Gondolat Kiadó

Siegfried Zielinski: Audiovíziók

RÉSZLET

BEVEZETÉS A MOZI ÉS A TELEVÍZIÓ TÖRTÉNETÉNEK VÉGÉN

Prolegomena az audiovízió archeológiájához

A kinematográfia feltalálása a 19. század utolsó évtizedében olyan technikai, kulturális és társadalmi folyamatok kifejezõdése és mediális enyészpontja volt, melyeket közhelyszerûen iparosodásnak szokás nevezni. A celluloidszalagon sorakozó fotóknak az emberi érzékelést becsapó, ritmikus kivetítésében, a legintimebb környezetet biztosító nyilvános terek névtelenségében az iparosításnak alávetett szubjektum nyilvánvalóan megtalálta kommunikációs igényeinek megfelelõ kielégítését. A gõzgép, a gépesítés, a vasút és végül a villamosság évszázadától felajzott ember érzéki változatosság, szórakozás, elvágyódás, egyszersmind lelki épülés és iránymutatás iránti vágyának kielégítését optikailag és akusztikailag megjelenített, reprodukálható álomvilágok szolgálták.

Az ilyen szintû audiovíziós elõadások átalakítására valójában már azelõtt folytak elméleti munkák – jóllehet kezdetben még nem célirányosan –, hogy zajosan és villódzva beindultak, majd ténylegesen intézményesültek volna az elsõ celluloidvetítõk. Húsz évvel az elsõ párizsi, berlini, londoni és New York-i kinematográfiai bemutatók elõtt már terveztek „Látó Gépeket”1, modelleket egy olyan médiumhoz, amelynél a vizuális reprodukciók elõállítása és ezek szemlélése idõben gyakorlatilag egybeesik, még akkor is, ha az adó és vevõ térben egymástól távol helyezkedik el. A kommunikációs technika használóinak pozíciója tekintetében a távírás, illetve a távbeszélés szolgált elõképként. Nekik maguknak kellett készüléktulajdonosokká válniuk.

„Úgy hiszem, a televízió segítségére lesz a filmkészítõknek. Ma egy évre van szükség arra, hogy egy film minden filmszínházba eljusson. A televízió jóvoltából ugyanez a film egyetlen este egyszerre mindenhol elõadható. A távközvetítésbe bekerült filmek elõállításához egy évre, terjesztéséhez egy estére lesz szükség.” Samuel Goldwyn (MGM Pictures), 1935, idézi: O. Blemmec: Gedanken über das Fernsehen, 287.

Televízió a londoni Radiolympia elnevezésû vásáron 1936-ban: Ekco Scophony Model 202 (ára 100 font)

A 20. század elsõ három évtizedében e táv-látást a föld különbözõ országaiban a villamosság segítségével továbbfejlesztették, és néhol egyenest tömegmédiumként vezették be – felhasználási lehetõségeit egyelõre függõben hagyva, valahol félúton a nyilvános és a privát, a mozi és a rádió között, Németországban például filmrádióként (Filmfunk) vagy távmoziként (Fernkino). Ami a technológiai fordulatra általánosan jellemzõ volt – az átmenet a mechanikus reprodukcióból az elektronikus reprodukcióba –, az leglátványosabban a kommunikációs viszonyokban ment végbe. A második világháború után a család magánéletének televizuális szoba-médiuma hamarosan az illúzióitól teljességgel megfosztott modernitás (tömeg)kommunikációs enyészpontjává lett. A fasizmus által megszállt és pervertált nyilvános térrõl szerzett tapasztalatok után mindez az otthon intimitásába való visszavonulás kísérõjelensége és eredménye volt, párhuzamosan azzal az átfogó individuális mobilizálódással, amely a személygépkocsi révén az egyént géptulajdonossá és -használóvá tette.

A bútordarab – ami nem más mint az egyre növekvõ képernyõvel rendelkezõ elektroncsõ, amelyben rendezett és rendezetlenül hagyott világszilánkok irdatlan tempóban, pontról pontra állnak össze képpé, hogy közvetlenül megszemlélésük után ismét elillanjanak – vetítõfelületté és az alvóvárosok, bérlakások vagy saját otthonuk foglyaként, magánéletüket a fejlett kapitalizmus áruparadicsomában élõ emberek kommunikációs vágyának középpontjává vált. Ez a televizuális folyamat legkésõbb a hetvenes évek közepére érte el csúcspontját. A technikai úton közvetített hang- és képvilágok elõállítása, terjesztése és használata azóta ismét mélyreható átalakulási folyamaton ment keresztül.

A film belépett a végtelen elektronikus re-produkálhatóság és értékesíthetõség korszakába. A mozi pedig – ipari szemszögbõl – az évente készülõ nagyjából egy tucat nemzetközi megaprodukciót állandó mozgásban tartó promóciós gépezetté degradálódott. Ezek a filmek olyan ipari és bankkonzorciumok szórakoztatásért felelõs ágazatainak gyáraiból kerültek ki, mint az American Express, a Coca-Cola, a General Electric, a Gulf & Western, a Matsushita, a Sony, vagy olyan újdonsült uralkodói családokéból mint amilyen a Berlusconi, a Bertelsmann, a Kirch, a Murdoch vagy a Turner. Audiovizuális értékesítési érdekeik a lehetõ legkisebb ráfordítással mûködtethetõ, az egész világot behálózó forgalmazásra irányulnak, például globális mûholdhálózat formájában, melyen keresztül közvetlen fizetés ellenében milliószámra juttatnak el filmeket a háztartásokba vagy az intim nyilvánosság új filmszínházaiba.

A hagyományos tévékészülék egyrészt a vizuális reprodukció új technikáival ellátott, nagyobb képfelbontásra és gyorsabb képátvitelre képes, az akusztikus érzékelés lehetõségeinek bõvítésére alkalmas elektronikus házimozi felé közeledik, másrészt az egyre inkább elmagányosodó egyén bárhol aktiválható kísérõberendezésévé alakul át. Csereügyletek lebonyolításának otthonos központjává válik, de használható akár elektronikus partnerválasztásra is. A monitor elõtt – kivált, ha személyi számítógép-rendszer részévé válik – ismét csak összemosódik munka- és szabadidõ. Az új hálózatok, akárcsak az audiovíziós hálózat végpontjait alkotó készülékek, nemcsak bármely fikció és ismeret terjesztésére alkalmasak, hanem egyszersmind „párbeszédképesek” is, ami annyit jelent, hogy számos munkafolyamat interakciójára is használhatók.

Olvass bele a 2010 tavaszára tervezett könyvbe!

Rónay Miklós: A katolikus egyház külügyi tevékenységének alapjai

A katolikus egyház másfél évezredes külügyi, diplomáciai tevékenységérõl sokan és sokfélét hallottak már, de tárgyilagos áttekintése és hiteles képe keveseknek van róla, hiszen a magyar nyelvû szakirodalomban nem találunk átfogó szemléletet nyújtó írást e témában. Így túlzás nélkül nevezhetjük hiánypótlónak e tudományos hangvitelû, ám mégis közérthetõ munkát, melyet az Olvasó a kezében tart.

A Szerzõ részletesen foglalkozik azokkal az alapvetõ kérdésekkel, hogy a történelem folyamán hogyan született meg az igény az egyház külügyi tevékenységére; miként alakultak ki azon képességei, melyek alkalmassá tették a bilaterális és multilaterális diplomáciában való igen aktív és nagy elismertséget kiváltó részvételre; valamint milyen módon tagozódott be a Szentszék a szuverének nemzetközi közösségébe és vált megkerülhetetlen tényezõvé. Emellett jelentõs résztémákat is tárgyal e kiváló mû. Párhuzamot von például a világegyház és az államok szuverenitáselméletének keletkezése között. Megvizsgálja, hogy milyen szerepet játszott a Pápai Állam a Szentszék helyzetének stabilizálásában, és hogyan épült fel az egyház diplomáciai intézményrendszere az államokkal való kölcsönös kapcsolattartás során.

Az egyház- és államjogot egyaránt jól ismerõ Szerzõ azokra az összefüggésekre is rámutat, amelyek a kánoni jogrend és az állami jogrendek fejlõdésében találhatók. Mindent összevetve a legérdekesebb és legfontosabb kérdés az, hogy egy vallási közösség hogyan tudott államokra jellemzõ cselekvésmódokat úgy fölvenni, hogy közben megõrizte szakrális karakterét. A kérdés megválaszolásával az is érthetõvé válik, hogy az egyház napjainkban miként használja külügyi, diplomáciai eszközrendszerét és nemzetközi szerzõdéskötõ képességét küldetésének beteljesítésére, miközben az államok külügyi képviselõivel tárgyal. Msgr. Dr. Pintér Gábor a párizsi Apostoli Nunciatúra elsõ tanácsosa

ÍZELÍTŐ

2.1.2. AZ EGYHÁZ KATOLICITÁSA: A TANÍTÁS EGYSÉGESSÉGE ÉS AZ EGYHÁZ EGYSÉGESSÉGE

XVI. Benedek pápa mondta első bíborosi konzisztóriumán: „A rendes nyilvános ülés jeleníti meg a legvilágosabban az Egyház egyetemes természetét, amely azért terjedt el az egész világon, hogy hirdesse Krisztus, a mi Megváltónk jó hírét.”38 XII. Piusz pápa és Cardinale előző alcímben idézett mondásaiban szintén megmutatkozott az egyház egyetemességének hangsúlyozása.

Minden külügyi – általánosabban: kifelé irányuló – cselekvés feltétele, hogy az entitásnak legyen tudatos önreflexiója, ami minden cselekvésének a kiindulópontja. Az egyház szisztematikus önreflexiója tehát alapvető fontosságú kiindulási pont. Ezt az ekkléziológia nevű teológiai tudományág tárgyalja. Azt a küldetést és szakrális autoritást, amelyre az egyház létrejött – és különösen a pápa és a vele egységben levő püspökök gyakorolják –, az ekkléziológia a hármas feladat (tertium munus) elnevezéssel jelöli. E hármas feladat:

1. az egyház az emberiséget tanítja: a világon minden embernek tanítja a Krisztusban kapott kinyilatkoztatást, és magyarázza azt,

2. az azt kérőket kapcsolatba hozza Istennel: a Krisztustól kapott eszközökben – vagyis a szentségekben – hatékony eszköze van ahhoz, hogy az emberiséget az üdvösséghez segítse,

3. a szakrális közösséget – Isten népét – kormányozza. Ez utóbbival foglalkozik a kánonjog.

Ókor - A kalhui királynősírok a mezopotámiai temetési szokások fényében

John Nicholas Postgate

Akalhui Északnyugati Palota lakószárnya alatt elhelyezkedő királynősírok felfedezése bámulatos esemény volt a régészetben, és két okból is váratlan. Meglepetést okozott, hogy a maradványok egyáltalán ott vannak, ahol, és meglepő volt, hogy 2700 év elteltével még annyi minden megmaradt a helyszínen. Természetesen nem az ért minket meglepetésként, hogy egy épület – vagy hogy éppen egy palota – padlója alatt sírokra bukkanunk: végső soron Mallowan már megtalálta két udvarhölgy sírját a lakószárny északkeleti sarkában.1 A meglepetést az okozta, hogy ide királynőket temettek, mivel addigi tudásunk szerint – és még ma is így tartjuk – Asszíria királyai Assurban temetkeztek, és egészen 1988-ig egyértelműnek tűnt a feltevés, hogy a királynők is ott fekszenek.

Amikor Simo Parpola 1983-ban egy újasszír levelet elemezve, amelyet kapcsolatba hozott egy királynő temetési szertartásával, így írt: „Assur az a város, ahová az asszír királyi család hagyományosan temetkezett”, kevesen szálltak volna vitába vele.2 És valóban, ismerünk egy töredékes feliratot, amely arra utalhat, hogy Assur-ah-iddina feleségének, Esarra-hamat királynénak sírja Assurban készült el.3 Ahová a királyokat temették Így tehát ahhoz, hogy Kalhu királynőit tágabb történeti kontextusba helyezhessük, először Assurt kell szemügyre vennünk. Maguk a királysírok is rejtélyesek. Az assuri német expedíció hat vagy hét kőből épült sírkamrát fedezett fel a „Régi palota” délkeleti sarka alatt, amelyek némelyikében még ma is megtalálható egy masszív kőkoporsó, de más alig. Két koporsó egészen biztosan a Kr. e. 9. századra datálható – a rajtuk lévő feliratok Assur-nászir-apli (az 5. sírboltban) és V. Samsi-Adad (a 2. sírboltban) szarkofágjaként azonosítják őket.

A 3. sírboltban talált bazaltszarkofág feliratának töredékei arra mutatnak, hogy ezt a sírt Assur-bél-kalának szánták a Kr. e. 11. században, noha e sír helyét egy felirat nélküli mészkő szarkofág foglalja el, amely feltehetően egy későbbi királyé.4 A környéken található más téglafeliratok is említik Szín-ahhé-eriba mauzóleumát, bár igen valószínűtlen, hogy ez egyike lenne a megtalált építményeknek.5 A rejtély: hol a többi király? A legtöbb – ha nem az összes – uralkodó II. Assur- nászir-aplit megelőzően bizonyosan Assurban temetkezett. Sőt, maga II. Assur- nászir-apli is, aki királyi székhelyének újraalapította Kalhut, és idősebb korában feltehetően többet élt ott, mint Assurban, temetkezni visszatért az ősi fővárosba. Valószínűnek tűnik, hogy az egyik kiásott sírkamra III. Sulmánu-asarédué volt, ugyanis utódját, V. Samsi-Adadot is ide temették.

HATÁRÁTLÉPÉSEK -  KULTURÁLIS TEREK REPREZENTÁCIÓI

Szerkesztette: Csúri Károly, Mihály Csilla, Szabó Judit

MÛ-HELYEK

A kötet tanulmányai a tér szemantikája felől értelmezik újra a modernség közép-európai kultúráját. A kiválasztott szövegek egyrészt a modernség médiái és diskurzusai által létesített terek történeti szerveződését vizsgálják, másrészt betekintést engednek a térbeliséggel összefüggő kulturális elméletek utóbbi évtizedekben megmutatkozó fellendülésébe.

Ezek a megközelítések egyrészt lehetővé teszik, hogy ne csak az utcát, az épületeket és a tájakat tekintsük térnek, hanem a különböző médiumok, intézmények és diskurzusok által alakított szerveződéseket is, másrészt arra indítanak, hogy a tereket részben jelek által formált történeti képződményként, szövegként és írásként értelmezzük.

A kötetben olvashatunk az idegenség megjelenítési formáiról (koloniális kiállítások, az egzotikum kultusza), határokat kijelölő mediális gyakorlatokról (térképek, publikációs technikák), illetve a határátlépés és a határokon átívelő kulturális közvetítés modern jelenségeiről (transznacionalitás, globális terek).

274 oldal

Ár: 2450.- Ft

RÉSZLET

HANS KRAH

VIZUALIZÁCIÓS STRATÉGIÁK ÉS IDEOLOGIZÁLÁSUK. TEST ÉS TÁNC A KORAI FILMBEN 1940-IG

A tánc médiumának1 a film médiumába való adaptálása bizonyos analógiák mentén történik, amelyek a filmet a tánc ábrázolására és integrálására predesztinálják: a tánc térbeli mozgás, amely konstitutív jelentôségû e tér szempontjából. A film pedig mozgóképek sorozata, amely ugyancsak megalkotja önnön terét. A tánc már a hangosfilmek megjelenése elôtt belép a filmes horizontba: már Méliès filmjeiben is találkozhatunk táncjelenetekkel, sôt a Szalóme-megfilmesítések hosszú sora hang nélkül is sikert arat.

I. Tánc és film – alaptételek

Elsô lépésben azokat az alapelveket fejtem ki, amelyekre további érvelésem támaszkodik.

1. A filmbéli tánc sohasem azonos azzal a tánccal, amelyet aktuális, önálló kifejezô médiumként és autonóm mûvészeti formaként tárgyalunk. A filmes adaptálás a színrevitel és az ebbôl kibontakozó funkcionalizálások sajátos mediális stratégiái mentén szervezôdik: a film nem egyszerûen leképezi a táncot, hanem létrehozza a tánc egy bizonyos modelljét, tervezetét. A tánc „konvencionálissá” válik, és a róla alkotott kulturális elképzelésekké alakul át; a tánc így a filmes jelentésképzést szolgálja, és alárendelôdik a filmes jelentésképzés eljárásainak. A film médiuma egy „keret” megalkotása révén modellképzô szemiotikai rendszerként konstitutálódik, és saját valóságát képezi le.2 A filmbéli tánc tehát alárendelôdik a film sajátos eszközeinek: egyrészt a közvetítés módjának megfelelô általános mediális eszközöknek, másfelôl pedig olyan speciális eszközöknek, melyek révén a „tánc” mint olyan bemutatásra kerül.3

2. Egy modell konstrukciója azt jelenti, hogy a tánc specifikus filmes ábrázolása a puszta táncesztétikán túllépô képzeteket is magában hordoz. Ez különösképpen érvényes abban a tekintetben, hogy a filmbéli tánc az adott kultúra testhez való viszonyának tekintetében bizonyos következtetésekre ad alkalmat, illetve hogy ez a kultúra meghatározott módon mutatja be és funkcionalizálja a testet. A többi mûvészethez hasonlóan a tánc is a kultúra és a gondolkodás történetének része: a filmes tánc többet árul el arról a kultúráról, amelyben az adott film keletkezett, mint magáról a táncról.

3. A táncjelenetek funkciója nem merül ki a puszta látványosságban vagy a szórakoztatásban, még akkor sem, ha a musicalek vagy a revüfilmek kapcsán ez a benyomás alakulhat ki, hiszen a vizuálisan ábrázolt tánc már csak mennyisége révén is domináns módon érzéki élményeket hív elô, illetve ezekre irányul. Mindazonáltal ez is csak egy funkció, mégpedig olyan, amely minden táncábrázolás alapjául szolgál. Az érzéki élményekre való összpontosítás azonban éppen a filmben már egy tudatosan beépített funkciónak tekinthetô, hiszen a film technikai médiumként híján van e minôségnek, amelyre csak másodlagos úton tehet szert – ez az a pont, amelyben a két médium alapvetôen különbözik. Jóllehet a film a látáshoz és a halláshoz szól, ezt mégsem közvetlenül és nem efemer minôségben teszi, ahogyan a tánc, a színház és más elôadómûvészetek. Bár a filmnek sikerül a kétdimenziós mozivásznat „élôvé” tennie, de csakis a különféle „élményképzô” stratégiáknak köszönhetôen.

4. Ezen túlmenôen a filmbéli tánc általában a narráció, illetve egy történet része, legyen az bármilyen laza vagy tematikus, releváns vagy mellékes. A vizuális igények kielégítésének funkciója – az érzékileg gazdag képek elôállítása a tánc által konfigurált absztrakt formációk és az öncélú mozgás lehetôsége révén – jelentôs autonómiára tehet szert a filmes közeggel és ezáltal a cselekménnyel szemben, amely megteremti a filmes tánc varázsát. A tánc azonban a filmtörténet folyamán további funkciókkal is gazdagodott. Ezek közül hármat történeti genezisük szempontjából is vizsgálhatunk:

I) A sajátosan modellált toposzként értett tánc (1. modell) jelentést sûríthet, és ilyenformán táncretorikaként argumentatív koherenciát teremthet.

II) A táncmédiumként felfogott tánc (2. modell) a film médiumának öntematizálásaként a többi mûvészettel szemben vagy ezekkel összehasonlításban vizsgálható.

III) A tánc az értékekrôl és normákról történô kulturális megegyezésekben táncnyomatékként (Tanzemphase) is (3. modell) szolgálhat, és ebben a tekintetben bizonyos konfliktusokra a megfelelô megoldást kínálhatja.4

5. Ez a három modell többek között, de különösen a diskurzus (discours), vagyis a történet prezentálásának szintjén különféle vizualizációs stratégiákkal társul.

6. A filmbéli tánc a mediális adaptáció révén nagyobb jelentôségre és többletértékre tesz szert, amit a legtágabb értelemben vett ideologizálásként foghatunk fel. Az „ideológiát” (és az „ideologikust”) e helyütt a paradigmák közvetítésének kell tekintenünk. A fogalom ilyen értelmû alkalmazása megfelel „a szabályozó folyamatokként értett ideológiák diszkurzív meghatározásának”, ahogy azt Stephen Lowry kifejtette.5 Az ideológiai diskurzusformációk „normákat és viselkedési szabályokat állítanak fel, értékeket határoznak meg, érzéseket és affektusokat képeznek le, értelmet definiálnak és konszenzust teremtenek. Ugyanilyen jelentôségre tesz szert negatív funkciójuk is, amely megakadályozza, hogy esetleg kritikus jelentések képzôdjenek meg és fejezôdjenek ki”.6 Bizonyos dolgok magától értetôdôvé és megkérdôjelezhetetlenné válnak, vagyis elfogadottá válik, hogy mi érvényes, és mi számít helyes viselkedésnek. Az értékrendszerek mindig egy adott kultúra közvetlen stratégiáinak tekinthetôk, amelyek egyes magatartásformákat, képzeteket stb. értékként tételeznek, és ezeket bizonyos eljárások segítségével közvetítik.

1 A tánc médiumként való értelmezése nem programatikus elméleti kijelentésként értendô, hanem pragmatikus-heurisztikus állításként, amely egyrészt jelzi a két mûvészeti ág elvi egyenrangúságát, másrészt pedig igazolja, hogy a táncban a test sajátos módon válik a jelentéstartalom hordozójává és közvetítôjévé. A tánctest tehát vizualizálása és mozgása által médiummá válik. A médium fogalmához és sokrétû jelentésárnyalataihoz vö. Hans Krah, Michael Titzmann (szerk.): Medien und Kommunikation. Eine interdisziplinäre Einführung. Passau: Stutz, 2006.

2 Az elméleti alapokhoz vö. Jurij M. Lotman: Die Struktur literarischer Texte. München: Fink, 1972, ill. uô: Probleme der Kinoästhetik. Einführung in die Semiotik des Films. Frankfurt/M.: Syndikat, 1977.

3 Bevezetésként ld. Hans Krah: „Medien und Kommunikation am Beispiel Film”, in: uô, Titzmann (szerk.) 2006, 249–279. o.

4 E funkció elsôként minden bizonnyal a The Red Shoes (Piros cipôk, Nagy-Britannia, 1948, rendezte: Emeric Pressburger) címû filmben jelenik meg. Vö. Hans Krah: „Tanz- Einstellungen. Ein Blick auf die Geschichte des Tanzes im Film”, in: Kodikas/Code. Ars Semeiotica 2003, 3–4. 251–271. o., itt 263. o.

5 Stephen Lowry: Pathos und Politik. Ideologie in Spielfilmen des Nationalsozialismus. Tübingen: Niemeyer, 1991, 49. o.

6 Uo., 46. o.

Borsányi Schmidt Ferenc: Próféták és cáddikok nyomában

Válogatott cikkek és tanulmányok

Borsányi Schmidt Ferenc írásainak mindegyike a zsidó tudományok egy-egy jelenségéhez, sajátos vonulatához kapcsolódik. Foglalkozik a kábbálá történetével, bemutatja annak nagy mestereit és gyakorlatát. Több tanulmányban érinti a kábbálá egyik ágát, a zsidó meditációt és általában a meditáció kérdését. Más írások tárgya a chászidizmus, a zsidó misztika, annak kiemelkedő személyiségei, elmélete és gyakorlata.
A szerző az Országos Rabbiképző - Zsidó Egyetem tanára.

182 oldal

Ár: 1600 Ft

RÉSZLET

4. A Kábbáláról mai nézõpontból

A kábbálá fiatalon, mindössze negyvennyolc éves korában elhunyt nagy mestere, modern kori tanulmányozója és tudósa, Aryeh Kaplan rabbi emlékének. Fakadjon emlékébõl áldás!

1. A kábbálá

A kábbálá szó, illetve fogalom elsõdleges jelentése „átvétel, elfogadás, megkapás”, másodlagos, de jelen tanulmány szempontjából alapvetõ jelentése: „(szóbeli) hagyomány”. A 13. század óta azonban speciális, szûkebb értelemben használatos: a judaizmus misztikus tanításainak jelölésére használják. Ezeket a misztikus tanításokat eredetileg szóbeli úton, szájról szájra hagyományozták nemzedékrõl nemzedékre. A kábbálá misztikus filozófiája, vagy helyesebben teozófiája rejtett volt és érthetetlen azok elõtt, akik nem rendelkeztek megfelelõ elõképzettséggel, akiket nem oktattak a titkos bölcsességre – a chochmá nisztárára, amelyre gyakran utalnak a ché’n (tetszés), rövidítésbõl képzett szóval. A jod’é chén, ugyancsak rövidítésbõl keletkezett kifejezéssel azokat illetik, akik járatosak, akik ismerõsen mozognak a kábbálista irodalomban (Philip Birnbaum: A Book of Jewish Concepts, 532; A. Kaplan: Meditation and Kabbalah, 131). (A rövidítés kifejezésben a jod nem tévesztendõ össze a „kéz” jelentésû jád szóval. Így azt jelenti, hogy az Örökkévaló megnyitja számodra a Jod misztériumát…” [jod a Tetragrammaton elsõ betûje, illetve az elsõ hangja].) A kábbálá által felölelt, a „titkos tudomány” által tárgyalt témák elsõsorban az Örökkévaló legfontosabb, lényegi tulajdonságaira, a világegyetem keletkezésére, az ember teremtésére, az ember és a világegyetem sorsára és Szent Tóránk különleges jelentõségére vonatkoznak.

A Tánná’im és ’Ámorá’im (a Tánnák és Ámórák – a Misna és a Talmud bölcsei) korán keresztül azonban a kábbálá egy olyan hagyományt jelentett, amelyet a T’nách, a zsidó Biblia, prófétai könyvei elevenítettek meg és nem az a teozófiai hagyomány, amelyhez a kábbálá elnevezés a késõbbi évszázadok folyamán járult, kötõdött. Az, hogy a zsidó misztika gyökerei valóban magában a Szentírásban rejlenek, világos és nyilvánvaló mindazokból a csodákból, amelyeket Mózes, valamint Elijá és Elisá próféták véghez vittek, illetve az isteni szekér leírásából, amint az J’chezk’él (Ezékiel) próféta könyve elsõ fejezetében olvasható. Mindezeket a gyakorlati misztika tárgykörében vizsgáljuk.

A kábbálá elméleti misztikája arra törekszik, hogy megmagyarázza az átmenetet az [Okok] Vég nélküli [Oka] (Éin Szóf) és a véges, tapintható, vagyis kézzelfogható világegyetem között a tíz fokozatos [isteni] „kisugárzás” (emanáció, megnyilvánulás) révén (Sz’firá, többes sz.: Sz’firot: „Tíz olyan alapvetõ isteni attribútum (tulajdonság), melyek egyben tíz szintet is képviselnek, és amiken keresztül az isteni lét pulzál.” (G. G. Scholem: Major Trends in Jewish Mysticism. New York, 1995, 208. Magyar fordításban: A. Kaplan: Zsidó meditáció. Budapest, 2004, 49. jegyzet. Ford. Tarnóc János.) A kábbálá úgy tanítja, hogy létezik a megszakítatlan, mindkét irányban ható kapcsolat az érzékelésen túli, metafizikai világ és az emberi nem, az emberiség világa között. Úgy tartja, hogy a gonosz erõit az emberek közötti erkölcs gyõzelmével, az ember szellemének a vágyak fölé kerülésével a háttérbe lehet szorítani, sõt a gonosz erõinek véget is lehet vetni. Azt is tanítja, hogy a két világ kölcsönös, megfordított befolyással van egymásra, amit láthatóvá, érzékelhetõvé tesz a „kisugárzás” (Sz’firá) tanítása.

Ez úgy tartja, hogy az imádkozás az a közvetítõ, amely egyesíti az emberi életet az Örökkévalóval, aki az eredeti alapelve, õsprincípiuma minden létnek. Elõször szóban nyilváníttatott ki a kiválasztott keveseknek, és azután írásban is lejegyzésre került a Tóra misztikus értelmezése, vagyis a Széfer há-Zohár, a Ragyogás könyve, amely elsõ ízben a 13. században, Spanyolországban jelent meg, ott vált közkinccsé. Részenként adták ki, s ezeket nem gyûjtötték egyetlen egésszé, egy mûvé, egészen a nyomtatás megjelenésének idejéig. A misztikus szövegeknek nyomtatásban meglévõ nagy számát ebben az idõben háromezerre becsülik. Ráadásul forrásaink szerint létezik egy mennyiségi tekintetben még nagyobb tárháza ennek a tudásnak, amely az ilyen témájú, még kiadatlan kéziratokból áll.

Az elmondottak alapján a kábbálá eredetileg a kiválasztottak, a beavatottak fülei számára rendeltetett, akik nem voltak feljogosítva arra, hogy a kábbálá titkait borító fátylat a nagy olvasóközönség elõtt fellibbentsék; azonban fokozatosan elérhetõvé tették azt a tudományos világ számára, hogy a kéziratos anyag és a nyomtatásban megjelent szövegek egy része fordítások formájában és magyarázatos értelmezésekként közkinccsé váljék. A misztika és a kábbálá keletkezésének és további fejlõdésének, eredményeinek és eseményeinek tanulmányozása a zsidó szakemberek – pl. a nagy történész, Heinrich Graetz (A zsidók egyetemes története. Szerk. SzabolcsiMiksa. Budapest, 1906–1908), vagy Kecskeméti Ármin fõrabbi, a kitûnõ irodalomtörténész és történész ma is forgatott és fontos történelmi mûvek szerzõje munkásságában (A zsidó irodalom története. Budapest, 1908–1909) és általában a zsidó intelligencia szemében egészen a legutóbbi idõkig elõítéletek és téves meggyõzõdések, hamis vélemények, régen megszokott, torz elgondolások befolyása alatt volt.

Boros János: FILOZÓFIA!

Boros János (Pécs, 1954), az MTA doktora, a Pécsi Tudományegyetem filozófiai tanszéke és a filozófia doktori iskola vezetője. Eredeti végzettsége okleveles vegyészmérnök (Veszprém, 1978). Az 1980-as években Svájcban (Fribourg és Zürich) tanult filozófiát, Fribourgban 1986-ban filozófiai diplomát, majd 1987-ben filozófiai doktorátust szerzett. Párizs, az Amerikai Egyesült Államok és Németország számos egyetemén folytatott kutató és oktató munkát. Legfontosabb könyvei: Pragmatikus filozófia (1998) és A demokrácia filozófiája (2000), mindkettő a Jelenkor Kiadónál jelent meg.

RÉSZLET

5. AZ AKARAT SZABADSÁGA

Az akarat szabadságának problémája azt jelenti, hogy megkérdõjelezzük, vajon amikor egyénként döntünk, alternatívák közt az egyik utat választjuk, akkor függetleníteni tudjuk-e magunkat tudatosan egyéb tényezõktõl, és valóban függetlenedünk-e, amikor azt hisszük, hogy függetlenedünk, és amikor ez a szándékunk, avagy döntéseinkkor mindig befolyásolnak-e bennünket tudatalatti vagy legalábbis nem tudatos tényezõk. A kérdésre kétféle választ adhatunk. A determinizmus szerint az ember egyáltalán nem szabad.

A világegyetem keletkezése óta szigorú oksági folyamatok zajlanak, az ember kialakulása és az individuumok megszületése, fejlõdése mind megváltoztathatatlan oksági sorban helyezkedik el. Ami most történik, az már be volt írva a világ szerkezetébe a kialakulásakor, csak éppen végig kellett játszódniuk az okok láncolatának. Az ember mint biológiai lény, afféle biológiai gépezet szintén ki van téve az oksági viszonyrendszernek, és nem tud abból kilépni. Laplace úgy vélte, hogy egy mindentudó démon, amelyik a világegyetem fizikai állapotát teljes mértékben ismerte volna a kialakulás pillanatában, a világegyetem bármely késõbbi pillanatát ki tudta volna számolni.

A determinizmus alapja az oksági törvény radikális felfogása: mindennek kell hogy oka legyen, mert ha nem lenne oka, akkor a semmibõl keletkezne, ami viszont lehetetlenség. Ezért minden, ami történik, beleértve az emberi cselekedeteket, elõre „be van írva” a világegyetem szerkezetébe. A szabad akarat tételezése azt jelenti, hogy az ember tudatos lényként áttekintheti az oksági összefüggéseket, azokat csoportosíthatja, megértheti, és bizonyos módon a különbözõ csoportosításokból más-más következményrendszert vázolhat föl. Az okok megértése nyomán az embernek lehetõsége van szabadon, azaz minden oksági feltétel nélkül dönteni, hogy az okok csoportjai közül melyiket válassza ki, és annak megfelelõen cselekedjen.

A szabad akarat vagy hiánya mûködését magunkon is megfigyelhetjük, hiszen naponta számtalanszor választunk. Elmenjek-e este egy baráti összejövetelre, vagy inkább az esedékes dolgozatomon munkálkodjak? Fölsorolom a pro és kontra érveket, de mindezek ritkán elegendõk ilyen döntések meghozatalakor: „irracionális” érzelmek határoznak meg, valakivel találkozni akarok, fáradt vagyok, egy program nagyon érdekel, dolgoznom kellene stb. Az érvek-ellenérvek, érzelmek-ellenérzelmek, vágyak-ellenvágyak csoportosítása után a döntés maga mégis váratlan és nem mindig racionális. Mivel soha nincs teljesen átlátható döntési helyzet, általában teret engedünk intuícióinknak, pillanatnyi vágyainknak, avagy éppen szembeszállunk velük. Közvetlenül mindenki megtapasztalja azt a személyes vívódást és gondolkodást, amely esetenként egy döntést megelõz.

A legkülönfélébb tudományágak kutatják jelenleg az emberi tudat mûködését, és többek közt a szabad akarat, illetve a cselekvés oksági rendszerének kérdését. Az ember biológiai szerkezete és összetevõi ki vannak téve a fizikai törvényszerûségeknek. Másrészt azonban az embernek van egy belsõ perspektívája. Ebben közvetlenül érzékeljük lehetõségeinket, azt a szabadságot, hogy magunk döntjük el esetrõl esetre, hogy mit teszünk, és hogy bizonyos helyzetekben semmi külsõ vagy belsõ ok nem kényszerít bennünket, hogy az egyik és csakis az egyik alternatívát válasszuk. Kant a moralitás feltételeként tételezi a szabad akaratot, az autonómiát, amely nála a külvilágtól, az okok világától való függetlenséget, illetve függetlenedni tudást jelenti.

A szabad akarat elfogadásának vagy elvetésének kérdése az etikát és a jogrendszert is érinti és befolyásolja. Nyilvánvaló, hogy az emberek a szabad akarat bizonyos meglétét mindig is elfogadták, hiszen egyébként nem létezne semmiféle emberi felelõsségvállalás, semmiféle emberi igazságos rend, megszûnne a felelõsségre vonás lehetõsége. Mindenki „kénye-kedve” szerint cselekedhetne, és ezért nem vonhatnánk felelõsségre: hiszen saját determináltságára hivatkozna, amely alól, mondaná, nem tud kibújni. A nevelésnek, az emberi akaratnak stb. sem lenne jelentõsége. A filozófia azonban mindezek ellenére nem tud végérvényes válaszokkal szolgálni. Fel kell mérnie az emberi adottságokat, és azokból kell következtetéseket levonnia etikával, joggal, társadalommal kapcsolatban.

Az emberiség történetének tapasztalata, egy bizonyos konszenzus arra utal, hogy az emberek a szabad akarat meglétét tételezték, ami nem jelenti természetesen a tiszta szabad akarat abszolút uralmát, hiszen figyelembe kell venni bizonyos oksági meghatározottságokat és kötõdéseket is. Nagel szerint valószínûleg valahol ott lehet a megoldás, hogy „korlátozott” szabad akaratunk van, azaz nem tudunk bármit akarni, hanem a téridõkorlátoknak és feltételrendszereknek, a biológiai, nyelvi és társadalmi összefüggéshalmaznak megfelelõen tudunk bizonyos cselekvési alternatívák közt választani. A nem törvényszerû monizmus Donald Davidson által felállított tétele azt állítja, hogy ugyan nem tudjuk törvények segítségével meghatározni a tudati és a biológiai mûködések közti kapcsolódást, de állíthatjuk, hogy minden elmemûködésnek, minden tudatos aktusnak megfelel egy fizikai folyamat.

A 2010 májusára tervezett Beney Zsuzsa: Az elérhetetlen jelentés könyvébe olvashat bele a Drága Olvasó alant.

Beney Zsuzsa: Az elérhetetlen jelentés

Összegyűjtött költészettanulmányok I–II.

Szerkesztette és jegyzetekkel ellátta Daróczi Anikó

Beney Zsuzsa orvos, költő, író, esszéista életének utolsó másfél évtizedében több egyetemen is tanított, esszéinek, tanulmányainak nagy hatása volt, amely napjainkig kisugárzik. Az elérhetetlen jelentés tanulmányai két kötetre oszlanak: az első az összes József Attila-tanulmányt, a második Beney Zsuzsa Radnóti, Pilinszky és Weöres munkáiról írott tanulmányait fogja egybe.

A gondolat metaforái utáni években Beney Zsuzsa több tanulmányt írt József Attila költészetéről, főként a 2005-i centenáriumi évben. A József Attila-kutatásban elért eredményeit egyedülállónak, rendkívül jelentősnek, az egyetemi oktatásban felhasználandóknak ítélik. Szintén évtizedeken át foglalkozott Radnóti Miklóssal. Az itt olvasható Radnóti-tanulmányok közül egy sem szerepelt még kötetben. Az 1972-ben megjelent Ikertanulmányokban egy Pilinszky tárgyú tanulmánya jelent meg. Az ezután különféle folyóiratokban publikált Pilinszky-tanulmányai ugyancsak itt olvashatók először kötetben. Beney Zsuzsa ugyancsak az Ikertanulmányokban egyetlen hosszú tanulmányt publikált Weöresről. A kötet ezen kívül három folyóiratban publikált és három kéziratban maradt, de publikálásra szánt Weöres-tanulmányt tartalmaz.

Két kötet, kb. 300 + 300 oldal, keménytáblás

Várható megjelenés: május

RÉSZLET

A gondolat metaforái 

És vannak modern költők, akiknek varázsa az, hogy szavaik és képeik túlmennek az értelmen, váratlanságukkal megráznak és fogékonnyá tesznek a Nagy Titok megsejtésére – ilyen volt közöttünk József Attila.

(Szerb Antal: A világirodalom története)

Bevezetés és vallomás

Hosszú évekig foglalkoztam József Attila költészetével, szinte gyerekkoromtól mostanáig, amikor már sürgetőnek érzem, hogy mindazt, amit nem csak róla, hanem általa tanultam meg – a szóról? az életről? a kettő elszakíthatatlan összefüggéseiről? ez összefüggésről, amely életem lényegét jelentette? megpróbáljam elmondani. Nem tudom, a művészetpszichológia, a recepcióesztétika, a hermeneutikának valamely specifikus, az egzisztencia lényegéhez közelálló ága lenne-e alkalmas arra, hogy kifejezze azt, amit bennem József Attila költészetének olvasata előhívott – attól tartok, hogy bár talán az irodalomtudomány segítségével is leírható lenne, semmiképpen nem a tudományos megfogalmazás hatókörébe tartozik.

Annak ellenére, hogy ez irodalomtudományi irányzatok bármelyikével könnyebb lenne beszélni róla, mint azokkal a dadogó szavakkal, melyek megfogalmazása közben olyan fogalmakra keresem a magyarázatot, amelyek úgy kopognak előttem mint azok a régen elgurult diószemek, amelyeket sikerrel-sikertelenül gyerekkoromtól kezdve próbáltam feltörni, és amelyek, éppen ezért, a gyerekkoromból származó emlékek súlyával-könnyűségével, a régi frusztrációk elkeseredésével és a sikerek örömével egyre gazdagították egymást.

Ez a bevezetés – vagy nevezzük inkább vallomásnak? – nem búcsú. Sem életeritől, sem az írás (mint látni fogják) az újraírás reményéről nem mondok le, sőt, ennek a könyvnek legnagyobb (számomra legfontosabb) része mintha azt az utat nyitotta volna meg előttem, amit ugyan tudatosan, de eredménytelenül kerestem egész életemben: a metaforák tanulmányozásának útját. A vándor nem az út porát, hanem az út távlatait nézi, s ha érzi is megfáradását, testi erejének gyengülését, az, amit elérni vágyik, egyre ragyogóbb színekben tűnik fel a számára. A legkülönösebb pedig, hogy az út hossza és az idő rövidsége eggyé válik, időnként felcserélhető lesz, s mintha az a lassú tűz, mely mindkettőben parázslik, hol a munkát, hol az életet égetné.

Az autentikus olvasás ugyanúgy vonatkozik a műre, mint az olvasóra. A mű külső és belső idejére, mely megírásának körülményeire, tempójára éppen olyan lényeges felvilágosításokat ad, mint az olvasott mű befogadására, átélésére. De ennél is sokkal lényegesebb az, hogy a kettő együtt teremti meg a mű saját idejét, azt a megmérhetetlen és megfoghatatlan intervallumot, melyet, némi áttétellel a mű belső, autentikus életének is nevezhetünk: olyan szuverén életnek, mely tőlünk függ, mi támasztjuk fel, de valójában mégis csak eredeti, saját tartalmát egészítjük ki.

Rejtelmes a kapcsolat az igazán, mélyen ható mű és befogadója között. Bizonyos, hogy József Attila költészete befolyásolta életemet, természetesen főleg szellemi vonatkozásokban. Csak mostanában jövök rá, hogy mélyen befolyásolta azt is, amit írtam, nem csak verseket, hanem versekról szóló esszéimet is. Éppen csak azt nem tudom eldönteni, hogy – mint azt nagyon sokáig hittem – eredendő szellemi alkatunk, látásmódunk, a szónak, pontosabban a dolgok verbalizálhatóságának kényszere okozta ezt a nagyfokú befogadói készséget, vagy talán fordítva, József Attila költészete ébresztette bennem is ugyanazokat a verbalizálásra irányuló vágyakat, a tiszta kifejezésnek ma már megváltozott, egyesek számára már idejétmúlt indikációját, mely József Attilában még egy szellemtörténeti kor utolsó pillanatának felvillanását jelzi.

Majdnem száz év - Boreczky Ágnes beszélget Méhes Verával 

RÉSZLET

Az anyai család

Anyám anyai nagyszüleirôl azt tudom, hogy Nagykôrösön éltek. A dédanyám Deutsch Katalin volt, a dédapa pedig Grünhut Mór. Tizenhárom gyermekük volt. Közülük nagyanyám, Regina a harmadik. Ôt Óma néven ôrzi a családi hagyomány. A szülôk nem gyôzték nevelni a tizenhárom gyereket, és egy nagynéni, akinek a nevét soha nem hallottam, nagyon megszerette a kis Reginát – nagyon szép kislány volt –, magához vette tízéves kora körül, és felhozta Pestre.

Úgy gondolta, tanuljon, járjon itt Pesten iskolába. Azt hiszem, négy polgárinál többet azért nem járhatott. Tánciskolába azonban biztosan járt. A többiek ott maradtak Nagykôrösön. Legalábbis a nagyanyám generációja maradt, aztán a gyerekeik, az utánuk következô generációból többen följöttek Pestre. Anyám egyszer megszámolta a háború elôtt a családtagokat, és százhúsz felett volt az unokatestvérek száma. Alig maradt meg közülük valaki: Garai Sándor (Grünhutról magyarosította a nevét), és két nagyobbik lánya, Ági és Sári, Sándor Nagykôrösrôl Apátfalvára települt át, ott érte a német megszállás, majd a deportálás. Csodával határos módon a két kislányával együtt hazakerült.

A lányokat Budapesten egy cionista szervezet vette oltalmába, lakást, ellátást és tanulási lehetôséget biztosított számukra, hogy felkészítsék ôket az alijázásra. Ági 1946-ban, Sári 1948-ban emigrált Izraelbe. Ott mindketten férjhez mentek, gyermekeik, majd unokáik lettek. Ági egyik fia a ’67-es háborúban egy becsapódó bomba áldozata lett. 18 éves volt mindössze, kötelezô katonai szolgálatát teljesítette, ôrségben állt. Mikor kint jártunk Izraelben, Sárinál és Áginál is vendégeskedtünk, ôk is jártak azóta itthon többször látogatóban. A háború elôtt a pesti családdal Steinfeldék voltak talán legszorosabb kapcsolatban. Steinfeld Gyulának a felesége volt Grünhut lány, Száli néni.

Nagyon okos volt, jó humorérzékkel megáldott, energikus, derûs, üde egyéniség. Az ô lányuk volt Pöszke, aki néhány évvel volt fiatalabb anyámnál és gyermekkoruktól fogva jó barátságban voltak, és akinél én legkisebb gyerekkoromtól fogva gyakran nyaraltam Cegléden. Steinfeldék fia volt Somló Imre (Steinfeldrôl magyarosított) hivatalnok volt. Amikor Nagykôrösön nyaraltam, náluk laktam, de végiglátogatták velem az egész ottani rokonságot.

Nem nagyon emlékszem arra, hogy a Grünhutok mivel foglalkoztak. Azt biztosan tudom, hogy a Steinfeldék libakereskedôk voltak. Az udvarukról nyílt egy kisebb ház, amelyben két hosszú, alacsony fapad volt. Elôttem van ma is a kép: a parasztasszonyok ülnek szorosan egymás mellett, mindegyik térde között hápog egy-egy liba, és tömik. (Azóta az állatvédelmi törvények tiltják a libák tömését.) Tudták, mivel kell tömni a libát, hogy nagyobb legyen a mája, mert akkor exportképesebb. Úgy emlékszem, nem ôk exportáltak, hanem átadták a libákat a nagykereskedônek, aki exporttal foglalkozott. Tudom, már akkor átment az agyamon, hogy Száli néniék kizsákmányolják a parasztasszonyokat.

Ugyanakkor a parasztasszonyok nagyon szerették Száli nénit, mert nagyon kedves volt, jóindulatú és jó humorú. Szívesen mentek hozzá dolgozni. Arra emlékszem még, hogy a legfiatalabb Grünhut testvér, Samu fuvaros volt. Ceglédi nyaralásaim alkalmával gyakran mentünk át látogatóba Nagykôrösre. Fôként Steinfeldékhez, Pöszke néni szüleihez. Felejthetetlen volt, hogy mindig milyen rengeteg ennivalóval kínáltak. Elôfordult, hogy ünnepkor átmentünk látogatóba délben, és akkor uzsonnára is többféle hússal kínáltak és aztán vacsorára újra. Számomra fantasztikus volt, hogy mennyit ettek. Kövér is volt mindenki.

Száli néninek volt egy híres szólása: „Vigyázni kell, nehogy betörjék a kiskaput!”. Ez onnan eredt, hogy Pöszke fiatal lányként anyámmal beszélgetett az udvaron, fiúkról esett szó, és akkor Száli néni ezt szólta oda figyelmeztetôen. Tudni kell, hogy az udvaruk fakerítésének volt egy nagy, kétszárnyú ajtaja, azon át jöttek be a fuvarosok, és egy másik, kis ajtó, amelyet a gyalogosok használtak. Száli néni óvó szava azt jelentette, hogy vigyázni kell, mert még annyi lovag, udvarló jön, hogy betörik a kiskaput.

Olvass bele, a 2010 tavaszára tervezett, Iskolakultúra sorozatban megjelenő könyvbe:

Jacques Derrida hitvallása – A feltétel nélküli egyetem jövője (Orbán Jolán szerk.)

Orbán Jolán

Esélyt a humán szakoknak – Derrida hitvallása

1998-ban a Stanford egyetemen, 2000 tavaszán Frankfurtban, 2000 őszén pedig Pécsett hangzott el Derrida „A szakma jövője, avagy a feltétel nélküli egyetem (amely a ’Humanities’-nek hála holnap helyt kaphatna)” című előadása. Szokatlan és meglepő cím ez Derridától, még akkor is, ha az utóbbi negyven évben hozzászoktatta híveit és ellenségeit ahhoz, hogy minden szövegével meglepetéseket produkál. Ez alkalommal éppen az a meglepő, hogy első látásra és első hallásra nincs benne semmi szokatlan és meglepő fordulat, hacsak az nem, hogy a filozófiában meghonosodott hangnemet, beszédmódot, írásmódot, a filozófia intézményét és az intézményesült filozófiát dekonstruáló Derrida most nyíltan, közvetlenül, sőt már-már programatikusan szakmáról beszél, egy feltétel nélküli egyetemről álmodik, javaslatokat dolgoz ki, hitvallást tesz. Maga Derrida is utal e helyzet fonákságára, amikor a szöveg első mondatában a „mint” és a „mintha” kiemelésével kétértelművé teszi a mondat jelentését: „Ami itt következik kétségtelenül, olyan lesz, mint egy hitvallás: egy professzor hitvallása, aki úgy tesz mintha mégis arra kérné Önöket, engedélyezzék neki, hogy hűtlen legyen szokásaihoz vagy elárulja azokat.”

A professzornak talán igen, de Derridának mintha mégsem sikerülne hűtlennek lenni önmagához vagy elárulnia szokásait. A hitvallás csak egyike a szöveg műfajainak. Derrida él a műfaj adta lehetőségekkel és akár a képeslapok hátoldalára írott szerelmes levelek (Envois), a lapaljra íródó fedélzeti napló (Journal de bord) vagy a vallomás (Circonfession)  esetében ki is játssza azokat – így dekonstruálja a profession de foi műfaji konvencióit és gyakorlatát. A „deklaratív”, „száraz” és „telegrafikus” stílus csak egyike a szöveg stílusainak. Derrida él a francia nyelv adta lehetőségekkel, játszik a profession (szakma), faire profession de (kérkedik), profession de foi (hitvallás), professer (tanítani, hirdetni), professeur (professzor, egyetemi tanár) különböző jelentéseivel, a profession (szakma) és a métier (mesterség), a professer (tanítani, hirdetni) és a travailler (dolgozni), a professeur (egyetemi tanár) és a travailleur (munkás), az oeuvres (műalkotások) és a produit (termék), a sans condition (feltételek nélküli) és az inconditionelle (feltétlen) közötti különbségekkel, ám e nyelvjáték több hangra, több nyelvre íródik még akkor is ha a francia az az „egyetlen nyelv”6, amelyen Derrida „négykezesei” megszólalnak.

A philosophiam profiteri csak egyike a szöveg szólamainak. Derrida él a filozófia kétezer éves története kínálta lehetőségekkel, rájátszik az „olyan mint” és a „mint olyan” filozófiai különbségére, a kanti als ob (comme si) fikcionáló erejére, a nietzschei vielleicht (peut-être) veszedelmességére, megidézi a bürögpohárral filozofáló Szókratészt, a kalapáccsal filozofáló Nietzschét, sőt a timpanonnal filozofáló Derridát is, aki fülszövegeinél, lábjegyzeteinél, töltelékszavainál fogva veri dob(hártyá)ra a filozófiát, ám ez alkalommal nem a filozófia a tét, hanem az egyetem és a humántudományok.

A történeti metszet csak egyike a szöveg dimenzióinak. Derrida felhasználja a kortárs diszkussziók kínálta lehetőségeket, cselekvő résztvevője azoknak, „alkalmazza” és nem csak „említi” a „kollégák” szövegeit, akik gondolkodásra késztették – Le Goff, Poster, Rifkin -, és a „barátokét”, akiket gondolkodásra sarkallt – Samuel Weber, Peggy Kamuf. Derrida hitvallása így nem pusztán tézisek felsorakoztatása, hipotézisek felállítása, nem is csak „deklaratív” de feltétel nélküli „elkötelezettség” a feltétel nélküli egyetem ügye mellett, még csak nem is pusztán az austini értelemben vett performatív aktus, hanem esemény. Egy olyan esemény, mely arra kötelez, hogy itt és most feltétlenül gondolkodjunk el a feltétel nélküli egyetem feltételein, arra figyelmeztet, hogy ez nem pusztán a tegnap és nem is csak a holnap, hanem a ma feladata, arra int, hogy ez a „több mint kritikai” munka a Humaniora, a Humanities, a Humanités és a humaniórák művelőinek közös-felelőssége („co-responsabilité”).

Derrida több olyan kérdést is érint előadásában, amelyek már a hatvanas évek óta foglalkoztatják, de amelyeknek az ezredforduló társadalmi-történeti-kulturális-gazdasági-politikai kontextusában más a tétje. Ezek közül három stratégiailag meghatározó kérdés emelhető ki, így az egyetem és ezen belül a humán szakok szerepe, a munka jellegének és a humán szakokon folyó munka jellegének megváltozása, a performativitás és az esemény viszonyának értelmezése.

Smuk Péter: Ellenzéki jogok a parlamenti jogban

ELSÕ RÉSZ

A többségi elv és az ellenzék fogalma

I. A többségi elv és korlátai

Egy közösség vitás ügyeinek eldöntését akkor tartjuk demokratikusnak, ha az ügyben tartott szavazás(i eljárás) demokratikus, ennek alapvetõ kritériuma pedig a döntésben részt vevõk egyenlõsége mellett a többség akaratának érvényesülése: ha egy személy vagy egy kisebbség nem tudja a közösségre erõltetni akaratát. A többségi akarat érvényesülésének megítélése mégsem egyértelmûen pozitív. Jelen fejezetben elõbb a többségi elv elméleti megalapozását és elméleti-gyakorlati megítélését veszem szemügyre, majd az elv mint alkotmányépítõ elgondolás1 érvényesülési területeit vizsgálom. Kiindulási pontunkat igazolja, hogy az ellenzék fogalmának kialakításában logikai elõfeltétel a többség pozíciójának elméleti megalapozása. Ez még akkor is igaz, ha a demokrácia alapelvében a többségi elv érvényesülése miatt logikailag egyáltalán nem rejlik benne az ellenzék elfogadottsága, létjogosultsága vagy alkotmányos pozíciójának rögzítettsége, csak ha valamely normatív demokráciafogalmat fogadunk el kiindulásul.2

1. A többségi elv igazolása és kritikái – államelméleti vázlat A többségi elv legegyszerûbb igazolása úgy hangzik, hogy mivel egy közösségben (társadalomban, testületben stb.) a teljes konszenzus lehetõsége minimális vagy kizárt, ezért a vitás kérdések eldöntésére ez a legegyszerûbb és legigazságosabb forma. Sajó András Locke és Rousseau ezen magyarázata kapcsán megjegyzi, hogy „tulajdonképpen döbbenetes, hogy egy alapvetõ társadalomszervezési szabály ilyen gyenge lábakon állhat”.3 Az igazolások között többnyire mégis ehhez hasonló logikai érveléseket találunk.

Így Kelsenét, aki szerint a kisebbség uralma azért is elfogadhatatlan, mert bizonytalanságot okozhat: a többségbõl számszerûen bizonyíthatóan egy van, míg kisebbségbõl több is lehet. Arra az érvre, hogy így kisebb a tévedés lehetõsége, Sajó azt veti fel, hogy ez a tényekre talán igaz lehet, de az értékekre aligha. Történetileg tény, hogy az ókori városállamok intézményrendszere nemegyszer alkalmazta a többségi elvet, az ókori demokrácia újdonsága éppen abban áll, hogy a korabeli társadalmi szerkezetekben megszokott hatalmi paranccsal szemben több kérdés szavazás révén dõlt el, amelyben a polgárok egyenlõek voltak.4 Arisztotelész részletesen bemutatja például a héliaia bíróság döntési mechanizmusát.5 Sartori szerint a többségi szavazásos eljárás a középkor vége elõtt csak megtûrt intézmény volt, mert általában sorsolták a tisztviselõket, és a szavazásoknál ha meg is tûrték – technikai okokból – a többségi döntést, a városállamok mégiscsak a konszenzust preferálták.

Szorokin: Cukor-Kreml

A szlávlélek kvintesszenciája

2050-ben Gorbacsov felébred a hibernálásból.

Péterváron kimegy a Névai sugárútra és megdöbben, hogy milyen gyönyörű autók, csinos, jólöltözött nők és tömött kirakatok vannak. Elégedetten beül az első vendéglőbe. Lehajtja az első „szto gramm” jeges vodkát és elgyönyörködik az itallapban. Zakuszkák, tokhal, szarvasgomba, kvasz, borscs, Sztroganoff-bélszín, nyelvhal stb.

Nem tud uralkodni magán, s amikor jön a pincér , megkérdi, -Mondja, mióta van Önöknél ilyen árú -bőség?

-Hát a nagy háború befejezte óta.

-És győztünk?- kérdezi Gorbcsov.

-Természetesen.

-Akkor fizetek.

-104 dollár, 50 cent.

„2028-ban járunk ismét, Az opricsnyik egy napja világában, amelyről ezúttal teljes körképet kapunk. A Rettegett Iván-i rémuralmat a nemzeti giccsel egyesítő, "újjászületett" Oroszország már túl van a vörös és szürke "zavaros időkön". Most a Nagy Falat építi, mely elkeríti az országot a külső ellenségektől, főként a megvetett Nyugat szabadosságától. Közben az Uralkodó vezetésével a titkos rendőrség és az opricsnyikgárda kemény harcot vív a belső ellenség ellen. Szorokin bámulatos fantáziával és nyelvi leleménnyel festi elénk ennek a riasztó, a középkori cárizmus, a kommunizmus és a fasizmus egynémely borzalmait már újraegyesítő, de egyelőre még viszonylag szelíd - édeskés és giccses - diktatúrának egy-egy szeletét: a Nagy Fal építésének egy napját, a szexre kiéhezett Uralkodónő ábrándozását, egy kocsmát, ahol a "hóhérok" épp megvitatják a vesszőzés és a korbácsolás előnyeit és hátrányait, egy nyilvánosházat, melyben az állami opricsnyik urat kényeztetik a leányok, egy ellenzéki gúnyirat szerzőjének kegyetlen kihallgatását, egy ellenzéki összejövetelt, melynek tagjai kábítószer hatása alatt álmukban farkassá válva darabokra szaggatják az Uralkodót és hozzátartozóit - s végül megjelenik Komjaga, az első kötet főhőse is, miután Papát, az opricsnyikok vezetőjét letartóztatták. S ki tudja, mi következik, miután Oroszország újra felbolydult, mert elfogyott a gáz?” (A kiadó)

2068-ban a kínaiak által uralt Szibériában szlopáriumnak tűnik a jövő: az emberek élveszülő szövettel kitapétázott bunkerekben laknak , hiperaktív megvilágítással. Itt dolgoznak a tudósok, akik írók szervezetéből kékhájat állítanak elő, s iráni, zoroaszteri /a Földbaszók csoportja /törzsek segítségével a múltba röpítik azt, hogy megváltoztassa jövőt. A kísérleti telepen egy pulyka nehezebb, mint egy ember, maga Tolsztoj-4 is csak 112 centi. A kékháj rajta és a többi, klónozott írók nevét viselő mesterséges szörnyeken termelődik, akiket titkos módszerekkel épp e célra tenyésztenek. Ez a titokzatos anyag/ jégbe burkolva/ megőrzi hőmérsékletét, csak írókon képződik -a lélek mérnökein-.

Déry Zoltán: Magyar sors – magyar tragédia (?) könyvéről érkezett recenzió, alant vagy a linkre kattintva olvasható.

Déry Zoltán: Magyar sors – magyar tragédia (?)

Fontos kérdéseket fogalmaz meg az író, amelyek előbb-utóbb mindannyiunkban felmerülnek:

Mit jelent magyarnak lenni?

Talán azt, ha valaki szívvel-lélekkel magyarnak érzi magát? Itt születtünk, ezért érdekel, honnan jöttünk, hová tartunk, és érdekel az, hogy mi a nemzet múltja és jövője? Mi is az a nemzet? Nem könnyű erre válaszolni, hiszen meghatározhatják objektív és szubjektív tényezők is. Objektív, mert akaratunktól függetlenül beleszületünk egy közösségbe, amelynek jellemzőit készen kapjuk: öltözet, ételek, nyelv, zene formájában. Szubjektív, mert felnőtt, önálló lényként tudatosan állást kell foglalnunk: azonosulunk-e ezekkel, vagy elutasítjuk. A nemzethez tartozás legfontosabb kritériuma a haza, vagyis az együvé tartozás érzése, szoros érzelmi szálakkal kötődés a Föld nevű bolygó egy konkrét pontjához.

Honnan jöttünk?

Származásunkra vonatkozóan több elmélet is létezik:

a.) sumér-magyar rokonság – legfőbb érv az összehasonlító nyelvészet.

b.) kettős honfoglalás – korábban már éltek itt onogurok az avarok uralkodása alatt (elő-magyarok) Ezt arra alapozzák, hogy Árpád bejövetele előtt már 100-200 évvel léteztek magyar földrajzi elnevezések (helység, víz és hegynevek)

c.) finnugor elmélet – hivatalos, elfogadott elmélet, amely a nyelvi gyökerek azonosságára épül.

Hogyan alakult a magyarság helyzete a honalapítástól Trianonig, a magyarság legnagyobb tragédiájáig?

Honalapítással a lovas nomád életmódnak leginkább megfelelő területet választották őseink, majd Szent István által behívott, és keletről menekültként önként érkező törzsek jöttek, és asszimilálódtak a már itt élő magyarságba. Mátyás idején, a XV. század végén az ország népessége egyértelműen magyar volt. A mohácsi csatavesztéssel járó borzalmas pusztulást soha nem lehetett helyrehozni, az ország kiürült területein idegen népcsoportok telepedtek le, akiket később (1848-49) a Habsburgok ellenünk fordítottak, vagyis politikai státuszt, önállósulást és elszakadást követeltek. Ez egyenes út volt Trianonhoz, Magyarország feldarabolásához.

Miért Trianon a magyarság legnagyobb tragédiája?

Az I. Világháborút az európai hatalmak ellentéte robbantotta ki, Magyarországnak nem volt érdeke, ezért akkori miniszterelnökünk, Tisza István hiába tiltakozott a hadüzenet ellen, mégis a háború végén hazánkat sújtották legkeményebben. A szlovákok Felvidéken, a szerbek Délvidéken, a románok Erdélyben kimondták az adott területek elszakadását Magyarországtól. Az új határok mögé került magyarságot durván elnyomták, asszimilációra kényszerítették. (A könyv kitér ezen szomszédaink vitatható elméleteire, amelyekkel jogot formáltak az általuk igényelt területekre.)

Az elszenvedett igazságtalanságok korrigálásának reménye miatt sodródtunk bele ismét egy általunk nem kívánt háborúba a németek oldalán, mely vereséggel zárult, és végül nem sikerült visszakapnunk nemzetünk elszakított 1/3-át. A kommunista uralom alatt tilos volt nyíltan beszélni minderről, így vált tartóssá az „igazságos béke” legendája.

Nemzeti tudatzavar: Hogyan jutottunk idáig?

A magyarság történetében többször adódtak mélypontok, amik próbára tették a nemzet életerejét. (pl. tatárjárás, 150 éves török megszálllás, Habsburg-uralom, 1848-49-es szabadságharc elbukása, trianon: ország és nemzetcsonkítás, II. Világháború pusztítása), de mindig sikerült talpra állni. A kommunista világhatalom által támogatott Rákosi-féle diktatúra ellen kirobbant nemzeti felkelés ugyan kiváltotta az egész szabad világ csodálatát, de a szabadságharcot végül leverték, és a folytonos megújulás képessége innentől megszakadt.

A szocializmiusban kilátástalanság, beletörődés uralkodott, majd öszeomálsát követően a „rendszerváltás” nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A korábbi hatalom képviselőit egy letűnt kor iránt nosztalgiát érzők többször is visszaszavazták, mások viszont váltani akartak – a magyarság tehát két táborra szakadt. A romló megélhetési viszonyok, anyagiasság, közösségi kapcsolatok megszakadása befelé fordulást eredményezett. Nyelvünk tisztasága megkopott, a nemzet fogyása felgyorsult. Szomszédainknál szilárd, célratörő az összetartás, nálunk önmagunk feladása, és nemzeti tudatzavar jellemző.

A 24. órában vagyunk. Mi lehet a kivezető út? Hogyan oldjuk fel a nemzeti tudatzavart? A válaszokat mielőbb meg kell találnunk. Magyarország sorsa iránt felelősséget érző minden honfitársnak fontos olvasmány lehet ez a könyv.

„Ébredj hazám, mert ha most nem ébredsz, Soha többé nem lesz ébredésed. S ha ébredsz is, annyi időd lesz csak Míg nevedet sírkövedre vésed. (Petőfi Sándor: A nemzethez)

A könyvet kiadja: Gondolat Kiadó

Vlagyimir Szorokin: 23 000 könyvéről jelent meg recenzió az Index KönyvesBlogján, szakállas nő tollából. Ebből olvashattok részletet alant, teljes terjedelmében pedig a linkre kattintva.

23000+2

Míg a trilógia első két kötetében a szerzőnek sikerült szimpatikussá tennie, majd elmélyítenie ezt a szimpátiát az olvasó és a Testvériség között, a harmadik kötetben (azzal, hogy esélyt ad a kényszermunkára ítélt húsrobotok kezébe) megszületik az ellenpólus, és az író elkezd végre egy komplexebb képet láttatni. Elbizonytalanítja az olvasót atekintetben, hogy mi hordozza számára a valódi értéket: az utópisztikus tökéletesség, a teremtő Fény újjáéledése (akár nélküle is), vagy a trilógia folyamán eddig végig (jogosan és szemfelnyitóan) elidegenített emberiség történetének esetleges folytatása.

Mégis: mennyiben emberi történet ez? Ha idegenek (saját felsőbbrendűségük tudatában) ennyire hidegen beszélik el őt, és azt, ami vele az utóbbi bő száz évben történt, mennyire érezhetjük magunkénak ezt az embert? Az egyetlen esélye Szorokinnak arra, hogy átfordítsa ezt a gondosan megszervezett idegenkedést (azon túl, hogy fel-feladja a kék szemek átható tekintetét) abban rejlik, hogy idővel elér a világba, amit az olvasó is ismer. Ennek a világnak a nyelve által az addig sehová sem igazán tartozó olvasó végre közel férkőzhet, azonosulhat az ő életét élő, az ő problémáival küszködő húsrobotok sorsával. Ezen a ponton ugyanis már nem magában ismeri fel a húsrobotot, hanem a húsrobotban ismeri fel magát, az embert.

Hunkár Edit: Karácsonyra hazavárunk

Barankovics regénypályázat

Másnap a szokásos időben indult el dolgozni. Délelőttös volt, félig még aludt, amikor a ködös, nyirkos hajnalon végiggyalogolt a hosszú utcán. Elért az utca végére, ahonnan nem is jutott tovább. Álltak a villamosok. Emberek torlaszolták el a síneket. Baleset van - gondolta - de sem sebesültet, sem mentőautót nem látott. Közelebb furakodott. -Mi történt? - kérdezett meg egy mellette állót. -Hogy mi történt? Kitört a forradalom! Az történt! - válaszolta a megkérdezett. Még egy rendes választ sem kaphat az ember! - bosszankodott János. - A bolondját járatja velem ez az alak! Még hogy forradalom! Magyarországon? Na, nem! Ilyen nincs! Ilyen már csak a tankönyvekben létezik.

140 oldal

1400 Ft

RÉSZLET

A KALAND

Úgy, ahogy minden évben, a nyarat most is a nagynénémnél, Róza néninél töltöttük vidéken. Egy alkalommal Róza néni azzal az utasítással nyomott a kezünkbe egy kétfülű kosarat, hogy szedjük tele kamillával. Azt mondta, hogy ez a kis növényke jó szolgálatot tesz majd télen. Megszárítja, és orvosság lesz belőle. Meg is mutatta, hogy néz ki a kamillavirág. Megfogtam a kosár egyik fülét, Magdi, a nővérem, a másikat, és indultunk a mezőre. Siettünk, hogy minél előbb teljesítsük a ránk bízott feladatot, mert Róza néni megígérte, hogy mákos nudlival vár majd haza bennünket.

Nagy csend volt a mezőn. Nem hallatszott más, csak a bogarak zümmögése és a tücskök egyhangú ciripelése. Vadvirágok, pipacsok izzottak a napsütésben, szamárkóró lila bogáncsain szárnyukat nyitogató pillangók pihentek meg. Dolgoztunk. A kosár alján már összegyűlt néhány kamilla, amikor észrevettük, hogy egy kicsit távolabb, sokkal szebb és jóval nagyobb kamillavirágok vannak. Kiöntöttük az eddig begyűjtött satnya kis növényeket, előreszaladtunk, és egykettőre telekapkodtuk a kosarat a nagyfejű virágokkal, aztán már indultunk is haza. Útközben pipacsot meg búzavirágot szedtünk.

Meghoztuk az orvosságnak valót! – tettük le a kosarat Róza néni elé, és vártuk a dicséretet, hogy ilyen gyorsan megjöttünk, és ilyen szép nagy kamillákat hoztunk. A nagynéném furcsán nézett, előbb a kosárra, aztán ránk. Felhúzta a szemöldökét.

– Jaj, kislányok! – mondta – Ez nem kamilla, hanem margaréta. Hol szedtétek?

Leforrázva álltunk előtte. Hallgattunk. Róza néni lehajolt, ujjai közé csippentett egy nagyfejű margarétát.

– Milyen kár értük – sajnálkozott. Ezt bizony ki kell önteni. Ez semmire sem jó! Vigyétek a ház mögé, intett a kosár felé, aztán otthagyott bennünket.

Kicsit szomorúak voltunk az elmaradt dicséret miatt, de hamar megvigasztalódtunk, mert láttuk, hogy az asztalon már ott gőzölög a zöld cseréptál, tele mákos nudlival. A margaréták a szemétbe, a pipacsok meg a búzavirágok a vizeskancsóba kerültek. Alig fogtunk hozzá az evéshez, amikor megjött Pali, Róza néni nevelt fia. Habár minden nyáron találkoztunk, most mégis meglepődtem azon, hogy milyen sokat nőtt tavaly óta. Hullámos barna haja a szemébe lógott, kigombolt inge szabadon hagyta napbarnított, erős mellkasát, zsebéből csúzliszárféle lógott ki. Amint belépett, a nagynéném nyomban nekitámadt:

– Hol a fenébe’ – csavarogtál ilyen sokáig? Megmondtam, hogy siess haza! Segítened kellett volna a lányoknak ka millát szedni! Ha velük vagy, akkor nem tévesztik össze a kamillát a margarétával!

– Miért, összetévesztették? – nézett ránk Pali kajánul, nevetgélve.

– Igen, össze! Ők pestiek, nem ismerhetik úgy a növényeket, mint te!

Éreztem, hogy Pali nézésétől még a szeplőim is elpirulnak. Mélyebben hajoltam a tányérom fölé, és zavartan döfködtem a mákosnudlikat. Palit illetően furcsa változást vettem észre magamon. Nem volt ez kellemetlen érzés, sőt! Csak az volt a különös, hogy ilyet eddig még soha nem éreztem iránta, pedig minden nyáron találkoztunk. Igyekeztem minél gyakrabban a közelébe férkőzni, és most is örültem annak, hogy mellém telepedett le. Róza néni az ő tányérját is telemerte, de közben állandóan korholta, és kérdéseket tett fel neki.

– Merre jártál reggel óta, és miért nem jöttél haza?

– Pali bekapta a villájára szúrt nudlikat, és csak utána felelt.

– A tanár bácsinak segítettünk kukoricát törni – mondta tele szájjal, de nem mert felnézni, mert persze ebből egy szó sem volt igaz. A barátaival ment ki a falu szélére, ahol kipróbálták a cigarettát. Észrevette, hogy a nagynéném gyanakodva figyeli. Hogy gyanakvását eloszlassa, gyorsan hozzáfűzte: a többi gyerek is ott volt, ők is segítettek.

A nagynéném ettől megnyugodott, és nem kérdezett többet.

Lieve Joris: Vissza Kongóba könyvéből írt kedves könyves bloggerünk, BridgeOlvas recenziót, ezt olvashatjátok alant vagy a linkre kattintva Bridge blogján.

Lieve Joris: Vissza Kongóba

Azokban az években minden flamand családban volt misszionárius nagybácsi. A hiányuk miatt érzett anyai fájdalom bőségesen megtérült, hiszen a család új világba csöppent: a szabadságra hazatérő misszionáriusok meséltek a drága fiú brousse-beli életéről, megjelentek a vasárnapi ebédlőasztalnál, mélyvörös borfoltok maradtak utánuk a damaszt asztalterítőn, és az egész házat belengő sűrű szivarfüst.

Lieve Joris ismert és elismert belga újságíró és útirajzok szerzője, akinek afrikai utazásairól számos könyve jelent meg. Ezek közül az első a sorban a Vissza Kongóba című kötet, amely Joris első kongói útjáról számol be, amelyre a nyolcvanas évek közepén került sor (a könyv 1987-ben jelent meg eredetiben). A fiatal újságírónő - részben legalábbis - családi okok miatt vágott bele a kalandba: nagybátyja 1923 és 1970 között misszionárius volt Kongóban (korábban Belga Kongó, az utazás idején Zaire, ma Kongói Demokratikus Köztársaság), és Joris szerette volna a saját szemével látni azokat a helyeket, ahol nagybátyja élete legjelentősebb részét töltötte, és megismerni azokat az embereket, akikről addig a bácsi történeteiből hallott.

Az utazás 1985 szeptemberében kezdődik: Joris a Fabiolaville nevű hajóval indul Antwerpenből, azon az útvonalon, amelyen a nagybátyja is mindig utazott annak idején. A hajón töltött két hét alatt meglehetősen érdekes szemszögből ismeri meg Zaire-t: útitársai javarészt olyan belgák, akik maguk is Zaire-ben élnek vagy rendszeresen ott dolgoznak (sokan jól meg is szedték magukat az Afrikában töltött évek során), és ömlik belőlük a gyarmatosító szöveg. Innen Joris a brousse-ban folytatja az útját (francia szó, jelentése vadon, szavanna, őserdő egyaránt lehet), és az élmény nagyjából ki is meríti a kulturális sokk fogalmát. Az író találkozik pár olyan emberrel, akik ismerték és szerették a nagybátyját, de arra is rá kell jönnie, hogy sok helybeli számára felfoghatatlan, hogy egy fiatal belga nő csak azért elutazzon Zaire-ba, hogy a nagybátyja életéről megtudjon dolgokat: sokan azt hiszik, Joris is misszionárius (vagy valami hasonló), és kérésekkel bombázzák, amiket aztán igen nehéz visszautasítani (ez később is számtalanszor megtörténik az utazás során).

Joris ezek után nagyobb városokba is eljut, igyekszik minél jobban megismerni a helyi életét, zaire-iekkel találkozni, de közeledését nem mindig fogadják szívesen, a többi európai meg nem győz rajta csodálkozni: mit akar itt ez a nő? (Ne felejtsük el, már 1985-öt írtunk az utazás idején! Csak 25 éve volt, de ez a hozzáállás... elképesztő.) Szerencsére "mama Lieve" - ahogy a brousse-ban hívták - igazán nyitott, sosem adja fel, és keresztül-kasul beutazva az országot próbál mindennel megismerkedni. Hihetetlen kalandokba keveredik, egyszer például alkalma nyílik látni, ahogy az - elméletileg - őt és csomagjait is szállító hajó elhúz mellette, máskor pedig börtönbe is kerül, még ha pár órára is.

A Vissza Kongóba egy igazén szuper útleírás és hiteles krónikája a zaire-i viszonyoknak a nyolcvanas években: ebben az időben még mindig Mobutu elnök volt hatalmon, egypártrendszerrel, zairizálással, saját káderekkel vezető beosztásokban, presztízs-beruházásokkal, az országban pedig hihetetlen viszonyokkal - el lehet képzelni. Vagyis nem tudom, hogy el lehet-e képzelni... Ez a könyv ugyanis épp azért keltette fel az érdeklődésemet, mert számomra Afrika mindig olyan megfoghatatlan, különös kontinens volt, annyira hihetetlen dolgok zajlottak ott. Az első Afrika-könyvet még általános iskolában olvastam (sokszor), ez a Matatuháton Afrikában című kötet volt, amit két magyar egyetemista írt a Közép-Afrikában tett utazásukról, és ami teljesen lenyűgözött. Nos, a Vissza Kongóba is valami hasonló: remekül van megírva, szerencsére Jorist nem fertőzi meg a gyarmatosító diskurzus, viszont azt sem leplezi, hogy milyen nehézségei voltak - főleg eleinte - a helyiek és a helyi viszonyok megértésével.

Egyébként Lieve Jorisnak nemrégiben jelent meg egy magyar vonatkozású könyve, A melankolikus forradalom, amelyet a rendszerváltásról írt, ugyanis 1989-90 között többször is járt Magyarországon. (Még egy ok, miért érdemes Jorist olvasni.) A könyvbe a Gondolat Kiadó blogján olvashattok bele.

A könyvet köszönöm szépen a Gondolat Kiadónak!

Olvass bele!

2010 tavaszára tervezett könyvünkbe olvashat bele ízelítőül a Nyájas Olvasó alant.

Németh Pál: Az iszlám (részlet)

Vallásközi párbeszéd sorozat

GONDOLATOK AZ ISZLÁMRÓL

A Nyugat érdeklődésének tárgya

Ha a keleti ember a Nyugat érdeklődésének bármely megnyilatkozásával találkozik, akkor az mindig bizalmatlanságot, szemérmes tartózkodást, vagy konkrét félelmekkel átitatott aggodalmat, elzárkózást vált ki belőle. A kíváncsiskodás zavarja a keleti ember szemérmességét s legszemélyesebb világának megsértését látja benne. Ösztönösen érzi, hogy a kutató szemek számára puszta tárggyá alacsonyodik mindaz, ami személyes. Köznapivá süllyed, aminek kultikus jelentősége van. Banálissá egyszerűsödnek legszentebb érzései, életének legféltettebb gondolatai. Ezért van az, hogy a keleti ember nem nyílik meg egykönnyen a keletkutatás számára, sőt igyekszik elrejteni mind azt, ami még egyáltalán rejtegethető a nyugati érdeklődés elől. Az iszlám világa gyanakvással fogad mindent, amit orientalisztikának, orientalizmusnak1 szoktunk nevezni, beleértve a nyugati, tehát nem muszlimok által művelt iszlám tudományt is. Gyanakvással fogadják vallási irodalmuknak különböző nyelvű, nem muszlimok által készített fordításait, s azonnal „észreveszik” bennük a torzításokat és hamisításokat.

A nyugati iszlám tudósok és arabisták ugyanis többnyire vagy keresztény teológusok, vagy zsidók, vagy ateisták, vagy ezek kombinációi, ami náluk teljesen egyre megy, hisz ezek közül mindegyiknek sokszor halmozottan is érdekében áll, hogy a valósághoz nem kellően igazodó, tudatosan vagy tudatlanságból hamis képet fessen az iszlámról. És hogy ez a félelem mennyire él bennük és milyen szilárd meggyőződésből fakad, gyakran abban is meg nyilvánul, hogy a legkisebb jóindulatnak vagy őszinte szándéknak is örülni tudnak, és váratlanul kitárulkoznak az iszlám kutató előtt s hirtelen segítőkészek lesznek pusztán azért, hogy az illető tudós „a valóságnak megfelelő és hűséges képet kapjon az iszlámról”. Szilárdan hisznek ugyanis abban, hogy az iszlám Isten végső kijelentésén alapuló igaz vallás, és az őszinte és értelmes embert csak az akadályozhatja meg az iszlám elfogadásában, hogy egyáltalán nem ismeri, vagy nem a valóságnak megfelelően ismeri. Önértelmezése szerint az iszlám „természetes vallás”, abban az értelemben mindenképpen, hogy az emberi természethez igazodik és az ember isteni rendeltetésének megfelel.

Amikor a muszlimok „megtérésről” beszélnek, akkor ezt inkább „vissza térésnek” értelmezik. Visszatérésnek egy idő közben eltorzult ősi formához, visszatérésnek az elvesztett eredeti rendeltetéséhez. Az iszlám elfogadása, a „megtérés” nem jelent egyszersmind újjászületést is; a hívő muszlim te hát nem újjászületett ember, nem új teremtés (nova creatura), mint a keresztény, ha nem eredeti integritásában megőrzött vagy ahhoz visszatalált lény. Az eredendő bűn (peccatum originale) tana ismeretlen az iszlám hívei előtt. Ádám bűne és engedetlensége nem öröklődött utódaira, mivel „Ádám magáévá tette a megbánás szavait, melyeket Urától kapott, mire Ő kiengesztelődött iránta” (Ko rán 2:37).

Ebben az összefüggésben szokták idézni a Mohamednek tulajdonított mondást: „Minden újszülött természetes hajlammal jön a világra. A szülei azok, akik zsidóvá, kereszténnyé vagy mágussá (a perzsa dualizmus hívévé) teszik. Mint ahogy az állattól is természetes épségű utód származik. Láttál-e már olyat, hogy egy állat mesterségesen megcsonkított orral szülessen?”2

1 Vö. SAID, Edward W., Orientalizmus, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2000.

2 A főbb hagyomány gyűjtemények (al-Bukháríj, Muszlim, at-Tirmidzíj, Abú-Dáwúd, Ahmad és Málik) tartalmazzák. Al-Bukháríj (az 1296-os számon) az idézett szöveggel hozza. A „mágus” (arab: „madzsúsz” plur.) elnevezés az óperzsa nyelvből származik: zarathustriánust, a perzsa dualizmus hívét, vagy az araboknál egyszerűen „nap- és tűzimádót” jelent.

Csicsery-Rónay István: Otthon a világban jelen a történelemben

Huszadik századi miniatűrök

Az 1912-ben született Csicsery-Rónay István író és politikus, diplomata és könyvkiadó, minden diktatúra ellenfele és üldözöttje, a náciellenes fegyveres ellenállás résztvevője, illegális dokumentumok terjesztője. A háború után kiemelkedő szerepet vállalt az új, demokratikus államrend megalapozásában, amiért "jutalmul" 1947-ben összeesküvés vádjával börtönbe csukták. Szabadulása után 1949-ben külföldre szökik, az amerikai emigrációt választja, ahol könyvtárosi foglalkozása mellett folyóirat-szerkesztőként, majd könyvkiadóként nemcsak a demokratikus emigráció fontos alakja, hanem kiadója, az Occidental Press hazacsempészett kiadványai révén az itthoni szellemi életre is nagy befolyást gyakorol. Eközben bejárja a világot. Maga írja: "Jelen voltam az emberi történelem közel félszázada számos döntő folyamatának vagy eseményének a színhelyén." Több mint ötven országban járt, és személyesen ismerte a 20. század számos fontos alakját: politikusokat, írókat, költőket, zenészeket, vallási vezetőket. Ennek a sok-sok utazásnak az élményeit, benyomásait, az elmúlt korszak ezernyi ismert és kevéssé ismert alakjának portréját vetíti elénk ez a nehezen meghatározható műfajú, a memoár és az útirajzok elemeit egyesítő, szórakoztató és mindvégig lebilincselő könyv.

170 oldal

Ár: 1950.- Ft

RÉSZLET

A berlini olimpiászon

Érettségire szüleim egy nagyszerű ajándékkal leptek meg: a következő évben kiküldenek a berlini olimpiára! Amikor eljött az ideje, el is indultam autóbuszon egy társasutazás keretében. Első állomásunk Braunau volt, Hitler születési helye. Csak egy emlékem van róla: pocsék, rossz, szagos, margarinnal készített rántott húst kaptunk vacsorára. Aztán Lipcsét és Zwickaut érintettük, mielőtt Berlinbe értünk.

Szállásom az Alt Moabit 63. szám alatt volt. Úgy látszott, rossz végén kezdhettem a keresést, ugyanis az 1. szám előtt álltam. A 32-es számig el is jutottam, ott hajtűkanyart vett az utca! Az utcaszámozás tovább folytatódott. Lihegve jutottam el – a nehéz táskát cipelve – a 63-ig. Pont szemben az 1-essel. Az olimpiai stadion, tiszta márvány, rendkívül hatásos, az ókori játékokat felidéző látvány volt. Ezt a benyomást fokozta a játékok megnyitása, amikor a stadion egyik fehéren fénylő félkörében megjelent Hitler a kíséretével, és méltóságteljesen vonult le díszpáholyához. Akkor még nem a népirtó, hódító, zsarnok maszkját viselte, hanem a munkanélküliséget megszüntető, a versailles-i rendszert eltüntetni akaró szimpla diktátorét. Akkor még kezet is fogott a játékok néger győzteseivel. Én viszont már rég túl voltam a Mein Kampfon.

Talán nem minősíthető rasszizmusnak és nacionalizmusnak, hogy rendkívül büszke voltam arra, hogy a három, szerintem legfontosabb számban (maratoni futás, 100 méteres síkfutás, 100 méteres gyorsúszás) a győztes, a sárga koreai és a fekete Owens mellett a fehérek képviseletében a magyar Csík Ferenc volt.

Azt is érdemes kiemelni, hogy a tíz aranyérmet több sportágban szereztük: úszás, vízilabda, atlétika, ökölvívás, birkózás, vívás. Különben a berlini olimpián Magyarország harmadik lett (Németország és az Egyesült Államok után), amit rögtön utána még két alkalommal megismételt. Ezután is mindegyik olimpián hazánk az élvonalban volt. A későbbi olimpiák közül csak a montrealira jutottam el, de egyes számokra sikerült jegyet kapnom a müncheni olimpián is.

Az olimpiai játékokat az emberiséget összekapcsoló legnemesebb ünnepi szertartásnak tekintem, amit kiegészít a négyévenkénti futball-világbajnokság. Különben az ember veleszületett erőszakos ösztöneit újra meg újra háborúban élné ki. A sportban a nemzetek közti versengést szabályok közé szorítják, díjazzák az egyéni kiválóságot, és fizikailag közelebb hozzák egymáshoz a nemzeteket. Az igaz, hogy a berlini olimpiász nem akadályozta meg a második világháborút.

Megkésve bár, de törve nem, hírt adunk a január 25-i Klub Rádióban, a Könyvklub műsorban elhangzott interjúról, amelyet Gerenday Bars Ágnes készített Boris János szerkesztő úrral, Vlagyimir Szorokin: 23 000 című könyvéről. Az alábbi linkre kattintva hallgatható meg az interjú.

Boris János szerkesztő úr Vlagyimir Szorokin: 23 000 könyvéről.

A Fejlesztő Pedagógia 2009/6 számában jelent meg az alábbi recenzió Kontra György: Ezerszer ember: gyermek! könyvéről.

Franyó István: Fejlődő gyermek

Orandum est sit mens sana in corpore sano, írta Iuvenalis a Szatírákban. A fejlesztő pedagógia, pontosabban a fejlesztő pedagógus nem (csak) imádkozik, hogy a gyerekeknek ép teste és abban ép lelke legyen, hanem olyan módszereket, eljárásokat keres és alkalmaz, mely segíti őket minden tekintetben felnőtté válni. Ehhez ad segítséget Kontra György könyve, mely az Ezerszer ember: gyermek! A gyermek egészséges fejlődése címet viseli. A szerző orvosi és tanári diplomát egyaránt szerzett. Sohasem volt gyakorló orvos, egész életében pedagógusként tevékenykedett. Tanított általános iskolásokat, gimnazistákat és egyetemi hallgatókat, tartott továbbképzéseket tanároknak és sokat adott elő ismeretterjesztő rendezvényeken. Nemcsak óráin, előadásain állt mondanivalójának középpontjában az egészséges életmód, illetve annak igényének kialakítása, hanem oktatásirányítóként is mindig szem előtt tartotta a gyermekek egészséges testi fejlődését segítő körülmények biztosítását.

Kontra könyve a Magyar Pedagógiai Társaság hatékony közreműködésével a Gondolat Kiadónál jelent meg, és ennek a munkának az irodalmi igényű megfogalmazása. A szerző stílusa tudományosan igényes, de élvezetes és közérthető. Mondanivalóját rengeteg irodalmi példával illusztrálja és így még hatásosabb is az, amit leír. De miről is ír? Arról, hogy a gyermek nem miniatűr felnőtt és hogy miért olyan, amilyen. Nemcsak a méretei mások, hanem a testarányai is, anyagcseréje is — ebből következően táplálék- és tápanyagigénye, légzése, keringése is más —, szabályozórendszere is másként működik, tehát mindenben másra és másként van szüksége, mint a felnőtteknek. Ady Endrétől Móricz Zsigmondon át Weöres Sándorig, a magyar irodalom nagyjainak műveiből vett példák sokaságával mutatja be, hogy a felnőttek mennyire nem tudják, vagy nem akarják tudomásul venni, hogy mi minden kell a gyermekek egészséges fejlődéséhez. A kis ember nagy ködmönben azért fázik, mert testének relatíve nagyobb a felülete, mint a felnőtté, tehát hamarabb kihűl.

A nagyobb hőveszteséget intenzívebb anyagcserével lehet ellensúlyozni, de ehhez több táplálékra és levegőre van szükség. De a gyerekek gyomra és tüdeje nemcsak abszolút mértéküket tekintve kisebb, mint a felnőtteké, de funkcionálisan sem kifejlettek. Többször kell hát enniük, és jóval többet kell tiszta levegőn tartózkodniuk, Így a keringési rendszerük is kielégítően tud fejlődni. A pataki diákok nem azért lázadoznak a lencse ellen, mert az élettani szempontból majdnem tökéletes étel, hanem mert a lencse mellől hiányzott a táplálékukat minőségileg is teljessé tevő állati fehérje. Tamási körtetolvaja is a teljes értékű táplálék miatt lopja a gyümölcsöt, csak neki a vitamin hiányzik. A túletetett gyermekek a szülői szeretet mártírjai, a sok szénhidráttartalmú ételtől, édességtől „a gyerekeknek csak a kövére nő, húsa nem". Pedig a hús, azaz az izom tartja a testet, mozgatja a szervezetet, fejlettsége valamennyi életműködésre hatással van.

A Gudi légjoga című fejezetben olvashatók is azért fontosak számunkra, mert arra figyelmeztet, hogy gyermekeink nincsenek szükségletüknek megfelelő mértékben a jó levegőn, és ennek milyen következményei lehetnek. Piroska is a Különös házasságból akkor kapta vissza egészséges bőrszínét, amikorra kivágott száz nyírfát. A szabad levegőn végzett-Mozgás nemcsak anyagcseréjének tett jót, hanem a keringési rendszerének is.

A szabályozó rendszer fejlődéséről a Korán jövő szerelmek, A nyisd ki ezt a kiskaput és Az első szó csínja-bínja címek alatt olvashatunk. Arról is szól a szerző, hogy a gyerekek többségének az egészséges fejlődéshez sürgős aludnivalója van. Korosztályonként különböző ugyan a gyerekek alvásigénye, de szinte mindegyikben kevesebbet alszanak a szükségesnél. Pedig — írja a szerző — vegyük tudomásul „ha a gyereket reggel ébreszteni kell, akkor éppen olyan jogfosztott állapotban van, mintha éheztetnénk". A könyv második fele az öröklött, illetve szerzett tulajdonságok és a nevelés viszonyáról szól.

Ehhez írnia kell az öröklés vegyi titkosírásáról, a kromoszómákról, a Mendel által felfedezett törvényekről, azaz a genetikai alapismeretekről. Mert, hogy egy tulajdonság öröklött-e vagy szerzett, a gyerek miért hasonlít jobban a nagyszüleire, fiú vagy lány lesz-e az utód, miért mondják: nézd meg az anyját..., örökölhető-e a tájszólás — ezeknek az alapismereteknek a hiányában nemigen magyarázható. Minden tankönyvszerző tanulhatna ebből a részből, miként kell közérthetően a mindennapi élettől oly távol eső és elvont dolgokról írni, mint a DNS, a kromoszómagarnitúra, a ne mi kromoszóma, az uniformitás, illetve hasadás törvénye, akceleráció stb. Tudományosan pontos, formailag nagyon is élvezhető stílus jellemzi ezeket a részeket. És az ezekből következőket is.

Ízelítőül néhány fejezetcím: Nyomozás vérzékenység ügyében, Az ikrek vallomása, Az idétlen gyermek Az élet menetrendje, Ezzel a termettel?, Művészalkat, tudóstípus stb. A könyvben leírtak végkicsengése az, hogy „az öröklés nem szégyen, de nem is érdem. A gyerek nem viasz, amiből olyan figurát formálhatunk, amilyent akarunk, de az öröklés nem is végzet, amely előtt térdet-fejet hajtva meg kell semmisülnünk, vagy amely minden nevelési kötelezettségünk alól felment." „Be kell látnunk, hogy olyan képességeket nem préselhetünk ki a gyerekből, amelyhez hiányzik az örökletes adottság ... még fontosabb azonban tudnunk, hogy minden olyan testi és lelki képességet nevelhetőnek kell tartanunk, amelyről a természettudomány be nem bizonyította, hogy nem az." És ez nem csak a fejlesztő pedagógus, hanem minden pedagógus, minden szülő, minden felnőtt dolga kellene, hogy legyen.

Fik Meijer: Gladiátorok

A holland professzor könyve a régészeti és irodalmi források segítségével, a legújabb tudományos eredmények ismeretében, de mindvégig olvasmányosan mutatja be a gladiátorjátékok történetét, a gladiátorok életmódját és kiképzését, a játékok helyszínét és típusait, valamint a küzdők fegyvereit. A szerző kitér a gladiátorjátékok társadalmi-szociológiai szerepére, és foglalkozik két nagyszabású amerikai gladiátorfilmmel (Spartacus, Gladiátor) is. Fik Meijer ókortörténetet tanít az Amszterdami Egyetemen. Számos sikeres, főként az ókori Róma történetét és kultúráját bemutató ismeretterjesztő kötet szerzője.

174 oldal

Ár: 2490.- Ft

RÉSZLET

A SZÜNET ALATTI MŰSORSZÁM: A KIVÉGZÉSEK

Azt várnánk, hogy a nézők délben már nem vágytak további véres erőszakra, és inkább elhagyták a helyüket, hogy bekapjanak néhány falatot, és megmozgassák elgémberedett tagjaikat. Jó néhányan valóban így is tettek: elhagyták az arénát, hogy csak az igazi gladiátorviadalok kezdetekor térjenek vissza. De voltak olyanok is, akik a déli műsor egyetlen percéről sem akartak lemaradni. Valaki azért, mert féltette szabadjeggyel megszerzett helyét, míg másokat egyszerűen az izgalom szögezett a székbe, ahogy Claudius császárt is, aki délben csak kivételes esetben hagyta el a páholyát, és szemmel láthatóan élvezetét lelte a bűnözők nyilvános kivégzésében.

A kivégzés előtti éjszaka zsúfolt kocsikon szállították a város minden szegletéből a halálraítélteket a Colosseumba, ahol aztán levitték őket a sötét, bűzös katakombákba. Néhányan közülük kétségbeesésükben nem várták meg a kivégzésüket, hanem inkább önként vetettek véget az életüknek. Seneca elbeszélése szerint egy rabszolga a vele a Colosseumba tartó kocsi egyik kerékének küllői közé dugta a fejét. A feje a felismerhetetlenségig összezúzódott, de legalább nem volt része abban a megaláztatásban, hogy a gúnyolódó tömeg előtt haljon fájdalmas és dicstelen halált.120 A többiek utolsó éjszakájukat szűk cellákban öszszezsúfolva töltötték.

Miután dél körül kihozták őket az odúikból, két csoportra osztották az elítélteket: a római polgárok kerültek az egyik oldalra, míg a polgárjoggal nem rendelkezők és a rabszolgák a másikra. A rabszolgáknak várniuk kellett, mert legelőször azokat a római polgárokat végezték ki, akiknek valamilyen gyilkosság száradt a lelkén. A polgárok legalább viszonylag gyors véget értek a kard általi halálnak (ad gladium) köszönhetően, nem úgy, mint a többiek, akiket keresztrefeszítésre (crucifixio), tűz általi halálra (crematio ad flammas) vagy a vadállatok elé vettetésre (ad bestias) ítéltek.121 A nyilvános kivégzéseknek nem csak a kegyetlenkedés volt az alapja.

Az elöljárók arra használták fel ezt az alkalmat, hogy még nyomatékosabbá tegyék a társadalomban uralkodó viszonyokat. Nyilvánvalóvá akarták tenni, hogy a bűnözők, különösen a rabszolgák, átléptek egy határt, és az általuk elkövetett bűntettel (gyilkosságokat, szentélygyalázásokat és gyújtogatásokat említenek a feljegyzésekben) olyan helyzetbe hozták magukat, amely jóvátételt követelt, és súlyos büntetést vont maga után. A római nép előtt zajló és halállal végződő nyilvános megszégyenítés volt a tettükért fizetendő ár.

A polgárok kivégzése többnyire nagyon egyszerű módon zajlott: a hóhér egyetlen csapást mért rájuk a bárdjával. De egy kivégzés egészen másképpen is történhetett, oly módon, amely jobban illett a Colosseum egy napjának légköréhez. Volt, hogy egyszerre két elítéltet küldtek az arénába, az egyiket egy karddal felfegyverezve, a másikat teljesen fegyvertelenül, csupán ágyékkötőben. Az utóbbi természetesen menekülőre fogta, a karddal rendelkező férfi utána iramodott, és előbb-utóbb halálra sebezte. Miután elvégezte a feladatát, át kellett adnia a fegyverét az utána következő elítéltnek, aki hasonló módon végzett vele. Ez mindaddig folytatódott, míg csupán egyetlen elítélt maradt, akinek ezután egy venator vagy bestiarius oltotta ki az életét. Néhányszor előfordult az is, hogy római polgárokat rabszolgákkal együtt feszítettek keresztre, ami különösen megalázónak számított. Egy Hispaniában halálra ítélt polgár azzal a panasszal fordult Galba kormányzóhoz, a későbbi császárhoz, hogy római polgárként rabszolgák sorsában kell osztoznia, ám Galbát nem hatotta meg a tiltakozás, és csupán annyi engedményt tett, hogy megparancsolta a hóhéroknak: magasabb keresztre feszítsék fel.

A polgárok kivégzése csupán a polgárjoggal nem rendelkezők és rabszolgák kivégzésének az előjátéka volt. Egy Szmürnából származó márvány dombormű, amely jelenleg az oxfordi Ashmolean Museumban található, az arénába tartó halálra ítélt rabszolgák utolsó menetét ábrázolja. Láthatjuk, ahogy a sisakos férfiak egy kötelet tartanak, amely a halálra ítéltek nyakán lévő fémkarikán van áthúzva. A dombormű azt a várakozással teli pillanatot örökíti meg, mielőtt a vadállatok, amelyek szintén szerepelnek a domborművön, az elítéltekre vetik magukat.

A Kisgyermek című lapban jelent meg Franyó Miklós írása Kontra György: Ezerszer ember: gyermek! könyvéről. Ezt olvashatjátok alant.

Könyvajánló Franyó Istvántól

Az oroszlán is egy macska

Kontra György: Ezerszer ember: gyermek!

„Az oroszlán is egy macska, csak egy kicsit nagyobbacska", idézi Kontra a sok kiadást megért Hármas Kis Tükörből ezt a ta lán még ma is közismert rigmust. De csak azért idézi, hogy bebizonyítsa, mennyi minden bújik meg a méretbeli különbség mögött. Nem az oroszlán és a macska elemzése mondanivalójának lényege, ha nem a felnőtt és a gyermek különbözősége. Hogy a gyermek nem kicsinyített fel nőtt. Mások a gyermek testarányai, test magassága és testtömege nem egyenes arányban nő az életkorával, nagyobb az anyagcseréje, mint a felnőtté, ehhez képest relatíve is kisebb a légzőfelülete és a szíve, valamint a vére is kevesebb. Más a csontjaiban a szerves és szervetlen alkotórészek aránya, tehát a gyermekek más ként terhelhetők, mint a felnőttek, és a szabad — tiszta — levegőn végzett rend szeres (napi több órás!) mozgás az, ami nemcsak a csontvázuk és az izomzatuk, hanem a többi szervrendszer egészséges fejlődését is lehetővé teszi.

Kontra könyvében részletesen bemutatja, hogy a gyermekek intenzív anyagcseréjéhez mennyiségileg és minőségileg is más táplálék kell, mint a felnőtteknek. Relatíve több táplálék, kisebb gyomorba. Tehát többször kell enniük a gyerekeknek — és rendszeresen. Többet mozognak, ezért a több energiát tartalmazó étel számukra a kívánatos, Növekednek, így több építőanyagra, azaz fehérjedús (és nem hájnövelő zsíros és sok szénhidrátot tartalmazó) táplálékra van szükségük, ami ha ki- záróla 9 növényi eredetű, az nem teljes értékű. Ír a gyermekek hormonális és idegi szabályozó rendszerének fejlődéséről is, az ingerek fontosságáról, az érzékszervek egészségének jelentőségéről Külön fejezetet szentel a gyerekek alvásadósságáról Sürgős aludnivalóm van címmel.

És mindezt a hazai szépirodalomból — Adytól Móriczon át Weöres Sándorig - vett példákkal illusztrálja. Mondanivalóját tudományosan hiteles adatokkal támasztja alá, érvelése kristálytiszta és megcáfolhatatlan. Emellett olvasmányosan ír. Jó a stílusa és közérthetően adja elő mondanivalóját. Még a fiziológiában kevéssé járatosak is olyan ismeretekre tehetnek szert e könyvből, melyekhez csak sok utánajárással juthatnak. Kontra könyvének második, az elsőtől csak témájában különböző része a tulajdonságok öröklődésének leggyakoribb kérdéseivel foglalkozik: Kitől örökölte? Fiú vagy lány?, Az Idétlen gyermek, Nézd meg az anyját..., Művészalkat, tudástípus, A fakó leány és a pej legény, öröklés és nevelés, hogy csak néhány címet idézzünk. A stílus ugyanaz, mint az első részben, a tudományos igényesség, hitelesség és a közérthetőség ezeknek az írásoknak is fő jellemzője.

Pedig az öröklés vegyi titkosírása, az öröklődés mendeli törvényei vagy a nemi kromoszómák kombinálódása nincsenek olyan kézzelfogható közelségben senkihez, mint az első részben leírt gyermekek ruhája, iskolatáskája, étele, szemüvege, ágya stb. De ezeknek az öröklődéssel kapcsolatos írásoknak az elolvasása után mindenki számára világossá válik, hogy miért mondhatja — Petőfivel egybehangzóan — Kontra: „akik az előítéletek rabjai, azok szikrát vet fogam között a szó — megérdemlik az ostoba vagy a gonosz nevet, mert eredetétől fogva senki sem gonosz, de ne várjuk, hogy az öröklődés adományából eleve jó vagy okos legyen". Mert „minden olyan testi, lelki képességet nevelhetőnek kell tartanunk, amelyről a természettudomány be nem bizonyította, hogy nem az. ... ez azt jelenti, hogy a pedagógiai problémákat nem lehet átutalni az örökléstan területére." Ezért íródott a könyv összes fejezete, nemcsak a neveléssel hivatalból — hivatásból foglakozók számára, hanem mindenkinek, akiknek köze lehet a gyermekek egészséges fejlődéséhez.

(Kontra György: Ezerszer ember: gyermek! A gyermek egészséges fejlődése. Gondolat, Bp., 2009. 198p.)

Gurka Dezsõ: A schellingi természetfilozófia és a korabeli természettudományok kölcsönhatásai

A romantikával kapcsolatos interpretációkban hagyományosan jelen van az a két tendencia, amelyet Arthur O. Lovejoy "tanuljuk meg többes számban használni a romantikát" felszólítása és René Wellek egységtényezõket hangsúlyozó szemlélete képvisel talán a leghatározottabban. Noha mára a sarkított értékeléseket jobbára felváltották a kevésbé monolitikus megközelítések, az egyes diszciplínák romantikaképe napjainkban is gyakran elkülönül egymástól. A különbözõség vagy egység problémája a koraromantika korszaka kapcsán fokozottan érvényes, s nem csupán a történeti feldolgozások vonatkozásában, hanem magának e korszak önreflexióinak a szintjén is. A romantika identitáskeresésének gyakran megnyilvánuló jellemzõi azok a (mai tudományos törekvések számára is nem ritkán elõképül szolgáló) határátlépések, amelyek mind a földrajzi egységek és történeti korok, mind pedig a formálódó diszciplínák közötti cezúrákat figyelmen kívül hagyták. A 18. század végétõl megsokasodó új vizsgálati területek, így a történeti bibliakutatás, az összehasonlító nyelvészet, az antropológiai-etnológiai szemlélet vagy a spekulatív fizika egyaránt magukban hordozzák a korábbi mechanisztikus megközelítésektõl olyannyira elütõ holisztikus látásmódot...

164 oldal

2290 Ft

RÉSZLET

3. A kora romantika természetképének filozófiatörténeti megközelítései

A legkorábbi filozófiatörténeti interpretációkban a fiatal Schelling filozófiája jobbára mint az életmû lezárult periódusa jelent meg, úgy, mint amelynek a német idealizmus korszakában sem igazi fogalmi beágyazottsága, sem hosszabb távú hatása nincsen. A schellingi opus zártságát éppen a kései Schelling problematikájának vizsgálata a klasszikus német idealizmus és a késõbbi filozófiák átmenetének kimutatásával oldotta fel.24 Ugyanakkor viszont a kései korszak kiteljesedõ egységtörekvéseit többen a természetfilozófiai periódus koncepciójából eredeztetik.25 Schelling természetfilozófiai korszakának megítélése mindig is függvénye volt a német idealizmus egészérõl alkotott képnek, amelyet hosszú ideig a hegeli filozófia téloszjellege determinált. Walter Schulz kiemeli, hogy e fejlõdésképben Fichte korai korszakától Schelling korai és középsõ szakaszán át Hegel rendszeréhez vezet az út.26

Lukács György is ebbõl az alapállásból, s erõs politikai aktualizálással hívta fel a figyelmet a schellingi természetfilozófiára, ami Az ész trónfosztásában az idõs Schelling sötét színekkel festett irracionalizmusának részbeni ellenpontjaként szerepelt.27 (Jobbára Lukács problémafelvetésének nyomán, ámmár konkrét Schellingszövegekre támaszkodva Hermann István elemezte a hazai szakirodalomban ez idáig legrészletesebben e korai periódust.28) Kiterjedtebb hatású és lényegibb volt Lukácsénál az a filozófiai reflexió, amelyet Martin Heidegger Schelling-elemzéseinek sora jelentett. Heidegger centrális kérdésként kezelte a fiatal Schelling Fichte filozófiájával való kapcsolatát.29 A hatvanas– hetvenes évek filozófiatörténeti vizsgálatai részben éppen erre a területre irányultak, így például a Heidegger-filológus Ingtraud Görland monográfiájának elemzései is.30

Schelling születésének 1975-ös bicentenáriuma kapcsán középpontba került a filozófiai örökség mai aktualitásának kérdése. Odo Marquard, aki a filozófust „rejtõzködõ kortársunknak” nevezte, ráirányította a figyelmet arra a tényre, hogy Schopenhauer, Kierkegaard, illetve Heidegger gondolkodásában jelentõs, ám gyakran figyelmen kívül hagyott szerepet játszottak a schellingi iniciatívák.31 A Hans Michael Baumgartner által összeállított kötet, amelyben Marquard írása is megjelent, Schelling korai idõszaka tekintetében is irányadónak bizonyult. Különösen fontos Harald Holz megállapítása, miszerint Schelling természetfilozófiai korszaka nem lezárt, a többi korszakától elválasztható periódus, s így a transzcendentál-, természet- és identitásfilozófia a rendszer egészének korrelatív aspektusait képezik.32

Ugyancsak a korai természetfilozófiai szakasz izoláltságának feloldását segítette elõ a hetvenes években az a tény, hogy – különösen a pozitivista tudományfelfogás válsága nyomán – több tudományterület is Schellingben vélte felfedezni a maga elõfutárát, olykor túlzásoktól sem mentesen. Különösen így volt ez a biológia, illetve – újabb fejleményként – az ökológia esetében.33

24 Anton Koktanek az 1960-as évek elején Schelling léttanát Kierkegaard filozófiájának elõzményeként értékelte (Gyenge, 1996, 143–144.). Jürgen Habermas, Manfred Frank, Michael Theunissen és Xavier Tiliette a hetvenes évek Hegel-kritikái kapcsán a schellingi létezõ ontologikusan autonóm státusát hangsúlyozták, felvetve ezáltal a marxi filozófiával való analógiák lehetõségét is (Tertulian, 1984, passim).

25 Gyenge, 1996, 27.

26 Fehér M., 1997, 3.

27 Lukács, 1974, 101–104. Lukács már A fiatal Hegel lapjain is élesen szembeállította Schelling természetfilozófiáját – vagy ahogyan Marx nyomán nevezte: „becsületes ifjúkori gondolatát” – az idõs, reakciós filozófusról kialakított sémával (Lukács, 1976, 346–347.).

28 A Lukácsnál még abszurditásként szereplõ Weltseelét Hermann változatlanul korai fõ mûként szerepelteti, de ezzel együtt elemzi a periódus többi mûvével és részben a természettudományos hátérrel való kapcsolatát is (Hermann, 1979, 434–460.).

29 Heidegger, 1997, 188–192.

30 Görland, 1973.

31 Fehér M., 1997, 4.

32 Holz, 1975, 59–60.

33 Heuser-Keßler, 1986. A schellingi természetfilozófia aktualizálásának túlzásairól: Küppers, 1992, 15.

Fareed Zakaria: A POSZTAMERIKAI VILÁG

Demos könyvek

Az ismert amerikai újságíró és külpolitikai szakértő szerint egy olyan világrend van kialakulóban, amelyben az Amerikai Egyesült Államok szerepe csökken, de nem válik lényegtelenné. Növekszik a világ többi részének gazdasági, diplomáciai és társadalmi hatalma. Amerika világpolitikai szerepe azonban megmarad, s jelenleg nem más országok felemelkedésének kellene aggasztania, hanem a stagnálásnak és a kezdeményezőkészség hiányának, ami az utóbbi néhány évtizedben jellemezte. Vissza kell szereznie azt az alkalmazkodó-készséget és rugalmasságot, amelynek korábbi példátlan fejlődését köszönhette.

300 oldal

Ár: 2980 Ft

RÉSZLET

IV. A KIHÍVÓ

Lehet, hogy az amerikaiak szeretik a szépet, de ami igazán lenyűgözi őket, az a méret. Gondoljunk csak a Grand Canyonra, a kaliforniai szikvójafenyő-erdőkre, a Grand Central pályaudvarra, a Disney Worldre, az utcai terepjárószerű szabadidő-autókra, az amerikai fegyveres erőkre, a General Electricsre, a dupla McRoyalra (sajttal) és a Venti Lattéra (amerikai óriás tejeskávé – a ford.). Az európaiak a komplexitást szeretik, a japánok pedig az egyszerűséget tartják nagyra. Az amerikaiak viszont a méretet és még inkább a szuperméretet. Ezért okoz Kína akkora sokkot az amerikai fejekben. Olyan hatalmas ország, hogy mellette eltörpül az Egyesült Államok. 1,3 milliárd lakosával népessége négyszerese Amerikáénak.

Az amerikai misszionáriusok és üzletemberek több mint száz évig álmodoztak az ezzel kapcsolatos lehetőségekről – 1 milliárd megmentendő lélek, 2 milliárd dezodorálható hónalj –, de sohasem jutottak tovább az álmodozásnál. Kína óriási volt, de szegény. Pearl Buck Az édes anyaföld című sikerkönyvében (valamint színdarabjában és filmjében) egy időtálló képet fest Kínáról: egy agrártársadalom küszködő parasztokkal, kapzsi földbirtokosokkal, éhínséggel, árvizekkel, pestissel és szegénységgel. Ahogy a híres – és valószínűleg kétes hitelességű – napóleoni mondás tartja: „Aludjon csak Kína, mert ha egyszer felébred, megrengeti a világot.”

Úgy tűnik, hogy Kína közel kétszáz éven át követte ezeket az utasításokat, szunnyadt, és nem jelentett többet egy küzdőtérnél, ahol a nagyhatalmak kiélhették ambícióikat. A 20. században Japán – mely egykor követője volt – legyőzte Kínát mind háborúban, mind pedig a békében. A második világháborúban az Egyesült Államok szövetségre lépett vele, segélyekkel látta el, és 1945-ben helyet biztosított neki az ENSZ Biztonsági Tanácsában. Amikor 1949-ben a kínai kommunista hatalomátvétel után Washington és Peking ellenségekké váltak, Japán pedig a háború után gyors fejlődésnek indult, Kína még inkább lemaradt.

Mao Ce-tung katasztrofális megrázkódtatások sorozatába rángatta bele az országot, mely tönkretette Kína gazdasági, technológiai és szellemi tőkéjét. Aztán 1979-ben a dolgok kezdtek elmozdulni. Kína ébredése átalakítja a gazdasági és politikai tájképet, de őt magát is formálja a világ, amelybe belenő. Peking ugyanazzal a két erővel igyekszik kiegyezni, ami a posztamerikai világot általában is meghatározza: a globalizációval és a nacionalizmussal.

A gazdasági és technológiai nyomás Pekinget az egyik oldalon az együttműködő beilleszkedés felé taszítja. De ugyanezek az erők szétszakadáshoz és társadalmi felforduláshoz vezetnek az országban, és a vezetés új utakat keres, hogy egységesítse az egyre sokszínűbb társadalmat. Kína fejlődésével az is együtt jár, hogy egyre rámenősebb lesz, és mind nagyobb mértékben hatással van a régióra és a világra. A posztamerikai világ stabilitása nagymértékben függ majd attól, hogy Kína mennyire fogja egyensúlyban tartani az integráció és szétesés erőit.

Géczi János: TILTOTT ÁBRÁZOLÁSOK KÖNYVE

Egy regény töredéke 

"Álomszölden fekszik, sütteti magát a Nappal, mint a gyík, és mint a gyík hátpáncélján, tarka az ő hátán is itt-ott a bőr, valami rózsaszín, egy kis fehér, sávvá foszló narancsszálak: mind arról beszél, hogy a Balaton most alszik, egész színeket még álmodni is lusta. A Nap pedig, az ostoba Nap: amelyik csak az eget meg a rögöt tudja pörkölni, bambán néz rá alá; és mászás helyett esésre hajlóan fordul a szemhatár fölé, látszik, hogy ó maga is unja ezt a szakadatlanul, amerre nézel, mindenfelé kék eget. A domb hallgat, a levegő olyan sűrű a mozdulatlanságtól és a hőségtől, hogy a parti mocsár szitakötője kétszer is nekirugaszkodik, amíg berregő repülésével keresztül tudja vágni rajta magát. Ekkor az álmos Nap egy pillanatra behunyja a szemét. Valami felhő keveredett eléje; honnan jött ez ide, a kábítóan fehérkék égre? De ezt a pillanatot használja fel a Balaton arra, hogy ő is megmozdítsa a szemét. Gyorsan, jeladásul leereszti a pilláját, hogy egészen szürke lesz az arca tőle, hanem amire-a Nap kisüt, már megint a régi, ártatlan szemével mosolyog vissza reája. Mikor ezt a játékot látjátok, akkor ne menjetek a Balatonra, mert a víz most hunyorított oda a bűntársainak, hogy: kezdjétek csak! A lány jobb kezét a fiú ölében tartja, matat, boldog ujjak bóklásznak a nadrág testmeleg ráncai között."

Mellémesélésre vállalkozik a Tiltott Ábrázolások Könyvében Géczi János, s erre oka van. Firenze, Róma, Rovinj, Korfu, Padova, Balaton - ezek a helyszínei a kékszemű Cholnokyak családtörténetének, amely meglehet, nem is az övék. A veszprémiek históriája helyére könnyen odaáll egy-egy újabb, s hogy kié, arról az olvasónak lehet egyes-egyedül elképzelése.

486 oldal

Ár: 3950.- Ft

RÉSZLET

1992. augusztus 18.

Protézisek

Van, aki az ujjával, van, aki a nedves zsebkendôre szórt súrolóporral, van, aki a körömkefével s olyan is, aki fogkefével. Ott állnak – meztelenül – egymás mellett öten a vályúszerû, sárga márványmosdónál, mossák a protézisüket. Beesett arcú, reszketeg, álmatlanságtól véres szemû vének. És mind tarkopasz, és mind lógó seggû. Önfeledten súrolják mûanyagfogaikat, görcsös ujjakkal tartják az eszközöket a zuhogó víz alá, és talán dúdolnak, de az nem hallható. Tátognak. Az álnyomorék – most csatolja a púpját a hátára –, mert ilyen is akad a menhely lakói között, üres szájjal röhög: ügyetlen ahhoz, hogy a kezében tartott protézisével megharapja a mellette tisztálkodó angolkóros férfi vállát. Még akkor is látható, hogy az ínye lepedékes, amikor rákiáltanak, és a meghökkenéstôl elcsöppen a nyála. A szappantartó mellé helyezi a protézisét. Kiöblíti a száját, és bevonul – hóna alatt egy termetes újsággal – a keskeny csapóajtós vécéfülkébe.

Ezüst

A kapu kôkeretébôl kiálló huzalon akadt fel. Összeszedte minden tudományát, furfangot furfangra halmozott, kitalálta már, hogy zászló legyen, címer is volt, szárítókötélrôl elszabadult habkönnyû, nôi fehérnemû, egymáshoz szorult balkáni gerlepár, égre szögezett tekintetû szent és emberi testet mintázó lepel. Tegnap, álló nap, félmellû kariatidát utánzott. Mert mégsem mutathatja meg a kiterjedését egy angyal. Éjszaka nem volt gondja a megjelenésével. Kiégett a (finom szövésû drótháló ketrecében gubbasztó) reflektor, az, amellyel máskor oly gondosan megvilágították, hát jutott ideje a mást kigondolásra. Levelet fogalmazott, majd kötött betûkkel papírra is vetette, hogy Szegedre küldje, Darvasi László úrnak, mert van néki nehány lábjegyzetnyi mondat közölnivalója arról a szárnyára tekeredett, ezüstszínû, kurva alumíniumdrótról.

SZOCIÁLIS KÉRDÉSEK ÉS MOZGALMAK MAGYARORSZÁGON (1919–1945)

Szerkesztette: Szilágyi Csaba

A kötetben tizennégy tanulmány található, melyek négy téma köré csoportosulnak (ezek egyben a könyv fejezetcímei): 1. Szociálpolitika, 2. Társadalmi kihívások - keresztény reakciók, 3. Katolikus szociális útkeresők - gyakorlati megoldások, 4. Szociális és karitatív tevékenység. A kötet tanulmányait a szegénység szó kapcsolja össze, amely kifejezés a két világháború között a létminimumot jelentette, s olyan alapvető fogalmak kapcsolódtak hozzá, mint a földbirtok-politika, a szegénygondozás, a kereszténység, a családpolitika vagy a szociális - és karitatív tevékenység.

303 oldal

Ár: 2950.- Ft

RÉSZLET

Hámori Péter

UTAK AZ ORSZÁGOS NÉPÉS CSALÁDVÉDELMI ALAPHOZ

(MI IS AZ A MODERN SZOCIÁLPOLITIKA?)

Az 1940. évi XXIII. törvénycikkel életre hívott Országos Nép- és Családvédelmi Alap (ONCSA) a magyar szociálpolitika történetének legnagyobb hatású, részleteiben is legvégiggondoltabb akciója és szervezete volt. Fönnállásának és működésének alig harmadfél évéből az utolsó egy-másfél év a világháborúnak minden mást maga alá gyűrő időszakára esett. Legalább harmincezer családot részesítettek juttatásban, és ami ennél sokkal többet jelentett, vontak be egy szociálpolitikai folyamatba (és ebből legalább 11 500–12 000 család nagy értékű családi házjuttatásban részesült).1 Emellett az ONCSA annak a paternalistának nevezett szociálpolitikai irányzatnak volt (talán) utolsó magyarországi megjelenése, melynek egyik központi elve volt, hogy a juttatottól a társadalom – illetve a közigazgatás –, mely a segítséget adta, joggal kívánhat ellenszolgáltatást: ellenszolgáltatást nem annyira pénzben vagy anyagiakban, hanem viselkedési, magatartási minták követésében.

Ha a szociálpolitika történetét vizsgáljuk, a kezdeteket mentalitástörténeti szempontból valószínűleg az érett középkor városi szegényszabályzataiban lelhetjük fel.2 Ezekben a későbbi, szegénységgel kapcsolatos elképzeléseknek a legtöbb eleme már megjelenik. Kezdettől jelen volt például a szegénységgel, a szegényekkel és azoknak leginkább körülírható, társadalmi szempontból leginkább marginalizálódott és nem utolsósorban a leginkább látható, vizuálisan is nyomon követhető csoportjával, a koldusokkal kapcsolatban az osztályozás, az elkülönítés, az ennek csak részben ellentmondó társadalmi (re)integrálás, vissza- vagy beillesztés, a nevelés, irányítás, fegyelmezés, alávetés, végső soron pedig a csoport megszüntetésének (vizualitása, láthatósága vagy akár fizikai léte felszámolásának) a szándéka. Mindezek a középkori városszabályokból egyértelműen láthatók, azonban e helyütt inkább egy hazai, 1816-ban kiadott jogszabály, rendelet alapján teszünk kísérletet bemutatásukra.

1 Az ONCSA történetének mindmáig egyetlen alapos összefoglalóját lásd Berey Katalin: Szociálpolitikai kísérlet Magyarországon a 40-es évek elején. Bp. 1981. (Szociológiai füzetek 25.); Berey ennél lényegesen alacsonyabbra teszi a rendszerbe bevont családok számát; mi az adatainkat az alábbi forrásokból közöljük: a Külügyminisztérium Béke-előkészítő Irodájának felmérésére lásd Magyar Országos Levéltár (=MOL) XIX–J–1–a. 58. dob.; egy, a második világháború után készült, községi szintű összeírás az ONCSA keretében épült és a háború alatt el nem pusztult házakról lásd MOL – Országos Szociális Felügyelőség iratai, K–566. 2 cs., szám nélkül. Ez utóbbi 10 505 ház adatait tartalmazza, de ezt az adatot egyfelől a megyei levéltárak, az egyes vármegyei közjóléti szövetkezetek iratanyagai alapján, másfelől Kádár Levente 1942-ben lezárt adatgyűjtése alapján korrigáltuk, így kaptuk a 11 500–12 000-es számot. Lásd Kádár Levente: Nép- és családvédelem. Bp. 1943. (Az Országos Szociális Felügyelőség Közleményei, 1.)

2 H. Lampert: Sozialpolitik. Berlin–Heidelberg–New York, 1980.; Robert Castel: A szociális kérdés alakváltozásai. Bp. 1998.; Wilhelm Fischer: Armut in der Geschichte. Erscheinungsformen und Lösensversuche der »Sozialen Frage« in Europa seit dem Mittelalter. Göttingen, 1982.; Bronislaw Geremek: Geschichte der Armut : Elend und Barmherzigkeit in Europa. München, 1988; Uő: The margins of society in late medieval Paris. 1987.; Michel Mollat: Die Armen im Mittelalter. München, 1984.; Thomas Fischer: Armut in der Geschichte. Erscheinungsformen und Lösungsversuche der „Sozialen Frage” in Europa seit dem Mittelalter. Göttingen, 1982. 32. skk.; Uő: Städtische Armut und Armenfürsorge im 15. und 16. Jahrhundert. Sozialgeschichtliche Untersuchungen am Beispiel der Städte Basel, Freiburg und Strassburg. Göttingen, 1979. (Göttinger Beiträge zur Wirtschafts und Sozialgeschichte. Bd 4.); Ezeknek a munkáknak némiképp ellentmond a kiváló ókortörténész, Szlávik Gábor közelmúltban megjelent munkája: Szlávik Gábor: „A szegények mindig veletek lesznek.” A szegénység fogalma és társadalmi értékelése az antik szerzőknél. Egyháztörténeti Szemle 2007/2; 3–58.; ez az ellentmondás azonban csak részben látszólagos, mert Szlávik számos idézetéből és saját értékeléséből is az olvasható ki, hogy a késői antik szerzők számára a szegénység kérdése vagy nem létezett, vagy abszolút marginális probléma maradt. Ezt erősíti meg különben Johannes Frerich – Martin Frey: Handbuch der Geschichte der Sozialpolitik in Deutshland. München–Wien, é. n. (Bd. 1. Von der vorindustriellen Zeit bis zum Ende des Dritten Reiches.) 1–3; Georg Wannagat: Lehrbuch des Sozialversicherungsrechts. I. Tübingen, 1965. 42–45.; Bernhard Laum: Geschichte der öffentlichen Armenpflege. Handwörterbuch der Wirtschaftwissenschaften. I. Jena, 1923. 940.