalomnak is a sajátja. Az is nyilvánvaló, hogy a felnőtt- és a gyermekképi narratívák iránytűjét a legtöbb kortörténetíró számára ugyancsak a – biológiai és társadalmi vélekedésre hivatkozó – fejlődés képzete kínálja. Ehhez az elképzeléshez a muníció a természettudományok oldaláról érkezett, de hozzájárultak az önmagukat teleologikus történetiség alapján elképzelő tudományok is.

Az ember- és gyermekkép közös sajátja e változás hangsúlyozása, s az a pedagógiai elgondolás, hogy a képesség kibontakoztatását szorgalmazó intézményi és nem intézményesült algoritmusokat, saját szocializációja érdekében, a tanítvány elfogadja. A hazai társadalomkutatók korábban érzékenyebben reagáltak arra a szituációra, amelyben a gyermek- és a felnőttkép egymástól nem elkülönített, sőt együttjárásuk szorgalmazott. A felnőttoktatás iskolarendszerbe történő integrálásával együtt a gyerek és a felnőtt azonos, illetve különböző pedagógiájáról több nézet is kialakult (Sáska, 1992), amelyek a gyerek- és a felnőttkép azonos illetve eltérő vonásait hangsúlyozták (Keresztury, 1946; Feledy, 1961; Csoma, 1967; Bíró Csoma és Fukász, 1976).

Védőbeszéd a populizmus mellett

Élet és Irodalom LIV. évfolyam 2. szám, 2010. január 15.

David van Reybrouck flamand íróval Bérczes Tibor készített interjút

Több megértést és kevesebb címkézést sürget a populista mozgalmakkal szemben David van Reybrouck. A szerző, aki Védőbeszéd a populizmus mellett című írására 2009-ben megkapta az év legjobb holland nyelvű esszéjének járó Jan Hanlo-díjat, azt állítja: az európai populista mozgalmakat a magasan és az alacsonyan képzettek közötti mélyülő szakadék teremtette meg.

- Milyen élmények, illetve tapasztalatok késztették az esszé megírására?

- Közvetlenül két olvasmányélmény ösztönzött. Mark Bovens tanulmánya arról, hogy egyre nagyobb a kulturális szakadék a magasan és az alacsonyan képzettek világa között, illetve Koen Pelleriaux írása arról, hogy a francia baloldali értelmiségiek haragszanak az európai alkotmányt elutasító választókra, és nem tudnak mit kezdeni azzal, hogy a tömeg ismét lázad. Én tulajdonképp összekapcsoltam a két írást, amikor azt mondtam, hogy a populizmus létrejöttét a fentebb leírt kulturális szakadék okozta. De volt egy személyes motívum is, mely írásra és újfajta megközelítésre késztetett. Rádöbbentem ugyanis arra, hogy saját nagyszüleim is munkásemberek voltak, akik bár - vagy mert - annak idején a szocialista mozgalom tagjai voltak, ma nagy valószínűséggel a populistákra szavaznának. E felismerés hatására nagyobb empátiával közeledtem a populista szavazókhoz.

- Kit tekint alacsonyan képzettnek?

- Az alacsonyan képzetteké nagyon tág és nagyon heterogén kategória. Azokat sorolom ide, akik az alap- vagy a középfokú oktatás után semmilyen formában sem tanulnak tovább, és kulturális preferenciáik - függetlenül attól, milyen anyagi helyzetben vannak - megrekednek ezen a szinten. Belgiumban és Hollandiában ezek az emberek teszik ki a lakosság körülbelül hetven százalékát. Véleményem szerint - és ezt szociológiai vizsgálatok tucatjai igazolják - napjainkban az emberek érték- és normarendszerét, így politikai döntéseit is a képzettségi szint jobban meghatározza, mint az, hogy melyik osztályhoz, vallási, kulturális vagy etnikai közösséghez tartoznak.

- Miért gondolja, hogy részben az elit miatt maradt meg, sőt mélyült a kulturális szakadék, és ezért közvetve az elit is felelős a populizmus létrejöttéért?

- Annak idején a különféle szocialista mozgalmak és értelmiségük a munkások társadalmi egyenjogúsítását, illetve kulturális felemelését tekintették a legfőbb feladatnak. A szociális biztonság és az anyagi jólét tekintetében a hatvanas évekre a cél meg is valósult, és akkor sokan azt hitték, innen már automatikusan vezet az út a magasabb kulturális szint felé. Ez tévedés volt, amit csak tetézett, hogy a következő évtizedekben a kulturális elit szembefor­dult korábbi önmagával, és immár azt hirdette, hogy az általa vallott kulturális értékek és preferenciák csak mások, de nem jobbak és nem magasabb rendűek, mint amelyeket az alacsonyabban képzett emberek képviselnek. A hangadó értelmiség elhatárolódott az addigi gyámkodástól, szabadnak nyilvánította, de ezzel magukra is hagyta addigi istápoltjait. Ettől kezdve az elit e kultúrrelativizmus alapján viszonyult az alacsonyabban képzett rétegek kultúrájához, és a bevándorlók kapcsán megfogalmazott multikulturalizmus is ennek a terméke.

Lobo (http://olvasonaplo.freeblog.hu/) ajánlja:

J.D. Robb: Meztelenül a Halálba

Többször futottam neki gondolatban annak, hogy Buzai Csaba kérésére mégis milyen könyvet válasszak. S mindig elakadtam, mert rám tört a bőség zavara. Legyen valami régi kedvenc? Esetleg egy újabb? Valami, amiről a blogomban már írtam? Vagy épp az aktuális olvasmányom? Amit választok jó lenne újra el is olvasni, gondoltam. S itt megálltam többnyire. Aztán eltelt pár nap/hét és megint eszembe jutott és egyre jobban pánikoltam, hogy nem tudok dönteni és kifutok az időből is, ami majdnem meg is történt. Végül úgy döntöttem, hogy nem egy klasszikus kedvencet választok, hanem valami olyat, ami még mindig kapható és szerintem elég jó, de kevesen ismerik különböző okokból. Így esett a választásom J.D. Robb: Meztelenül a halálba című regényére, amit becsületesen újra el is olvashattam, hogy friss szemmel számolhassak be róla.

Balajthy Ágnes: Démon a mozaikkockák között

(Géczi János: Anekdota. Tiltott Ábrázolások Könyve)

Anekdota: Tiltott Ábrázolások Könyve. Titokzatos, enigmatikus cím. Mindemellett ismerős, hisz Géczi János 2008-as kötetének borítóján is ugyanez a jelzős szintagma szerepelt, ott az alcímbe került a műfaji meghatározás – Egy regény töredékei. Már a két mű így megmutatkozó kapcsolata is olyan kérdéseket vet fel, melyek a szövegek olvasása során tovább szaporodnak: Egy könyv-e a Tiltott Ábrázolások Könyve, vagy több van belőle? Milyen a viszony a másolat, az átírat, s az eredeti alkotás között? S létezik-e egyáltalán az eredeti, igazi ábrázolás?

Egyik mű sem igazodik teljes mértékben azokhoz az elvárásokhoz, amelyet a címében szereplő műfaji definíció automatikusan felkelt az olvasóban. Az Egy regény töredékei esetében sokkal inkább a töredékesség érvényesül, mint a regényszerűség hagyományos szerkezeti-poétikai ismertetőjegyei. A nyelv deszemiotizálását megkísérlő, neoavantgárd szövegfragmentumok, a Cholnoky-fivérek fivérek fiktív biográfiájának részletei, állatmesék, keleti történetek, útirajz-fejezetek laza együttese mögött csak halványan sejlik fel valamilyen, őket egy értelemre hozó narratíva képzete. A 2009-ben kiadott Anekdota sem egy rövid, csattanós, humoros elbeszélés, az alcím sokkal inkább arra utal, hogy a szöveg Prokopiosz bizánci történetetíró Justinianus és Theodora életéről írott, azonos nevet viselő munkáján alapszik. A könyv címe és alcíme egyaránt idézet tehát, úgy, hogy mindeközben egyikük jelentése felidézi a másikét, hisz az anekdota szó eredetileg „kiadatlant” vagy – ahogy latinra fordították – „titkos történetet” jelentett.

Ez a játék folytatódik a bizánci cselekményszálat bevezető kerettörténetben is, amelyből kiderül, hogy az elveszett kézirat toposzának megfelelően a régebbi szövegnek csak másolatát olvashatjuk. „Abban bízom, hogy a más által lapokra vetett, s egy másik ember keze nyomát viselő textus ugyanazt a históriát beszéli el” (6.) – hangzik a másoló ártatlannak tűnő óhaja. A császári pár történetének elbeszélésekor a szerző nem szakad el a Prokopiosz-féle krónika tartalmi elemeitől, annak cselekményvázát dúsítja fel, egészíti ki további, az atmoszférateremtéshez hozzájáruló részletekkel. Művében feltárul előttünk a bizánci udvar intrikákkal, botrányokkal, képmutatással teli világa, középpontjában két figurával, akik mérhetetlen gonoszságukban úgy magasodnak alattvalóik felé, ahogy mozaikportréik szépsége halványítja el a többi képét a San Vitale-székesegyházban.

Olyan könyv ez tehát, melynek hősei nincsenek, csak antihősei: a boszorkányos erővel bíró, férfifaló, kegyetlen Theodora, és a furfangos, kapzsi, telhetetlen Justinianus, akiket valamilyen különös, ellentmondásos szerelmi viszony fűz egymáshoz. Az ismert történelmi személyek és események szerepeltetése ellenére a szöveg befogadását nem feltétlenül a hagyományos történelmi regény alakzata határozza meg: a császári pár bűntetteinek krónikájában a cselekményszövés fordulatossága helyett mindinkább az elbeszélés rafinált megalkotottságra terelődhet az olvasói figyelem. A krónikás könyvének elején egyfajta alternatív történetírásként mutatja be tevékenységét, célját abban jelöli ki, hogy „csupaszon és emléktelenítetten” (8.) tegye közzé a valódi, botrányos, zsarnokok által meghamisított eseményeket.

Stílszerűen ma, Lieve Joris: A melankolikus forradalom könyv recenziójából részlet.

Debreceni Disputa, Király Péter

Utazónak, utazó írónak lenni egyfajta személyiséghasadásos állapot. Az utazó író egyszerre író, mégis szereplő: idegenként kell elmondania történetét, amelyről ő is tudja, hogy talán nem jól, és biztosan nem teljesen érti, hiszen személyes jelenléte dacára mindig is kívülálló marad. Lieve Joris esetében ez a megállapítás természetesen nem teljesen helytálló, hiszen a flamand írónő könyvének éppen az a sajátossága, ad második olvasatot, hogy a kívülálló ebben az esetben vendég: méghozzá annak a liberális elitnek a vendége, amely a rendszerváltás huszadik évfordulójára kiírta magát a magyar politikából. Habár az írónő kötetének magyar megjelentetésére ez az évforduló adott alkalmat, a mai magyar olvasó valószínűleg nem a rendszerváltás, hanem elsősorban a magyar liberalizmus empátiával teli, ugyanakkor a mű utolsó harmadához közelítve egyre kritikusabb krónikájaként olvassa.

Ez természetesen nem jelenti, hogy nem kapunk képet a rendszerváltás fontos eseményeiről, azonban utazási regényként nem csupán az író, de a kötet is a szürke zónákban mozog: szereplői név szerint említett politikusok, írók és kevésbé ismert kisemberek; vezérfonala hol történeti vázlat, hol személyesebb, regényes cselekményszál; a narrátor hol távolságtartóbb megfigyelő, hol az események aktív részese. Magát a műfajt is nehezen lehet meghatározni,  hiszen a történeti hátteret bemutató szövegrészek gyors átmenettel olvadnak egybe egy-egy riportjellegű vagy éppen szociologikus nézőpontú epizóddal, miközben mind maga a narrátor, mind a megismert személyiségek alakítói és megfigyelői is az eseményeknek. A történeti események és a személyesebb jellegű anekdoták, novellisztikus részletek mellett azonban végig megtalálható az idegenbe szakadt utazó kísérlete, hogy a benyomások összességét egyetlen megfogható, szinte lírai eszközökkel átadható fogalomba sűrítse, ahogy azt a találó címadás is jelzi.

A végeredmény egy olvasmányos személyes történelem, amelyn nem csupán Lieve Joris, de az olvasó számára is utazás, ha nem is térben, de időben. Ennek az időutazásnak az eredményeképpen pedig különös kapocs alakul ki az írás és az olvasó között: olybá tűnik, hogy 1989-1990 Magyarországának idegensége és ismerőssége szinte azonos látásmóddal ruházza fel a két eltérő utazót - ahogy a kulturális, földrajzi és az időbeli távolság ugyanazokat a problémákat világítja meg a bonyolult történelmi helyzetből.

Bizony, bizony, nincs is már messze a Könyvfesztivál, amire természetesen a Gondolat Kiadó is gőzerővel készül. Az alábbi könyvekkel jövünk, feltartóztathatatlanul a Millenárisra, április 23.-25. között.

Németh Pál: Az iszlám

Vallásközi párbeszéd

Alláhu akbar! (Isten a legnagyobb!). Ha a keleti ember a Nyugat érdeklődésének bármely megnyilatkozásával találkozik, akkor az mindig bizalmatlanságot, szemérmes tartózkodást, vagy konkrét félelmekkel átitatott aggodalmat, elzárkózást vált ki belőle. A kíváncsiskodás zavarja a keleti ember szemérmességét, s legszemélyesebb világának megsértését látja benne. A könyv amellett, hogy alaposan, ugyanakkor közérthetően és szórakoztatóan bevezet az iszlám vallási alapjaiba és filozófiai mélységeibe, tárgyalja az iszlám vallási gyakorlatot is (fonetikus átírással segítve az aktuális szövegek megértését, kiejtését). A kötet második része a magyar iszlámkutatás nagy alakjait (Vámbéry Ármin, Goldziher Ignác, Germanus Gyula) mutatja be. Ajánljuk mindenkinek, aki érdeklődik más kultúrák iránt, és szeretne átfogó képet kapni az iszlámról, megismerni és megérteni annak lényegét és rendszerét.

160 oldal

Ár: 1950 Ft

Várható megjelenés: április (Könyvfesztivál)

Ferenczi Attila

Vergilius harmadik évezrede

Könyvfesztiválon bemutatója: április 24. 10:00-11:00, Kner Imre terem

Electa

A 20. század végére az Aeneis az újraolvasás és az átértelmezés szimbólumává vált. Világirodalmi klasszikus szöveg olvasatai ritkán változnak akkorát és olyan hirtelen, mint Vergilius eposza esetében történt ez a második világháború után, és az is ritkán mutatkozik meg ilyen egyértelműséggel, mi vezetett az újraértelmezés kényszeréhez. A 21. század elején az eposz még mindig őrzi szimbolikus erejét, de tudományképünk átformálódása nyomán ez az erő egyre inkább abban a késztetésben nyilvánul meg, hogy még a legtöbbet olvasott és elemzett műveket, így Vergilius eposzát is más szemmel olvassuk újra. Az Aeneis olvasása megajándékozza elemzőit azzal az érzéssel, hogy a tengernyi vele kapcsolatban született szöveg ellenére beláthatatlanul sok és fontos téma vár még megfogalmazásra. A könyv azzal a folyamattal ismerteti meg olvasóit, amely során kialakultak a történetének harmadik évezredét kezdő klasszikus mű értelmezésének keretei, és ezekben a keretekben vizsgálja meg az eposz néhány jól ismert részletét. A szerző külön fejezetekben tárgyalja a nagy történelmi jóslatok beágyazottságát a hősi történetbe, a többértelműség különböző változatait és a vergiliusi történelem-reprezentáció ellentmondásait.

Ferenczi Attila kötete – mely amellett, hogy bemutatja az Aeneis-kutatás legújabb eredményeit, élvezetes olvasmány is – száz év óta az első magyar nyelvű Vergilius-monográfia. A könyvet minden, az antik irodalom, valamint a kortárs irodalomtudomány és hermeneutika iránt érdeklődő olvasónak ajánljuk.

Kb. 200 oldal

Ár: 2700 Ft

Várható megjelenés: április (Könyvfesztivál) 

Reybrouck, David van: A járvány

Fordította Bérczes Tibor

Bemutatója: április 21. 17:00, Petői Irodalmi Múzeum

David van Reybrouck régészettel foglalkozó doktori dolgozatát írja, amikor véletlenül kezébe kerül egy könyv, amelyben egy különös plágiumvádról olvas. Elhatározza, hogy kideríti, valóban Eugéne Marais dél-afrikai amatőr természettudós és költő írása alapján született-e az eddigi egyetlen belga Nobel-díjas író, Maurice Maeterlinck könyve a termeszekről. Kutató munkája során megismerkedik az egykor roppant népszerű, de ma inkább csak színpadi szerzőként ismert Maeterlinck írói pályafutásával, amelyben egy idő után a pénz legalább olyan fontos ihletforrás volt, mint a választott tárgy iránti kíváncsiság. Elemezni kezdi, hogyan és miért izgatta a társadalom működésével foglalkozó filozófusokat és írókat a rovarok világa már az ókortól fogva, és egyre kíváncsibb lesz a különös sorsú Marais élettörténetére és személyiségére.

Hogy megismerje Marais életének színtereit és a még fellelhető forrásokat, Dél-Afrikába utazik. Ezzel kilép a könyv- és levéltárak világából, és belép az apartheid utáni ország valóságába, ahol az igazság kiderítése még az esetleges plágium-ügynél is nehezebb feladat. Mind földrajzi, mind szellemi értelemben egyre beljebb hatol Dél-Afrika sűrűjébe, és az addig politikailag mindig „korrekten” gondolkodó szerző egyszer csak azon kapja magát, hogy különös megértés támad benne a számára teljesen elfogadhatatlan nézeteket valló rasszista búrok iránt. Rájön, hogy ezek az emberek az adott, történetileg kialakult kulturális kontextusban bár borzasztóan, de teljesen logikusan gondolkodnak, és ezen csak akkor lehet változtatni, ha ennek tudatában vagyunk, és megértéssel közeledünk feléjük. E felismerés, illetve ennek leírása talán még az izgalmasan alakuló plágium-történetnél is érdekesebb és fontosabb lesz David van Reybrouck és az olvasó számára. A könyv élvezetes tudománytörténeti olvasmány, mely izgalmasan ötvöződik a krimi és az útleírás műfajával.

Kb. 300 oldal

Ár: 3250 Ft

Várható megjelenés: április (Könyvfesztivál)

Reybrouck, David van: A populizmus védelmében

Fordította Bérczes Tibor

Bemutatója: április 21. 17:00, Petői Irodalmi Múzeum

2009-ben David van Reybrouck belgiumi flamand író A populizmus védelmében című esszéje rendkívüli feltűnést keltett Belgiumban és Hollandiában.. Mindkét országban több mint egy évtizede érzékelhető a populistának mondott, főként szélsőjobboldali pártok és irányzatok markáns előretörése, amelyek leegyszerűsített, különösen a bevándorlók ellen irányuló üzeneteikkel sok hívet szereznek a helyzetüket a globalizáció és „tudástársadalom” korában hátrányosnak érző, kevésbé iskolázott rétegek körében. De mi is a populizmus valójában? Puszta retorikai forma, amellyel a médiatársadalom korában minden politikai irányzat él valamennyire, vagy pedig maga a tartalom? És kik az első számú célpontjai? Van Reybrouck lebilincselő esszéje rámutat, hogy a modern nyugati társadalmakban új, elsősorban kulturális jellegű törésvonal van kialakulóban, amely egész életstílusok és világképek között húzódik. A magasan képzett, „kozmopolita” elit, a világot járt, nyitott életet élő rétegek, és a lemaradó, anyagilag akár tehetős, de kulturálisan hátrányos helyzetű tömegek között szinte nincs érintkezés, valóságos szakadék húzódik köztük. A szerző „diplomatársadalmaknak” nevezi a mai fejlett világ országait, ahol az említett, kevésbé képzett rétegek úgy érzik, politikai képviselet nélkül maradtak. Vajon megengedhetjük-e magunknak, hogy ehhez a tömeghez csak a populisták legprimitívebb, agresszív szólamai jussanak el? Erre a kérdésre keresi a választ a fiatal belga író izgalmas esszéje, amely távolról sem tanulság nélküli a mi társadalmunk számára sem.

88 oldal

Ár: 1500.- Ft

Várható megjelenés: április (Könyvfesztivál)

Géczi János: Sajtó, kép, neveléstörténet

Tanulmányok

Iskolakultúra könyvek

Géczi János, az Iskolakultúra főszerkesztője sorra veszi a magyarországi pedagógiai szakmódszertani folyóiratokat a 19–20. századtól a rendszerváltásig. Tárgyalásának szempontjai, súlyponti kérdései: a szaksajtó és a neveléstudomány kapcsolata, a pedagógiai folyóiratok az aktuális társadalmi berendezkedésben, a szo-cialista gyermekfelfogás, a túlkorosok és a felnőttek oktatásának kérdései, megszűnő, átalakuló szakfolyóiratok, az ikonológia-ikonográfia mint a történeti pedagógia segédtudománya.

198 oldal

Ár: 2250 Ft

Várható megjelenés: április (Könyvfesztivál)

Magyar Filozófiai Szemle 2010/I. (54. évfolyam) – Könyvfesztiválon bemutatója: április 23. 12:30-13:30, Kner Imre terem

Filozófiai naturalizmus

A naturalizmus fogalmát többféle értelemben használják a kortárs fiolzófiában, ezek azonban összefüggő problémakört jelölnek ki. A módszertani naturalizmus szerint a tudományok episztemikusan felsőbbrendűek minden más megismerő módszernél. A metafizikai naturalizmus szerint az ontológia szempontjából is a tudományoké a végső szó: a legjobb tudományos elméletek mondják meg, hogy mi létezik. Persze, ha ezt elfogadjuk, felmerül a kérdés: mit tesz hozzá a filozófia a tudományokhoz? A naturalisták mondhatják: egyfelől a tudományok és a filozófia folytonosak, a filozófiai érvelés és a fogalomelemzés nem választható el élesen az empirikus kutatásoktól. Másfelől a filozófia olyan kérdéseket próbál megválaszolni, amelyekkel a tudományok maguk nemigen foglalkoznak, mint például a tudomány megkülönböztetése más szellemi formáktól, azaz a demarkáció kérdése, a különböző tudományos elméletek által feltételezett létezők viszonya, a redukció problémái, vagy a természeti fajták kérdésköre. Persze a naturalizmus helytállósága vagy akár értelmessége is kétségbe vonható, a naturalizmus témája köré felépíthető egy történeti narratíva is a természettudományis és a szellemtudományi hagyomány évszázados vitájáról, a "tudományos filozófia" múlt század végi rivális értelmezéseitől a mai "tudományháborúkig", az anti-pszichologizmustól a naturalizált episztemológiáig és matematikafilozófiáig. Számunk tanulmányai e témákból nyújtanak ízelítőt.

196 oldal

ISSN 0025-0090

Ár: 1200 Ft

Rosenfeld, Alvin H.: Kettős halál

Gondolatok a holokauszt-irodalomról

Fordította Peremiczky Szilvia

Az Indianai Egyetem professor által írt kötet a mai napig az egyetlen összefoglaló jellegű munka a holokauszt irodalmáról. A munka nem törekszik a holokauszt teljes irodalomtörtének bemutatására; a fő célja az, hogy értelmezzen. Mi az a holokauszt-irodalom? Beszélhetünk-e ilyen kategóriáról? Hogyan képes a próza, a költészet és a dráma nyelve megbirkózni a feladattal, ami nem kevesebb, mint a soáról műalkotást írni, ami sokak szerint lehetetlen? Lehetséges-e irodalommá formálni a holokausztot, ha igen, miként lehet ezt úgy megtenni, hogy ne váljon puszta absztrakcióvá, ami elszakad a történelemtől? Amennyiben a vállalkozás lehetetlen, akkor ennek erkölcsi vagy gyakorlati okai vannak? Miben különbözik a túlélők által írt holokauszt-irodalom, és miben különbözik azoké, akiket közvetve vagy közvetlenül nem érintett a soá?

A szerző az e kérdésekre adható válaszokat mutatja be, többek között Paul Celan és Nelly Sachs, Elie Wiesel és André Schwarz-Bart, Rolf Hochhuth és Peter Weiss, William Styron és Sylvia Plath műveit vizsgálva. Az általa kialakított értelmezési keretek alkalmasak arra is, hogy például Kertész Imre vagy Radnóti Miklós munkásságát is új megvilágításba helyezzük.

A kötetet a 20. századi magyar- és világirodalom kedvelőinek ajánljuk.

250 oldal

Ár: 2690 Ft

Várható megjelenés: április (Könyvfesztivál)

RÉSZLET 

4. fejezet

Az utolsó lehelet költészete

Csitt! és pszt! – még egy piszenést se tőled.

Hajolj meg bánatodban, és egy szót se szóljál.

Fekete, mint a fájdalom és fehér, mint a halál.

Csitt! és pszt! – és fojtsd vissza lélegzeted.

MANI LEIB

Valamikor széles körben úgy vélték, hogy a költészet természetszerűen van jelen a tapasztalat bizonyos területein, valamint formai szempontból egy bizonyos fajta nyelvhasználatában. Néhány téma a benne rejlő tulajdonságok miatt tűnt költőinek, mint ahogyan a nyelv bizonyos konvenciói ugyancsak a költészetet szolgálják és közvetítik a nagyvilágba. Mindez – tehát annak meghatározása, hogy voltaképpen mi az, ami már természeténél fogva költői téma, és hogy melyek azok a formai eszközök, amelyek által az testet ölthet – már réges-régen változóban van, úgyhogy a huszadik századra már nagyban fellazult a költészet fogalma, és a témák sokkal szélesebb körét ölelte fel, sokkal szabadabb, kevésbé konvencionális nyelvi eszközök bevetésével, mint valaha azelőtt. Búskomor tájképek, antihős szereplők és nem fennkölt érzelmek a költészet közhelyes elemeivé váltak legalább a francia szimbolisták korától kezdve – sőt magát a „költői” fogalmát új meghatározással kezdték körülírni – amelynek már nem kellett a rím, a szabályos versmérték vagy hagyományos strófikus sémákban megjelenniük.

A költészet mindig is az volt, amit legtehetségesebb költőink alkottak a világból szavaik segítségével, és ha a világ már nem úgy nézett ki vagy nem úgy volt érzékelhető, mint ahogy a múltban, akkor a költészetnek meg kellett változnia, hogy képessé váljon az új körülmények tolmácsolására. Mikor azonban elmulasztotta ezeknek a változásoknak a visszatükrözését, vagy mikor előző időszakok konvencionális nyelvezetén próbálta tolmácsolni azokat, a költészet finomkodó időtöltésbe hanyatlott – ami lehet, hogy ügyes rétorok által művelt kedvtelés volt, de semmiképpen sem a mindennapok élettel teli beszéde. Mert ahhoz, hogy élő legyen, a költészetnek folyamatosan változnia kell, bár ugyanakkor megmaradnia az állandóság hangjának minden változás közepette.

Nemsokára a kezünkbe vehetjük:

David van Reybrouch/Bérczes Tibor (ford.): A járvány

Írók, termeszek, Dél-Afrika

David van Reybrouck régészettel foglalkozó doktori dolgozatát írja, amikor véletlenül kezébe kerül egy könyv, amelyben egy különös plágiumvádról olvas. Elhatározza, hogy kideríti, valóban Eugéne Marais dél-afrikai amatőr természettudós és költő írása alapján született-e az eddigi egyetlen belga Nobel-díjas író, Maurice Maeterlinck könyve a termeszekről. Kutató munkája során megismerkedik az egykor roppant népszerű, de ma inkább csak színpadi szerzőként ismert Maeterlinck írói pályafutásával, amelyben egy idő után a pénz legalább olyan fontos ihletforrás volt, mint a választott tárgy iránti kíváncsiság. Elemezni kezdi, hogyan és miért izgatta a társadalom működésével foglalkozó filozófusokat és írókat a rovarok világa már az ókortól fogva, és egyre kíváncsibb lesz a különös sorsú Marais élettörténetére és személyiségére. Hogy megismerje Marais életének színtereit és a még fellelhető forrásokat, Dél-Afrikába utazik. Ezzel kilép a könyv- és levéltárak világából, és belép az apartheid utáni ország valóságába, ahol az igazság kiderítése még az esetleges plágium-ügynél is nehezebb feladat.

Mind földrajzi, mind szellemi értelemben egyre beljebb hatol Dél-Afrika sűrűjébe, és az addig politikailag mindig „korrekten” gondolkodó szerző egyszer csak azon kapja magát, hogy különös megértés támad benne a számára teljesen elfogadhatatlan nézeteket valló rasszista búrok iránt. Rájön, hogy ezek az emberek az adott, történetileg kialakult kulturális kontextusban bár borzasztóan, de teljesen logikusan gondolkodnak, és ezen csak akkor lehet változtatni, ha ennek tudatában vagyunk, és megértéssel közeledünk feléjük. E felismerés, illetve ennek leírása talán még az izgalmasan alakuló plágium-történetnél is érdekesebb és fontosabb lesz David van Reybrouck és az olvasó számára. A könyv élvezetes tudománytörténeti olvasmány, mely izgalmasan ötvöződik a krimi és az útleírás műfajával.

300 oldal

Ár: 3250 .- Ft

Várható megjelenés: április (Könyvfesztivál)

RÉSZLET

1. fejezet

HAPPY CULTURE

Nyáron a tücsök semmit sem csinált,

Csak hangicsált, boldogan hangicsált.

A repülőgép széles ívben megdőlt jobbra, és az ablakon át megpillantottam egy éjszakai város, Johannesburg fényeit. Tíz órán belül négy évszakot éltem át. Egy meleg tavaszi reggelt Brüszszelben, a csontszáraz Szaharát délben, a nyári egyenlítői őserdőt késő délután és az őszi szavannát alkonyat után. Most pedig belecsöppentem a rideg dél-afrikai téli éjszakába. Az agyam kattogott a gyorsváltásoktól, a fülem pedig zúgott a nyomáskülönbségtől. A biztonsági öveket mindannyian becsatoltuk, az asztalkákat felhajtottuk, a légikisasszonyok pedig tettek egy utolsó ellenőrző körutat. Elszopogattam egy cukrot, és hallottam, ahogy kiengedik a kerekeket. A világváros úgy csillogott a látóhatáron túl, mint egy parázsló tábortűz. Ezer és ezer izzó széndarabka. Hiába kerestem a központot, csak sugárutakat és felhőkarcolókat, hivatalokat és hálószobákat véltem felfedezni. A kisasszonyok is becsatolták magukat, lekapcsolták a fényeket, én pedig elképzeltem magamban, hogy úgy ereszkedek alá ebbe az ismeretlen, nyüzsgő világba, mint egy sötét hangyabolyba.

Amikor néhány évvel ezelőtt ültem Utrechtben, és olvastam azt a könyvet, nem sejthettem, hogy az az olvasmány egyszer majd arra késztet, hogy elrepüljek Dél-Afrikába. De az ötlet befészkelte magát az agyamba. Fél évvel ezelőtt, egy decemberi éjszakán – időközben Brüsszelbe költöztem – befejeztem a dolgozatomat. Több mint öt év után jó barátként váltam el tőle. Persze még gyakran beszélgettünk, de azonnal visszatértem szunynyadó szerelmemhez, akivel közel három évvel azelőtt egy gőzölgő brokkolileves társaságában találkoztam. Tudni szerettem volna, mi igaz abból a bizonyos plágiumvádból.

Még akkor is, ha ehhez el kell mennem Dél-Afrikába, még akkor is, ha ehhez halomnyi irodalmon kell átrágnom magam, olyan könyveken, amelyek soha nem szerepeltek a kívánságlistámon. Úgy voltam, mint az a férfi, aki amíg nőtlen, egyfolytában bizonygatja, hogy nem akar gyerekeket, aztán egyszer csak azon veszi észre magát, hogy apa lesz belőle (ilyenkor persze bizonygatni kezdi, hogy „vele másképp áll a dolog”). Azokban a hónapokban olyan területekre merészkedtem – a rovarok viselkedéséről szóló irodalom, Maurice Maeterlinck életműve –, amelyeket azelőtt gondosan és szinte kérkedve kerültem. Irodalmi pelenkát tettem tisztába. „Ezzel a projekttel másképp áll a dolog”.

Nemsokára a kezünkbe vehetjük:

DAVID VAN REYBROUCK: A populizmus védelmében

2009-ben David van Reybrouck belgiumi flamand író A populizmus védelmében című esszéje rendkívüli feltűnést keltett Belgiumban és Hollandiában.. Mindkét országban több mint egy évtizede érzékelhető a populistának mondott, főként szélsőjobboldali pártok és irányzatok markáns előretörése, amelyek leegyszerűsített, különösen a bevándorlók ellen irányuló üzeneteikkel sok hívet szereznek a helyzetüket a globalizáció és „tudástársadalom” korában hátrányosnak érző, kevésbé iskolázott rétegek körében. De mi is a populizmus valójában? Puszta retorikai forma, amellyel a médiatársadalom korában minden politikai irányzat él valamennyire, vagy pedig maga a tartalom? És kik az első számú célpontjai? Van Reybrouck lebilincselő esszéje rámutat, hogy a modern nyugati társadalmakban új, elsősorban kulturális jellegű törésvonal van kialakulóban, amely egész életstílusok és világképek között húzódik.

A magasan képzett, „kozmopolita” elit, a világot járt, nyitott életet élő rétegek, és a lemaradó, anyagilag akár tehetős, de kulturálisan hátrányos helyzetű tömegek között szinte nincs érintkezés, valóságos szakadék húzódik köztük. A szerző „diplomatársadalmaknak” nevezi a mai fejlett világ országait, ahol az említett, kevésbé képzett rétegek úgy érzik, politikai képviselet nélkül maradtak. Vajon megengedhetjük-e magunknak, hogy ehhez a tömeghez csak a populisták legprimitívebb, agresszív szólamai jussanak el? Erre a kérdésre keresi a választ a fiatal belga író izgalmas esszéje, amely távolról sem tanulság nélküli a mi társadalmunk számára sem.

RÉSZLET

A DIPLOMADEMOKRÁCIA

1

A nyugati országok többségéhez hasonlóan Hollandiában és Belgiumban is a képviseleti demokrácia rendszere működik. A népnek nem kell naponta politizálnia, rábízza azt a négyévente megválasztott parlamenti népképviselőkre. A kormányról aztán azok döntenek. A svájci kantonokban működő, közvetlen demokráciával ellentétben, a mi demokráciánk minősége a népképviselet minőségén áll vagy bukik. A minőség nem annyira az egyes képviselők alkalmasságáról vagy kiválóságáról szól, mint inkább arról, hogy a népképviselet ténylegesen milyen mértékben képviseli a népet. Az, hogy a populisták előszeretettel követelik a demokrácia (népszavazáson, internetes véleménynyilvánításon, a nép különböző formában történő megkérdezésén alapuló) közvetlenebb formáit, azt mutatja, hogy bizonyos ellenszenvvel viseltetnek a mai képviseleti demokrácia iránt.18

Az ő szemükben a parlament már nem az a fórum, ahol a nép összegyűlik, hanem a korrumpálódott hatalom egyik intézménye. Álltásukat mintegy megerősíti a közvélekedés, miszerint alig lehet különbséget tenni a képviselők és a miniszterek között. „Mind egy szálig politikusok”, hallani számos flamand söntésben, és ezt úgy mondják, mintha káromkodnának. Ha belegondolunk, ijesztő irányba haladnak a dolgok, ha az ország legfőbb intézményét, azt a helyet, ahol a nép hallatja és érvényesíti a hangját, a nemzetállam Általános Tanácskozási Fórumát, amely ösztönzi és ellenőrzi a kormány napi politikáját, sokan ingyenélőknek fenntartott, értéktelen rezervátumának tartják. Ami nem a miénk, hanem azoké ott, odafenn.

De tulajdonképp nem is olyan meglepő, hogy ilyen irányt vettek a dolgok. Az elmúlt évtizedekben ugyanis romlott képviseleti demokráciánk minősége. Egyértelműen a diplomademokrácia irányába tolódott el. A fogalmat Mark Bovens utrechti professzortól kölcsönöztem. Ő arra a viszonylag új keletű, de súlyos következményekkel járó jelenségre használja, hogy a társadalomban a polgárok a képzettségük arányában kapnak hatalmat.

18 A kilencvenes években a liberalizmus is nagyon oda volt a népszavazásért, Verhofstadt a Burgermanifesten című kiáltványban követelte, míg a holland D66 nevű párt kész volt harcolni is érte. Úgy tűnik, napjainkra kissé lelohadt az egykori lelkesedés.

Paul Krugman: A liberális lelkiismeret

DEMOS-könyvek

Az egyik legismertebb és legbefolyásosabb amerikai politikai kommentátor (mellesleg a 2008-as közgazdaságtani Nobel-díj kitüntetettje) száz év amerikai történelmét tekinti át, s egy újabb reformkor szükségessége mellett érvel. Programjában az általános egészségügyi biztosítás éppúgy szerepel, mint a jövedelmi egyenlőtlenségek mérséklése és egy olyan új politikai koalíció szükségessége, amely a társadalmat nemcsak igazságosabbá, hanem demokratikusabbá is teszi. A kötetet a kortárs történelem, politika és politológia iránt érdeklődőknek ajánljuk.

348 oldal

Ár: 2890 Ft

RÉSZLET

9.

TÖMEGÁMÍTÓ FEGYVEREK

A választók nem kizárólag saját személyes érdekeik szerint szavaznak. Igazából egy tökéletesen önérdek vezérelte állampolgár nem is venné a fáradságot a szavazásra, hiszen a szavazóhelyre való eljutás költsége nagyobb, mint a tényleges hatás, amelyet az egyes ember szavazata a saját jólétére gyakorol. Sokan esetleg elvből a „nagy állam” ellen szavaznak, még akkor is, ha nettó bevételük származna az állami jóléti juttatásokból, mások pedig támogatják a nagyvonalú társadalmi programokat, még ha ők magunk nem is szorulnak rá. Mégis azt várnánk, hogy a szavazói preferenciák valamilyen mértékben reflektálnak a személyes érdekekre. És valóban így van: a jövedelmi skála alsó harmadában található szavazók sokkal hajlamosabbak támogatni a nagyobb állami kiadásokat, az állami munkahelyteremtő programokat, és hasonlókat, mint a felső harmad szavazói.1

A „nagy állam”, a jóléti állam, két dolgot tesz. Először is, afféle biztosítékot jelent: megvédi az embereket az élet bizonyos kockázataitól, például garantálja, hogy bármi történjék, nem fognak időskorukban éhezni, vagy nem következhet be az, hogy 65 éves koruk után nem engedhetnek meg maguknak egy szükségessé váló operációt. Másrészt az állam elvégzi a jövedelem újraelosztását az alsóbb rétegek irányába. Vegyük például a Medicare-rendszer hatásait. A Medicare a társadalombiztosítás igen hatékony formája. Azok számára is megnyugvást jelent, akik végül többet fizetnek be a rendszerbe adók és prémiumok formájában, mint amennyit juttatások formájában visszakapnak belőle. Kevés amerikai van, aki az ötvenes éveinek végén, a hatvanas éveinek elején úgy gondolná, hogy majd a lábát lógatja, amíg eléri a Medicare alsó korhatárát – hiszen nem engedheti meg magának a drága egészségbiztosítási prémium fizetését, de nem is maradhat biztosítás nélkül, folyamatosan azon aggódva, hogy mi történik, ha súlyosan megbetegszik, mielőtt betöltené a mágikus 65. életévet.

Már nyomdában van:

Dr. Gyekiczky Tamás: A mediációról

avagy a polgári és kereskedelmi jogviták bíróságon kívüli rendezésének lehetőségéről

A monográfia a magyar polgári eljárásjog egyik legmostohábban kezelt jogintézményét, a mediációt tárgyalja, oly módon, hogy feldolgozza a magyar jogtudományban rendszeres viszonyítási pontként kezelt Németország vonatkozó szabályozását.

A könyv tematikailag három, jól elkülöníthető részre épül: a magyar jogi szabályozásra, a rendszer bemutatására és a német jogi szabályozásra. A könyv a szerző szándéka szerint segítséget nyújt a mediációs rendszer hazai átgondolásához azzal, hogy egy működő mintát bemutatva tisztázza az alapproblémákat és a megkerülhetetlennek tűnő szabályozási kérdéseket. A kötetet ajánljuk a jogtudomány tanulmányozóinak, jogalkotóknak és gyakorló jogászoknak egyaránt. 

240 oldal

Ár: 3250 Ft

RÉSZLET

9.2. Az általános egyeztetési kötelezettség

(1. bekezdés)

A törvényhely szerint a bírónak az eljárás minden szakaszában, helyzetében tekintettel kell lennie a jogvita békés elintézésére. A törvény által alkalmazott „soll” megfogalmazás szerint itt valóban bírói kötelezettségről beszélünk, még akkor is, ha ennek elmulasztását a törvény nem szankcionálja. A tekintettel lenni – fogalmaznak a Baumbach-kommentár szerzői – megfogalmazás kevesebb, mint hatást gyakorolni, ám lényegesen több, mint a gondolni rá.142 A 278. § (1) bekezdése egyébként szó szerint azonos a korábbi 279. § (1) bekezdés 1. mondatával. A ZPO korábbi 279. §-a azonban csak 1976-ig tartalmazta azt a szabályt, miszerint a bíró feljogosított (berechtig) az egyezségkötések és békéltetések létrehozására.

Jóllehet a törvényhely első bekezdése egyértelművé teszi, hogy a békítő eljárás célja a jogbiztonság megóvása és helyreállítása – írja Prütting –, mégis a békéltetésre kötelezés előírása és az ott született megegyezés figyelembevétele diszpozitív módon került szabályozásra.143 Ezek alapján a bíróság az egyeztetésről akár le is mondhat akkor, amennyiben az egyeztetés az adott egyedi esetben nem célszerű, avagy kilátástalannak tűnik. A törvény a bírót a szoros értelemben vett egyezségi kísérlet kötelezettségén túl, szélesebb értelemben is kötelezi – így Saenger –, mivel elsősorban az egyezségkötés lehetőségét kell figyelembe vennie.144 A lehetőség kihasználása révén magát a jogvitára okot adó konfliktuspotenciált kell lokalizálnia.

A törvényhely az egyeztetési kísérlet időpontjának az eljárás minden szakaszát alkalmasnak tartja. A már egyszer lezárt szóbeli tárgyalás újra megnyitásra kerül, amennyiben a felek egyezségkötés céljából ezt igénylik (ZPO 156. § 1. bek. alapján). A gyakorlatban az egyezségkötésekre gyakran csak a per tárgyára és jogi alapjára vonatkozó nyilatkozatok után, a bizonyítás felvételét követően, esetleg részben vagy egészben a másodfokú eljárásban kerül sor. A másodfokú eljárásban született egyezségek azonban nemritkán már a nem kívánatos vagy kedvezőtlen ítéleteket akadályozzák meg, avagy a bíróság által egyértelműsített várható ítéletek előre hozott elismerését szolgálják. A megfelelő időpont meghatározására nincs normaelőírás, az adott egyedi, konkrét jogeset a döntő. A békés megegyezés kísérlete gyakran nem kapcsolódik a szóbeli tárgyaláshoz sem, lehetőség nyílik akár az eljárás írásbeli szakaszában az egyezségi javaslat előterjesztésére vagy az egyezség megkötésére. E lehetőség az újabb módosításokkal beiktatott 6. bekezdés alapján legális és gyakran alkalmazott megoldás.

Már nyomdában van:

Duló Károly: Párhuzamok

Esszé – sok idézettel – az analógiákról

A filozófia, a tudomány- és kultúrtörténet, valamint a művészettörténet területein egyaránt otthonosan mozgó esszé szerzője azt a kérdést járja körül, hogy mennyiben segítenek az analógiák és párhuzamok a világ megismerésében. Érvelése szerint a legkülönbözőbb dolgok között felismert párhuzamok léte otthonosabbá teszi világunkat, s az analógiák mind a mindennapi életben, mind pedig a tudományban komoly segítséget jelentenek, de előfordulhat, hogy tévútra terelik a gondolkodást. Alapvető tehát az, hogy el tudjuk különíteni a lényegi azonosságokat a felszínes hasonlóságoktól. A kötetet filozófia, a tudomány- és kultúrtörténet iránt érdeklődők figyelmébe ajánljuk.

160 oldal

Ár: 2800 Ft

Megjelenés: 2010 március

RÉSZLET

A TÖRTÉNETMESÉLÉS

Az elmesélt történetek valószínűleg a kezdet kezdetétől kísérik – s bizonyos mértékben teszik is – az embert. A mese, a mitikus rege, a hősének, de még a sztorizás vagy a pletykálkodás is olyan emberi együttléteknek ad alkalmat és tartalmat, melyek keretei között a jó történetekben merülhetünk el – vagy legalább mártózhatunk meg. Ebben a közegben kitüntetett szerepe van az elbeszélőnek, ő azonban nem a pusztába kiáltja szavát, hanem hallgatóságához beszél, azt hangolja rá a történetre, vele kacsint össze, és e két fél összjátékában elevenedik meg a mese.

Ennek a játéknak pedig fontos eleme, amire HORATIUS int bennünket: Quid rides? mutato nomine de te Fabula narratur. Mit nevetsz? megváltoztatott névvel rólad szól a mese. A történetek tehát nem légből kapottak, hanem az egyik legősibb lépést és haladási módot jelentik azon az úton, amelyen az ember a világ rejtélyeinek megfejtésére, összefüggéseinek feltárására törekszik.

PLÉH CSABA egyenesen az állítja, hogy „A modern humán tudományok s társadalomtudományok többször jutottak arra a felismerésre, hogy az elbeszélést az ember mivolt kitüntetett oldalának tartsák… A narratív szerkezetek biztosítják, hogy minden tapasztalásunkat szociálisan szervezzük: bármi, ami eszünkbe jut, a szociális mozzanat közbeléptével válik értelmessé, ezt a szociális mozzanatot pedig az elbeszélés reprezentálja.”95

A történetté szervezés így hát elrendezi, értelmezi, emberarcúbbá, otthonosabbá teszi a világot, s mivel a mese rólunk szól, segít abban is, hogy megtaláljuk a helyünket, és eligazodjunk benne.

95 Pléh Csaba: A narratívumok mint a pszichológiai koherenciateremtés eszközei. (Kézirat) Budapest, ELTE Általános Pszichológia Tanszék, 1−2. o.

A PTE BTK kommunikáció- és Médiatudományi Tanszéke,

valamint a PAB I. Nyelv- és Irodalomtudományok Szakbizottsága, Művészeti Munkabizottsága

tisztelettel meghívja Önt

A Város láthatatlan mintázata - Pécs városa mint az emlékezet helye

Szerkesztette Havasréti József. K. Horváth Zsolt és Szíjártó Zsolt

című tanulmánykötet bemutatójára.

2010. április 8. csütörtök, 17:00, Nádor Galéria (Pécs, Széchenyi tér)

A Könyvfesztiválon bemutatkozik a megújult Magyar Filozófiai Szemle

Április 23. péntek, 12.30-13.30, Millenáris, Kner Imre terem

FILOZÓFIAI SZEMLE

2010/1 (54. évfolyam)

A Magyar Tudományos Akadémia Filozófiai Bizottságának folyóirata

RÉSZLET

Filozófiai naturalizmus

A „naturalizmus” a 20. századi és a kortárs filozófia egyik kitüntetett kérdése. Természetesen, amint az a filozófiában gyakran történni szokott, magának a fogalomnak a meghatározása is vita tárgya. Kiindulópontként talán használható az a hagyományos felfogás, amely módszertani és ontológiai naturalizmust különböztet meg. Az előbbi szerint a tudományok módszere episztemikusan felsőbbrendű minden más megismerő módszernél. Az utóbbi szerint az ontológia szempontjából is a tudományoké a végső szó: a legjobb tudományos elméletek mondják meg, mi létezik. Persze, ha ezt elfogadjuk, akkor felmerül a kérdés: mit tesz hozzá a filozófia a tudományokhoz? Nos, a naturalisták mondhatják: a tudományok és a filozófia folytonos egymással, a filozófiai érvelés és a fogalomelemzés, illetve az empirikus kutatások nem választhatók el élesen, egymást kiegészítő tevékenységek. Másfelől, egy tartalmasabb ontológiai naturalizmusnak alapvető feltevése az is, hogy léteznek természeti fajták, tehát hogy fajtafogalmaink legalább egy része nem szociálisan konstruált. Ezt a feltevést (sokak szerint) a tudományok önmagukban nem döntik el, önálló filozófiai kutatás tárgya.

Természetesen – amint az alábbi tanulmányokból is kiderül – a naturalizmus e kiinduló értelmezési keretének a helytállósága vagy akár értelmessége is vitatható. E számunk tanulmányai részben a naturalizmussal kapcsolatos kortárs viták egy-egy szűkebb témáját tárgyalják, részben pedig általánosabban, szélesebb történeti kontextusban közelítik meg a kérdést. Bár a filozófiai naturalizmus körüli viták ma elsősorban az analitikus metafizikában és a tudományfilozófiában zajlanak (kisebb mértékben a társadalomfilozófiában és az etikában), mindazonáltal a naturalizmushoz való viszony a 20. századi filozófia egész története szempontjából is fontos orientáló pont. Elegendő a „tudományos filozófia” mibenléte körül a megelőző századfordulón folytatott vitákra, vagy a logika és a matematika pszichologista és naturalista értelmezésének husserli és fregei elutasítására gondolni ahhoz, hogy Husserl transzcendentális fordulatának vizsgálata, amely Tengelyi László nyitótanulmányának a középpontjában áll, kitűnő kiindulópontnak tűnjön a naturalizmus problémájának vizsgálata során.1

Tengelyi a Husserliana közelmúltban publikált két kötetének szövegei alapján Husserl transzcendentális fordulatának részleteit vizsgálja. Egyfelől rekonstruálja Husserl egy olyan érvét a transzcendentális idealizmus mellett, amely független az Eszmékből ismert érveléstől (amely a tiszta tudat és a téridőbeli dolgok régiójának elkülönültségét a dolgok esetleges és az élmények szükségszerű léte közötti különbségére alapozza). Másfelől olyan husserli gondolatokat körvonalaz, amelyek a transzcendentális idealizmus helyett egy módszertani transzcendentalizmus felé mutatnak. Ez egy olyan „metafizikailag semleges” nézőpontot tesz lehetővé, amely – Tengelyi érvelése szerint – egyidejűleg haladja meg a naturalizmust és a szubjektivizmust, avagy a realizmust és az idealizmust.

1 Másfelől azt is érdemes felidézni, hogy nemcsak a fenomenológiai hagyomány, hanem az analitikus filozófia fontos irányzatai és képviselői sem voltak naturalisták a 20. század első felében: sem a korai cambridge-i analitikusok, Russell, Moore és Wittgenstein a századelőn, sem a hétköznapinyelv-filozófiai irányzat nem volt naturalista, és a hivatalos logikai pozitivista doktrína is csak módszertani értelemben volt az. A quine-i fordulat előtti analitikus filozófiát naturalistának minősíteni tehát legalábbis félrevezető.

Csend zenésze (http://csokismazsola.freeblog.hu/) ajánlja:

J. D. Salinger: Zabhegyező

Pár hete a könyves világ a világtól elzárkózott amerikai író, Jerome David Salinger halálától volt híres – a rajongói fiókokba zárt, ki nem adott regényekről pletykáltak, a rosszmájúak pedig partikat akartak rendezni a hír hallatán. Az írót Zabhegyező (The Catcher In The Rye) című kultuszregénye tette híressé attól függetlenül, hogy egészen más hangvételű írásai is megjelentek. De mi is ez a regény?

Amikor ezt kérdezik tőlem, általában mindig gondban vagyok, hiszen maga a konkrét cselekmény pár mondatban elmondható: Holden Caulfield, ez a tizenhét éves srác sokadjára rúgatja ki magát az iskolából, és mielőtt újra beállítana a csalódott szülőkhöz, bolyong és gondolkodik New York utcáin pár napig. Tipikus, de semmiképp sem átlagos kamasz: baja van az emberekkel, a viselkedésükkel, a rendszerrel, a világgal és persze önmagával is, és folyton zakatolnak a gondolatai, kérdez és véleményt nyilvánít – mindezt könnyed, fiatalos, bár mára talán kicsit megkopott szlenggel, így nem engedi, hogy az olvasó egy pillanatra is unatkozzon.

Egy érzést közvetít, nem pedig konkrét cselekményt. Megnevettet, miközben súlyos emberi hibákat mutat be tűélesen, és folyamatosan keres valami jobb célt, amiért érdemes az összes hazugságot elviselni. Ez a cél pedig az angol címben lelhető meg, amit magyarul nehéz lenne visszaadni (főleg hogy ez az egyik legsokoldalúbb mozzanat a regényben és rengeteg olvasata lehetséges): Holden egy zabföldön vigyázna a zabban futkosó gyerekekre – az egyetlen jó és szerető dologra, ami még ebben a világban igazi és valódi szeretetet és boldogságot képes adni.

De ez is csak egy értelmezés. Talán Te máshogy gondolnád, ahogy az is, aki egy padon találna rá, mint elveszett könyvre. Viszont egy biztos: Salinger maradandó karaktert és életszemléletet alkotott, akár tetszik, akár nem, mert Holden ott van mindazokban, akik törődni akarnak a minket körülvevő világ sorsával.

Ha meg szeretnéd nyerni a könyv első elveszítésének lehetőségét, válaszolj az alábbi kérdésre. A határidő a mai naptól számított egy hét, a válaszokat a konyvtar@justhvk.hu címre küldhetitek. A 2010. április 9-én éjfélig beérkező helyes válaszadók egyikének rövidesen postázzuk a fenti könyvet, melyet a Könyvellátó.hu ajánlott fel elvesztésre! Kérésünk: ha elolvastad, veszítsd el te is, a könyvről alkotott véleményedet pedig oszd meg velünk a könyv adatlapján. Érdemes lesz pályázni, hiszen az utolsó ajánló után az összes helyes választ beküldők között kisorsolunk majd egy közel 30.000 forint értékű, művészeti albumokat tartalmazó könyvcsomagot is, melyet a Gondolat Kiadó ajánlott fel.

Csend zenésze kérdése: Melyik állat eltűnéséről mélázott sokat Holden a téli Central Park kapcsán?

(Részletesebb bejegyzés a bloggerek akciójáról itt: http://blog.justhvk.hu/?p=2668)

Veszíts el egy könyvet!

Ferenczi Attila: Vergilius harmadik évezrede - várható megjelenés: április vége

ELECTA

RÉSZLET

„VERGILIUSNAK NINCS MENTSÉGE”

Genthon István, a neves művészettörténész 1944. október 3-án a következő mondatot jegyezte be római útinaplójába: „Vergilius mentségére például semmit fel nem tudok hozni. Aki Homérost ennyire félreértette, annak nem lett volna szabad utánoznia.”1 A kivételesen művelt tudós ellenszenve nem egyedi jelenség, és valószínűleg nem érdemes mögötte a gimnáziumi latinórák élményeit keresni, a korszak egyik tipikus értelmiségi ítélete fogalmazódik meg benne Vergilius Aeneiséről. Melléje állíthatjuk például Robert Graves hasonlóan súlyos véleményét: „kevés költő tett annyit szent hivatása hitele ellen, mint Vergilius”.2 Vagy egy másik mondat szintén tőle: „Valahányszor a stabil kormányzás, zsúfolt templomok és növekvő jólét hajnala dereng a Nyugat népeire, Vergilius mindig visszanyeri páratlan népszerűségét.”3

Különösen az elutasítás indulatossága érdemli meg a figyelmünket, mely punktum temporisként magába sűríti a korábbi történetet, és megelőlegezi a rá következőt, így megfelelő kiindulópont lehet, hogy megértsük, milyen helyzetben kezdi az Aeneis, az irodalmi kánon évszázadokon át csodált és olykor a legmagasabbra értékelt alkotása befogadástörténetének harmadik évezredét, és hogyan került ebbe a helyzetbe. Mussolini fasiszta Olaszországa 1930-ban ünnepelte Vergilius születésének 2000. évfordulóját. Az ünnepségek olyan nagyszabású külsőségek közepette zajlottak, amilyet sem korábban, sem azóta egyetlen ókori személy sem érdemelt ki utókorától, de költőnek biztosan nem jutott osztályrészül.4

A Duce fivére, Arnaldo Mussolini szeptember 21-én szent ligetet (Lucus Vergilii) telepített Mantovában, amelyben ott zöldellt a nagy költő műveiben szereplő minden fa, és cserje, de gondosan ügyeltek arra, hogy véletlenül se keveredjen egyetlen olyan species a csemeték közé, amelyről nem esik szó a költő valamelyik művében.5 A jubileumi évet az egyébként jónevű medievista oktatási miniszter, Pietro Fedele tanulmánya nyitotta meg, melynek címe Virgilio e la terra. Az olasz állam, de a Vatikán és San Marino is bélyegsorozatot bocsátott ki az emlékév alkalmából, amelyeken egy-egy vergiliusi alak vagy jelenet volt látható latin nyelvű idézet kíséretében. Április 21-én, Róma városának a legendában rögzült születésnapján, Itália harminc városában kezdték pontosan egyszerre az ünnepi előadásokat Vergilius szülővárosától, Andestől kezdve Rómán át egészen a költő kedves Nápolyáig.

1 Genthon (1973) 54.

2 …few poets have brought such discredit as Virgil on their sacred calling… Graves (1962) 35.

3 Whenever a golden age of stable government, full churches, and expanding wealth dawns among the Western nations, Virgil always returns to supreme favour. Graves (1962) 13.

4 Hét évvel később, 1937-ben ünnepelte Itália Augustus születésének 2000. évfordulóját, hasonlóan nagyszabású rendezvényekkel és hasonlóan félreérthetetlen politikai üzenettel. Erről lásd Horsfall (1991) 86.

5 Az itáliai bimillenium-ünnepségek recepciótörténeti feldolgozásával foglalkozó munkák adataikat az Enciclopedia Vergiliana kitűnő „Fascismo e bimillenario della nascita di Virgilio” szócikkéből merítik, amely Luciano Canfora munkája. A következőkben én is erre támaszkodom. Az eseményekről összefoglalást ad még Bianchi (1931) 110–111; alapvető Ziolkowski (1993) 17–26.

Cséfalvay Zoltán: Kapuk, falak, sorompók - A lakóparkok világa

Az izgalmas lakásszociológiai munka napjaink egyik tipikus építészeti-szociológiai jelenségét, a lakóparkot vizsgálja. A szerző bevezetésként áttekinti a jelenség nemzetközi példáit és tendenciáit (észak-amerikai zárt lakóparkok, dél-amerikai lakóparkok, lakóparkok Dél- és Kelet-Európában), megvizsgálja a zárt lakópark közgazdasági és társadalmi-urbanisztikai hátterét, végül konkrét példákból kiindulva foglalkozik a haza lakópark-építés által felvetett problémákkal és előítéletekkel.

300 oldal

Ár: 3000.- Ft

RÉSZLET

3. A PRIVÁT UTÓPIA

Howard utópiájából amerikai Privátópia

Ha a kertvárosi koncepció atyja, „Ebenezer Howard ma körbenézne Amerikában, (…) akkor egyik szeme nevetne, a másik sírna”, – írja Evan McKenzie. Nevetne, mert ma már több tízmillió amerikai él az általa megálmodott kertes elővárosokban. És sírna, mert ezek a kertvárosok sok vonásban alapvetően eltérnek eredeti víziójától. Amerika átveszi Howard koncepcióját, de annak csak várostervezési részét, a racionálisan megtervezett zöld kertváros ötletét. A kertváros fejlesztése és működtetése terén viszont nem tud mit kezdeni Howard közösségi, kvázi-szocialista utópista nézeteivel. Az okokat keresve írja McKenzie, hogy „amikor a kertváros ötletét átültették az Egyesült Államokba, akkor a gyakorlati megvalósítás már az ingatlanfejlesztők kezébe került. Az ingatlanfejlesztőket pedig pusztán a profit maximalizálása érdekelte, és nem nagyon osztották Howard utópista társadalmi nézeteit. Következésképpen átvették a kertvárosi koncepció tervezési oldalát, és nem törődtek annak társadalmi oldalával.”

Howard úgy képzelte, hogy a jövő kertvárosait – hitelből finanszírozva – magánbefektetők építik fel, amit a városlakók előbb közösen bérelnek, majd később megvásárolnak a befektetőktől. Így az új város – amit ugyan választott képviselőtestület, de vállalatszerű menedzsment irányít – a lakóházaktól kezdve a közvilágításig, a városi polgárok közös tulajdona lesz. Ezzel szemben a howardi utópia amerikai változatában nem a város egésze kerül a polgárok közös tulajdonába, hanem minden háztulajdonos birtokolja saját ingatlanát, és ebből a tulajdonosi jogból fakadóan közösen birtokolják és igazgatják a területükön lévő városi infrastruktúrát.

Olvass bele! - Natalie Sapena: Főnyeremény a gyermek!

RÉSZLET Ranschburg Jenő előszavából

A könyv, amit az olvasó a kezében tart, arról szól: ha nem vigyázunk, a képernyõt betöltõ gátlástalan reklám-áradat tönkreteheti gyermekeink testi és lelki egészségét. A felmérések szerint napjainkban a különbözõ cégek, vállalatok több mint 12 milliárd “üzenetet” (reklámot) helyeznek el a gyerekeknek szóló áruk piacán, és az átlagos gyerek - aki naponta 2-3 órát nézi a televíziót - évente körülbelül 40 000 reklámot lát. Bizonyára az olvasó is tapasztalta már: a gyerekek nagyon szeretik a televízió reklám-mûsorait. Az embernek, figyelve ezt az érdeklõdést, olyan érzése van, mint a születésnapi ajándékosztásnál, amikor a csomagolópapír (vagy a doboz) nagyobb örömet okoz, mint a játékszer, amit bebugyolálnak vele. A kicsik - 3-5 évesek - reklámok iránti kíváncsiságát nem a mûsor tartalma váltja ki, hanem a technikája: a pergõ ritmus, a gyors vágások, a képernyõ “kavalkádja” óhatatlanul a készülékhez “ragasztja” õket. Nem is értik, mi a különbség a “mûsor” és a “reklám” között; számukra a reklám nem több és nem kevesebb, mint egy érdekes “néznivaló” a képernyõn, de még az 5-10 esztendõs gyerekek sem fogják fel pontosan a reklám mögött meghúzódó eladási szándékot! Sejtik már, hogy az a sok finomság és érdekes játék, ami a reklám idején elönti a televíziót, megvásárolható, de még mindig nem világos a számukra, hogy mindez éppen azzal a céllal került a képernyõre, hogy a nézõt vásárlásra sarkallja. Az “eladási szándék” megértéséhez ugyanis az emberi kommunikáció egyik legkifinomultabb képessége szükséges: alkalmasaknak kell lennünk arra, hogy legalább is gondolatban - elebújjunk egy másik ember bõrébe, és a problémát, amelyrõl közöttünk szó esik, ne csak a saját nézõpontunkból, de az övébõl is meg tudjuk vizsgálni.

A Szerzõvel messzemenõen egyetértek: a 10 évesnél fiatalabb gyerekek számára reklámot készíteni és sugározni nem tisztességes “üzlet.” Ezek a gyerekek ugyanis fenntartás nélkül elhiszik azt, amit a reklámban látnak és hallanak! Nincsenek felvértezve azzal az óvatossággal, amit a másik ember szándékának mérlegelése nyújt: csak azért mondja, hogy ez a csoki olyan finom és egészséges, vagy ez a játékszer olyan szórakoztató és elnyûhetetlen, mert el akarja adni nekem! A gyerekek csak akkor értik meg - 9-10 éves koruk táján -, hogy a reklámban “trükkök”, a valóságot torzító vagy éppen elfedõ állítások fordulhatnak elõ, ha az “eladási szándék” világossá válik a számukra. Addig azonban a reklám védtelen áldozatai! A vizsgálatok szerint a gyerekek nagyon jól emlékeznek azokra az árucikkekre, amelyeket a reklámokban látnak, és egyértelmûen elõnyben részesítik olyan, hasonló cikkekkel szemben, amelyeket a televízió nem reklámozott. Szeretnék, ha õk is azt az ételt ehetnék, amit a tévében látott kisfiú vagy kislány olyan jóízûen ropogtatott, olyan ruhában és cipõben szeretnének járni, illetve õk is azzal a játékszerrel szeretnének játszani, amelyik a reklámban szereplõ gyerekeknek annyi örömet okozott. Mindennek számos következménye van.

Ami annyira friss, hogy kimaradt a katalógusból:

Natalie Sapena: Főnyeremény a gyermek!

Reklámok özönében élünk, s különösen gyermekeink azok, akik legjobban kiszolgáltatottak az ezerszínű, csodás és már-már elérhető közelségű ideális világot bemutató reklámoknak. Milyen hatással vannak a gyerekekre a reklámok? Milyen újabb és újabb eszközökkel élnek a reklám-szakemberek, a megrendelők, hogy a gyerekeket és rajtuk keresztül bennünket, felnőtteket még több fogyasztásra ösztökéljenek? Hogyan válunk e praktikák révén gyermekeinkkel együtt engedelmes és lojális vásárlókká? Hol van, van-e a határ a gyermekeknek és a gyermekeken keresztül a felnőtteknek szánt reklámok között? Lehet-e hatékony a reklámszabályozás? Mi az állam, s ezen belül a jogalkotók, jogalkalmazók, s nem utolsósorban a felnőttek, a szülők, a tanárok felelőssége? Ők vajon felismerik-e a klasszikusnak tekinthető és az egyre újabb és újabb technikák manipulációs eszközeit, stratégiáit? Ezekre a kérdésekre keresi a választ – számtalan példával, esetleírással alátámasztva – könyvében Natalie Sapena, az újságíró, s egyszersmind a gyermekeiért, gyermekeinkért felelősséget érző szülő.

„.. Sapena könyve rendkívüli érzékenységgel ragadja meg a reklám gyermekre gyakorolt hatásának bonyolult problémakörét. A szerző elkötelezettsége, szakmai felkészültsége, és nem utolsósorban gördülékeny, olvasmányos stílusa meghökkentő erővel tárja elénk a veszélyt, amelybe gyermekeinket – a felnövekvő generációt – a reklám mögött meghúzódó könyörtelen profit-éhség sodorhatja.” (részlet Ranschburg Jenő előszavából)

153 oldal

Ár: 2190.- Ft

PuPilla (http://pupillaolvas.freeblog.hu/) ajánlja:

Joanne Harris: Csokoládécipő

A „Veszíts el egy könyvet!” akció keretében engem is megkerestek, hogy írjak egy rövid bejegyzést kedvenc könyvemről. Mivel abszolút kedvenc könyvem nincs, ezért a favoritok közül egyik nem olyan rég olvasott kedvencemet szeretném bemutatni, Joanne Harris: Csokoládécipő című könyvét.

A kötet a méltán híres Csokoládé folytatása, amely 1999-ben indult világhódító útjára, és 2001-ben a megfilmesített változat Johnny Depp-pel és Juliette Binoche-sal fokozta hírnevét.

A folytatás a Csokoládécipő formájában 2007-ben jelent meg eredeti nyelven. Én magam is eredeti nyelvén, angolul olvastam; a The Lollipop Shoes címet viseli (nyalókacipők), illetve az Egyesült Államokban The Girl with no Shadow (A lány, akinek nem volt árnyéka) címmel dobták piacra.

A történetben visszacsöppenünk Vianne Rocher-hoz és lányához Anoukhoz. Öt év telt el a Lansquenet-ben történt felkavaró események óta, és most úgy tűnik béke van: a család új taggal, egy kishúggal bővült, Anouk iskolába jár, Vianne dolgozik. És hogy mi az ára ennek a „békének”? Vianne feladta a varázst. Nem használja már anyja módszereit, a mágia nincs jelen az életükben. Más nevet vettek fel, hogy a gyanú árnyéka se vetüljön rájuk. Új férfi is megjelenik a színen, egy bizonyos Thierry, akinek házassági ajánlatával teljessé válhatna az álca, az örök biztonság. De vajon valóban ez kell Vianne-nak? Valóban feladja önmagát? Anouk és Rosette sem könnyítik meg Vianne konformitási próbálkozásait, előbbi a kamaszkor küszöbén mindenért dühös, utóbbi pedig akarva-akaratlanul is képességekkel bír.

A helyzet természetesen így még nem elég bonyolult, ekkor lép be a képbe Zozie de l’Alba, csodás fényes cipőiben, elbűvölő karakterével, és rögtön összebarátkozik Anoukkal. Hamarosan sokkal közelebb is kerül a családhoz, mint bárki is hitte volna. Vagy mint bárki is szeretné…

A történetet három szemszögből ismerhetjük meg: Anouk, Vianne és Zozi elbeszélésében, ami az elején kicsit kuszának tűnhet, de nem szabad feladni, mert az első pár fejezet után kitisztul a kép. Nekem rettentően tetszett az elbeszélési mód, és a váltogatások izgalmassá tették az egészet. Nem mintha egyébként híján lenne az izgalomnak. Joanne Harrisre lehet számítani. Elementáris erővel mutatja be azt a talán mindenki által ismert jelenséget, amikor kedves (látszólag kedves, vagy illeszd a megfelelő szót: bájos, elbájoló, varázslatos) személyek szinte észrevétlenül belemásznak az életedbe, minden információt megszereznek tőled a báránybőrükben, nem csak neked, hanem az ismerőseid, barátaid vagy családtagjaid életének is szerves részévé válnak, jó dolgokat művelnek veled, amiért hálás vagy, és te is adni akarsz. Ezek a személyek, ahogy Zozi is a könyvben, kedvesen akarnak megkaparintani, hatalmukba keríteni. Álkedvességük mögött maga az ördög lapul, és épp azt láttatják, amit látni akarsz, te pedig észrevétlenül az ő zenéjük ritmusára kezdesz mozogni… Nos, ha ehhez hozzávesszük Joanne Harris fantáziáját, jelképeket, szimbólumokat, egy csöppnyi varázslatot, egyértelmű azt hiszem, hogy egy nem mindennapi történet kerekedik ki.

Felülmúlja a Csokoládét, sokkal összetettebb, rejtélyesebb, izgalmasabb. Örök kedvenc marad számomra. Elvarázsolt és szó szerint szívdobogtatóan izgalmas a vége. A karakterek pedig ismerősek és rettentően szerettem róluk újra olvasni. Aki ismeri a Csokoládét, ne hagyja ki ezt a páratlan folytatást.

Jó olvasást kívánok a jövendő nyertesnek és mindenkinek, akikhez eljut majd még az elvesztett példány!

Ha meg szeretnéd nyerni a könyv első elveszítésének lehetőségét, válaszolj az alábbi kérdésre. A határidő a mai naptól számított egy hét, a válaszokat a konyvtar@justhvk.hu címre küldhetitek. A 2010. április 6-án éjfélig beérkező helyes válaszadók egyikének rövidesen postázzuk a fenti könyvet! Kérésünk: ha elolvastad, veszítsd el te is, a könyvről alkotott véleményedet pedig oszd meg velünk a könyv adatlapján. Érdemes lesz pályázni, hiszen az utolsó ajánló után az összes helyes választ beküldők között kisorsolunk majd egy közel 30.000 forint értékű, művészeti albumokat tartalmazó könyvcsomagot is, melyet a Gondolat Kiadó ajánlott fel.

PuPilla kérdése: Hogy hívják Anouk új kishúgát?

(Részletesebb bejegyzés a bloggerek akciójáról itt: http://blog.justhvk.hu/?p=2668)

Veszíts el egy könyvet!

Olvass bele! - David van Reybrouck: A populizmus védelmében

2009-ben David van Reybrouck belgiumi flamand író A populizmus védelmében című esszéje rendkívüli feltűnést keltett Belgiumban és Hollandiában.. Mindkét országban több mint egy évtizede érzékelhető a populistának mondott, főként szélsőjobboldali pártok és irányzatok markáns előretörése, amelyek leegyszerűsített, különösen a bevándorlók ellen irányuló üzeneteikkel sok hívet szereznek a helyzetüket a globalizáció és „tudástársadalom” korában hátrányosnak érző, kevésbé iskolázott rétegek körében. De mi is a populizmus valójában? Puszta retorikai forma, amellyel a médiatársadalom korában minden politikai irányzat él valamennyire, vagy pedig maga a tartalom? És kik az első számú célpontjai? Van Reybrouck lebilincselő esszéje rámutat, hogy a modern nyugati társadalmakban új, elsősorban kulturális jellegű törésvonal van kialakulóban, amely egész életstílusok és világképek között húzódik.

A magasan képzett, „kozmopolita” elit, a világot járt, nyitott életet élő rétegek, és a lemaradó, anyagilag akár tehetős, de kulturálisan hátrányos helyzetű tömegek között szinte nincs érintkezés, valóságos szakadék húzódik köztük. A szerző „diplomatársadalmaknak” nevezi a mai fejlett világ országait, ahol az említett, kevésbé képzett rétegek úgy érzik, politikai képviselet nélkül maradtak. Vajon megengedhetjük-e magunknak, hogy ehhez a tömeghez csak a populisták legprimitívebb, agresszív szólamai jussanak el? Erre a kérdésre keresi a választ a fiatal belga író izgalmas esszéje, amely távolról sem tanulság nélküli a mi társadalmunk számára sem.

88 oldal

Ár: 1500 Ft

Várható megjelenés: 2010. április (könyvbemutató április 21. PIM)

RÉSZLET

POPULIZMUS KONTRA DEMOKRÁCIA

Egy dolog biztos, a populizmus igen rövid idő alatt a modern, politikai fogalomtár egyik kulcsszava lett. Olyan jól hasznosítható, hogy időközben a tágabb kultúrába is átszivárgott. 2008 telén a flamand sajtóban azt olvashattuk, hogy Céline az Utazás az éjszaka mélyére című regényében „ugyanolyan populista akar lenni, mint nihilista főhőse”. Egy másik műkritikus pedig azt írta, hogy Vivaldi közérthető, de komponistaként „nem naiv és nem is populista”, ellentétben a Coldplay-vel, amelyről – számára – kiderült, hogy „született populistákból” áll. És még olyan is akadt, aki a „populista nevetésen” bosszankodott.6

Az viszont tökéletes homályban marad, hogy maga a fogalom mit jelent. Úgy tűnik, hogy a fogalom népszerűsége és világos, illetve érthető tartalma fordított arányban áll egymással. Az amerikai előválasztások során egy adott pillanatban mind a négy jelöltet populistának kiáltották ki, noha Huckabee, McCain, Clinton és Obama között igencsak lényeges különbségek voltak. Olyan, egymástól homlokegyenest különböző politikai vezetőket illetnek a populista jelzővel, mint Chávez, Berlusconi, Zuma, Ahmedinezsád, Perón, Thatcher, Walęsa, Sarkozy és Atatürk. Az ember el is csodálkozik azon, hogy egy ennyire parttalan fogalmat hogyan használhatnak ilyen széles körben, de a sikert részben éppen a tisztázatlan tartalom magyarázza. A populizmust pontosan azért használják úton-útfélen, mert ha akarják így, ha akarják, úgy értelmezhetik.

Legalábbis a holland nyelvű területeken. Annak, aki a nép akaratához hasonul, aki feláldozza integritását a communis opinio oltárán, aki teljesíthetetlen ígéretekkel dobálózik, akiről az ember feltételezi, hogy következetlenségen vagy bármi hasonlón kapott, dukál a cím. A köpönyegforgatóknak, felelőtlen ígérgetőknek, opportunistáknak, illúziókeltőnek, népvezéreknek, hazugsággyártóknak, szellemi gazembereknek, voksvadászoknak, üres jelszavakat hirdetőknek, hordószónokoknak, az ellenségeknek, hogy csak néhányat említsek. És amikor már nem hat a „populizmus”, mert minden szó elkopik egyszer, az ember előhozakodhat a „lapos populizmussal”, hisz abba még több viszolygás sűríthető.

6 De Tijd, 2008. január 26.; Knack, 2008. január 16.; De Morgen, 2008. június 13.; De Standaard, 2008. január 26.

Megjelent! 

Fiziker Róbert: Habsburg kontra Hitler

Legitimisták az anschluss ellen, az önálló Ausztriáért

A két világháború közötti Ausztriában az anschluss kérdése folyamatosan napirenden volt. Miközben 1918. november 12-én az új osztrák köztársaság önmagát a „Német Birodalom alkotórészének” nyilvánította, néhány száz méterrel arrébb, az Operánál egy kis csoport a Habsburgok fekete-sárga zászlaját tűzte ki. A huszadik századi „nagynémet egység” megakadályozását a hivatásrendi rezsim mellett a következetesen náciellenes és az osztrák államiságot igenlő legitimisták emelték a misszió szintjére. Jelmondatuk így hangzott: „Aki meg akarja menteni Ausztriát, annak H-t H-val kell legyőznie.” H-t, azaz Hitlert, H-val, azaz a Habsburgok restaurációjával – osztrák, esetleg osztrák és magyar területen. A királypárti propaganda és a Habsburg-mítosz állami szintű felelevenítése a kormány belpolitikai megerősödését és az ország külpolitikai elszigetelődését eredményezte. Bár a reálpolitikai megfontolások végül nem engedték érvényre jutni ezt a látens tradicionalizmust, a monarchisták tevékenységének is köszönhető, hogy a Németországtól történő elválás a háború végén magától értetődőnek számított. A könyv izgalmas olvasmány minden, a 20. századi európai történelem, a jog- és politikatörténet iránt érdeklődő olvasó számára.

284 oldal

Ár: 3000 Ft

RÉSZLET 

A polgárháborútól a náci puccskísérletig. A legitimista eszme térhódítása

Az 1934. februári harcokban a Bundesheer oldalán harcolt az Ottonia Jägerkorps, és az év folyamán Rudolf Fleischer és Adolf Kaschenreuter vezetésével alapított Ring Österreichischer Soldaten nevű szervezet. Fel is vették őket ifjúsági mozgalmukkal, az Eiserne Legionnal együtt az Eiserner Ringbe, de már az év végén kiléptek, majd 2 év elteltével ismét az egység mellett tették le a voksukat.48 A kormány és a szociáldemokraták közötti nyílt és véres összecsapás után 1934 februárjában sokan biztatták Ottót a hazatérésre és a kaotikus helyzet kihasználására. Maga Ottó is úgy ítélte meg, hogy Ausztria a „belső felbomlás állapotában volt”.49 A kiprovokált felkelés leverése után Ottó Wiesner és Ernst Karl Winter útján megpróbált közbenjárni a minél enyhébb ítéletek érdekében, aztán azért, hogy a meghozott ítéleteket ne hajtsák végre – mindezt „a mai ellenség holnap szövetséges lehet” mottó jegyében.50

1934-ben a látványos belső villongásoktól eddig megkímélt Reichsbundot kisebb válság érte el. A bécsi tartományi vezetés három tagja Blumauer és Reichlin-Meldegg ellen fordult, aminek összesen 17 kizárás és a bécsi és a szövetségi vezetés egyesítése lett a következménye.51 Az év ugyanakkor nagy rendezvényeket hozott, amelyeken a „restauráció vagy anschluss” lózungjával a Habsburg-törvények eltörléséért52 szálltak síkra sok ismert arc jelenlétében, ami addig soha nem látott publicitást hozott a legitimista mozgalomnak.53 1934. március 1-jén Bessenyei György magyar követségi tanácsos közeli tervként említette Károly holttestének hazahozatalát.54 Ezzel kapcsolatban Bartha József, a Magyar Tengerentúli Hajózási Rt. elnöke levélben fordult Dollfusshoz „a múlt, a jelen és a közös jövő által összekovácsolt” szomszédos országok ügyében.55 1934. április 8-án a Károly császárra emlékező ünnepségen a Schwarzenberg-palota teraszán megjelent Emil Fey alkancellár és Josef Kimmel, az Ostmärkische Sturmscharen helyettes birodalmi vezetője.56

48 Neuhäuser: i. m. 55–56.

49 Konstantin: i. m. 273.

50 Feigl: Otto… 74. Ennek ellenére az illegális Arbeiter-Zeitung „a restauráció ellen forradalmat!” jelszavával azt hirdette, hogy a Habsburgok a „fasizmus stabilizálódását jelentenék”. Ingrim: i. m. 86.

51 Wagner: i. m. 42. A kizártak másokat is el akartak téríteni a mozgalomtól. A Reichsbund pártolóinak tagsági kártyáit más szervezetek okmányaira akarták kicserélni. Ezért a Reichsbund figyelmeztette szimpatizánsait, hogy csak a fényképes, pecsétes legitimációval ellátott tagokkal álljanak szóba. Wagner: i. m. 256.

52 Mindezt a háborús áldozatok kára és Ausztria gazdasági helyzete romlása nélkül kívánták véghezvinni. Mosser: i. m. 41.

53 Holzbauer (Arnberger–Garscha): i. m. 29.

54 MOL K 63. 169. cs. 1934 – 20/1. 1934. március 1.

55 NPA 233, 1934. április 1.

56 Mosser: i. m. 255. Károly emlékének különszámot szentelt a Der Österreicher, az emlékmiséken a kormány prominens képviselői is jelen voltak. A Wiener Zeitung 1937. március 17-ei írásában csodálattal és tisztelettel adózott az elhunyt uralkodónak. Mosser, 124.

Veszíts el egy könyvet! JÁTÉK!

Cotta (http://konyvkukac.freeblog.hu/) ajánlja:

Azár Náfiszi: A Lolitát olvastuk Teheránban

A könyv Azár Náfiszi, egy angol irodalmat tanító, értelmiségi nő emlékirataiból áll össze, négy fejezetét négy legkedvesebb írója köré tematizálja: Nabokovhoz, Fitzgeraldhoz, Henry Jameshez és Jane Austenhez. Náfiszi az Iráni Iszlám Köztársaság megalakulása után, feladva állását, egyfajta olvasókört szervez, melyen angol/amerikai regényeket tárgyal hét tanítványával, beszélgetéseikből az izgalmas interpretációk mellett az iráni nők és értelmiségiek szörnyű sorsa, rettegéssel teli hétköznapjai is kikerekednek, a könyv mégsem panaszkönyv, s bár sokszor elpityeredtem, valahogy mégis reménykedő/keltő a vége.

Az első fejezet még a Köztársaság előtti liberális időkre emlékszik vissza, amikor szabadon hozzáférhetőek voltak a nyugati irodalom gyöngyszemei, kendő nélkül járhattak a nők, az egyetemen koedukált csoportokban tárgyalhatták meg olvasmányaikat a hallgatók, és nem kellett lépten-nyomon attól tartani, hogy egy kikandikáló hajfürt miatt megvesszőznek vagy szüzességi vizsgálatok sorának vetnek alá. Az olvasókörön minden nő megszabadul kötelező ruhadarabjaitól, „színekben törnek ki” és megalkotják a maguk Woolf-i saját szobájukat. Ezek az órák jelentették a lányok és Náfiszi számára is a határtalan szabadság lehetőségét egy olyan országban, amely minden választási lehetőségtől megfosztja polgárait, ahol a filmek főcenzora vak (hangfelvételről cenzúráz) és ahol a gyerekek kényszeresen jelentenek szüleiknek illegális (erotikus) álmaikról. Egészen meghökkentő volt számomra mint európai olvasónak, hogy az iráni nők egy percig nem botránkoztak meg Nabokov Lolitáján, talán mert náluk épp akkoriban kilenc év volt a házasodási korhatár. Az iráni csoportot jobban lekötötte egy olyan olvasat, ami kevésbé nyilvánvaló számunkra, t. i. hogy az egyik individuum életét egy másik egész egyszerűen eltulajdonítja. A személyes múlt hiánya nyomasztotta a legtöbb iráni nőt és értelmiségit, hogy önmagát csak más szemén keresztül képes megkonstruálni, nem ápolhattak intim viszonyt önmagukkal, testükkel – mindez az Iráni Iszlám Köztársaság tulajdona volt.

Fitzgerald A nagy Gatsby regénye, melyet épp a forradalmi idők kellős közepén tanít Náfiszi, teljes fölháborodást vált ki a konzervatív, Khomeini ajatollah elvakult hívei körében, ezért szó szerint egy bírósági tárgyalást szimulálnak egy előadás alkalmával. A harmadik részben Irán már háborúban áll Irakkal, Náfiszi, még bombatámadások közben is James Daisy Miller-ét olvassa, a regények ekkor inkább egy nyugalmas szigetet, a normalitás izolált kuckóját jelentik számára egy teljességgel felfordult világ közepette. Austentől pedig bátorságot tanulnak és önismeretet.

Mindenkinek ajánlom ezt a könyvet, amely egyszerre szól az irániak méltatlan, elnyomott helyzetéről, a nők szenvedéseiről, ugyanakkor Teherán szépségéről és mindenekelőtt az olvasás hatalmáról, arról a mérhetetlen szabadságról, amit ezek a könyvek adnak, melyekből reményt, bátorságot és kifogyhatatlan örömet merítenek.

Ha meg szeretnéd nyerni a könyv első elveszítésének lehetőségét, válaszolj az alábbi kérdésre. A határidő a mai naptól számított egy hét, a válaszokat a konyvtar@justhvk.hu címre küldhetitek. A 2010. március 29-én éjfélig beérkező helyes válaszadók egyikének rövidesen postázzuk a fenti könyvet, melyet a Könyvellátó.hu ajánlott fel elvesztésre! Kérésünk: ha elolvastad, veszítsd el te is, a könyvről alkotott véleményedet pedig oszd meg velünk a könyv adatlapján. Érdemes lesz pályázni, hiszen az utolsó ajánló után az összes helyes választ beküldők között kisorsolunk majd egy közel 30.000 forint értékű, művészeti albumokat tartalmazó könyvcsomagot is, melyet a Gondolat Kiadó ajánlott fel.

Cotta kérdése: Hogy hívják az iráni nők, csak a szemet szabadon hagyó, hosszú fátylát?

(Részletesebb bejegyzés a bloggerek akciójáról itt: http://blog.justhvk.hu/?p=2668)