Gondolat Kiadó

Halász László: Az elképzelt valóra válása

Irodalom és politikapszichológiai találkozások

Ez a munka tiltakozás. Mindenekelôtt az alkalomadtán tárgyalt visszataszító, netán elborzasztó jelenségek ellen. Hogy miért, külön magyarázatot nem igényel. De tiltakozás az egyre inkább elharapódzó álértelmiségi attitûd ellen is. Napi- és hetilapok mértékadó újságíróinak, kulturális és politikai rádió- és tévéprogramok szerkesztô-mûsorvezetôinek szakmai tájékozódási forrását magától értetôdôen a napi- és hetilapok, valamint a rádió és tévé mûsorai alkotják, megfejelve internethonlapokkal. Derekasan támaszkodva a bennük megszólaló „szakmai elit” tagjaira, akik abban különböznek tôlük, hogy tájékozódási forrásukat napi- és hetilapok, valamint rádióés tévémûsorai, internethonlapok alkotják – jó esetben (?) fôleg idegen nyelvûek. Az elitbôl is kiemelkednek a szabadon lebegô all round véleményalkotók: bármirôl bármikor bárhol, de legelébb is arról, amirôl napi és hetilapok, meg… tudjuk a leckét.

375 oldal

Ár: 3980 Ft

RÉSZLET

A kétszeresen elôreláthatatlan rendkívüli

Mindnyájan pszichológusok vagyunk. Akár akarjuk, akár nem, akár tudjuk, akár nem.Hiszen – egzisztencialista stílben fogalmazva – arra vagyunk ítélve, hogy megértsük magunkat és másokat. Mit miért teszünk és mi várható tôlünk. Naiv pszichológiai elméleteket alakítunk ki. Egyik csoportjuk arról szól, hogyan ragadható meg az emberek sorsa: tehetségeegyénisége közötti szembeszökô különbség. Az elmélet éles határvonalat húz a nagyra hívatottak-kiválasztottak és a többiek közé.

Az elôbbieket valamilyen erô(forrás) – isten, démon, születés, vakvéletlen – rendkívüli tulajdonságokkal látta el. Mintegy rárakta ôket a kivételes teljesítményt garantáló pályára, és ôk pedig, mi mást tehettek, megszállottként végigmentek rajta. Meglehet, hogy az út mégsem sima. Féltékenység, meg nem értés vagy csábításoknak engedô esendôségek kemény próbák. A rendkívüliség éppen azon mérhetô le, hogy birtokosa mennyire képes kiválasztottságával élni, a (nagyra) hívásnak eleget tenni. E felfogást erôsítik a tudományos – a jelzô az igényre, a törekvésre és nem az optimális beteljesülésére utal – pszichológia által is jóváhagyott kedvenc példák. Bach és Mozart, Gauss és Einstein, Raffaelo és Picasso. A zenei és a matematikai (meg a sakk), némiképp a képzômûvészeti tevékenység a leginkább nélkülözni tudja az élettapasztalatok változatos készletét.

Egy-két nagyhatású, valamint sok-sok kishatású gén hátterén a lángelme hamar felbukkan, és megfelelô családi feltételek esetén feltartóztathatatlanul futja be a kijelölt pályát. Ebben nemcsak értelmi, hanem érzelmimotivációs adottságok is segítik. A késôbbi körülményekkel való megküzdésre, az önfejlesztésre. És az elbeszélô irodalmi, az építômûvészeti, a társadalom- és embertudományi, továbbá a katonai vagy politikai tevékenység? A rendkívüliség késôbb bukkan fel, ami önmagában pusztán idôbeli eltolódás. Amikor a rendkívüliség egyáltalán megmutatkozhat, a nagy(ra hivatott) embernél megmutatkozik, és ô megy a maga útján.

Mielôtt e tételt alaposabban mérlegelném, legalábbis két ponton máris korrigálandó a naiv pszichológia emberképe. Ha kiemelkedô hegycsúcsok nincsenek is a legtöbb ember belsô tájában, csak odavetett pillantás láthatja azt egysíkúnak. Valójában mindenkiben eltérô (mértékû) képességirányok, vagy ha jobban tetszik, eltérô intelligenciák vannak. Nyelvi, logikai, térbeli, zenei, mozgási, saját és mások, illetve a természet megértésére irányuló intelligencia. Mindegyik önállóan sajátítja el a kérdéses megismerési terület szabályait, feltehetôen külön idegrendszeri háttérrel.1 Az erôsebb és gyengébb egyéni irányulások természetszerû hívások adott életutak választására és mások elkerülésére. A rendkívüli és a legtöbb ember érintettsége (nincs ellenemre: elhivatottsága) közötti különbség bármekkora légyen is, fokozati. Abban is fokozatiak a különbségek, hogy például a kiemelkedô zenei intelligenciával rendelkezôk mennyire térnek el egymástól.

A 17 legjobban ismert klasszikus zeneszerzôt a New York-i filharmonikus, a bostoni, minneapolisi és a philadelphiai szimfonikus zenekarok tagjai egymástól függetlenül összehasonlították. Teljes egyetértésben Beethovent találták a legnagyobbnak, ôt már nem ilyen egyetértésben Brahms, Mozart, Wagner és Bach követte egy bolyban. A nagyságnak kisebb, bár még mindig szerfölött magas fokát Schubert, Haydn, Debussy, Schumann és Mendelssohn jelentették. A sort Berlioz, César Frank, Chopin, Verdi, Stravinszkij és Grieg zárták. Az értékelés, hiába készítették szakértôk, vitatható. De jelzi, hogy a gyökerében újat teremtô korszakalkotók mellett vannak, akik bármennyire is átütô tehetségek, az elôbbiekhez nem foghatók. A szó szigorú értelmében csak az elôbbieket illeti meg a zseni elnevezés.

Ennyi elég az elemi-iskolás tudnivalókból. Variációs ismétléssel: a rendkívüliség – legalábbis jelen tudásunk alapján – mindig elôreláthatatlan. Hiába ismernénk pontosan az éppen megszületô Gauss vagy Mozart családfáját, az egyenes és oldalági elôdök életpályáját, körülményeit, aligha lennénk képesek megmondani, hogy pontosan mire számíthatunk. Mégis, megkönnyítik a dolgunkat, mivel igen fiatalon elárulják rendkívüliségüket. Bár a 6–12 éves Gauss vagy Mozart megnyilatkozásai sem elégségesek annak eldöntéséhez, hogy zseniális vagy „csak” kiváló teljesítmények fûzôdnek majd nevükhöz, egy pillanatra sem kétséges, hogy matematikusi, illetve zeneszerzôi pályán tudják a legtöbbet adni. Az is megkockáztató, hogyha ugyanilyen alapadottságokkal és családi feltételekkel egy évszázaddal korábban vagy késôbben születnének, a képlet hasonló volna, jóllehet a teljesítmény tartalma és stílusa eltérne.

Nem így azokban a tevékenységekben, amelyekben a rendkívüli eleve késôbb léphet fel, jócskán megnövelve a kor, a szocio-kulturális tényezôk és általában a bizonytalanság szerepét. Azt kívánom felmutatni, hogy a nagyság elôbbi változatainál talányosabbak azok a különös esetek, amikor a rendkívüli kétszeresen elôreláthatatlan. Még az érett felnôtt ember ismerete sem mondja meg elôre, hogy mi lesz az a tevékenység, az az életpálya: sôt, egyáltalán lesz-e, amelyen kiugró teljesítmény várható. Egymástól igen eltérô hat életutat veszek szemügyre. Alapváltozatokat, amelyeket kizárólag az engem foglalkoztató jelenség köt össze, és csak ebbôl a szempontból tekintek rájuk.

BÓKAY ANTAL: „Líra és modernitás – József Attila én-poétikája”

József Attila költészete minden kortársnál nagyobb hatással volt a késõbbi költõnemzedékekre, és úgy tûnik, hogy varázsa még a mai olvasóknál sem fakul. Verseinek ereje abból a látásmódból fakad, amelyet a húszas évek végén alakít ki, a kortárs európai költészet nagyjaihoz hasonló módon. A késõ modern poétika a saját én mélységeinek radikálisan új megértésére alapul, majd a belsõ-külsõ lét összefüggéseinek tárgyias megfogalmazásához vezet. Könyvem ezt a költõi-poétikai önkeresést követi a Tiszta szívveltõl a Téli éjszakáig.

RÉSZLET

1. Nyomtatott szöveg (idõben a legkorábbi) Valószínû, hogy maga a kötet is különleges. Egyrészt a költõ személyes tulajdona, másrészt talán a Nem én kiáltok utolsó, általa birtokolt példánya volt, mert a kiadásra vonatkozó nyomtatott információ alatt nagyobb méretû betûkkel nyomtatva olvasható, hogy Ez a könyv József Attiláé.

2. Vers, verses dedikáció Az „Ez a könyv József Attiláé” nyomtatott szöveg után egy újabb kézírásos szöveget találunk, egy verset vagy legalábbis versi technikával megírt szöveget, amelynek elsõ hét szava azonos egy 1924-es, Kassák stílusában írt versével. Vajon miért került oda ez a szöveg? Más szavakkal: mi a vers intertextuális pozíciója?

3. Lány- és asszonynevek A 3. bejegyzéshez használt tintával minden olyan vershez, amely szerelemrõl, emberi kapcsolatról szólt, József Attila hozzáírta annak nevét, akihez, akirõl az adott vers szólt. Furcsa, radikális referencializálás ez, kicsit olyan, mint mikor valaki névsort ír szerelmeirõl. Csak itt nem a konkrét személy emlékének megõrzése történik, hanem egyben a költészet visszafordítása életté, a figuratív szerelem defigurálása.

4. Levél, dedikáció és vers ismeretlen személynek A sorban utolsó bejegyzés a lap alján kezdõdik, és az elején egy dátum áll: „1927 nov.” A szöveg maga inkább levél és nem dedikáció. A dedikáció performatív természetéhez, konvenciórendszeréhez hozzátartozik, hogy pozitív, ajándékozási gesztus, és az ajándékozó egyértelmûen pozitív viszonyát jelzi. A szöveg azonban határozottan kritikus, negatív. A szöveget aláírás zárja.

5. Dedikáció Vágó Mártának „Vágó Mártinak, mert ez a könyv kedves nekem, vígasztalt sokszor – és most, hogy adhatok valamit, örülök is néki.” A szöveg alatt található a dátum „1928 húsvét”, azzal egy vonalban pedig az aláírás. A teljes szövegkomplexum tehát 1928. április 8.127 körül záródott le, másfél-két héttel azelõtt, hogy a költõ elküldte említett verscsomagját Kuncz Aladárnak. A leglényegesebb jellemzõ a szövegek kevert jellege, irodalmi és nem irodalmi, referenciális és figurális beszédmódok keveredése. A kontextusra utaló szövegek megértéséhez viszont fontos adatok hiányoznak, a hiányok dekonstruálják a szövegek kétségtelen kötõdését a tényleges valósághoz, de nem tudnak egyértelmûen irodalmivá sem válni. Az 5., vagyis idõben utolsó, de az írástérben elsõ bejegyzés referenciális kerete többé-kevésbé világos: a kötetet egy meghatározott idõpontban a költõ Vágó Mártának dedikálta. Itt sem világos viszont, hogy mit fed a költõ által kiemelt „most”.

Vajon mi történt „akkor”? Fehér Erzsébet azt írja, hogy „Vágó Mártának ez a könyv volt az egyetlen tárgyi emléke a költõtõl, amit féltve s titkolva megõrzött a haláláig”.128 De: közben Vágó Márta kiadta a levelezésüket, megírta visszaemlékezését, mindehhez képest miért volt „féltve és titkolva” õrzött pont ez a szöveg? Valószínû, hogy a dedikáció tiszta szószerintisége, figuramentessége ellenére ezt a tárgyi összefüggést sohasem tudjuk meg. Visszafele olvasva: nem tudjuk, kinek íródott az idõben valamivel korábbi (4. számú), 1927. novemberi hosszabb szöveg. Vajon Vágó tudta- e? Valószínûleg, igen. Bizonytalan a szöveg mûfaja is. Lehet dedikáció, lehet levél, hiszen alapjában véve panasz, szemrehányás, nem pedig pozitív, adakozó viszony, ami a dedikáció performatívumának talán elengedhetetlen sajátossága.

Bizonytalanság, meghatározhatatlanság övezi a nyomtatott rész alatti verses bejegyzést (erre részletesen kitérek). Hasonlóképpen bizonytalanok vagyunk abban, hogy a legkorábbi, „Ez a könyv József Attiláé” szöveget a nyomdász miért nyomtatta be a lapra (saját ötlete volt?, a költõ kérte?). Van ebben a gesztusban valami üzenetet közvetítõ feleslegesség vagy tudatosság.

A „József Attila” név ugyanis nyomtatott formában az elõzõ oldalon és a külsõ címlapon is megtalálható. Ez a név a szerzõ neve. A belsõ címlapot követõ elõzéklapra nyomtatott szöveg viszont már egy másik személyes pozíciót, a birtokost, a könyv tulajdonosát, végsõ soron egy meghatározott olvasót állít. Stoll Béla Lengyel Andrásra hivatkozva említ egy másik hasonlóan „különös példányt”, abba az „Ez a könyv Juhász Gyuláé” szöveget nyomtatták. Vajon együtt készült a két nyomtatott beírás? József Attila találta ki? Õ, a „Nincsen apám…” sor majdani szerzõje,130 mégiscsak létezõ költõi apafigurájának tisztelgett ezzel? A dedikáció alatt a kiadásról, a példányszámokról szóló közlemény olvasható, száz, a „szerzõ által aláírt” példányról, ebben római számmal I–XXV. és arab számmal 26–100. példánnyal. Ami kötetünk, Vágó Mártáé egyik csoportba sem tartozik, olyan, mint az I–XXV. kötetek, de nincs számozva. Újra olyan referenciális szöveget olvashatunk, abszolút tárgyias közleményt, amelynek azonban éppen az adott szituációban nincs igaza, nincs referenciája. Ha igaza lenne, jelen kötetünk nem létezne.

A múlt hét csütörtöki Arató Krisztina - Koller Boglárka: Európa utazása - Integrációtörténet könyv bemutatójáról készült képek láthatók alant.

Balról jobbra:

Hegedűs István, a Magyarországi Európa Társaság elnöke, Berényi Gábor a Gondolat Kiadó társadalomtudományi főszerkesztője, Arató Krisztina és Koller Boglárka, a kötet szerzői.

Jurij Andruhovics: MOSZKOVIÁDA (részlet)

rémregény

Sokéves kudarc és kétségbeesés után – sikerült! Valóra vált! Külön-külön szelik át jó darabon az orosz rónaságot, és szinte egyszerre érkeznek meg. Minden hátsó szándék nélkül ismerkednek össze egymással: valóban örülnek a találkozásnak, elvégre társak a boldogságban. Már néhány elejtett megjegyzésükből kiderül, hogy közös az érdeklődési körük: Jeszenyin, és nem Paszternak, Rubcov6, és nem Brodszkij, fiatalos nejlonruhák: elöl-hátul mintás vállrész, az elülső varrásában cipzáros zseb, hátul berakás, kiegészítő: öv. Még aznap a „ma minden jóra fordul” ingerlő-édes előérzetében elzarándokolnak Puskinhoz – hogy virágot vigyenek neki, csak úgy, magánszorgalomból. Ugyanis mindketten szeretik Puskint, sőt a legnagyobb orosz költőnek, tanítómesterüknek tekintik. Puskin tűnődve mustrálja a cipőjük hegyét.

Lent, a szobor lábánál szürke egyenruhás, fekete sildes sapkás fiúk püfölnek valamilyen borotválatlan szabadkőműveseket, akik „demokratikus szövetségnek” nevezik magukat. A Puskin nevében is felháborodott vidéki lányok mennek, hogy bejelentkezzenek a kollégiumban. A kollégiumparancsnok ázsiai, igaz, dagesztáni, de elég fiatal: fizikailag jól fejlett, széles váll, minden kétséget kizáróan szőrös mellkas, harmincnégy éves, sikerül anélkül rákacsintania mindkettőjükre, hogy a másik észrevenné, egyenletes fogazat, fekete szem, Murtaza Ramazanov, vagy esetleg fordítva, Ramazan Murtazajev. Ramazan (Murtaza?) a szobák széles választékát kínálja a hatodikon.

Bármelyik az övék lehet. Van, amelyik a poharazóra néz, és van, amelyik a zöldségesre. Van modern parkettás. Van betört ablakú. Van a vécé mellett is. A maga módján mindegyik vonzó. De van egy variáció, amelyet mindketten gondolkodás nélkül elfogadnak. Ez az úgynevezett „apartman”, két szomszédos szoba, amelyet közös előszoba választ el a világtól. Pompás! Be költöznek, rögtön áthívják egymást teára. És késő estig beszélgetnek Puskinról, Jelcinről, saját verseiket szavalják emlékezetből, dicséretet váltanak, majd kötetet, amely a megyei kiadónál jelent meg gazdaságos papíron. És sehol semmi leszbikus utalás.

Ez a csúcspont.

És a megoldás? Az idő múlásával egyre világosabban látják: óriási baklövést követtek el. Az „apartman” csapda volt. Csapda ostoba tehenek számára, akik a jóisten tudja, hogy kerültek ebbe az őrültekházába. Az a legnagyobb baj, hogy éretlenek a gruppenszexre. Így aztán mégsem sikerül elcsábítaniuk nemhogy egy tábornokot, de még a dagesztánit sem. Ekképp fogva vissza egymást, tengetik valóságos apácaéletüket, magukban dúlva-fúlva és csikorgatva a fogukat, az egykori őszinte barátság pedig alig leplezett, napról napra kézzelfoghatóbb, mélységes, sötét gyűlöletbe fordul.

BEVEZETÉS A JÖVÕBE

Szerkesztette és az elõszót írta: Dessewffy Tibor, Sebõk Miklós

Demos

A Bevezetés a jövôbe írásaival az ezredforduló utáni népszerû társadalomtudományi irodalomhoz szeretnénk útmutatót nyújtani azoknak, akiknek nincs idejük minden tudományos bestsellert elolvasni, mégis tájékozódni szeretnének a legfontosabb szerzôkkel és fogalmakkal kapcsolatban. Az információs társadalom kora a társadalmi tudás hasznosításának gyökeresen új problémáját helyezte elôtérbe. Míg korábban a szûkösen rendelkezésre álló ismeretek megszerzése jelentette a legnagyobb nehézséget, mára a szinte minden pillanatban karnyújtásnyira lévô információtengerben való eligazodás okoz fejtörést. A kötetben közölt másfél tucatnyi esszé a kortárs angolszász társadalomtudományi ismeretterjesztô irodalom krémjének elemzô bemutatását adja. Reményeink szerint ezzel egy intellektuális térképet nyújtunk a globalizáció kötöttségei és lehetôségei között kialakuló új társadalom, új gazdaság és új politika területén való eligazodáshoz.

RÉSZLET

A külváros mint a „régi” Amerika folytatása

A szerzõ a külvárosokban élõk tipizálása során azt találja, hogy ezek a külvárosiak nem is élnek olyan unalmas életet, mint sokan gondolják, hanem itt a tiszteletre méltó amerikai hagyományok vernek gyökeret és virágoznak. „Az emberi vágyódás a felsõbbrendûségre, a spirituális mélység és morális kohézió nem romlik meg a külvárosiasság terjeszkedésével”, írja, „csak más formája jelenik meg számunkra, mivel sok amerikai egy elképzelt jövõképet hajszol.” Ez a régi-új értékrend, amely a külvárosokban teljes virágba borul – a korlátlan pszichológiai, szociális és politikai szabadsággal együtt –, nem más, mint az amerikai hajlam a decentralizálódásra és szegmentációra.

A külvárosokban minden szubkultúrának megvan a helye, minden sportnak van bajnoksága, melyet a helyi tv közvetít, minden hobbinak van klubja, rendszeres összejövetele és még saját sztárjai is. A munkamobilitásnak köszönhetõen pedig azok, akik nem szeretnek az aktuális lakóhelyükön élni, vagy nem kedvelik a szomszédjukat, egyszerûen továbbállnak, amit az amerikaiak gyakrabban tesznek meg, mint bárki más a világon. Brooks számos statisztikai ténnyel bizonyítja, hogy a külvárosokban élõ populáció már nem a – régen gondolt – fehér, felsõ középosztályi réteg csupán.

A következõ fejezetekben az egyénekkel, a személyiségtípusokkal foglalkozik. Brooks imád skatulyázni, ideáltípusokat keres és látmindenhol maga körül. Az élet különbözõ aspektusain keresztül ábrázolja õket – hogyan növünk, tanulunk, imádkozunk és dolgozunk, és hogyan viselkedünk mindeközben, és miért tesszük mindezeket úgy, ahogy? – teszi fel kérdését újra és újra.

A pénteki Majdnem száz év - Boreczky Ágnes beszélget Méhes Verával könyv bemutatójáról készült képek láthatók alant.

Balról jobbra: Stefán Mariann, Boreczky Ágnes, Méhes Vera, Solymosi Katalin, Laki Mihály

Boross Imre: Visszaemlékezés a változó világra

Pártok és politika

Boross Imre, a rendszerváltó elit egyik érdekes egyénisége, 1988 őszén kapcsolódott be a Független Kisgazdapárt újjászervezésébe. A párt megbízottjaként részt vett az Ellenzéki, majd a Nemzeti Kerekasztal tárgyalásain. 1989 decemberében a pártvezetőséggel való vitái miatt kilépett a kisgazdapártból, s részt vett a Nemzeti Kisgazdapárt megalakításában, amelynek egyik vezetője, majd főtitkára lett. 1994-ben visszavonult az aktív politizálástól. Emlékiratában összefoglalja pályájának legfontosabb állomásait és tanulságait. Találó jellemzést ad a kisgazdapárti pártvezetőkről, s beszámol a kisgazdapártot megosztó politikai, generációs és személyi ellentétekről, a frakcióharcok különböző fordulatairól. Az emlékiratot számos eredeti, a szerző személyes irattárából származó kisgazdapárti dokumentum egészíti ki.

360 oldal

Ár: 3450.- Ft

RÉSZLET

III.

1944–1945: két megszállás Magyarországon. A többpártrendszer újjászületése.

1944. március 19-én bekövetkezett a német megszállás.33 Pár hét múlva már sárga csillagot kellett viselniük a zsidóknak, és kijelölték a gettó helyét is valahol a Thököly Imre utca, Mátyás király út, Zrínyi Ilona utca, Batthyány utca által határolt területen. Magas palánkkal zárták el ezt a területet a város többi részétõl.34 Sok keresztény ember még ekkor is tartotta zsidó barátaival a kapcsolatot. Apámnak nemegyszer mondták a városban: hallottam, hogy tegnap csillaghullás volt az irodában. Május közepén megkezdõdtek a deportálások. Apám néhány nappal ezt megelõzõen még találkozott számos régi barátjával, így egye bek között iskolatársával, háziorvosunkkal, Perényi Manóval, meg a hûséges ügyféllel, a Shell-kirendeltség vezetõjével, Magyar Lajossal. Akkor nem gondolták, hogy utoljára látják egymást.

Hitler formálisan zsidó munkaerõt kért, amelyet – a megszállást követõen a német kívánságnak megfelelõen – a Sztójay35 által vezetett magyar Quisling-kormány36 készségesen teljesített. Júniusra azonban kiderült, hogy az elhurcoltak döntõ többségét Auschwitzban és egyéb haláltáborokban, gázkamrákban elpusztították. Ez volt a holocaust. Július 8-án a kormányzó ugyan leállította a zsidódeportálásokat, de akkorra a vidékieket már elvitték. A budapesti 120–150 ezer zsidó honfitársunk azonban Horthy Miklós intézkedése következtében megmenekült. Merész lépés volt ez az államfõ részérõl, amit az is tetézett, hogy a deportálások újrakezdése esetére katonai erõ bevetését helyezte kilátásba. Ezt a magatartását Thomas Sakmyster amerikai történész így jellemzi: Horthy fellépése példa nélkül áll a holocaust történetében: a kormányzón kívül soha egyetlen vezetõ sem tudott katonai erõk bevetésével fenyegetõzve véget vetni a zsidók deportálásának.37

Október 15-én megtörtént a nyilas-hatalomátvétel Szombathelyen is. A front közeledtével a város negyvenezres lakossága közel száz ötvenezerre duzzadt. A hatalomátvétel után két nappal, a kora délelõtti órákban árpádsávos karszalagot viselõ párt szolgálatos nyilasok csöngettek be hozzánk. Négyen voltak. Apámat elvitték. Anyám azonnal rohant Gyetvay József ezredeshez, a parancsnok hoz, aki fölháborodva telefonált a legkülönfélébb helyekre, hogy miként vihetnek el, tartóztathatnak le egy katonatisztet.

– Ha bármi bûnt elkövetett, majd a hadbíróság ítélkezni fog – harsogta a telefonba.

Estére szabadon engedték. Hadbírósági eljárás nem lett. Az év vége szomorú volt minden igaz magyar ember számára, aki tudott a történtekrõl. Szomorú volt a szenteste is: az evangélikus lelkész tiltakozása ellenére ekkor végezték ki Bajcsy-Zsilinszky Endrét38 Sopronkõhidán. Isten szeme mindent lát – voltak utolsó szavai, ami kor a hóhér a nyakára dobta a kötelet. Ezen a napon mindig vissza emlékszem arra a férfira, akivel ’41 nyarán pálkövei szerény nyaralójában édesapám kíséretében kis idõre találkozhattam.

33 Az esemény ötvenedik év fordulóján Boross Imre újság cikkben elevenítette fel a német meg szálláshoz vezetõ belpolitikai történéseket, lásd a III/4. sz. dokumentumot.

34 Hacker Iván: A szombathelyi gettó. In Mondjátok el, mi történt. Szerk. Rá kos Imre – Szita Szabolcs – Verõ Gábor. Ex Libris Kiadó. Budapest, 2004. 79–209. [A szerzõ jegyzete.]

35 Sztójay Döme (1883–1946): katonatiszt, politikus. Hírszerzõ; majd kémelhárító vezér - kari fõtiszt. 1936–1944 között berlini nagykövet. A német megszállás alatt, 1944. március 22. és augusztus 29. között miniszterelnök és külügyminiszter. 1946-ban háborús bûnösként kivégezték.

36 Vidkun Quisling norvég fasiszta pártvezetõ, 1940-ben, majd 1942 és 1945 között miniszterelnök, az általa vezetett náci bábkormány után nevezik a Harmadik Birodalommal kollaborálókat „quisling”-eknek.

37 Thomas Sakmyster: Horthy és a holocaust. Rubicon, 200. 1–2. sz. 64–70. [A szerzõ jegyzete.]

38 Bajcsy -Zsilinszky Endre (1886–1944): jogász, publicista, politikus. 1918-tól antikommunista, nemzeti radikális, fajvédõ szervezetek tagja, folyóiratok munkatársa. 1923-ban részt vett a fajvédõ párt megalapításában. 1930–1931-ben megszervezte a Nemzeti Radikális Pártot, amely 1936-ban egyesült az ellenzéki FKGP-vel; 1939-ben e párt színeiben választották országgyûlési képviselõvé. Az antináci, háborúellenes politizálás és publicisztika jellegzetes alakja. A német megszállás napján, 1944. március 19-én fegyverrel fogadta lakásán a Gesta -pót, õsszel kiszabadulva a börtönbõl fegyveres ellenállást szervezett. 1944. november 23-án a nyilasok elfogták, egy hónappal késõbb kivégezték.

Kovács Nóra: Szállítható örökség - Magyar identitásteremtés Argentínában (1999–2001)

A kötet a kulturális antropológia tudományterülete felől közelíti meg Buenos Airesben élő első, második és harmadik generációs magyarok azonosságtudatát. A vizsgálat alapját antropológiai terepmunka segítségével Argentínában, illetve Budapesten három év alatt gyűjtött kvalitatív adatok szolgáltatják. A munka bepillantást nyújt a Buenos Aires-i magyar intézményekhez kapcsolódó közösségi élet mindennapjaiba, és szituációelemzéseken keresztül fejti fel a magyar azonosságtudat fő alkotóelemeit. A kötet kitér az argentínai magyarok hazalátogatásának és visszatelepedésének kérdésére, illetve a második és harmadik generáció Magyarország felé irányuló migrációjára is.

240 oldal

Ár: 1980.- Ft

RÉSZLET

A KÜLÖNÖSEN PROBLÉMÁS 1930-AS ÉVEK

Vajon miért nem szerepelnek magyar adatok az argentin bevándorlási hivatal összesítésében az 1930-as évekre vonatkozóan? Amint azt fentebb már említettük, a nemzetközi migráció ebben az idõszakban az elõzõ évtizedhez képest drámai módon visszaesett. Ez nemcsak Észak-Amerikára, hanem Dél-Amerikára is vonatkozott. Argentin hivatalos forrásból származó magyar adatokkal a vizsgált idõszakra vonatkozóan nem rendelkezünk, de a visszaesést jól érzékeltetik a környezõ országok argentínai bevándorlási egyenlegei is: Romániáé 1931 és 1939 között 1300, Csehszlovákiáé 996, Jugoszláviáé pedig mindössze 14 fõ.90 Ezek az adatok láthatók a 3. ábrán.

A szomszédos országok kisebbségi magyarjai minden bizonnyal továbbra is új országuk polgáraiként érkeztek Argentínába, a legálisan beutazók száma azonban semmiképpen nem jelentõs. A Magyarországról ekkor érvényes argentínai beutazási engedéllyel érkezõk és távozók éves egyenlege sem érte el azt a mértéket, hogy a kibocsátó országuk szerint és nem az „egyéb országok” rovatban tüntették volna fel.91 Rendkívül kevés adat áll rendelkezésre az Argentínába kiáramló magyar zsidóság létszámára vonatkozóan.

Az európai politikai fejlemények következtében az 1930-as évek során nagyszámú európai zsidó vándorolt ki Argentínába. Latin-Amerikában sem kizárólag Argentína felé irányult ez a népmozgás.

„A fasiszta Németországból menekülõ zsidók három-négy jelentõsebb térségben telepedtek meg a háború elõtt. Latin-Amerika meglepõen nagyszámú menekültet fogadott annak ellenére, hogy igen távol esett, és hogy több országban explicit vagy implicit módon zsidóellenes intézkedéseket léptettek életbe. A Dél- és Közép-Amerikába érkezõ zsidók számát 37 ezer és 84 ezer fõ közt becsülik, 52 ezres átlaggal. A zsidó bevándorlás ezekben az években országonként a következõket mutatja: Argentína 20-30 ezer; Brazília 12-15 ezer; Chile 12 ezer 500; Kolumbia 5 ezer; Kuba 10-12 ezer; Ecuador 3 ezer; Uruguay 3500; Peru 600-2000; Paraguay 1000, míg a többi országra ennél kisebb számok a jellemzõk.”92

Visszhang a Kultúra & Kritikában, Jean-Pierre Changeux: Az igazságkeresõ ember könyvről mely 2008-ban jelent meg a Gondolat Kiadó gondozásában.

Bernáth László

Az igazságkeresõ tudomány

A modern természettudományok kialakulásuk óta kérdéses viszonyban vannak a filozófiával. Hol barátságos, hol pedig ellenséges volt a kapcsolata a két tudományterületnek – az utóbbi néhány évtizedben pedig úgy tûnik, hogy egy helyenként kifejezetten durva háborúskodás után, amelyet a pozitivizmus elõretörése fémjelzett, most ismét fegyverszünet állt be a filozófia és a természettudományok között. Sõt az interdiszciplinaritás, e bûvös szó zászlaja alatt mintha újra egy sokat ígérõ együttmunkálkodás kezdõdött volna meg. Ebbe az áramlatba illeszkedik Jean-Pierre Changeux könyve is, amely a Harvardon 1998-ban tartott elõadássorozat körülbelül egyharmadát foglalja magában. Az elõadássorozat filozófusoknak és irodalmároknak mutatta be a jó, a szép és az igaz régi, s mégsem unalmas problémáját a neurobiológia szemszögébõl. Az igazságkeresõ ember címû kötet „csak” ez utóbbi, az igazság témáját igyekszik a – humán mûveltséggel rendelkezõk számára némileg egzotikus – tudományág eredményeinek segítségével körbe járni.

A Collège de France professzora szakterületének egyik legelismertebb képviselõje, és ennek megfelelõen pontosan és jól strukturáltan adja elõ a neurobiológia jelenlegi álláspontját az emberi agy megismeréssel szorosabban összefüggõ jellemzõirõl. Egyértelmûen ez a precíz és átgondolt ismertetés a legfõbb erõssége a szövegnek; a legalacsonyabb, tisztán neurobiológiai szinttõl haladunk az agy specializálódott területeinek bonyolult kapcsolatrendszerén keresztül a megismerés általános sémája felé. Egy kicsit talán lelombozó, hogy – ha jobban megfigyeljük – mindenütt egyhangúan a darwinista természetes szelekció mintája köszön vissza. De nincs mit tenni, Changeux meggyõzõen érvel amellett, hogy ez az elméleti váz a kisméretû sejtek összetett világában ugyanúgy használható, mint a nagyobb és még komplexebb struktúrákban, akár a megismerés egészére vonatkoztatva is. Bár – és ez úgy vélem, szintén erény – folyamatosan hangsúlyozza, hogy sok megállapítása nem több egyszerû munkahipotézisnél, mivel messze van még a biológia attól, hogy mindezeket a feltételezéseket képes volna igazolni.

Cigányokról – másképpen

Szerkesztette Boreczky Ágnes

A kötetben szereplő tanulmányok szerzői a cigánysághoz kapcsolódó, eddig kevéssé kutatott kérdéseket vizsgálnak. Így többek között azt, hogy különböznek-e a cigány és nem cigány családok, milyen változásokon mennek keresztül a helyi és a tágabb környezethez való alkalmazkodás során, milyen hagyományokat-szokásokat örökítenek át, másképpen tanulnak-e, másképpen látják-e a világot a cigány és a nem cigány gyerekek. Az írások alapját három településen végzett szociológiai-antropológiai és pedagógiai kutatások képezik, melyek legfontosabb témái a kollektív emlékezet, a családi szocializáció és a gyerekek kognitív fejlődése. A kötet a szerzők szándéka szerint azoknak a könyveknek a sorába illeszkedik, amelyek arra törekszenek, hogy finomítsák a cigányokról szóló diskurzust, élesítsék a róluk alkotott durva és homályos képet, és eloszlassák az újra és újra felbukkanó hiedelmeket.

276 oldal

Ár: 2790 Ft.- Ft

RÉSZLET

KÁROLYI JÚLIA

…hanem az életnek…

Családi szocializáció egy északkelet-magyarországi cigány közösségben

„Non scolae sed vitae discimus.”

Tereptapasztalatok

Természetesen nem állíthatom, hogy sikerült a vizsgált cigány közösség szocializációs gyakorlatairól átfogó képet kapnom, függetlenül attól, szűkebb vagy tágabb értelemben használom-e a „vizsgált közösség” kifejezést. Tágabb értelemben tekinthetem kutatásom tárgyának a horenykai cigányokat mint csoportot, ami abból a szempontból mondható jogosnak, hogy az iskolai terepen a faluban lakó cigány gyerekek túlnyomó többségével alkalmam volt rendszeresen találkozni – a családjukat azonban csak néhányuknak ismertem meg. Szűk értelemben az a közösség, amelyet módomban állt valóban alaposabban is megismerni, lényegében Kati rokonsági csoportjára korlátozódik, vagyis Kati és a férje rokonságából arra a mintegy tizenöt felnőttre és húsz gyerekre, akikkel ottlétem alatt rendszeresen találkoztam, és akik anyagi helyzet szempontjából egyébként rendkívül különböző háztartásokat alkottak.

Noha eredeti célom az volt, hogy egy nagyobb, egy rokonsági csoportnál kiterjedtebb, mondjuk lakóhelyük által összetartozóként meghatározható cigány közösség szocializációs gyakorlataival ismerkedjek, Kati családjának sajátosságai ezt nem tették lehetővé. Az a körülmény, hogy Katiék közvetlen szomszédai többségükben magyar családok, Kati és Zoli testvérei pedig kivétel nélkül más településeken élnek, azt jelentette, hogy más horenykai cigány családokkal nemigen volt alkalmam érdemben megismerkedni.

A gyakorlatban ez a helyzet úgy állt elő, hogy Katiék nem nézték jó szemmel, ha az ő gyámkodásuk nélkül próbáltam más családokkal kommunikálni, így csak azokkal érintkezhettem, akikkel ők maguk is – ők maguk viszont ottlétem idején a faluból csak egy-két közelükben lakó és velük távolabbi rokonságban álló cigány családdal tartották a kapcsolatot, az idő nagy részében inkább a környező településeken élő rokonaikhoz mentek látogatóba, vagy az ő látogatásukat fogadták. Fontos kivételt jelentettek ez alól az elzárkózás alól azok a részben cigány, részben magyar horenykaiak, akikkel a család munkakapcsolatban állt, elsősorban a naponta a fővárosba járó brigád tagjai. A velük való kapcsolat igen intenzív, mindennapos volt, de jobbára a munkára korlátozódott, a munkaidő lejártával nem keresték egymás társaságát.

A lakás beosztása és átalakulásai

Katiék lakása és az udvar több átalakuláson is átesett ottlétem idején, illetve két látogatásom között. A nyári időszakban Kati apósa és anyósa még abban a külön szobában lakott, amely közvetlenül az udvarból nyílt a lakás mögött. Itt egy dupla ágy, hűtő, tévékomód, asztal és kombinált szekrény kapott helyet, a falon pedig a családtagok fényképei, szentképek és egy tükör. Katiéknál az előszoba mellett jobbra, de vele teljesen egybenyitva a konyha található, szemközt a fürdőszoba, balra pedig a két szoba, amelyeknek azonban egymás felé nincsen ajtajuk, hanem összenyílnak, és az előszoba felé is csak az egyiknek van. Így tehát (a fürdőszobát leszámítva) az egész lakás egy légteret alkot. A konyhában nagy étkezőasztal hat székkel, tálalószekrény, konyhapult faliszekrényekkel (ezeket mind Kati gazdag sógornője adta, amikor lecserélte a saját konyhája berendezését), sütő és hűtő. Az előszobában egy négy- és egy háromszemélyes lila bőrkanapé, a hozzájuk tartozó két fotel a szobákban van.

A Litera - Az irodalmi portál oldalán jelent meg pár napja Nagy Bernadett tollából a Vlagyikmir Szorokin: 23000 könyvéről recenzió, amiből egy részletet alant, a teljes szöveget pedig a linkre kattintva olvashatjátok.

23000 recenzió a Literán

23000 + 2

Vitathatatlan, hogy jelen kötet igazi tétje a trilógia befejezése (ha már zárása nincs), illetve zárása (ha már befejezése nincs). Ha emlékszünk A jég utolsó oldalaira, akkor ismerős lehet az eljárás. Azonban a 23000 első fejezete pontosan onnan folytatja a történetet, ahol Szorokin akkor letette a tollat. - Nagy Bernadett recenziója Szorokin 23000 című regényéről.

Míg a trilógia első két kötetében a szerzőnek sikerült szimpatikussá tennie, majd elmélyítenie ezt a szimpátiát az olvasó és a Testvériség között, a harmadik kötetben (azzal, hogy esélyt ad a kényszermunkára ítélt húsrobotok kezébe) megszületik az ellenpólus, és az író elkezd végre egy komplexebb képet láttatni. Elbizonytalanítja az olvasót atekintetben, hogy mi hordozza számára a valódi értéket: az utópisztikus tökéletesség, a teremtő Fény újjáéledése (akár nélküle is), vagy a trilógia folyamán eddig végig (jogosan és szemfelnyitóan) elidegenített emberiség történetének esetleges folytatása.

Mégis: mennyiben emberi történet ez? Ha idegenek (saját felsőbbrendűségük tudatában) ennyire hidegen beszélik el őt, és azt, ami vele az utóbbi bő száz évben történt, mennyire érezhetjük magunkénak ezt az embert? Az egyetlen esélye Szorokinnak arra, hogy átfordítsa ezt a gondosan megszervezett idegenkedést (azon túl, hogy fel-feladja a kék szemek átható tekintetét) abban rejlik, hogy idővel elér a világba, amit az olvasó is ismer. Ennek a világnak a nyelve által az addig sehová sem igazán tartozó olvasó végre közel férkőzhet, azonosulhat az ő életét élő, az ő problémáival küszködő húsrobotok sorsával. Ezen a ponton ugyanis már nem magában ismeri fel a húsrobotot, hanem a húsrobotban ismeri fel magát, az embert.

A történet ideje szerint egymás után állított kötetekben (Bro útja, A jég, 23000) emellett megfigyelhetjük, azt a következetesen egyre növekvő, és egyre ijesztőbb fanatizmust, melyben a Testvériség tagjai részesednek. Minél közelebb érnek céljukhoz (a 23000 fivér és nővér megleléséhez és velük „a végső Nagy Kör” megalkotásához), működésük annál jobban emlékeztet azokéra a totalitárius rendszerekére, melyek léte a leginkább alátámasztja a testvériség azon rögeszméjét, miszerint a húsrobotok világa, a Föld nem más, mint a Nagy Hiba, melyet ki kell küszöbölni, azaz el kell pusztítani.

A jég apokalipszist ígért, a 23000 beváltja?

Az Ekultúra virtuális hasábjain jelent meg a mai napon recenzió, a Douwe Draaisma: Kizökkent elmék könyvről, amit az alábbi linkre kattintva olvashattok teljes egészében:

Ekultúra Kizökkent elmék recenzió

Részlet a recenzióból, Makai Péter Kristóf tollából:

Bár az antipszichiátriai mozgalom igen hangosan mondja a magáét, hogy márpedig nincs is olyan, hogy elmezavar (pláne olyan, hogy elmebetegség), és hogy mindenki másképp látja a világot így is, úgy is, ezért nem kell egészséges és beteg elmékre osztani a világot, azért a mindennapi életünkben egyre-másra találkozunk olyan emberekkel, akik rendszerszerűen eltérnek egy elég jól körülhatárolható, normális emberi elmeműködéstől.

Legsúlyosabb esetben akár ön- és közveszélyesek is lehetnek, de az is előfordulhat, hogy pont nem tudják magukat ellátni, vagy akár egyszerűen csak annyi, hogy rögeszméik, extrém hangulatváltozásaik, vagy a társas életben való bizonytalanságaik miatt képtelenek beilleszkedni a társadalomba.

Ezek a kizökkent elmék sokáig ki voltak szolgáltatva a felettük ítélkezők kényének-kedvének, akik egy pillanatig sem riadtak vissza attól, hogy a gyógyulás reményében mindenféle csúfos tortúrának vessék alá a minden joguktól megfosztott pácienseket.

Ez így volt a pszichológia és a pszichiátria megjelenése előtt, de bizonyos mértékig ugyanúgy igaz a lélektan okleveles ördögűzői korszakára is. Mégis, nagyon nagy előrelépésnek tekinthetjük, hogy elkezdtük meglátni a léleknek azon mintáit, amelyek furcsán, másképpen fodrozódnak, mint legtöbbünknél. Azt, hogy ma nem égetünk boszorkányokat, hogy a hisztériát vagy a homoszexualitást nem tekintjük elmebetegségnek, vagy azt, hogy a hóbortos nagybácsinkon, aki egyfolytában elfelejti a saját nevét is, végre segíthetünk, olyan nőknek és férfiaknak köszönhetjük, akik fantáziát láttak a különleges elmékben, és a kizökkenteket tanulmányozták egész életükben.

Douwe Draaisma könyve pontosan róluk szól: olyan egykor praktizáló orvosokról és pszichológusokról, akik a nevüket adták egy általuk (vagy valaki más által) felfedezett lélektani sajátosságnak. Ahogy ma Alzheimer, Asperger vagy Parkinson nevét emlegetjük, mindig azokra a kicsit furcsa, esendő emberekre gondolunk, akiket ezeknek a szakembereknek a nevével ellátott betegség sújt. Pedig az orvosok legalább olyan érdekes személyiségek voltak maguk is, mint pácienseik, sőt, előfordul olyan eset is, hogy végül az egykor joviálisan hogy-van-Ketteskéző fehérköpenyes is a zárt osztályon köt ki.

Nescio/Fenyves Miklós (ford.): Az Élősködő - Titánok - Költőcske

Akcentusok

"Nesciót olvasni - folyamatos találkozás egy fiatalemberrel, aki valaha voltál. Aki ezt a szánalmas sürgölődést az ég alatt reménytelennek és nevetségesnek találja, aki ki akart iratkozni az élet úgynevezett iskolájából, egy szikláról kívánta nézni egy életen át a tengert, vagy ellenkezőleg, meghódítani a világot, szőröstül-bőröstül. Aki nem kíváncsi a protestantizmus amúgy tökéletesen működő receptjére. Jobb családok előbb-utóbb végeznek vele, elássák a hulláját a körömnyi hátsókertben." (Németh Gábor) A modern holland irodalom klasszikusa, a "kettős életet" élő Nescio (latinul "nem tudom") álnéven publikáló J.H.F. Grönloh (1882-1961) kereskedő és kézműves családból származott. Ő maga üzletember volt, kishivatalnokként kezdte pályáját, majd egészen a Holland-Bombay Trading Company igazgatói székéig vitte. Írói tevékenységét sokáig titkolta, csak novelláinak második kiadása után, a 30-as években "fedte fel magát", mert megunta, hogy műveit rendre másnak tulajdonítják, de haláláig nagyon kevesen tudták, hogy író.

RÉSZLET

AZ ÉLŐSKÖDŐ

I.

Azt az egy embert kivéve, aki a Sarphatistraatot tartotta Európa leggyönyörűbb helyének, soha nem láttam még csodálatosabb egy fickót, mint az élősködő. Az élősködő, aki ott feküdt az ágyadon piszkos cipővel a lábán, mikor késő este hazaértél. Az élősködő, aki elszívta a szivarjaidat, és megtömte pipáját a dohányodból, és ami szened csak volt, elfűtötte, és szemlét tartott a szekrényeidben, és pénzt kért tőled kölcsön, és elnyűtte a cipőidet, és ha esőben kellett hazamennie, magára vette a kabátodat. Az élősködő, aki egyfolytában hozatott valamit a mások nevére; aki fejedelem módjára tudott jenevert inni mások kontójára az „Hollandais” teraszán; aki esernyőket vett kölcsön, hogy sose vigye őket vissza; aki addig fűtötte Bavink másodkézből vett kályháját, amíg az meg nem repedt; aki a bátyja dupla gallérjait hordta, és kikölcsönözte magának Appi könyveit, és külföldön utazgatott, ha az öregét megint sikerült megfejnie, és olyan öltönyökben járt, amelyeket nem fizetett ki soha.

Japinak hívták. Sohasem tudtam, mi a vezetékneve. Bavink állított be vele, miután visszatért Veeréből. Bavink Zeelandban festett egy egész nyáron át. Ott látta őt először, Veerében. Japi csak úgy üldögélt. Tűnődött is rajta Bavink nemegyszer: miféle egy fickó lehet ez? Senki sem tudta, mindig ott lelted valahol a parton. Egyre csak ült, órák hosszat, mozdulatlanul. Déltájban, aztán meg hatkor besétált enni; különben egész nap csak üldögélt. Így tartott ez vagy három hétig; azután Bavink nem látta többet. Pár nap múlva Bavink éppen visszafelé tartott Rotterdamból. Néha igénye támadt rá, hogy sok embert lásson maga körül. Tekergett pár napig a rotterdami kikötőkben, aztán torkig is lett az egésszel. A Numensdorp– Zijpe hajón aztán ott ült megint.

Ugyancsak fújt a szél azon a reggelen; jó kis hideg szelecske, csak úgy rohantak a fehér tarajú hullámok. Fel-felcsaptak az orrba, át a mellvéden. Az előfedélzet szélfogói csukva, az orrban senki. Csak Japi ült ott, és ázott derekasan, kémlelve a mellvéd felett. „Nahát – gondolta Bavink –, tényleg ugyanaz a fickó.” Odament, és megállt mellette. A hajó himbálózott, fel-felágaskodott. Japi a padon ült, a sapkáját fogva, és hagyta, hogy átáztassa az eső. „Szép időnk van, mester”, szólalt meg Bavink. Japi ránézett azzal a nagy kék szemével, és közben el nem engedte volna a sapkáját. És már csobbant is a víz a fedélzeten, a cseppek megültek az arcán. „Csakugyan”, felelte Japi. Csattanással vizet ért a hajóorr, huppant egyet. Egy úr hiába igyekezett kinyitni a szalon üvegajtaját, a szél egyre nyomta befelé. „Szépen tartjuk az időt”, mondta Bavink, csak hogy mondjon valamit. „Úgy-úgy – mondta erre Japi –, én nem tudok időről.”

Marga Minco/Gera Judit (ford.): AZ ÜVEGHÍD

Akcentusok

"Hálás feladat... bujkálásról írni kisregényt, hiszen letehetetlen, akár egy kalandregény, s ráadásul katartikus élményben is részesíti olvasóját. Minco túlélésről szóló kisregényének fiatal hősnője lakásról lakásra menekül, és vált mindannyiszor identitást. Üresjáratban, akárha kínzó saját emlékünk volna, forog egy képzeletbeli lemezjátszón, a Pilinszky hangját belénk sulykoló lemez, amely szerint, ami megtörtént nem tud véget érni. Pedig milyen jó volna... elmondani azt is, hogy az igazi író - világszerte és az idők kezdetétől - ezerszer inkább kivetett, mint befogadott." (Takács Zsuzsa)

Marga (eredetileg Sara) Minco 1920-ban született, Amszterdamban él. A második világháborúban egész családja a holokauszt áldozata lesz, ő maga bujkálni kényszerül, ekkor kapja a Marga Faes álnevet, amelyből a Margát később megtartja. Több irodalmi díjjal tüntették ki, ezek között a legfontosabb a Constantijn Huygens-díj, amelyet 2005-ben kapott meg egész életművéért. Könyvei, melyek majdnem minden európai nyelven olvashatók, több százezres példányszámban kelnek el Hollandiában. Az 1957-ben megjelent Keserű fű című kisregénye a holland iskolákban kötelező olvasmány, mindenki ismeri. Magyarul 1979-ben jelent meg a Magvető Könyvkiadónál, a Lakcím című novellája pedig a Múlt és Jövő című folyóirat holland különszámában, 2003-ban.

RÉSZLET

1.

Maria Roselierről akkor nem lehetett többet megtudni. Senkinél nem kérdezősködhettem utána. Meg kellett elégednem azzal a képpel, amit az olyan semmitmondó adatok alapján alkottam róla, mint a születési dátuma és a lakhelye. Több mint húsz évbe telt, míg sor került rá, hogy elmenjek Avezeelbe, abba a faluba, melynek létezéséről nevének első említésekor nem is tudtam. Kiderült, hogy Zeeuwsch-Vlaanderenben található, egészen a belga határnál. ’43 őszén megint arra kényszerültem, hogy lakcímet változtassak. Három hónapig Haarlemben voltam, és már éppen kezdtem volna jól érezni magam, mikor egyik este azt az üzenetet kaptuk, hogy másnap reggel értem jönnek. Nagyon elkedvetlenített a dolog, főleg azok miatt az élmények miatt, amelyeket egy előző költözködés során szereztem. Egész éjjel zuhogott az eső.

A viharos szél csapkodta az ablakot, és lármásan zúdult le az ereszcsatornában. Régen, ha ilyen idő volt, boldogan bújtam a takaró alá, és gyorsan álomba merültem. Most órákig ébren tartott; hánykolódva és remegve hallgatóztam az ágyban. Remegve csomagoltam össze reggel az útitáskámat is – a remegés talán amiatt fogott el, vajon mi vár majd rám ezután. Szorongásom azonban abban a pillanatban elmúlt, amikor megláttam őt a lépcső alján. Volt valami a testtartásában, ami azonnal bizalmat ébresztett. Kék gabardin esőköpenyében, hóna alatt a viharvert iskolatáskával olyan benyomást keltett, mintha a lehető legkevésbé szeretne feltűnni.

Csak a keresztnevén mutatkozott be, az enyémet nem kérdezte, és azt javasolta, sétáljunk el szép nyugodtan a haarlemi villamosmegállóhoz. Valószínűleg azt hitte, hogy mindvégig soha nem tettem ki a lábamat a házból. Az utazás alatt semmi különös nem történt; nem voltak sokan, beszélgetést alig lehetett hallani, és a kalauzt leszámítva senki nem járkált fel-alá az ülőhelyek között, hogy különösebb figyelmet szenteljen az utasoknak. Annak a néhány embernek, aki útközben felszállt, semmi más célja nem volt, mint a villamosutazás. Mi a második kocsiban ültünk le, a tolóajtó mellett.

Néztem a szürke eget, a kopár fákat és a mezőket, amelyek a nedvességtől majdnem feketén tárulkoztak ki, amint elhagytuk a várost. Baloldalt, a megemelt sínpályán kétszer is beért minket egy vonat, és kétszer is úgy tűnt, mintha megálltunk volna egy pillanatra. Kísérőm szemben ült velem, és egy gondosan bekötött könyvet olvasott. Egyenes szálú, barna haja rézsút hullott a homlokába; ujjaival néha hátrasimította, de mindig visszahullott. A célállomás közeledtével összecsapta a könyvet, a táskájába tette, és mosolyogva felém biccentett.

− Megérkeztünk.

Felső ajka felett kis bajuszkezdemény derengett, nyilván azért növesztette, hogy idősebbnek látsszon.

Szabó G. Zoltán: Kölcsey Ferenc könyvtára és olvasmányai

Kölcsey Ferencet mint a nemzeti Hymnus költőjét tartjuk számon, kevésbé köztudott azonban, hogy kora egyik, ha nem a legműveltebb embere volt, jelentős egyéb költeményein kívül a tudományos igényű irodalomkritika megteremtője a magyar irodalomban, s a későbbi politikusi munkásságát is hatalmas állambölcseleti, történetfilozófiai irodalom ismerete jellemzi. Érthető a nem pusztán filológusi igény, hogy ennek a kivételes műveltségnek hátterét, irodalmi, szakirodalmi alapját megismerjük, hiszen enélkül az életmű teljes értékű ismerete nehezen képzelhető el. Szerencsére Kölcsey könyvhagyatéka még 1867-ben a nemzeti Múzeum gyűjteményébe, a későbbi Országos Széchenyi Könyvtár állományába került, amely alkalommal elkészült a ma a könyvtár kézirattárában őrzött hagyatéki könyvjegyzék is.

Ez azért fontos, mert a bekerült könyvanyag szétosztódott az állomány egészébe, s ma már e jegyzék nélkül nem azonosítható. Csakhogy ez a jegyzék pusztán a mű azonosításához szükséges adatokat (szerző, cím, kötetszám) tartalmazza, ami érthető, mert ott voltak mellette a konkrét példányok. Hosszas kutatómunkával sikerült a Széchényi Könyvtár hatalmas állományából a jegyzék alapján az eredeti Kölcsey tulajdonlotta példányok jelentős részét azonosítani, mely nemcsak a hiteles szövegkiadás fellelését jelentette, hanem ily módon a költő értékes bejegyzései is előkerültek. Tehát ez a kötet tartalmazza a kutatás alapjául szolgáló könyvjegyzéket, s ezzel párhuzamosan az egyes tételeknek megfeleltethető, vagy a legnagyobb valószínűséggel azonosítható kiadványok pontos címleírását az alkalmanként szükséges jegyzetekkel. Miután a könyvtárjegyzék ismerete alapján nyilvánvalóvá vált, hogy ez az állomány nem fedi teljesen a Kölcsey által ismert és hivatkozott művek egészét, a bevezető tanulmány tartalmazza azoknak a munkáknak az adatait is, melyek megbízható ismeretére az életmű alapján következtethetünk,

184 oldal

Ár: 1950.- Ft

Post festum. Szabadtéri játékok a két világháború között Salzburgban, Szegeden és Pécsett

Kerekes Amália - Kindl Melinda - Szabó Judit (szerkesztő)

A húszas és a harmincas évek ausztriai és magyarországi publicisztikájából válogató antológia képet ad a köztérhasználat, a tömegkultúra és a turizmus egyik kulcsfontosságú színhelyéről, a szabadtéri játékokról. A Salzburgban, Szegeden és Pécsett rendezett játékok programadó szövegeinek és kritikai visszhangjának összehasonlító bemutatásával a kötet a Monarchia felbomlása utáni közép-európai kulturális hálózatok működését, a regionális központok önértelmezését, az állami ideológia helyi áthasonlítását, a mintakövetés és a konkurencia viszonyát állítja középpontba. A válogatásban külön hangsúlyt kapnak az ünnepi játékokhoz kapcsolódó, átfogó városfejlesztési tervek, az egyház funkciója, a civil kezdeményezések, valamint a tömegkultúra és a sajtópropaganda szerepének megfogalmazásai. A korabeli plakátokkal, színpadképekkel illusztrált kötetet, amely a mai értelemben vett fesztiválkultúra kialakulásának kezdetét tárja föl, egy-egy salzburgi, szegedi és pécsi előadás fogadtatásának legfontosabb dokumentumai zárják.

604 oldal

Ár: 3450 Ft

RÉSZLET

5. Ünnepi játék – ünnepi hét

Az ünnepi játékok ideológiájában a helyi és országos igények megjelenítése, az anyagi és művészeti szempontok összehangolásának problémája, az egyházi és a civil társadalmi elvárások különbsége annyiban is feladatként jelenik meg, hogy figyelembe kell venni az adott infrastruktúrát mind az idegenforgalmi vonzerő hagyományokon alapuló kialakítása, mind pedig a turisztikai keretfeltételek (megközelíthetőség, vendéglátás) megléte szempontjából.

A kiindulópont mindhárom város esetében egy központi rendezvény (Salzburgban az Akárki, Szegeden Az ember tragédiája, Pécsett Ujházy György Missa Sollemnise), amelynek háttere Pécsett és Szegeden a civil szervezetek bevonásával kialakítandó heterogén, kiállításokat, koncerteket magába foglaló ünnepi hét, de ugyanígy igaz ez a tétel Salzburgra is, ahol az elsô ünnepi játék 1920-ban pusztán az Akárki előadásából áll, idővel azonban a zeneváros képzetének fölerősítésével és más prózai darabokkal párosul. Ezek az úgymond járulékos programok, illetve ezek más regionális turisztikai célpontokat is szem előtt tartó ajánlatokkal való kibővítése abból az egyszerű belátásból következik, hogy a hosszabb távra tervező látogatók érdeklődése egy hétig nem tartható fönn, a közlekedési hálózat elégtelensége miatt eleve több időt vesz igénybe a helyváltás, és a rendezvényeken való részvétel nem ritkán a nyaralás része is. Az ünnepi hét koncepciójának origójában álló előadás általános ideológiai megközelítésben nem pusztán művészeti értelemben véve sarkalatos pontja a programnak, hanem ezen túlmenően arra is hivatott, hogy teljes egészében leképezze a várost és annak prospektív célkitűzéseit.

Az ideáltipikus elképzelés városonként megnyilvánuló különbsége leginkább a hagyománytörténet folytonosságának megteremtésére irányuló szándékok eltéréseiből adódik. Salzburg kulturális önértelmezésében a művészet- és színháztörténeti, valamint regionális hagyomány ölt testet a dóm kulisszájának és a népi színjátszás helyi tradíciójának ötvözésében. Szegeden a népi és az egyházi játék vegyítése közvetlen történelmi kapcsolatba hozható az 1931-es Magyar Passióval, míg Az ember tragédiája a koncepció jövő felé nyitását teszi lehetővé: a hálaadás az új korszak nyitányaként jelenik meg, a szenvedéstörténet és a csodavárás a város feltámadását, haladáseszményét egyetemes keretbe foglaló összképpé formálódik. Pécs esetében az előadás a város konszolidációjának ünnepe, ahol a magas és népszerű kultúra a zenében, a liturgikus hagyományban olvad egybe, ugyanakkor a Liszt-mise kiemeli a rendezvényt a helyi keretekből, hiszen – az 1936-os Lisztemlékévhez kapcsolódva is – az eredettörténet folyamatosan sulykolt pontja az Esztergomi mise pécsi ihletése, amivel ismét csak aláhúzták a város konszolidációjának országos, illetve nemzetközi jelentőségét.79

A központi eseménnyel Salzburg és Pécs esetében összhangban, Szegeden kezdetben párhuzamosan szerveződő ünnepi rendezvénysorozat alapötlete a pénzügyi lehetőségek legteljesebb kiaknázása mellett jól példázza, mennyire különféle igények összpontosultak az adott időkereten belül, s mennyire nehezen tartható fenn az ünnepség, a rendkívüli állapot feszültsége. A sajtó által változatlanul erőltetett, de idővel (Szegeden és Salzburgban a változó rendezői koncepciók dacára is) elhasználódó központi eseményeken kívüli kísérőprogramok Pécsett lassanként elvonják a figyelmet magáról a Missáról, s inkább a könnyebb, társas jellegű programok preferenciája érhető tetten: míg a Dóm téri előadás jegyei bajosan találnak gazdára, addig a Mecsek hemzseg a piknikező turistáktól.

79 Vö. a kötet 3. pécsi alfejezetében összegyűjtött cikkeket.

Robert Perisic: Köpd le, aki rólunk kérdez

"Itt van Önöknek maga a nagy Raymond Carver horvát kiadásban" (Szerbhorváth György) Robert Perisic, a horvát irodalom legújabb fenegyereke. Költő, író, filmszínész és kultuszfigura. De leginkabb ő Robert Perisic, a horvát irodalom legújabb fenegyereke. Ez a novelláskötete a balkáni háború személyes vetületetit boncolgatja. A zágrábi tengő-lengő, dezorientált nagyvárosi fiatalokról szóló történetek a mai zágrábi szlengben íródtak, és élvezetes, lendületes, magyar fordításban olvashatók.

RÉSZLET

Zéró buliban

- Nihilizmus, normális - vágta rá Szent Zéró. Ezt szellemesnek találta. Így működött a humoréréke. Úgy tűnt, már nem bírja sokáig idegekkel.

- Figyuzz, öreg! - folytatta. - Marhára csípem a bulidat! Imádom itt az összes kis bölcsész bigét, meg a zártkörű pókerjukat.

Zéró a végzős csajokra gondolt, meg a diplomázás utáni férjhezmenetelükre. Tonko csak bámult és hallgatott. Ez az ő bulija volt az ő kéglijében. Megveregette Zéró vállát, hogyne értené. Nem ért rá. Tonko jó házigazda volt. Azt akarta, hogy minden a legnagyobb rendben menjen. Hogy ne legyen probléma. Mosolyogva hordta a poharakat, és menet közben még egyszer megveregette Zéró vállát. Csak zűr nélkül múljon el minden, csak múljon el, ő megtett minden tőle telhetőt, ő megtartotta a bulit. Egyszer diplomázik az emebr. Ki tudja, mikor fog megint.

- Eleget tett az ifjúsággal szembeni kötelezettségének - mondta Zéró Nadicának.

- Mi-i? - Nadica rendes csaj, de hogy mi jár a fejében...

(valaki az sugdossa: ez az a csaj aki tonko körül forgolódik, mert az ősei tele vannak lóvéval. tonko szégyenlős. ennyi a bonyodalom)

- Muszáj volt megrendeznie a bulit, különben nem tartotta volna meg.

- Jézus, micsoda elmélet... - csodálkozik Nadica.

- Tudod, én paranoiás vagyok: minél többet járatom a számat, annál jobban szarnak rám, és annál ellenségesebb a publikum, de tök mindegy, menjünk tovább, garantálom, hogy muszáj volt neki! Nektek meg muszáj volt eljönnötök, és most muszáj prímán éreznetek magatokat.

- Mit izélsz, én tök jól érzem magam.

- Mert muszáj tök jól érezned magad.

- Neked meg muszáj mindennel frocliznod?

- Muszáj.

- Akkor minek jöttél ide?

Ad 1) Zéró az állától az Achilles-sarkáig végigmérte Nadicát: a méregdrága testét. A férfi évmilliók óta ugyanannak dől be. És már néhány éve az a menő, akinek van lóvéja, ősei, kéglije, diplomája, izmai, gazdag szókincse...

- Azt hiszed, elcsíped a főnyereményt?

- Senki sem hajtott, hogy elgyere.

Ad 2) amikor Zéró még egészen fiatal volt, egy haverja felvágta az ereit. Megmentették. Sok vér, nagy felhajtás, mentők. Aztán később egy másik haverja leugrott a toronyház tetejéről, és per pillanat szörnyethalt. Ez sem volt sokkal jobb.

Így aztán Zéró továbbra is buliról bulira járt. Nem volt harmadik lehetőség. Folytatta a beszélgetést Nadicával.

- Hogy nektek mitől van ehhez kedvetek... hogy bírjátok? Ennyi mindent: szuper buli, szuper dugás, szuper szerető, rémes alak, szuper nyaralás... Nadica egyáltalán nem figyelt rá. Szól a zene. Ezek mind imádnak valami zenét.

- Ez az egész terrorista optimizmus összeesküdött ellenem. Nincs mit mondanom ebben az értelemben, érted? Akármit mondok, nem stimmel, szori. Nadica ránéz. Ez berúgott.

- Mondjuk, voltam a tengeren egy hónapig, és? NAP, TENGER, MIZANTRÓPIA... Neked meg biztos szuper volt!

Arra gondolt, hogy Nadica talán, talán (nagyon pici volt az esély) átállhatna az ő pártjára.

- Krken voltunk, és szuper volt, na és?

Kipukkant remények. Pukkadt csajok. Eszébe jutottak a haverjai. Továbbra is járta a bulikat, és most itt van.

- Te jó ég, én nem érte, miért vagy te ennyire frusztrált?

- Dugába dőlt a dugás.

- Miféle dugás?

- Az, amelyikhez nem kell esküvő.

Jernyei Kiss János: Barokk mennyország

2010. január 29. péntek 17.00

CREDO-HÁZ

Vác, Kossuth tér 1. (Piarista u., Káptalan u. sarok)

Bevezetőt mond: Dr. Varga Lajos segédpüspök

A könyvet bemutatja a szerző: Jernyei Kiss János

A kötet a helyszínen megvásárolható, dedikáltatható.

A rendezvényre belépődíj nincs, mindenkit szeretettel várunk!

Információ: Sátori Lászlóné 06.20/974-2458

Beney Zsuzsa: NAPLÓ, ELŐTTE ÉS UTÁNA - RONTÁS

Két regény

Az életműkiadás újabb kötete a szerző életében megjelent két regényét tartalmazza. A Rontás (1974) két asszony és egy férfi története, melyet az egyik asszony elbeszéléséből ismerünk meg. A regény páratlan erővel ábrázolja a két nő ellentmondásos viszonyát, és félelmetes pontossággal mutatja be a történet elbeszélőjében zajló lelki folyamatokat. A Napló, előtte és utána (1987) hősnője Hanna, akiről váratlanul kiderül: halálos beteg. A közeli halál tudata azonban nem az élettől való fokozatos eltávolodást, hanem éppen ellenkezőleg, az élethez való szenvedélyes ragaszkodást váltja ki belőle egy új szerelem által.

RÉSZLET

RONTÁS

Sokáig azt hittem, hogy tönkreteszi az életemet – hogy belehalok, beleôrülök, öngyilkos leszek; tehetetlenség, lelkiismeret- furdalás és lázadás hajtott, a sorsom és ôellene – bármennyire is tudtam, hogy igaza van. Éppen úgy tudtam azt is, hogy nincs igaza. Csakhogy, ha két-három napig nem jelentkezett, ha nem szólalt meg a telefon rejtélyes hallgatásaival, nem láttam a lakásom – a lakásunk – körül járni, álldogálni – ha nem éreztem jelenlétét magam körül, már nyugtalanná lettem. Ôt is féltettem: rémeket láttam. Attól szorongtam, hogy megbetegedett; a halálát életem legnagyobb tragédiájának tartottam volna – minden elôzônél nagyobbnak. Persze, lehet, hogy azért, mert ez most volt, azok pedig már elsüllyedtek a múltban: a lelkiismeret- furdalás tûzhányóit, nem kevés földdel, sziklával – szinte a mozdulatlanságig nehézzé téve magamat, a sorsomat: minden mozgást, érzést betemetve, elföldeltem; ez a bûn még elôttem állt.

Hívott. A bûn-e? Ha ma, mindezek után ôszinte akarok lenni magamhoz, be kell látnom, hogy nem a bûn és nem is a bûntudat kényszere hívott, és nemcsak a kényszerû helyzet kapcsolt össze bennünket, mint a mérleghinta két szárát: egyikünk emelkedése feltétlenül a másik bukását jelentette – mindennél jobban a kapcsolat vágya hajtott hozzá.

Volt egy idô, amikor ez a gyilkos-furcsa kapcsolat volt életem értelme – talán fenntartója is. Ez a nô, aki halálos ellenségének tartott – s akinek a saját szempontjából teljesen igaza is volt: nekem az anyát, a nôvért jelentette. Beleéltem magam a lényébe, és így egyszerre minden lett: feleség, szeretô, anya; a férje szemével láttam: kalandos kedves fiatal lány; gyermekeiével: gyermekeiért élô matriarcha.

Demeter Tamás: Mentális fikcionalizmus

A kötet kevéssé ortodox elmefilozófiai álláspontot fejt ki: úgy érvel, hogy a hétköznapokban használt pszichológiánkat nem a viselkedés magyarázatára és előrejelzésére használjuk, hanem arra, hogy olyan történeteket mondjunk egymásról és magunkról, amelyek viselkedésünket érthetővé teszik. Ez a megértés nem következmények nélküli. Pszichológiai történeteink nem a viselkedés mögöttes mechanizmusait írják le, hanem azokat az affektusokat fejezik ki, amelyek a társas interakció során különféle helyzetekkel és viselkedésekkel szembesülve ébrednek bennünk, s ezzel befolyásolják mások hasonló érzékenységét. Ez a narratív gyakorlatunk képezi erkölcsi értékeléseink alapját, sőt, pszichológiai érzékenységünk részben maga is erkölcsi érzékenység. A könyv érvelése szerint az értelmezés és az értékelés kontextusa — ellentétben a magyarázat és az előrejelzés kontextusával — jelentik a pszichológiai diskurzus természetes közegét. A könyv egyaránt számot tarthat a filozófia, a pszichológia, a társadalom- és irodalomtudomány iránt érdeklődők figyelmére.

RÉSZLET

II.6. Népi és tudományos pszichológia

Gyakorta feltételezik, hogy a népi pszichológia és a kognitív tudomány célja egyaránt a viselkedés magyarázata és elõrejelzése, s ezért ugyanarról szólnak (lásd Stich 1978). Így vagy össze kell békíteni õket valahogyan, vagy az egyiket eliminálni kell a másik kedvéért. A fentiek fényében azonban okunk van azt hinni, hogy ez hamis dilemma. A mentális realizmus elválasztása a népi pszichológiával kapcsolatos realizmustól megteremti annak lehetõségét, hogy elválasszuk egymástól a tudományos pszichológia és a népi pszichológia illetékességi körét is. Így a népi pszichológiai diskurzus jellegzetességeit anélkül tanulmányozhatjuk, s manifeszt képét szükség esetén anélkül vehetjük revízió alá, hogy az bármilyen hatással volna az empirikus pszichológiai vizsgálódásokra.

Ezzel mód nyílik arra, hogy elváljon egymástól a népi és a tudományos pszichológia illetékességi területe, s viszonyuk problémamentes legyen. Mint láttuk, a manifeszt kép szerint a mentálisállapot-tulajdonításokat alapvetõen két kontextusban használjuk. Egyrészt a viselkedés elõrejelzésének és magyarázatának céljával, azaz episztemikus kontextusban; másrészt a viselkedés értékelésének céljával, azaz evaluatív kontextusban. Ha feladjuk azt a gondolatot, hogy a népi pszichológia tényállító diskurzus, azzal lemondunk episztemikus használatáról, s a továbbiakban nem lesz versenyhelyzetben az empirikus pszichológiával a mentális entitások természetét és a viselkedés magyarázatát illetõen.

Győri Szabó Róbert: A kommunizmus és a zsidóság Magyarországon 1945 után

A szerző előszavából: "Több mint tíz év telt el A kommunista párt és a zsidóság Magyarországon (1945-1956) című kötet második kiadása óta, felmerül a kérdés, hogy ennyi idő után miért nyúltam ismét a témához... A szerzőtársak tudják, hogy egy-egy alaposabban kutatott téma az eredmények közzététele után is végigkíséri az ember pályáját, óhatatlanul is figyelemmel kíséri az adott kérdés további sorsát, elolvassa az újabb publikációkat, nem tud nem tudomást venni róla. Velem is ez történt, és közben a magyar közéletben dúló viták, konfliktusok nyomon követése elől sem tudtam kitérni... És újra és újra tudomásul kell vennem, hogy a zsidókérdés azóta is mérgezi a magyar közéletet, a politikát, akár a nevén nevezzük a problémát, akár nem. És ami a legszomorúbb és legfájóbb, hogy a véleményformáló budapesti értelmiség gondolkodásmódját továbbra is az ebből fakadó terméketlen, zsigeri és szemellenzős szembenállás jellemzi. Felmerült bennem a gondolat, hogy tegyünk még egy kísérletet, bővítsük a jelen felé a vizsgált időhorizontot, hátha a múlt, a közelmúlt ismerete közelebb visz a jelen konfliktusainak jobb megértéséhez, a viták bizonyos elemeinek tisztázásához."

480 oldal, ár: 4250.- Ft

RÉSZLET

A párt viszonya a zsidósághoz

Az előző fejezetben megvizsgáltuk a zsidóságnak a kommunista párthoz fűződő motivációját, kapcsolatait, azt, hogy milyen okokból és milyen minőségben csatlakoztak zsidók a világháborút közvetlen követő időszakban a párthoz. Az alábbiakban a Magyar Kommunista Párt és a zsidóság viszonyában a másik oldalt vizsgáljuk az 1945–48 közötti időszakban a következő szempontok alapján: milyen álláspontot képviselt az MKP a zsidókérdésben, milyen alternatívákat kínált a zsidóságnak a koalíciós években, különös tekintettel a pártvezetés attitűdjeire. Hogyan viszonyult a párt a maradék zsidóság egészéhez, illetve különböző rétegeihez: a zsidó értelmiséghez, kispolgársághoz, az öntudatosodás útjára lépett vagy éppen magához a párthoz csatlakozó zsidókhoz?

Bevezetésképpen talán érdemes idézni a „Tervezet a magyar zsidóság követendő politikáját illetően” című, 1945. július 5-i dokumentumból, melyből néhány tényt megtudhatunk arról, hogyan is vélekedett a zsidóság vezetése a kommunista párt jelenlegi és várható, zsidóságot érintő politikájáról, illetve zsidó szemszögből a párt jelentőségéről:

„A magyar marxista pártok – pillanatnyilag együtt tárgyalhatjuk őket – a zsidó egyénnek meg akarnak adni mindent, mint teljesen egyenrangú magyar állampolgárnak, a zsidó közösségnek semmit, még a létezés jogát sem. Ideológiájuk szerint ugyanis az ember sorsát kizárólag osztályhelyzete determinálja. Ezért a zsidó polgár osztja az egyetemes polgárság sorsát: a feloldódást, a zsidó szellemi és fizikai munkás pedig mindent megtalál a pártban…

Milián Orsolya (szerk.): "A Noszty fiú esete Tóth Marival"

"Mikszáth természetesen Jókai köpönyegéből bújt elő, de azért egy kicsit magára próbálta báró Kemény legendák övezte kopott felöltőjét is, ám csak rövid időre, minthogy domborodó pocakjára szűknek bizonyult az is." Milbacher Róbert

"A kora 21. századi (magyar, cseh, lengyel stb.) olvasót aligha fogja hidegen hagyni az a vélemény, miszerint Mikszáth Kálmán prózájában már kezdeteitől fogva megfigyelhető egyfajta üzleti szemlélet." Hárs Endre

"[T]ény, hogy A Noszty fiú esete Tóth Marival zsúfolásig tele van állatokkal, pontosabban olyan állatképekkel, amelyek egytől egyig a különböző karakterek megjelenítését hivatottak érzékletesebbé tenni." Kiss Attila Atilla

239 oldal

Ár: 2350.- Ft

RÉSZLET

Eisemann György

A NOSZTY FIÚ BEÍRÓDÁSA TÓTH MARI ESETÉBE

Egy szöveghez, amely riportregény akar lenni, jól illik valamilyen társadalmi-antropológiai struktúra jelölése, így Mikszáth regénycíme az apa-fiú és a férfi-nõ viszonyt tematizálja. Jacques Derrida a fiú beírásának nevezi a strukturális polaritások kialakulását: ahol a fiú persze az írás letéteményese, azaz jele és képviselõje másának, egy apának, valamint a beszédnek. A Disszemináció logikája szerint ez persze azt jelenti, hogy az írás mûvelõje egyszerre a saját apja és a fia.1 Az írás e felfogásban köztudottan pharmakon-természetû: gyógyszer és méreg egyszerre, stimulál és pusztít. A továbbiakban arról lesz szó, hogy milyen interpretációs lehetõségek tárulnak fel a kiindulása szerint ilyen apa-fiú viszonyként érthetõ beszédírás reláció függvényében egy férfi-nõ kapcsolatról, Noszty Feri és Tóth Mari „esetérõl”.2

Nem mellékes, hogy a fiú fõszereplõvé avatása az elsõ fejezetben a szöveg könyv formájú megjelentetésének velejárója lett. A korábbi, folytatásos változat a Vasárnapi Újságban még az apa bûneivel, panamázási ügyeivel indult. A kötetkiadás tehát lemondott a folytatásos regény bevezetésérõl, az apától mint centrumtól generálódó történetrõl, hogy helyette nyomatékosan a fiú írásával, váltóhamisításával provokálja ki a cselekmény további fordulatait. Amiért pedig az elõbb segítõ, majd mérgezõ hamis okmány megszületett, annak elsõ oka valóban szó szerint betegség: az egész sztorit, a Velkovics lány körüli bonyodalmakat egy kolerajárvány robbantja ki, amely miatt a Stromm-féle huszárezredet Trencsénbe helyezték.

Az írással végrehajtott hamisítás õsbûne azonban nem az ifjú hadnagyé. Az õsbûnt egy apa, Velkovics György találja ki azért, hogy a Noszty család gazdag rokonát, a kanonokot lejárassa vele, s hogy ezzel Kozsehubát támogassa a lánya kezéért folytatott vetélkedésben. Eszerint Szent István királyunk semmit sem írt alá, csupán valamelyik fõpap levágta a jobb kezét, s azzal szignálta az egyházat birtokhoz juttató diplomát.

A romantika terei - Az irodalom, a művészetek és a tudományok intézményei a romantika korában

Szerkesztette: Gurka Dezső

A tanulmánykötet írásai a kora romantika egyes filozófiai, irodalmi, nyelvészeti, természettudományos, képző- és kertművészeti vonatkozásait taglalják, s elsősorban azokat a kölcsönhatásokat veszik számba, amelyek sajátos szimultanizmusát az e korszakban programszerűen megújított egyetemek, folyóiratok, tudományos társaságok biztosították. Az egymástól látszólag távol eső momentumok közös vizsgálati szempontját tehát egy intézménytörténeti megközelítés adja - melynek konceptuális keretét a Dieter Henrich és Manfred Frank nevével fémjelzett konstellációkutatás, illetve a romantikus tudományok Nicholas Jardine által kidolgozott fogalmi apparátusa jelöli ki -, s ebből adódóan a 2008. áprilisában megtartott szarvasi konferencia előadóinak tanulmányai a kölcsönhatások tágasságát a romantika konkrét tereihez (a kerthez, a műteremhez, az egyetemhez, a bányához) kapcsolva mutatják be.

150 oldal

Ár: 1850.- Ft

RÉSZLET

BÉKÉS VERA

Egyetemek a romantika korában1

A hagyományos egyetem intézménye a 18. század első felében Európa- szerte meglehetősen mély válságba került. Az egyetemi tanítás és a tudományos kutatás egymástól gyakorlatilag függetlenül folyt. Az egyetemi oktatás célja az állami, illetve egyházi alkalmazottak megfelelő kiképzése volt. Az egyetemi professzoroktól megkövetelték, hogy jól értsenek oktatott tárgyukhoz (teológiához, matematikához, joghoz stb.), de nem vártak tőlük önálló tudományos eredményeket – s nem is igen támogatták ilyen irányú aspirációikat. A 18. század közepéig az európai tudós kutatók azt a speciális képzettséget, amelyet hivatásuk művelése megkövetelt, általában egyéni úton, önműveléssel, esetleg egy-egy kiváló mestertől szerezték meg.

Média, nyilvánosság, közvélemény

Szöveggyûjtemény

Szerkesztette: Angelusz Róbert Tardos Róbert Terestyéni Tamás

A kötet szerkesztői magyar nyelven első ízben tesznek kísérletet egy alapvető szöveggyűjtemény összeállítására, melynek témája a tömegkommunikáció, a nyilvánosság és a média világa, s amely megfelelő szakirodalmi hátteret biztosít az oktatás számára. A kötet a hasonló válogatásoknál szélesebb témakört fog át, s a közvetlen médiavonatkozásokon kívül a nyilvánosság és közvélemény bizonyos aspektusait is hangsúlyosan tárgyalja, a társadalmi kommunikáció kérdéskörét állítva a középpontba. A tanulmányok szerzői között a szociológusok mellett politológusokat és szociálpszichológusokat is találunk. A különböző megközelítések együttes megjelentetése lehetőséget nyújt arra, hogy az olvasó maga teremtsen összefüggést az egymásra olykor kevéssé reflektáló kutatási területek között.

1042 oldal, keménytáblás

Ár: 7990.- Ft

RÉSZLET

Jean Baudrillard

A jelentés összeomlása a médiában

Olyan világban élünk, melyben mind több az információ és mind kevesebb a jelentés. Vizsgáljunk meg három feltevést. Bármely információ jelentést (negentrpikus tényezőt) produkál, de nem tudja tartani a lépést az értelem minden területen megnyilvánuló nagyfokú csökkenésével. Az üzenet és a tartalom újbóli betáplálására tett próbálkozások ellenére a jelentés elvész, felemésztődik, mielőtt újra betáplálnák. Ebben az esetben szükség van egy alapvető termelési szintre a kudarcot valló média pótlásához.

Ez a szólásszabadság ideológiája, ez áll amögött, hogy a média számtalan individuális közvetítő sejtre, „antimédiumra” esett szét (kalózrádiók stb.). Esetleg az információnak semmi köze a jelentéshez, hanem valami más, egy másik rend működési modellje, kívül a jelentésen és a jelentés szorosan értett körforgásán. Ez Shannon elmélete: egy információs szféra, amely tisztán funkcionális, technikai médium, amely nem tartalmazza a jelentés véglegességét, ezért nem foglalható bele egy értékítéletbe. Egyfajta kód, mint a genetikai kód: az, ami, úgy működik, ahogy, a jelentés valami más, ami bizonyos értelemben a tény után következik, ahogy Monot-nál is a Chance et necessitében. Ebben az esetben egyszerűen nincs összefüggés az információ növekedése és a jelentés csökkenése között.

Vagy éppen ellenkezőleg, szoros és szükségszerű összefüggés van köztük, amennyiben az információ rombolja vagy semlegesíti a jelentést. A jelentés elvesztése közvetlenül kapcsolódik az információ, a média és a tömegmédia bomlasztó, lebeszélő cselekvéséhez. A harmadik elmélet a legérdekesebb, de ez szöges ellentétben áll minden közkeletű véleménnyel. A szocializációt mindenhol a médiaüzenetek befogadásával mérik. Mindenki, aki ennek egy szintje alatt marad, deszocializált, vagy virtuálisan aszociális. Mindenütt úgy hiszik, hogy az információ a jelentés felgyorsított körforgását hozza létre, többletértéket ad a jelentésnek, hasonlóan a gazdasági többletértékhez, amely a tőke gyors forgásából származik.

Jernyei Kiss János: Barokk mennyország - Vallásos képzelet és festett valóság

A január 25-i könyvbemutató alkalmából olvassunk, nézzünk bele a könyvbe.

A kismonográfia az 1772-ben felszentelt váci székesegyház Maulbertsch által készített freskóegyüttesét állítja a középpontba. A szerző történelmi, művészettörténeti és teológiai kontextusba ágyazva elemzi a műalkotást, feltárva azokat a befogadói, esztétikai és teológiai szempontokat, amelyek a művészi kompozíció hátterében állhattak.

192 oldal

Ár: 4000 Ft

RÉSZLET

A MEGDICSŐÜLT KRISZTUS

A széttárt és felemelt karokkal felmutatott sebek, amelyeket az ábrázolásokon eredetileg a közbenjáró és ítélkező Emberfi a attribútumainak szántak, Krisztus mennybéli megdicsőülésének kísérőivé is váltak. Ezt bizonyítják azok az ábrázolások, amelyek a feltámadás és a mennybemenetel eseményét a földi szenvedései után felmagasztalt Jézus mennyei létének kezdeteként értelmezik, mégpedig úgy, hogy a felemelkedő Krisztust a mennyben trónoló Istenfiú külsejében és gesztusaival ábrázolják.33

Ezeken a képeken Krisztus mozdulata, felemelt karjának gesztusa, amely a felfelé néző tekintettel együtt a felemelkedés irányát mutatja, az ég felé való kitárulkozásával válaszol az Atya életre hívó szavára. A feltámadás ugyanis az Atya műve, és kezdete annak a diadalnak, amelyet Krisztus mennyei megdicsőülése tetőz be. A karját orans tartásban vagy széttárva felemelő Krisztus- alak a feltámadásjeleneteken tehát ennek a mennyei trónus felé vezető diadalútnak a kezdetén mutatkozik. Gyakran látjuk őt ugyanígy a mennybemenetel mint e transitus közvetlen ábrázolásaiban, és a gesztus számos példán kíséri Krisztusnak az evilágon feltárulkozó isteni természetét a színeváltozás vízióiban is.

Hogy a Krisztust áldozatként és főpapként jellemző orans-gesztus a mennyben megdicsőülő Christus triumphans kísérőjévé válhatott, az is magyarázza, hogy az orans-tartás – a magasba emelt karokkal, nyitott tenyérrel és széttárt ujjakkal – sok hasonlóságot mutat azzal a taglejtéssel, amellyel a rétorok a klasszikus pronunciatio jól szabályozott gesztusnyelve szerint a „diadalmas győzelem” eufóriáját közvetítették hallgatóságukhoz [9. kép].34 Krisztus felemelt és széttárt karjai a mennybemenetel és a második eljövetel eljövendő eseményével vonják párhuzamba a Tábor-hegyi jelenet misztériumát Raffaello Színeváltozásán [10. kép].35

9. John Bulwer: Chironomia. London, 1644 – illusztrációk a szónoki actio gesztusainak leírásához

Ugyanakkor e kézmozdulatot itt nemcsak a jurisdictio és az intercessio nagy múltra visszatekintő ikonográfi ai motívumaként, hanem Krisztus diadalmas megdicsőülése, a triumpho jeleként is értelmezhetjük Ez a tehát Raff aello művén az Emberfi a mennybéli megdicsőülését előlegezi. A Emberfi a mennyei felmagasztalása olykor olyan önálló témaként is megjelenik a festészetben, amelynek ugyan kiindulópontját a mennybemenetel ikonográfi ája adja, mégsem a Megváltónak a földről való távozását, hanem az isteni szférába való megérkezését tárja elénk. Maulbertsch a győri székesegyház menynyezetképeinek egyikén az evilág és a menny határait átlépő Jézust látjuk, amint ismét elfoglalja helyét a mennyei hierarchiában: megtestesülésével való átmeneti lealacsonyodása után újra az angyali rendek fölé emelkedik.36

10. Raffaello: Krisztus színeváltozása, 1518–1520, Róma, Pinacoteca Vaticana

Megdicsőülésének pillanatához itt is a magasba emelt karok gesztusa társul. Krisztus mennyei létébe való átlépésének misztériuma mozgalmas és élő látomásként jelenik meg a képen, ahogyan azokban a szövegekben is, amelyek a leírhatatlan esemény csodáját dramatizálva, mennyben játszódó jelenetként fogalmazzák meg: „…kimondhatatlanul dicsőséges e nap Jézusra nézve: mert bevégezvén váltságunk munkáját, legyőzvén a világot, a halált s a poklot, a mennyei karok örvendezése közt ma diadalmasan tér vissza örök honába, s hatalma jeléül elfoglalván Atyjának jobbját, teljes joggal intézheté hozzá ama szavait: »Én téged dicsőítettelek a földön, a munkát elvégeztem, melyet reám bíztál, hogy megtegyem! És most dicsőíts meg engem te, Atya, tenmagadnál ama dicsőséggel, mellyel mielőtt a világ volna, bírék nálad.«”37 Jézus letekint a földre, az emberiségre, hiszen megdicsőülése nemcsak önmagáé, a megváltottaké is. A kereszthalálának és megdicsőülésének pillanata úgy egyesül ebben a pózban, ahogyan János evangéliumában Jézus szavai kapcsolják egybe mártírhalálát és felmagasztaltatását mint az ember örök életének forrását:

„Én meg, ha majd fölemelnek a földről, mindenkit magamhoz vonzok” (Jn 12. 32).38

30 Az imago pietatis és a Speculum humanae salvationishoz készített illusztrációk 14. századi példáin bemutatja Panofsky 1927, 283–292.